Vergődő madár volt bordáim közt.
A torkom kiszáradt. Tizennyolc múlt,
én tizenhat talán.
Minden este vártam hetvenhárom késő tavaszán.
A  városháza előtt a parkban találkoztunk,
a Kossuth szobornál (mindig ellopták a kardját).
Bódító orgonavirágot törtem,
téptem és vittem neki.

Vasútállomás lámpái lepkeburokban,
burjánzó emlékezés fölveri a lázam.

Mesterszálláson lakott és kollégista volt.
Kunszentmártonig elkísértem az esti vonattal,
vártuk a csatlakozást, a hajnali buszt.
Ő már túlvolt az érettségin.

Egyszer még találkoztunk, hetvenöt nyarán.
Táncoltunk, veríték csorgott hátamon.
Táncoltunk, rikácsoló gépzene-zaj.
Akkor már jobb volt sörözni a haverokkal,
Akkor már jobb volt sörözni a haverokkal.

Csöndre cserélte a csodákat
Lecsupaszította az ártéri fákat
Ragyogó díszbe öltöztette a mezőket
Levetkőztette az elmenőket
Köszöntötte az érkezőket
Elsápasztotta a leske holdat
Fölragyogtatta a csillagokat

Két hold

Két hold kísért utamon.
Egyik a sima vízen remegett.
A másik úszott a platánfák ágain.
Hajnalodott.
Nem maradt velem egyik sem.

Mi lesz ezután?

,,Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyú lenne fölriadnom.”
(Pilinszky)

Utcazajra riadok föl, késődélután van,
gyűrött párnán verítékben ázik,
de még nem jön az alkonyi óra.
Jó volna, jaj de jó!, mindig hajnalban
ébredni a harmadik kakasszóra.
Félek az álmatlan hosszú éjszakától.
Lassan vánszorog az óra mutatója.
Mély nehéz álomba zuhanni se jó.
Hát hogyan tovább? Készülődni a
számadásra. Egy élet hordaléka.
Néhány jó könyv, a vers amit soha
nem írok meg, soha nem mondok el.
Rágódni a múlton, mindez mire jó?
,,Csak azt szeretném tudni, mi
lesz ezután?” – kérdezte szegény Babits.
Ő se tudta, akkor én honnan tudhatnám.

Pokolba veled arany középút,
mélybe taszítalak szent mértékletesség.
Két pohár bor, már sok
de három már nagyon kevés.
Vajon hány napom, hány hetem,
hány évem van hátra még.
Fogatlanul nyamnyogom a húsvéti
sonkát – bekopog az ajtómon
zörgeti az ablakom redőnyét,
hiába harcolok ellene
hiába, felkúszik a lábamon,
beszivárog a szobámba,
ellopja a hangomat,
széttördeli gondolataim……
De azért is, csak azért is
harcolok ellened, ellened harcolok,
te hitvány, nyáladzó öregség.

CSAK A REGGEL

Az ártéri erdő ezer zöldjének
árnyán fölszikrázik
a reggel.
Érzed a folyó lágy
ölelését.
Érzed a fényt, a
lassan elúszó madarakat.
A zajgó betonút már
mögötted van:
– csak a madarak.
– csak a reggel .

SUHANTAM ÁT

Suhantam át a városon
két keréken állva.
A júliusi reggelt meglátogatta
október asszonya
ködköpenyegében ázva.
Hirtelen lett hideg.
A ködköpeny piszkosszürkén
gomolygott.
Ráborult a gépekre,
a hídra és a fákra.
Át hídon, át a ligeten,
aztán az istállók
mellett vitt az út.
A ködköpeny fölszakadt,
halott fecskék hevertek
a köveken,
két rigó is ott feküdt,
egyiknek még
meg-megrándult a szárnya
mintha repült volna
tovább,
egy másik világba.

AZ UTOLSÓ NAPON

Hatalmas hamuszürke fátyol
takarja be a földet, a városokat,
a mezőket, a falvakat
és a tanyák maradékát,
a folyókat, a kígyózó Tiszát,
a Marost, a Kőrösöket és a temetőket.
Finom hamufátyol hullik alá
és elfödi a jókat, a rosszakat,
a veszteseket, a győzteseket és a vezeklőket.
Az igazakat, a hamisakat és a megtérőket.
A gyermekeket, az édesanyákat és a katonákat,
A gyárakat, a kórházakat, a házakat,
várakat, laktanyákat és az iskolákat.
Lassan szállong alá szürkén és puhán.
Befödi a kisdedeket,
az öregeket, véneket és a kétkedőket.
Az erdőket, a gondokat, a lombokat,
a fűszálakat, az égi madarakat és az erdei vadakat.
Minden, de minden szürke már
Zengővárkonytól Kisvárdáig,
az Atlanti partoktól az Adriáig,
a nap is szürkén úszik
a roppant hamuszín fátyolon át.
Megdermedt emberek, állatok, folyók és fák.
Nincs már napja az irgalomnak,
nincs idő és nincsen aki mérje,
már nem múlik a múlt,
csak a csönd, csak a csönd, ami van már.
A jövő összecsúszik a jelennel,
és a hatalmas, roppant szürke fátyol suhog alá.