Paulovics Tamás költeményei

CSAK A REGGEL

 

Az ártéri erdő ezer zöldjének
árnyán fölszikrázik
a reggel.
Érzed a folyó lágy
ölelését.
Érzed a fényt, a
lassan elúszó madarakat.
A zajgó betonút már
mögötted van:
– csak a madarak.
– csak a reggel .

 

SUHANTAM ÁT

Suhantam át a városon
két keréken állva.
A júliusi reggelt meglátogatta
október asszonya
ködköpenyegében ázva.
Hirtelen lett hideg.
A ködköpeny piszkosszürkén
gomolygott.
Ráborult a gépekre,
a hídra és a fákra.
Át hídon, át a ligeten,
aztán az istállók
mellett vitt az út.
A ködköpeny fölszakadt,
halott fecskék hevertek
a köveken,
két rigó is ott feküdt,
egyiknek még
meg-megrándult a szárnya
mintha repült volna
tovább,
egy másik világba.

 

AZ UTOLSÓ NAPON

Hatalmas hamuszürke fátyol
takarja be a földet, a városokat,
a mezőket, a falvakat
és a tanyák maradékát,
a folyókat, a kígyózó Tiszát,
a Marost, a Kőrösöket és a temetőket.
Finom hamufátyol hullik alá
és elfödi a jókat, a rosszakat,
a veszteseket, a győzteseket és a vezeklőket.
Az igazakat, a hamisakat és a megtérőket.
A gyermekeket, az édesanyákat és a katonákat,
A gyárakat, a kórházakat, a házakat,
várakat, laktanyákat és az iskolákat.
Lassan szállong alá szürkén és puhán.
Befödi a kisdedeket,
az öregeket, véneket és a kétkedőket.
Az erdőket, a gondokat, a lombokat,
a fűszálakat, az égi madarakat és az erdei vadakat.
Minden, de minden szürke már
Zengővárkonytól Kisvárdáig,
az Atlanti partoktól az Adriáig,
a nap is szürkén úszik
a roppant hamuszín fátyolon át.
Megdermedt emberek, állatok, folyók és fák.
Nincs már napja az irgalomnak,
nincs idő és nincsen aki mérje,
már nem múlik a múlt,
csak a csönd, csak a csönd, ami van már.
A jövő összecsúszik a jelennel,
és a hatalmas, roppant szürke fátyol suhog alá.

Vélemény, hozzászólás?