Gyerekkoromban sokat jártam kocsmába a nagyapámmal. Tetszett a felnőttek világa, az ital, de főleg, ahogyan dohányoztak. Egyszer rá akartam gyújtani, szereztem gyufát és cigarettát is, de amikor a nagyapám észrevette, irtózatos pofont kaptam. Nem szólt semmit, így is értettem. Órákig ültünk csöndben, ő a kisfröccse, én a szégyenem fölött. Aztán hatalmas tenyerébe vette a gyufát, és a kiürített dobozát az ölembe dobta, ezt megtarthatod.

Úgy éreztem, valahogy mégis cinkosak lettünk, mert anyámnak sem mondta el. A kocsmába azután is elvitt, én pedig, hogy hasznossá tegyem magam, és elfeledtessem a törzsvendégekkel a kapott pofont, segíteni kezdtem a pultosnak, visszavittem az üres poharakat. Cserébe ingyen kaptam az üdítőt, az öregek pedig néha aprót adtak. Amikor már eléggé megszoktuk ezt a ritmust, elkértem az üres gyufásdobozukat is. Furcsállták, de nekem adták. Ahogy híre ment sajátos szokásomnak, otthon is eltették, majd a végén már az asszonyok is félrerakták, egy fuvaros pedig hozott nekem külföldieket. Hamarosan óriási gyűjteményem lett és a szenvedélyem a szomszéd gyerekekre is átragadt. Eleinte örültem neki, mert tudtunk cserélni, de aztán kiderült, hogy annyi, mint nekem, másnak nincs. Így elment a kedvem a skatulyáktól.

Napszámos koromban találtam az első pénzérmét, amikor a földeken dolgoztunk. Megtetszett az idegen nyelvű írás az oldalán, órákig vakartam róla a rozsdát, hogy el bírjam olvasni, de így sem értettem. Azután jött a többi. Volt, amit a vásárosoktól szereztem, volt, amit a városban cseréltem élelmiszerre.

Amikor a fiam nőni kezdett, akkor lett divat a gombfoci. Pár évig gyűjtögette, de nem volt igazán lelkes. Nekem persze nagyon tetszettek ezek a fényképes korongok, titokban összegyűjtöttem szinte minden csapatot, amit kapni lehetett.

Közben inni kezdtem, dohányoztam és csaltam a feleségemet. Nem tudom, másoknál ez miért van, az ital és a cigaretta nekem gyerekkori vágyam volt. Éreztem, hogy egy hihetetlen, országhatárokon átívelő közösség tagjává válok. Eleinte rengeteget tudtam inni, bírta a fiatal szervezet, a fiatal feleség kevésbé. Fenyegetett, hogy elhagy, viszi a gyereket is. A kocsmabeliek persze jól megverték volna, de én idegenkedtem a gondolatától is, hogy ártsak neki. Nem szóltam inkább semmit, némán letettem az alkoholt és a dohányt is, de úgy éreztem magam, mintha újra kisfiú lennék, akinek nem lehet.

Így másztam át a kerítésen egy délután a szomszédasszonyhoz. Nem volt otthon a férje, teherautón ült, járta az országot, csak hétvégékre ért haza, akkor sem mindig. Hátul, a kinti pottyantós mellett bújt el, nehogy megszólja a falu, és boldogan sört ivott és dohányzott. Átintettem neki, mire nagyon megijedt, de mutattam, hogy miattam ne aggódjon. Hívni kezdett, felemelt egy sört, párás volt az üveg fala, nekem is jut. Nem tudtam ellenállni, sem az italnak, sem neki. Mielőtt hazamentem, a kútnál igyekeztem lemosni az idegen szagot.

A feleségem csak a sört szúrta ki, azért összeszidott, többet ilyen hibát nem vétettem. Eleinte csak a szomszédasszonyhoz, aztán a falu legtöbb asszonyához eljutottam. Mire észbe kaptam, már titkos szabadságokat vettem ki, és három várossal arrébb is volt szeretőm. A nőket is gyűjteni kezdtem. Kis füzetben tartottam őket számon, nehogy elfelejtsem valamelyiket, külön az egyéjszakás, külön az állandó partnereket.

Akkor is távol voltam, amikor a feleségem meghalt. Jelentkeztem egy csapathoz, akiket az ország másik végébe vittek alkalmi munkára, mentem volna bárhová, csak új nőket lássak. Reggel jött a telefon, hogy a nejem nagyon beteg, siessek haza.

Mire megérkeztem, már késő volt. Egész úton azon járt a fejem, hogy megtudta valakitől, egy féltékeny nőnek eljárt a szája, és mérget vett be bánatában. Mire a kapuba értem, már bizonyos voltam benne, hogy mindenki tud mindent, engem börtönbe tesznek, vagy a rokonság üt agyon, mi lesz a fiammal.

De semmi ilyesmi nem történt. A feleségem tüdőbeteg volt, hetek óta, de én észre sem vettem, ő meg nem mutatta, néha köhögött, nem akarta, hogy zavarjon, hiszen biztosan annyit dolgoztam, alig jártam haza. Az utolsó egy hétben, amikor nem láttam, már ágynak esett, a fiam nem mérte fel a bajt, csak akkor hívta az orvost, amikor már késő volt.

Többé nőhöz nem nyúltam. Sorra jöttek érdeklődők, páran fenyegetőztek, hogy tőlem van a gyerekük is, de nem hittem nekik, vagy nem akartam, és ezentúl csak a fiammal törődtem. Tényleg sokat kezdtem dolgozni, hogy jó iskolákba járhasson, egyetemre mehessen, mert tehetségesen számolt, értett a fizikához is. A falu nem felejt, ezért hamarosan elköltöztünk, nem akartam, hogy a fiam egyszer megtudja rólam az igazat. Onnantól csak néha engedtem a szenvedélyemnek, amikor megláttam egy-egy szép könyvsorozatot, amiről tudtam, hogy másoknak is megvan az otthonában, ügyeltem, hogy ne legyek kirívó semmiben.

Példamutató, erkölcsös életbe kezdtem. Több szabályt állítottam fel magamnak, mint a Biblia, ügyelve rá, hogy a gyerekemet ne érje kár emiatt. Amikor felnőtt és elköltözött, egyedül maradtam a bedobozolt gyűjteményeimmel, a néhány könyvemmel, amiket a gyerek ajándékai ünnepekkor még bővítettek, mert azt hitte, tényleg el is olvasom őket. És az emlékeimmel. Már az unokám is iskolába járt, amikor iszonyúan megbetegedtem, de nem voltam hajlandó meghalni. Még nem, ezt kiabáltam állítólag lázasan. Mindenki dicsért, milyen életszeretet van bennem, az ápolónő simogatta fejem, csábosan kacsintott, amibe belesajdult mindenem, egy régire emlékeztetett a szeme kékje.

Semmi szeretet nem maradt bennem, csak a vezeklés. Még nem. Még nem gyötörtem magam eléggé, még idő kell, hogy mindent elemésszen bennem a bűnbánat, még nem tettem jóvá. Így nem állhatok elé. Eléjük. Nem tudom, egy emberélet elég-e egyáltalán.

(Illusztráció: forrás)