Európa 20. századát a nagy fejlődés mellett – mely szinte az élet valamennyi területét jellemezte – véres háborúk, népirtás és diktatórikus rendszerek kialakulása kísérte. A történelem különös viszontagságait Lengyelország kétszeresen is megtapasztalta, hiszen nyugati és keleti szomszédja is a 20. századot meghatározó eszmerendszereket kényszerített rá.
A huszadik század történetének leglátványosabb és legriasztóbb jelensége a diktatúrák szélsőséges formáinak megjelenése, amelyek világszerte komoly fenyegetést jelentettek a demokratikus fejlődés számára. Valamennyi ilyen diktatúra a modern társadalmak kialakulását kísérő mély társadalmi és politikai válságokból keletkezett, és jóllehet a század végére eltűntek a színről, örökségükkel még ma is sok helyütt birkóznak.
Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2006. január 25-én hozott határozata elítélte a totalitárius kommunista rendszerek által tömegesen elkövetett emberi jogok megsértését, valamint tisztelettel adózott az áldozatok emlékének. A dokumentum leszögezte, hogy a múlt században hatalmon lévő kelet-közép-európai kommunista rendszereket az emberi jogok tömeges megsértése jellemezte, mint az egyéni és tömeges gyilkosságok, a koncentrációs táborok, a mesterségesen előidézett éhínség, a deportálások, a kínzások, a kényszermunka, a vallásüldözés, a kollektív terror egyéb formái.
Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének dokumentuma az ukrajnai „nagy éhínség”-et is említi, amelyet a kommunista diktatúra mesterségesen idézett elő 1921-22-ben, majd 1932-33-ban, végül 1946-47-ben. Boldog II. János Pál pápa 2001-ben, az országban tett apostoli látogatása során felidézte a 30-as évek éhínségét. A „nagy éhínség” 70. évfordulójára emlékezve pedig ezt írta: „Soha többé! A múlt aberrációinak tudatosítása állandó buzdítás arra, hogy a jövőt emberi mérték szerint építsük, szembeszállva minden olyan ideológiával, amely megszentségteleníti az életet, az emberi méltóságot, a személy jogos elvárásait.” (PONIEWIERSKI 2005, 349.)
Az Európa éléskamrájának nevezett Ukrajna nem volt képes gyermekeit kenyérrel ellátni, akik millió számra haltak éhen. Arra kényszerültek, hogy állati tetemekkel, emberi holttestekkel táplálkozzanak, sőt még saját halott gyermekeiket is megették – mondta az ukrán szentszéki nagykövet. Az éhínséget az idézte elő, hogy központilag begyűjtötték és lefoglalták a gabonatermést és a kenyeret, valamint szigorúan megtiltották, hogy bármelyik másik szovjet köztársaságból élelmiszert szállítsanak Ukrajnába. A „nagy éhínség” kifejezetten a politikai elnyomást szolgálta, amely különösen sújtotta az értelmiséget: 250 ezer értelmiségit megöltek illetve deportáltak.
A legnagyobb terror Sztálin diktatúrájának kiépítése során kezdődött. Ez a Szovjetunióban 1936-39-ben tetőzött. Sztálin korlátlan uralomra tett szert, kialakult a sztálinizmus diktatúrája, amelyet könyörtelen erőszak, szélsőséges elvek és módszerek jellemeztek. (MITTÁK 2004, 595.) Sztálin úgy gondolta, hogy ki kell irtani mindenkit, aki szembefordult, vagy szembefordulhat vele, hogy hatalma tartós legyen. Kihirdette az osztályharc fokozódásának elméletét, miszerint a szocializmus pozícióinak erősödésével az osztályharc nem csökken, hanem állandóan éleződik. Vallotta, hogy az ellenség befészkeli magát a kommunista pártba, ahol álcázhatja kártevő tevékenységét. Állandó gyanakvás jellemezte diktatúráját. A párton belül is érvényesült az a centralizmus, hogy minden különvéleményt ellenségesnek bélyegeztek. A sztálinizmus kulcsszavai az „ellenség” és az „éberség” lettek.
1939-ben a Szovjetunió és a náci Németország megkötötte az ún. Molotov-Ribbentrop paktumot. Két totalitárius rendszer, a szocialista s a nemzetiszocialista a gyilkolásban s a rablásban egymásra talált! Hitler és Sztálin paktuma, mintegy harapófogóba fogta Lengyelországot. Ezt követően a szovjet Vörös Hadsereg a megállapodás értelmében megszállta az akkori Lengyelország keleti részét. 1940 márciusában Ławrentij Beria, a belügyi népbiztos a Kommunista Párt Központi Bizottságához írt a gyilkosságok sokkoló javaslatával. A javaslat szerint a kozielski, starobielski és ostaszkówi táborokban tartott 14.700 lengyel hadifogoly és Nyugat-Ukrajna és Fehéroroszország börtöneiben tartott 11.000 fogoly került volna kivégzésre. (DAVIES 1991, 564.) Sztálin és a szovjet Politikai Bizottság hóhérjai pozitív módon reagáltak a javaslatra. 1940. április elején szállítmányok indultak Katyńba, Charkówba és Kalininbe, a kivégzések helyszínére, ahol a foglyokat tarkón lőtték. A bebörtönözött lengyel foglyokat Lemberg, Równe, Łuck, Tarnopol, Stanisławów és Drohobycze börtöneiből átszállították Kijevbe, Charkówba és Chersonba. (DYLĄGOWA 2004, 193.) Később, a Szovjetunió elleni német támadás után sok fogoly, aki túlélte a korábbi kivégzés hullámát, folytatta a halálmenetet keletre, és útközben végezték ki őket. Pińsk, Brześć, Baranowicze és Wilejce börtöneiből a lengyel foglyokat átszállították Minszkbe. Ezt a nem kevesebb, mint 7305 embert a börtönben gyilkolták, meg az Ihumeniaba való halálmenetben 1940 júniusában.
Ezzel párhuzamosan, Kozielsk, Starobielsk, Ostaszków három lágerében elkezdődtek a kivégzések, az utolsókra május 11-én került sor. Az NKVD katonái 7,65 milliméteres Walther pisztollyal lőtték tarkón az előre megásott sírok szélére térdepeltetett mintegy huszonkétezer áldozatot, tizenöt-húsz centiméter távolságból. Az élve sírba bukottakat szuronnyal döfték többször keresztül. Akik pedig – és ők is nem kevesen voltak – megpróbáltak védekezni, azoknak száját betömték fűrészporral. A fejükre húzott zsák nyakuk köré hurkolt zsinegét, a hátra, gúzsba kötött kezükhöz erősítették, és így ők saját magukat fojtották meg.
Lengyel tisztek tízezreit gyilkolták le, csak azért, mert lengyelek voltak, s a nép értelmiségéhez tartoztak! (DAVIES 1991, 565.) A gyilkosok cinizmusához tartozik, hogy mindeközben arra biztatták őket, írjanak minden családtagjuknak, minden barátjuknak levelet, megnyugtatva őket, hogy jól vannak. Azután a levelek címzettjeit is, ha utolérték őket otthonaikban az adott címeken, letartóztatták és kivégezték. Lavrentyij Berija és Sztálin parancsára a lengyel katonákat, háborús foglyokat, közöttük papokat, értelmiségieket, Katyń és Charków erdejében lemészárolták. (DOBOS 2009, 131-133.)
Teljhatalmát Hitler a totális állam teljes kiépítésére használta fel, amely korábban hirdetett céljait volt hivatva megvalósítani. Betiltatta a pártokat, és kiiktatott minden lehetséges ellenzéket. Kialakította saját elitszervezeteit: a renitens SA-t és az SS-t tette meg a náci párt magjának és fegyveres támaszának. Felállította terrorszervezetét, a Gestapo-t, a koncentrációs táborokat, és elkezdte hódító háborúit a Lebensraum biztosítására. Ahogy mindezt megírta a Mein Kampfban. (MITTÁK 2004, 540.)
A nácik a háború kitörése után a piaśnicai erdőben 1939 őszétől 1940 tavaszáig a pomerániai lengyel értelmiség 10-12.000 tagját gyilkolták meg, akikre a germanizmus bevezetésének akadályaként tekintettek. (DYLĄGOWA 2004, 190.) Az egyik legnagyobb kivégzés a lengyel függetlenség napján, 1939. november 11-én történt. A piaśnicai tömegsíroknál tarkólövéssel 314 lengyel túszt végeztek ki. Hans Kassner, a Gestapo ügynöke és Jan Kaszubowski későbbi vallomása szerint (1952) a kivégzések reggeltől délután 15 óráig tartottak. A csoportokat ötösével: férfiakat és nőket a kiásott gödrökhöz vezették. Néhányan az eltemetettek közül még éltek.
1940 elején a lengyel értelmiség módszeres gyilkosságának formáját a generális kormányzóságban is alkalmazták. Ez volt az úgynevezett „rendkívüli rendet teremtő akció” (DAVIES 1991, 558.) (Ausserordentliche Befriedungsaktion). Ez nemcsak a lengyel állampolgárokat érintette, hanem mindazokat, akik gyaníthatóan kapcsolatban álltak a függetlenségi összeesküvéssel. A fő cél volt „kiirtani” azokat az embereket, akik a megszállás alatt a nemzet lelki vezetőivé tudnának válni. Ennek példája a Jagelló Egyetem professzorainak az elhurcolása, a „Sonderaktion Krakau” 1939 novemberében.
Az AB akció 1940. március 30-án kezdődött, s első megnyilvánulása véres rendteremtés volt Henryk Dobrzański „Hubal” partizán őrnagy tevékenységének területén. Az igazi népirtásra 1940 májustól júliusig került sor. Tömeges kivégzések voltak Palmiryben, Varsó közelében, Lublinban, a Firlejben, Radomnál, Skarżysko-Kamiennaban és sok más helyen. (DAVIES 1991, 569.)
Az AB akciót fokozta a német rendőrség vezetőjének Reichsführer-SS Heinrich Himmler rendelete, 20.000 lengyel koncentrációs táborokba deportálásáról. (ESMAN-JASTRZĘBSKI 1967.) Egy részüket utcai hajtóvadászat és tömeges letartóztatások alatt fogták el (ezek során elrabolták a 16-40 év közötti férfiakat az utcáról, közterületekről, közlekedési eszközökről). Az első fogolyszállítmányt 1940. május 2-án Varsóból küldték a sachsenhauseni koncentrációs táborba. 1940. június 14-én Tarnówból indult az első fogolyszállítmány kifejezetten a lengyelek számára épített KL Auschwitzba. Hónapokon belül több ezer embert deportáltak.
A katyńi mészárlás és az AB akció ma a legismertebb megtorló akciók az 1939-1941 között lengyel területen, a német és a szovjet megszállás idejéből. Sajnos még kevéssé ismert a közvélemény előtt a lengyel értelmiség ellen elkövetett tömeggyilkosságok a Reichhoz csatolt területeken. A Pomerániai „Katyń”-ok, mint például Piaśnica, świeciei Mniszek (10.000 áldozat) és starogardi Szpęgawsk (7000), megérdemlik az emlékezést a szimbolikussá vált katyńi lengyel mártíromsággal együtt. (POPŁAWSKI 2009.) A katyńi mészárlás 22 ezer emberáldozatot követelt. Az AB akciók alatt a nácik 6500 lengyelt gyilkoltak meg. A Reichhoz csatolt területen meggyilkolt lengyelekkel együtt közel 100 ezer az áldozatok száma.
Különösen embertelen és kegyetlen volt a meggyilkoltak családjainak üldöztetése. Ugyanakkor, amikor lövések hallatszottak a katyńi tömegsíroknál, folytatódott a meggyilkolt tisztek feleségeinek és gyermekeinek deportálása Kazahsztán sztyeppéi felé. Április 13-án Kazahsztán északi járásába legalább 60 ezer embert deportáltak. A saját otthonaikból kiűzötteknek csak a személyes tárgyaik elvitelét engedélyezték. A helyszínen kolhozokhoz irányították őket dolgozni, gyakran a nyílt sztyeppén. Ezrek nem élték túl az éhséget és a kínokat.
Katyń 1989-ig tabutéma lett. Mihail Gorbacsov 1990. április 13-án nyújtott át Wojciech Jaruzelski köztársasági elnöknek dokumentumot arról, hogy a lengyel tisztek meggyilkolásáért a felelősség az orosz felet terheli.
A Szovjetunió összeomlása után, 1992-ben, Borisz Jelcin, Oroszország elnöke juttatta el a lengyeleknek annak a határozatnak a másolatát, amelyet Berija, Sztálin és a szovjet kormány más tagjai írtak alá, és amely megparancsolja a lengyel katonák, hadifoglyok tömeges kivégzését.
2010. április 10-én, szombaton reggel 8 óra 56 perckor a belorusz-orosz határ közelében, Szmolenszk mellett leszállás közben lezuhant a lengyel elnök, Lech Kaczyński repülőgépe. A szerencsétlenséget senki nem élte túl. A lengyel elnök és kísérete Katyń-ba tartott, hogy ott megemlékezzenek arról a tragikus eseményről, amikor az oroszok 70 évvel azelőtt lengyel tiszteket, és összesen 22 ezer hadifoglyot mészároltak le.
Az elnök halála akár jelképes is lehetne. Lech Kaczyński Katyń-ba igyekezett, hogy lerója a kegyeletét azon hazafiak előtt, akik hetven éve a diktatúra oltárán Lengyelországért áldozták az életüket.
BIBLIOGRÁFIA
BUSZKO József, Lengyelország történelme 1864-1948 (Historia Polski 1864-1948), PWN, Warszawa, 1984.
DAVIES Norman, Isteni játékok: Lengyelország történelme (Boże Igrzysko: Historia Polski), Znak, Kraków, 1991.
DOBOS Marianne, Az egészen összetört alabástrom edény, Miskolc, 2009.
DURACZYŃSKI E., Megszálló háború (Wojna okupacyjna), Warszawa, 1973.
DYLĄGOWA Hanna, Lengyelország története: Nemzeti örökség (Dzieje Polski: Dziedzictwo Narodowe), X. t., Poznań, 2004.
ESMAN T., JASTRZĘBSKI W., A hitlerista megszállás első hónapjai Bydgoszcz-ban a német források alapján (Pierwsze miesiące okupacji hitlerowskiej w Bydgoszczy w świetle źródeł niemieckich), Bydgoszcz, 1967.
Lengyel zarándoklatok: Hazájába tett pápai utazások krónikája 1979-2003 (Pielgrzymki Polskie: Kronika podróży papieskich do ojczyzny 1979-2003), Kraków, 2003.
MITTÁK Ferenc, MITTÁK Péter, Ötezer év, ezer híres történelmi személy, Debrecen, 2004.
PONIEWIERSKI Janusz, Pontificatus 1978-2005 (Pontyfikat 1978-2005), Kraków, 2005.
