Szárnyaid felborzolták alvó szőrömet.
Megtanultam csendben maradni.
Ha beszélni kellett, nem találtalak,
hogy lefordítsd némaságom.
Akkor sem vagyok magasabb nálad,
ha lábujjhegyre állok előtted.
Összekulcsolom nyakadon lábam.
Földből kikelt tested szorítom,
sárból edzett öklöd az ég felé tartom,
kirajzolódom körvonaladban.
(Illusztráció: Away I Fly Photography)
„Ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat, és rászán néhány évet”
Hogyan jött létre az egyesület?
Réka:
Az első önkéntes tapasztalatokat a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál szereztük, ahol megismerkedtünk a szociális rendszer működésével, és beletanultunk a családokkal végzett gyakorlati munkába, azonban úgy éreztük, hogy a mi elképzelésünk ettől eltér és szeretnénk megvalósítani. Szerettünk volna függetlenedni és a számunkra fontos területekre koncentrálni, ezért olyan emberekkel alapítottuk meg a Menetszél Egyesületet, akikkel már korábban barátságban voltunk és azonos volt az értékrendünk, hasonlóak voltak a motivációink. Nagyjából két évvel ezelőtt kezdődött a tevékenységünk, de mint egyesület 2018 decemberében lettünk bejegyezve. Az alapító csapatunk létszáma (programszervezők, koordinátorok) azóta nagyjából a kétszeresére bővült, ma már 20-an látjuk el a szervezési feladatokat.
Csaba:
A múlt fontos abból a szempontból, hogy Réka és én is a Máltainál kezdtünk önkénteskedni, ahol nagyon sok jó ember vett körül minket. Tőlük kaptunk egy olyan értékrendet, amit nem biztos, hogy magunktól el tudtunk volna sajátítani. Sokat tanultunk a szociális kultúráról, hogy hogyan kell viszonyulni az emberekhez és mit jelent önkéntesnek lenni. Nekem is van egy-két olyan védőangyalom, akik nélkül ma nem lennék itt, és nagyon hálás vagyok nekik. Az egyiküknek köszönhetően kerültem az ócsai programba, ami a 2009-es válság után indult. Ez egy kormányprogram volt, amelynek keretében Ócsa mellett felépítettek egy falut azok számára, akik elvesztették a lakhatásukat. Ebbe a programba kerültünk bele nagyjából 6 évvel ezelőtt.
Amikor elkezdtem, családokhoz jártunk ki környezettanulmányt végezni, ami szociális munkási feladat volt. Nagyon hálás voltam ezért a tapasztalatért, mivel semmilyen szociális irányú végzettséggel nem rendelkeztem.
Az ócsai program célcsoportját a gyermekes családok képezték. A bekerülés feltétele legalább 2 gyerek megléte volt a családban, ezáltal pedig rengeteg gyerek költözött a faluba. Ismertük a családok hátterét, ismertük a szülőket, és volt elképzelésünk arról, hogy mi lesz velük, merre mennek tovább a gyerekek, és egyáltalán milyen kilátásaik vannak az életben. Mi ebben láttuk meg a hívószót, hogy ezekkel a gyerekekkel lenne dolgunk.
Nagyon apró gondolatmorzsákból indultunk el, és nem voltunk biztosak abban, hogy ezt nekünk csinálni kell. Először csak kirándulásokat szerveztünk, majd egy-egy foglalkozást vittünk oda, ami alapján később láttuk, hogy amit csinálunk, az jó, van rá igény, és ezekkel a gyerekekkel érdemes foglalkozni.
Hat éve járunk Ócsára. Amikor elhatároztuk, hogy rendszeresen fogunk járni, fontos szempont volt, hogy akár foglalkozást tartunk, akár korrepetálunk, csak akkor kezdjük el, ha a program fenntartható. Azt láttuk magunk körül, hogy a különböző pályázati finanszírozásból működő programok csupán ideiglenesek. Amíg a pályázat fut és van költségkeret, kismillió programot valósítanak meg, majd miután kifutott a pályázat és elfogyott a finanszírozás, hirtelen megszűnik minden. Ezzel szemben a mi álláspontunk már akkor is az volt, hogy egy adott programnak legalább 5 évig futnia kell, máskülönben többet ártunk a gyerekeknek, mint használunk, hiszen kialakul bennük a kötődés. Alapelvvé tettük, hogy nem fogunk pályázati finanszírozástól függni, vagy bármilyen más finanszírozási szempontra ráutalva lenni. Ócsán azóta is működünk és van jó pár gyerek, akit láttunk felnőni. Van, aki autószerelőnek megy, másvalaki most megy gimnáziumba, és már kis óvodásként is jönnek hozzánk programokra.
Réka:
Még a legelső évben, amikor elkezdtünk lejárni, készítettünk a Mikulás ünnepségen egy videót. Nagyon vicces visszanézni, hogy ott volt a négyéves, kis óvodás Bálintka, aki ma már kis kamasz és kamionsofőr szeretne lenni. A szemünk előtt nőttek fel és ezt nagyon jó érzés átélni. Rengeteg közös program és közös élmény köt össze minket.
Miért hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztok?
Réka:
Ez is Ócsára vezethető vissza. Sok mindennel foglalkoztunk ott önkéntesként, de azt tapasztaltuk, hogy ha nagyon kicsi kortól kezdünk foglalkozni a gyerekekkel, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy egy szinttel feljebb lépjenek, mint a szüleik. Mindig az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy a korrepetálások által ezek a gyerekek bekerüljenek a gimibe és leérettségizzenek, és hogy számukra is reális cél legyen a továbbtanulás.
Fontosnak tartjuk a megelőzést, mert bár nagyon tisztelünk mindenkit, aki hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel vagy más kiszolgáltatott embercsoportokkal foglalkozik, de azt gondoljuk, hogy a gyermekkor az az életszakasz, amikor még kifejezetten jól lehet hatni az emberi sorsokra.
Éppen ezért nálunk fiatal önkéntesek vannak 16–35 éves kor között, ezáltal pedig korban közel állnak a gyerekekhez, ami nagyon jól hat a korrepetálásra is. A tanulás segítése mellett egyfajta mentor-mentorált viszony is kialakul a gyerekekkel, ami által szívesebben elmondanak nekik olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy a felnőttekkel megosztanának.
Vannak visszajelzések a szülőktől?
Csaba:
Attól függ, hogy melyik programról van szó. Például Ócsán elég sok szülővel jó a kapcsolat, és abból látjuk az elégedettséget, hogy rendszeresen küldik a gyerekeket. Aki küldi a gyereket korrepetálásra, az szeretné, hogy a gyereke fejlődjön és tanuljon. De természetesen vannak olyan helyzetek is, amikor nem annyira szép a történet. Például nagyon sok budapesti iskolában nem tudjuk, hogy kik a szülők. Még az osztályfőnök sem látta őket soha. A szülők elérése egy nehéz történet.
Budapesten hány iskolában vagytok jelen?
Csaba:
Jelenleg három iskolával van együttműködésünk a VIII. kerületben.
Réka:
Nyilván ez a szám félévről félévre növekszik, mert tudatosan bővítjük a hálózatunkat. Mindig eggyel több iskolát vonunk be.
Mi alapján választjátok ki a korrepetitorokat?
Csaba:
Mindig az egyes gyerekek igényei szerint történik a korrepetitor kiválasztása. Általában egy gyerek egy korrepetitorral dolgozik a félévben, és a gyerek adja meg, hogy mit szeretne tanulni. Ezt próbáljuk redukálni, mert nem mindent szeretnénk megtanítani nekik, hanem néhány apróbb dolgot, azokat viszont jól. Ma már inkább egy-egy adott tárgyra koncentrálunk a félévben, ami többnyire olyan alaptárgy, ami az érettséghez kelleni fog.
Réka:
Matek, magyar, irodalom, nyelvtan, angol – ezek vannak a fókuszban.
Egy félév leforgása alatt hogyan alakulnak az eredmények?
Csaba:
Egy darabig az volt a rendszer nálunk, hogy a félévi jegyeket megnéztük a program elején és a program végén, majd abból vontunk egy különbséget. Később azonban úgy tapasztaltuk, hogy ezek a változások nagyon szubjektívek, mert számos olyan körülménytől függnek, amire nincs ráhatásunk: ilyen az iskola, a tanár, vagy hogy egyáltalán mi zajlik a tanórán. Most már azt a rendszert vezetjük be, hogy az önkéntesek a félév elején íratnak a gyerekekkel egy szintfelmérő dolgozatot, amit aztán a félév végén újra meg kell írni. Ebből tudunk olyan változást becsülni, ami a gyerek saját teljesítményét tükrözi. Egyelőre tantártól függő, hogy mennyire van kidolgozva ez a módszer, de például matematikából már elég jól működik. Alapvetően azt látjuk, hogy van fejlődés, illetve a gyerek sem maradhat bent a programban, ha egyáltalán nem látunk pozitív változást. A Netkorrepnél ez nagyon szépen kirajzolódik, mert online jól lehet adminisztrálni. Meg van adva, hogy a gyereknek hogyan kell fejlődnie ahhoz, hogy lássa és érezze, hogy itt valami zajlik és az neki jó.
Réka:
Az is pozitív ebben, hogy saját magukhoz mérjük őket. A félév eleji teljesítményükhöz mérve a félév végét sokkal specifikusabb, mint a jegyek alapján mérni, ami sok külső tényezőtől is függ. Mindazonáltal a jegyek szintjén azért mindig elmondjuk, hogy minden második gyerek, aki részt vett a korrepetálásban, az adott tárgyból javított legalább egy jegyet.
Kaptunk visszajelzéseket is tanároktól, szülőktől, hogy nagyon sok gyerek, akikkel egyénileg foglalkozunk, pozitív változásokon megy keresztül: növekszik az önbizalmuk, kevesebb kudarcot élnek meg, ezáltal sokkal gyorsabban tudnak fejlődni. Ez a magabiztosság, és hogy van valaki, aki segíti őket, pozitív irányban határozza meg a fejlődésüket. És különösen hangsúlyos, hogy van, aki tud segíteni, hiszen egy-egy tantárgyban nem minden esetben tudnak otthon segíteni a szülők, ahogy például az angol is jelenthet problémát már általános iskolai szinten is.
Hány gyerek van most a programban?
Csaba:
Most van a féléves jelentkezési időszak nálunk, de ha előre szeretnénk megbecsülni, akkor nagyjából száznegyven gyerek fog bekerülni. Ebből kilencven fő a budapesti programban, harminc gyerek a Netkorrepben, és nagyjából tizenöt-húsz fő Ócsán fogja igénybe venni a korrepetitoraink segítségét.
Hány önkéntesetek van?
Réka:
Az előző félévben összesen kilencven fő volt, de most várhatóan jóval több lesz.
Csaba:
Körülbelül száz-száz korrepetitor fog velünk dolgozni a következő félévben.
Általános értékrendben, problémamegoldásban, emberi dolgokban tud segíteni a gyerekeknek ez a program?
Csaba:
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Tartunk felkészítő tréninget az önkénteseknek, ahol elmondjuk, hogy hogyan érdemes tanítani: kik ezek a gyerekek és honnan jönnek, mi miket tapasztaltunk eddig, és mi vár rájuk az iskolarendszerben. Azt is el szoktuk mondani, hogy nem tudhatjuk előre, milyen gyereket kapnak, de az szinte biztos, hogy ha jó kapcsolatot alakítanak ki egymással, tehát ha megnyílnak és jól kommunikálnak, akkor ezek nagyon erős kapcsolatok tudnak lenni. Ezek lesznek azok a beszélgetések az óra elején és végén, amire a gyerek tíz-húsz év múlva is emlékezni fog. Mert arra, hogy mit tanult az órán, mi volt a tananyag, nyilván később nem fog emlékezni, de arra, hogy a korrepetitora elmeséli neki, hogy hétvégén kirándultak, voltak moziban a barátnőjével/barátjával, ez egy olyan más életstílus lehet a gyerek számára, ami elgondolkodtatja. És fordítva is igaz, hogy a gyerekek is tudnak olyan történeteket mesélni, ami az önkéntesek számára ismeretlen és elgondolkodtatja őket, ezáltal bővül mindkét fél látóköre. Ha ott van egy huszonöt éves, középosztálybeli, egyetemre járó tanár, aki nem egy negyven-ötven éves tekintélyszemély, hanem korban közelebb áll a gyerekhez, sokkal könnyebben alakul ki a mentor-mentorált viszony.
A visszajelzések alapján azt tapasztaljuk, hogy nagyon jó együttműködések alakulnak ki. A félév végén mindig megkérdezzük a korrepetitorokat, hogy szeretnék-e továbbvinni a diákjukat? És általában azt látjuk, hogy az az igen, amire rányomnak, az egy nagyon határozott igen.
Hogy egy példát említsek, az egyik kedvenc történetem, amikor összepárosítottunk egy kislányt és egy fiatal egyetemista lányt. Kiderült, hogy mindketten balettoznak. Az egyetemista lány évek óta balettozott, a kislány pedig nagyon érdeklődött a balett iránt. Elmondták, hogy mennyire egymásra találtak, és mennyi mindent tudtak adni egymásnak.
Réka:
A korrepetáló programnak csupán egy része a tanulás, hogy a felvételi jól sikerüljön és a gyerekek jól teljesítsenek. A másik fontos alappillér a mentorálás, hogy legyen egy olyan felnőtt személy, akire a gyerek példaként tekint. Ez legalább annyira fontos, mint a tanulmányi teljesítmény.
Az ócsai hat évből mit tapasztaltatok, voltak olyanok, akik később továbbtanultak?
Réka:
Az egyik fiú, akit tizenhárom éves korában ismertük meg, most érettségizett. Gimi előtt járt hozzánk korrepetálásra. Autószerelő akart lenni, de közben le is érettségizett. Vannak olyan gyerekek, akik már általános iskolában is tudják, hogy később majd egyetemre szeretnének menni, és már azt is tudják, mit szeretnének tanulni. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek is, mint ez a fiú, akik szakmát szeretnének tanulni, viszont ilyenkor is fontosnak tartjuk, hogy az alapműveltséget elsajátítsák. Hihetetlenül sokat jelent, hogy például autószerelőként majd hogyan kommunikál az emberekkel. hogyan alakítja ki a saját ügyfélkörét stb. Hasznos vállalkozói skilleket lehet ráépíteni az alapműveltségre, amihez azonban szükséges az érettségi megszerzése. Ezeket az utakat is támogatjuk.
Milyen egyéb programokat szerveztek még?
Csaba:
Ócsán már hagyománya van a kirándulásoknak. Évszakonként egy kirándulást szervezünk. Most már más egy picit, mint amikor a Máltainál dolgoztunk, mert kis szervezetként már nem engedhetjük meg magunknak a nyári tábort, vagy volt például, amikor elmentünk Lichtensteinbe három hétre a gyerekekkel; voltunk színházban, reptéren. Kis szervezetként azonban ezek most meg vannak vágva, mert egy kirándulás leszervezése is nagy anyagi terhet tud jelenteni. Reméljük, hogy leszünk olyan helyzetben, amikor majd jobban elengedhetjük a fantáziánkat.
Réka:
A kirándulásokat nagyon fontosnak tartjuk. Ünnepeknél is szervezünk programokat a lakóparkban, mint Karácsony, Halloween, Húsvét és hasonlók.
Illetve a korrepetáló programunkon kívül szoktunk szervezni kerekasztal beszélgetéseket mindenféle szociális témában; egyre több fundraising eseményünk van; tartottunk jótékonysági főzést nyáron a Szimplában; van egy médiaprogramunk is, a Dear Society, ami pedig társadalmi témákkal foglalkozik: média és szociális érzékenyítést tartunk egyetemistáknak és fiatal pályakezdőknek, akik a program során cikkírási gyakorlatot is szereznek.
Van kapcsolatotok más hasonló szervezettel?
Réka:
A Dear Society-nél van együttműködésünk a KockaCsokival, ami egy autistákat foglalkoztató csokiműhely és kávézó. Az ő közösségi terük, a KockaPont tréningtermében tartjuk a képzéseinket. De több olyan civil szervezet is van, akikről cikkeket írunk rendszeresen és bemutatjuk a tevékenységüket, megjelentetünk tőlük anyagokat. És természetesen vannak olyan egyesületek, akiket gyerekprogramok és korrepetálás kapcsán figyelünk.
Csaba:
Találkoztunk a Bagázzsal is és sokat tanultunk tőlük, voltam ott önkéntes is egy ideig. Az InDaHouse-tól pedig meghívtuk Benkő Fruzsit az egyik kerekasztal beszélgetésünkre. Nem mondanám, hogy állandó együttműködés van közöttünk, de a jó szándék érzékelhető a szervezetek részéről.
Mindenki önkéntes az egyesületben?
Csaba:
Nálunk mindenki önkéntes, nincsenek munkaviszonyban foglalkoztatott kollégák.
Hogy lehet pénz nélkül működni?
Csaba:
Nagyon szépen. Minden programunk olyan, hogy ha most egy forintunk sem lenne, akkor is minden menne tovább. Mindenki önkéntes. Nem megyünk bele olyan szolgáltatásokba, és nem kezdünk olyan anyagi színvonalat növelni, amit nem tudnánk fenntartani. Nem bérlünk irodát, csak azt vesszük meg, amire szükségünk van, vagy összegyűjtjük rá a megfelelő forrást. Természetesen mi is szeretünk álmodozni, de az egy másik történet.
Mik a terveitek a következő öt évben?
Csaba:
Két irány meghatározó: szeretnénk több gyereket elérni, és szeretnénk minőségben nagyon jók lenni. Azt szoktam mondani, hogy szeretnénk a legjobbak lenni azok között, akik korrepetitorokat foglalkoztatnak. Egy olyan szervezet, ahol a korrepetitorok megtanulják, hogyan kell korrepetálni. Ha jön egy egyetemista, aki nálunk végzi a pedagógiai gyakorlatát, úgy kerüljön ki tőlünk, hogy már önállóan is képes legyen korrepetálni. Sokan mennek magántanárnak, amihez nélkülözhetetlenek a jó alapok.
Réka:
Ehhez kellenek a jó szakmai vezetők minden tantárgyból és a jó módszertan kialakítása. Minden programunkban benne van a bővülés lehetősége. A budapesti korrepetálásra gondolva rengeteg iskola van a fővárosban, akár jól elérhető távolságban is a belvárostól, ahol sok hátrányos helyzetű gyerek tanul. Ezért a hálózat kiépítése nagyon fontos. A Netkorrepnél szintén az ország különböző pontjain tanítunk gyerekeket és még sok olyan hely van, ahova szeretnénk eljutni. Ócsán is van még bővülési lehetőség.
Hogy működik a Netkorrep?
Csaba:
Technikailag vannak különbségek ahhoz képest, mintha Skype-on vagy Messengeren kapcsolódna össze a tanár és a diák, de az alapelv nem sokkal bonyolultabb. Ez is egy videós-telefonos kapcsolat, de egy olyan rendszert használunk, amiben ez egy közösségben történik. A diákok és a tanárok bejelentkeznek, mint egy közös osztályterembe, az adminisztrátorok pedig benyithatnak minden terembe, és látják, hogy mi történik. Órát látogathatnak, megnézhetik, milyen jegyzeteket használnak, hogyan haladnak. Az elején izgultunk, hogy lesz-e annyira hatékony, mint a személyes korrepetálás, de az a válasz, hogy igen. Sok olyan előnye van, mint az internet közelsége, ahol videót tudnak nézni az anyagról, valamint a legjobb adminisztrációnk itt készül. Ezen a felületen fejlesztettünk ki számos olyan módszert, amit később a személyes korrepetálásokba beépítettünk.
Réka:
A másik előnye, hogy a földrajzi távolságok áthidalhatók. Akár az USA-ból, Kínából is tudnak korrepetálni fiatalok itthon élő gyerekeket. Nagyon szép történetek vannak.
Nem megy a személyes kapcsolat rovására?
Csaba:
A személyesség ilyenkor is megvan, mert beszélgetnek, látják egymást és megosztják a gondolataikat. Én is korrepetáltam így és megismertem a saját diákomat. Jóval kevesebb hátránya van, mint amit ilyenkor az ember gondol. A legfontosabb pedig az az előnye, amit Réka is említett: mindig az a fő probléma, hogy a fejlett régiókból szeretnénk eljutni a fejletlenekbe. Ez hatalmas anyagi és infrastrukturális forrásokat igényelne, amit már az elején elvetettünk. Nem akarunk azért venni például tíz autót, hogy eljussunk vele az ország távolabbi pontjaira, és közben az üzemanyagköltségért és a fenntartásért kelljen gürizni. Ehelyett úgy tanítunk például egy erdélyi gyereket, hogy összekötjük az interneten a korrepetitorral, aki mondjuk Amerikában van. És ez valós történet, már egy éve együtt tanulnak.
A szülők gondolnak erre, mint lehetőségre?
Csaba:
Egyelőre sajnos még nem jellemző. Akiket próbálunk elérni, azok számára az internetes korrepetálás nagyon távoli történet. Próbálunk kapcsolatot építeni gyerekotthonokkal, mert ha ott van egy nyitott gondolkodású nevelő, akkor több gyerek is bevonható a rendszerbe. Ilyenkor nem is a gyereket nehéz megtalálni, hanem a szülőt, aki perspektívát lát abban, hogy ha nem tud magántanárt megfizetni, akkor megpróbálná a Netkorrepet. Viszont az a tapasztalatunk, hogy akik bekerülnek, később is szeretnének maradni. A gyerekeknél a fluktuáció viszonylag kicsi a Netkorrepben, általában elégedettek.
Réka:
Másik része a Netkorrep hasznosságának a technológiai dolog, ami az ilyen gyerekközösségeknél hasznosul: az elmúlt években kaptunk adományba laptopokat, amelyeket gyerekotthonokba juttatunk el. Ilyenkor egy gépen akár tíz-tizenöt gyerek is tud tanulni.
Mi történik akkor, ha egy korrepetitor látja, hogy a gyermeket bántalmazzák?
Csaba:
Jelzi nekünk, mi pedig körbejárjuk a történetet, amennyire tőlünk telik, majd jelezzük az illetékes szerveknek, a gyermekvédelmi hatóságoknak. Ennél tovább viszont mi nem folyunk bele. Vállaljuk, hogy ehhez a részhez mi nem értünk, és nem szeretnénk rosszul segíteni.
Réka:
Jelzőrendszeri kötelezettségünk például Ócsán, hogy tudjuk, ki az, aki ott a gyermekvédelemmel foglalkozik és hozzá tartozik a lakópark. Vele beszélünk, és lehet, hogy végül kiderül, mi látjuk rosszul a történetet.
Csaba:
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt hat évben hány ilyen esetünk volt, pedig jó pár száz gyerek vett részt a programokon. Nagyon fontos eleve már a cél kiválasztásánál, hogy olyan fába vágjuk a fejszénket, amivel elbírunk. A mi esetünkben ez a cél az, hogy a gyerekek és a korrepetitorok megfelelően tudjanak együttműködni.
Bátorítanátok másokat is arra, hogy a saját közösségükben merjenek kezdeményezni a közös ügyek érdekében?
Csaba:
Nemrég olvastam egy 2010 környékén készült hazai felmérést, amiből az derült ki, hogy Magyarországon az emberek 66 %-a passzív szenvedő, 23 %-a lázadó, és csupán 10 % az, aki aktív cselekvő. Szerintem ez egy nagyon fontos mondat, mert ma Magyarországon rengeteg olyan kérdés és probléma van, amin akkor lehetne javítani, ha lenne néhány olyan ember, aki úgy dönt, hogy ezen változtat és rászán néhány évet. Szeretjük tologatni a felelősséget, gyakran a nálunk nagyobb halra mutogatunk, és azt mondjuk, hogy ő a felelős, és amíg nem változtat a viselkedésén, addig semmi nem fog változni. Azt gondolom, hogy az egy nagyon nagy érték, hogy mi mertünk belevágni. Nyilván kaptunk olyan értéket az utunk során, aminek az lett az eredménye, hogy elkezdtünk az egyesületen dolgozni. Ha az ember nem kerül a megfelelő közegbe, nem biztos, hogy mer kezdeményezni, mert rizikós tud lenni. Mi is viszonylag egyszerű dolgokat végzünk, mégis nagyon sok tapasztalat kell hozzá, hogy biztonsággal végezzük. Az elmúlt hat év, ami mögöttünk van, olyan tapasztalati és tanulási fázisokat mutat, hogy azt gondolom, nem tudtuk volna gyorsabban csinálni a munkánkat. Ezeken a szakaszokon át kellett menni.
Hatalmas jelentősége van annak, hogy az emberek úgy döntenek-e, hogy összeállnak. Akár barátok is. Kiválasztanak egy problémát, nem vágják túl nagy fába a fejszéjüket, mert az a legnagyobb hiba, hanem szépen, apránként elkezdik, elköteleződnek és állhatatosan csinálják. Bőven látni és hallani olyan történeteket a mai magyar közéletben, amelyekből kitűnik, hogy azért változnak bizonyos dolgok, mert volt néhány ember évekkel ezelőtt, akik úgy döntöttek, hogy ezen változtatni fognak. Több ilyen emberre van szükség.
Réka:
Nagyon sok önkéntesünknek is ez a motivációja. Sosem önkénteskedtek még, már nagyon régóta kerestek önkéntességet, de nem találtak elég jót, aztán szembe jött velük a hirdetés és azt érezték, hogy megtalálták a számukra megfelelőt. Ahogy Csaba is mondta, sokan megkérdezik a felkészítő tréning előtt is, hogy adunk-e segítséget nekik, mert sosem korrepetáltak még. Fontos tudni, hogy vannak programkoordinátorok, van felkészítő tréning és félév közben esetmegbeszélő, ahol a különböző problémákat tárják fel és beszélik meg. Tehát nincsenek magukra hagyva az önkénteseink. Személyes tapasztalatom, hogy sokat számít az a körülmény, hogy közösségben történik az önkéntesség, tehát tudnak egymásra reagálni, felismerik a hasonló problémákat. Sokszor, ha nehéz helyzet alakul ki, sokat számít, amikor van kivel megbeszélni.
Nem tudom eldönteni, mi kél ott a horizonton, egy néma játékváros sziluettje mögött. Csak azt tudom, hogy gyönyörű. Egy feketelyuk arany karikagyűrűje ível át a házak felett, aztán tompa morajjal felrobban, és helyén, óriási ezüst-kék Nap ragyog fel, jelentéktelenné téve mindent maga előtt. Még itt az elővárosban is érzem simogató melegségét – olyan csillag ez, amely nem éget, akár meg is érinthetném. Vinnyogó légy repül el előttem, egyre csak lassulva, már látom, ahogy verdes a szárnyaival, érzem erőlködését, bizonyos, hogy az utolsó óráit éli. Őt követem a tekintetemmel, elfordulva a csodálatos jelenéstől a város felett, miközben beszívom a méz-sűrű levegőt és végre meglátom a rablót. Mögötte világos, szürke éjszaka, nem mozdul semmi, csak egy tűzijáték bontogatja a szirmait a távolban, lassan, mint egy orchidea.
A rablónak mozog a szája, víz alatti bugyborékolás a hangja. Hallom a szívét dobogni, érzem fogai mögött a görcsöt, torkában a rekedtséget, ahogy a készülő üvöltés lekaristolja a hangszalagjait. Arca köré abroncsot fon a düh, de érzem, legszívesebben elhajolna haragjának bumerángja elől. A pisztoly csöve az egyetlen stabil pont a portréján, olajosan, vakon mered rám, és tudom, hogy ő irányít, hogy ebből a remegő, elrajzolt jelenésből egyedül ő jelenthet veszélyt.
Az arcizmaim az együttérzés ráncaiba gyűrődnek, a szám nyílik, átjárja a friss, nyár esti meleg. Levegő indul a hangszálaim felé, hogy zöngét kapjon, és tudassa támadómmal, mindenem viheti, ám ekkor megüti a fülemet a trombitaszó. A hang oldalról érkezik, és egyre erősödik. Mindjárt itt vannak. Hatalmas erőfeszítéssel fordulok ismét a csillag irányába, mindent látni szeretnék, sietnem kell, amíg még mozdulni tudok, amíg tagjaimba nem merevedik bele az idő.
Először a réztölcséreket látom meg, lebegve úsznak be a képbe a hangoló cúgok, és a billentyűk. Már a fúvókát is látni, amikor recsegve megdörren az ég, és a papírmasé város beleolvad a Nap hatványozódó tündöklésébe.
Nincs idő tanakodni, miféle vihar jöhet ebben a felhőtlen ezüst-kék vibrálásban, mert a zenészek beérnek a látóterembe és komótosan menetelnek egyenest bele a fénybe. A pupillám ölelő karként tágul, tekintetem ráragad a hangszert fújó arcokra, ahogy csukott szemmel gépiesen haladnak el mellettünk. Egy pillanatra elképzelem a rabló arcát, aki még mindig engem néz, a kétségbeesés árkai mélyítik a sötétet az arcán. Szemem a fúvósokon nyugszik, többé már nem pisloghatok – jön a mazsorett.
Szemre úgy harmincan lehetnek, én azonban pontosan tudom, hogy kire kell nézni, és ki az, aki ebben a süket és vak kompániában kinyitja majd a szemét, és az ujjaira csavarja a figyelmem, hátha elég gyenge vagyok, hogy beránthasson a menetbe.
Ott pörgeti, dobálja a botot a Halott, fel se néz, mégis elkapja, szemfoga világít a mosolyában. Gyönyörű almaarca nem fordul felém. Ez legalább nem változik: A lány, aki nem néz rám. Nyolc év alatt egyszer sem.
Miatta vagyok először féltékeny, a nagyobb és erősebb fiú kezét fogja, ahogy a szünetben csoportosan megyünk az első emeleti vécébe. Ő a szekér, ami sose vesz fel, csak játszik, évek múlva beleborzol kamasz fürtjeimbe. De soha nem néz rám. Csupa élet, és mozgás, sorsa finom mappában hever a tervezőasztalán, de engem nem csap be. Tudnék róla, ha egy lélek egyszer is visszhangot verne benne, mesélnék az elidegenedő barátok, a lényüket vesztett exférjek, és bármily halkan és szánalmasan, de csobbanna az én szerelmem is a tömegszereplők bedőlt kútjának az alján.
Csak most értem meg, hogy nem él, a tudás gyöngyként lapul a zsebemben, de nem tudom, mihez kezdjek vele. Már csupán szánom őt. Lehetne büszke tölgy is, vagy szomorúfűz, tápláló almafa, vagy gyilkos szömörce, virágzó lomb, vagy elhaló kóró. Mégis halott mag csupán a földben, ami fölé nem fa nőtt, hanem autópálya.
Én pedig annak az aszfaltja alatt nyögöm a kamionok súlyát, de ekkor még bírom a terhelést, jelentést ad a fájdalom. Álom és remény roppan el fiatal derekamban, de bőven marad még belőlük, a halálos adag többszöröse akár. Elhalad, reménykedve néz a kelő csillagba, amely felé halad – talán majd ott szárba szökken.
Most nem akarok odanézni, mert már tudom, hogy ki következik a sorban. Lassan pörög, suhog az Eltört botja, szemüvegén csillagfény, nem látni, hová néz. Megfontoltan, de feszesen lép, aztán megtorpan, észrevesz, kimarad egy ütem. Fél, bentebb lép, takarják. Nem néz rám, elfordul. Megint kihagy egy ütemet, egy lépést, egy szívdobbanást. Nincs is szíved, villan belém az évtizednyi keserűség, és tudom, hogy nem igaz.
Ott van az, lezuhant fecskefiókaként kiáltva verdes benne, maghasadó tüze beleszorul a gyomrába – ám ajkára, szemére nem jut el a heve.
Hétéves korában töri el a gonosz, a nagyapja matató kezeit használva, és már kilencéves, mikor végre kisikítja a fájdalmat, és az anyja rájuk nyitja az ajtót. A többi sikoly benne reked, csupán az ujjain át csorog belőlük az egyre rangosabb zongoraversenyeken. A szilánkosra tört bizalomnak csak a gyámoltalanok, gyermekek felé van útja, a bohó férfiállatnak nem jut, bárhogy óvja, félti, elég egy rosszul eltalált szó, és úgy áll fel mellőlem egy kora nyáresti padról, mintha sose találkoztunk volna.
Két esztendőnyi tél után keserű a számadás: a nagyapja az én hosszúra nyúlt gyermekkoromat is kivérezteti pokolban rothadó ujjaival. És most itt megy, megy az Eltört, felnőtt gyerek, végre rám sandít, aztán a dacosan mered előre a forgó bot szellemkorongjába. Lépnék, hogy megvigasztaljam, megsimítsam a haját, de csupán a szemem tudja követni útját a fényességbe.
Kimagaslik a sorból, átszellemült arca rögvest észrevesz, ahogy odafordulok. Rosszalló megvetés fészkel az Eltérített szemében, közel jön hozzám, botját felém lendíti, nem bírok elhajolni, az orrom előtt suhog ezüstösen, benne tükröződik a menet, de már nem látni az arcokat. Izzad, erőlködik, kilépne, de tudja, hogy nem lehet, az istene nem engedné.
A katolikus lányiskola csaknem kékre fullasztja, érettségi után úgy lő ki, mint egy ágyúgolyó, vadászsólyomként repül az érzékeinek nyomában, testekben fürdik, gyúrják-dagasztják, míg már olyan képlékeny, hogy befolyik a kulcslyukakon is, hiába a hét lakat a meghitt, családi házakon és férjeken. Szilárdul már, mikor – az illúzióktól végre szabadon – a karomba kapom, de úgy tombol benne az anyag, hogy abba a lélek is beleizzik, csak a szellem áll dermedten a sarokban.
Tombolok én is, hátha kiégetem a javát. Higgadnánk, száradnánk, de azt nem lehet, nincs hova. Ekkor mutat be a Jézusnak, az egyetlen szerelmének, simogatja, becézi a lehanyatló arcot, a vergődő testet a kereszten. Aztán megmutat a családjának is, szállnak körbe az imák, fohászok, eleinte kettőnkért is. Másfél évig játszunk kifelé tisztességes szerelmet, de csak a hálószobánk pokoli édene valóság. Mélyből jövő erek lüktetnek a falakban és fülemben, néha már átlépjük az erőszak és a hangsebesség határát, az erkölcs felfeslett tapéta a ragacsos falakon, odúnkból kizárjuk a fényt. Nem szerelem és mégis az.
A család pedig már türelmetlenül fészkelődik. De nem térek meg, nem leszek bárány, ha már embernek születtem. Az imák még felém szállnak, de már méregbe mártott nyílként, a gyülekezet erőt gyűjt, még utoljára rám mosolyog, és bezárja a kapuit. Azután más ajtókat is városszerte, és már egy teherautó mélyén ülök kisemmizve, a kimenekített tárgyaimmal beszélgetve, a szüleim háza felé robogva.
Tisztes asszonyként még látom egyszer, urasan lépkednek férjével a korzón, vasárnapi fények szállingóznak, szép, mosolygok, hatnak a nyugtatók. Egyedül a nyakukban lógó feszület lát engem, felemelt középső ujjat formázva köszöni meg a részvételt és búcsúzik. Az Eltérített most mintha mocorogna, forgolódna, de nem lép ki a menetből, megy bele a csillagba, imbolygó csontvázzá fogyasztja az ezüst sugárzás.
Marad egy szusszanásnyi időm, le szeretnék ülni, de persze lehetetlen. Lehunyt szemű homályos alakok jönnek, a bot a vállukon pihen. Szédülök, de nem esem el, fodrozódom, akár egy medence alján.
Majd’ egy évtized múlik el, mire az Elmerült megérkezik, már látom is jönni, nem lép, hattyúként úszik, a földre mered báván, botja a betont súrolja. Lassan emeli fejét, tekintete úgy siklik az enyémbe, mint kulcs a zárba, izzó arany indaként fonódnak össze. Engem néz, és mégsem, valamit messze túl rajtam, aztán megint engem. Szorít erősen, hogy beleroppanok, aztán elernyed. Ereje pulzál, még birtokolja egy részét, jut belőle nekem is. Azt játsszuk, hogy messzire feldob, én pedig ügyesen elkapom magam – ehhez már nincs szükségem másra.
Folyékonyan beszéljük ugyanazt a nyelvet, ahogy addig még senkivel; eltűnünk egymásban, majd királyi párként bukkanunk fel a világon, alattunk éljenez a tömeg. Együtt rezgünk, berezonál, a hangrobbanást úgy nézzük, mint egy naplementét. Úgy érezzük, végre mindkettőnk befejezheti a kirakós játékot, amit addig játszott, és el lehet pakolni végre.
Egy darab azonban sehogy se illik a képbe. Másfél hónap tömör ragyogás után egyszer csak összecsuklik, lecsúszik mellőlem a trónszékről. Utána nyúlok, felsegítem, a mozdulat furcsán ismerős. Nem először történik, de csak most veszem észre. Megint leesik, aztán feláll, és elindul a trónteremből lefelé egy hosszú arany lépcsőn. Utánamegyek, kérlelem, könyörgök, visszaül, átölel. Aztán már a semmit ölelem, lenézek, sokkal lentebb ér, mint legutóbb. Visszahozom ölben, simogatom, telesírom az arcát.
Engedj, suttogja, és megint egyedül ülök, már egészen lent jár, tündérléptei egy másik világban dobbannak. Lerohanok egészen az aljáig, az utolsó lépcsőfokon ül egy ébenfekete tó előtt, átkarolom, nem mozdulunk, akkor sem mikor a mentők szét akarják feszíteni az ölelést.
Órámon tizenöt hónap telik el ezalatt, a hajam őszül, ráncaim élesek a víztükörben, ahogy felé hajolok. Hív a tó engem is, hogy megmártózzam. Megfordulok, az első lépcsőfok, ahol csak az imént ültünk, végtelen messzeségben már, megmászni lehetetlen. Hónapokig fekszem a hideg kövön, amikor az romos mozgólépcsőként nyikorogva megindul felfelé. Nem számít, hová visz. Utoljára lepillantok, a fekete tó üres szemgödre értelem nélkül bámul vissza.
Ugyanez a feketeség villan most az ő tekintetében a menetben, botja a földre esik, végre engem néz, szeméből fehér könny csordul – vegytiszta heroin. Továbbindul, még mindig néz, de már nem látom, mert könnyes az én szemem is, és mire a kezem az arcomig ér, hogy megtörölje, talán egy élet is eltelne.
Nem akarok többet látni, azt akarom, hogy menjenek el végre. Ritkul a levegő, könnyebb beszívni, megtöltöm a tüdőm, kifújom. Krémesen fodrozódik a lehelet, szinte habként puffan egy cintányéron. Már a dobosok jönnek, előttük azonban még árván pörög egy bot, remeg előtte a levegő, mint a nyári országút felett. Mögötte sápadt arc, az Elégett vonásait kín aszalja össze, mégis olyan erő van benne, amit én nem értek, tekintete szinte tolja maga előtt az egész menetet.
Mikor felém fordul, azt várom, hogy az egész csoport széthullik, mint a pernye, de megtartja őket a törékeny testében nyugvó gravitáció. Engem is maga felé vonz, lábam már-már lépne a vajpuha térben, de a mozgás még mindig csak illúzió.
Akkor is vonz, mikor a rossz álmok évtizedei után súly nélkül, megkergülten kerengek, földet soha nem érve és átlátszó papírsárkányként töröm meg a fényt, ami szilánkként fúródik azok szemébe, akik véletlenül felnéznek rám. Ő találja meg a zsineg végét, és húz a föld felé, hogy senkit se bánthassak többé. Lábam fájó lassúsággal telik meg csonttal és izommal, már járni is tudok, és mire le tudom hajtani fejem a párnámra, már majdnem meggyógyulok, de ekkor hozzám hajol, és tüzet csókol a tüdőmbe.
Egy ideig csak köhögök, krákogok, mellemre vonom a fejét, hogy ne tehesse megint, de hamarosan újra próbálja, ám tüze lepattan bőrömről, és őt pörköli meg. lángot. Nem adja fel, de újra és újra megmarják a lángok. Szidalmazom, becsmérlem, hagyja abba, minek ez már nekünk? Hiába. Még felgyógyul párszor, de már látom, ahogy szenet köhög titokban a mosdókagylóba. Utoljára olyan szörnyen megég, hogy meztelenül, feketén és kopaszon rohan ki a világba, minden méltóságát nálam felejtve. Hiányozni kezd, keresem, kutatom, ám mintha eltűnt volna a föld színéről.
De hisz itt van, éppen rajtam tűnődik, karján, hátán borzalmas égési sebek. Köhögnék, mélyről jön az inger, égett olaj ízét érzem a számban, ekkor valahogyan sikerül lepillantanom a kezemre, és belém szorul a levegő az üszkös, fekete tagjaim láttán.
Döbbenten nézek vissza rá, arca most kisimultabb, testén összemennek a sötét foltok, nézése most részvét és szánalom, ami úgy vág derékon, hogy a szám megtelik hamuval. Rossz helyen állunk mindketten. Az Elégett én vagyok. Neki még maradt egy esély. Ha másra nem, hát végignézni a saját menetét. Serceg az égett pernye a tagjaimban, ahogy végre megmozdul a lábam, szólnék, hogy cseréljünk helyet, álljon ki a menetből, még járnak a buszok, egy majd elviszi. Elmosolyodik, legyint, és botját meglendítve menetel tovább, egyenest a csillagba. Utána indulnék, de egy halk suhogás az ellenkező irányba fordít.
A rabló még mindig ott áll, tágra meredt szemmel bámul rám, tisztán látszik, ahogy meggondolja magát. De elkésik, erre bizonyság a suhogó hang, ami egyre közeledik. Már a lövedék is tisztán kivehető, apró, hegyes kis interperszonális rakéta, hipnotikus simasággal szeli a levegőt, semmi sem áll az útjában, csak majd kicsivel később a mellkasom. Rájövök, hogy voltaképpen hallom a lövést, az a korábbi mennydörgés az, mikor a rezesbanda először felbukkan. Felötlik bennem, hogy elhajolok az útjából, de a gondolat felszívódik a levegőben, hallom vákuumos cuppanását. Sehogyan se tudnék már annyira felgyorsulni.
Kicsit izgulok. Pillanatnyi megnyugvást hoz az elképzelés, hogy valójában nem is vagyok itt. A szobámban ülök, a barátom a pulzusomat ellenőrzi, figyelve az esetleges pánikrohamokat, amiket a rajtam tesztelt új pszichedelikus drog okozhat. Most mégis az tűnik valószínűbbnek, hogy míg pár percet szunyókál a fotelben, én valahogyan elcsatangolok otthonról, nem lakom messze, ismerős környék, csupán az ezüst vibrálás tűnik szokatlannak, és az óriáscsillag, amely betölti a láthatárt.
A golyó már itt suttog, akár egy gyermekorvos, amikor elönt a szomorúság. Most rémlenek fel a mazsorett között rohangáló, furcsán vézna, gyerektestű kis lények. Nincs arcuk, mégis felismerem néhányukat, mizantróp főbérlő, dúvad főnök, gúnyos biztonsági őrök, sunyi szomszédok, egynehány politikus. Feléjük magasodva zárt szemű tömeg, köztük pedig eddigi életem öt sarokköve.
Ennyi lenne az egész? Ez a menet lenne az életem? Azzal töltöttem, hogy ide toboroztam tagokat? Már dühös vagyok, csak azért is harcolnék. Nem jön több menet? Az is elég, ha egy kamarazenekar kitelik belőlük. Talán új tagok is csatlakoznának, köztük valaki, aki nem a hatodik lenne már, hanem az első. Görcsösen koncentrálok, hátha meghallom megint a zenét, ezúttal valami szelídebbet, ahol a vonósok felett fuvola táncol. Már-már hallani vélem, és dühösen söpörném el a golyót az útból, de a kezem már nem érheti el.
Csak a hidegét érzem, ahogy áthalad rajtam, és már távol jár, mikor iszonyú ereje újra a távolodó menet felé perdít. Az eleje a fúvósokkal eltűnik a csillag tüzében. Még mindig nem esem el, a levegő szabadon engedi a tagjaimat, visszanyerem az egyensúlyomat, égési sebeim felszívódnak. De csak a trombiták, dobok kiabálnak, nem jön senki más.
Kimerülten lihegve utánuk kiáltok, de senki sem fordul meg. Már üvöltök. Egy fél életen át vártam a rossz irányból válaszra. Hirtelen feléjük iramodom, mintha bármilyen magyarázattal szolgálhatnának nekem. A környező házak megvetően fintorogva húzódnak félre. A csillagok ijedt madárrajként köröznek odafent, mintha egyet lelőttek volna közülük. De már nem lassítok, a nagy csillag elutasítóan lángol, most vörös és forró, mint egy izzó katlan. Kis híján utolérem őket, amikor kialszik a valóság, és aki minket álmodott – az a jótét lélek – végre ránk zárja szemhéját.
Illusztráció: Stars: the Art and Science
Csodálkozva /Verwundert/
Amikor az asztal kenyér illatát árasztja
terítve eper kristály bor
gondolj a füstből álló szobára
alak nélküli füst az egész
Nem vette még le
a gettóköpenyt
ülünk itt az illatozó asztalnál
csodálkozva
hogy itt ülünk
Izrael /Israel/
Vissza
a jövőbeli
énhazámba tehazádba
Itt
a kő neve
cédruscitrom
Felejthetetlen
acélos testvérek
elfelejtettek aludni
Ne gyere a tejjel-mézzel folyó földre
gyere
tövishez most
Lázadó vidéken
megbízható őrök
ültetnek
állandó álmot
Gyere
vissza
a tövisek zöldülnek
nedűt
a kőből
fakaszt
Mózes fia
/Száva Csanád fordításai/
Rose Ausländer (1901–1988) Fontosabb kötetei: Der Regenbogen (’A szivárvány’, 1929), Blinder Sommer (’Vak nyár’, 1965), Mein Venedig versinkt nicht (’Az én Velencém nem süllyed’, 1982). Csernovicban született, német nyelvű zsidó családba. 1921-ben későbbi férjével New Yorkba vándorolt ki, a harmincas években Bukarestben telepedett le, majd ismét Csernovicba költözött, 1967-ben Nyugat-Németországban, Düsseldorfban telepedett le. Németül és angolul is alkotott.
Imamalom
Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
létfolyamba térve
Milyen rémítő ez
folyónk várja tavunk
békés ölelése
Milyen szédítő ez
felérzünk s dalolunk
téridőbe vésve
Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
soha többé vége.
Világfolyamat
Fényesség, színtelen,
áramlás, mozdulatlan,
íz, illat íztelen,
zeneszó, hangtalan.
Burjánzó televény
növekvő ágboga,
szétfutó telefény
teremtő mámora.
Csendes pihenésben
elcsituló zajlás,
vad ellenvetésben
forráshoz-egy hajlás.
Dagadva-apadva
hullámzás dús tájban,
egymásba tapadva
rend van a világban.
Repülés
Mennyi ház és mennyi élet!
Föld felmagzó jégbora.
Mennyi sors és mennyi lélek!
Csillagsávok fénypora.
Tűzpontokban írva sorsunk,
legyen mégoly meglepő,
nem a fénygömb lépte hordoz,
benned tágas léte nő.
Világporrá szétomolva
ezeregy kis lélekút,
egy-forrásból összefonja
végül tó-mély békekút.
Azt gondoljuk, sok vagyunk itt,
gyökérfonta látszatok,
egységmélyből feltörő kis
szár, levél, virágzatok.
Mindezen túl tárt-valóság
tömbje nyílik, szétömöl,
felmutatva fátylak csokrát
elsimítja lét-öböl.
Ott a csendnek tágas háza
nyugszik égi vízgyepen,
együtt minden sors vad láza
állócsillag-íveken.
Lent a nyüzsgés, fent a béke,
tárul harmadik világ,
több mint ezek vegyüléke,
bonthatatlan ház s csigák.
Színe nincs, de tág szivárvány,
hangja nincs, s zeng hangtalan,
földi kő és égi márvány,
ócskavasként színarany.
Lüktető szív, csend a lélek,
egyen-túli gondolat,
átfogja s tárja a létet
önazonos mozdulat.
(Illusztráció: Victoria Shaad: Sea waves)
De még a nehezen megszerzett térkép sem segített rajtuk.
Megkerülsz egy öblöcskét, elhagysz egy római laktanyát, egy félbehagyott templomot, mész előre a rettentő hóesésben, elkanyarodsz a hetedik rom mellett, végül eljutsz oda, ahol kezdted a vándorlást, Kerkovian kikötőjébe.
Ám a régi menekültek helyét, az öreg raktárat most izgága, félig meztelen fiatalok foglalták el.
A düh körbejárt köztük, mint méhser. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülő családok féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy elhagyott kastélyban, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled…
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát.
‒ Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
–Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért. Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban, ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban minden értelmet nyerjen. Hogy a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasra csapott.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
‒ Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hol az a megmentő hajó?
És hány órája történhetett mindez? Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolga-kereskedőiket? És a nevezetes tündérködtől félnapi járásra a raktárat Kerkovianban, ahol most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha meg nem érkező hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… mi már az első pillanattól fogva…, olthatatlanul, mindörökre.
Ő megért engem… Fehér árnyék leszek… Úgy elbáááánok veled…
Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Odakinn sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik ide?
– Miért kérdezed?
Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálni a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöcs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a, a fiatalok gyűrűjéből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről…
Kisvártatva Sjönnel összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló, roskadozó házak, sárban-hóban oszladozó raktárak, ahogy a rómaiak hagyták őket. De miért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek és tervszerűtlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás?
Sjön találta meg a félreeső kunyhót a kikötő túloldalán.
Konokul és dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.
Néhány óra múlva irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre.
Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.
