-a férfi-
A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, jut eszembe, te is tudod, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan, sötétbarna tincseid karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek bennünket, én csak beugrós vagyok erre az estére. Jó, hogy látlak, mondom, idétlen vigyort érzékelek az arcomon, csak a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza, sugárzol. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék.
Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj vagyok, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged. Tizennégy nap múlva bővebben… →