Do you like dancing?, dobja be a témát. A sötét szemöldök rándul egyet, a fiú egészen közel hajol a képernyőhöz, mintha rosszul hallotta volna a kérdést. Vörösre kapart pattanásai bármelyik pillanatban kiokádhatják magukból a következő adag magmát. Thelmát émelygés fogja el, a munkafüzetben lapozgat. Tudod, mit?, legyen ez házi feladat, tíz mondat a táncról. Használhatsz szótárt is. Két hét múlva folytatjuk, küldöm a linket, teszi hozzá zavartan, aztán gyorsan kilép.

Nem is érti, miért ez jutott eszébe. Csak a test bővebben… →

Hét nap múlva szenteste. A falhoz kuporodva nyomkodod a maszatos telefont. A szemed körül elkenődött, olcsó festék fokozza a drámai hatást. Idegesen számolod a napokat. „Két hete nem jött meg.” Ahogy elküldöd az üzenetet, azonnal törlöd is. Éppen időben, kopogtatnak. Mi történt édesem, csak nem összekaptatok, kérdezi egy hang, tartozik hozzá egy aggódó fej is. Az anyád feje, home office frizurával. A narancs illatú kabát bővebben… →

A novemberi vasárnap nyirkos csendje észrevétlenül tapad a házak falára. Alattomosan szivárog a hajszálrepedéseken. Visszatükröződő gyűrődéseimet bámulom a konyhaablak üvegén. Mozdulatlanul ülök jó ideje, mint az alattam lakó kölyök leopárdgekkója. Percenként kettőt pislogok, igaz, én nem az alsó szemhéjammal. Nem szeretem a novembert. Idén az októbert sem. A január volt az utolsó jó hónapom. Órák óta semmi mozgás. A folyosó végén lakom, rálátok minden ajtóra. „Kulturált, barátságos szomszédok társaságát élvezhetem majd”, cseng a fülemben az ingatlanos kortesbeszéde. És tényleg. Már csak két havi törlesztőrészletet kell kiköhögnöm. Anyám lakberendező, kihasználtuk a kis zugokat is. A műteremnek szánt szoba egyik falán nyitottunk egy hatalmas ablakot. Azt terveztem, Julival bulit csapunk, ha enyém lesz a lakás. Reméltem, hogy ideköltözik. Február elején ez a bizonytalan jövőkép is ködbe veszett. Fenébe, elfogyott a cigim. A szekrény tetején dugdosok néhány félig elszívott blázt. Kénytelen vagyok megmozdulni. Találok egy utolsót. Megsárgult a papír, de még érzem a pipadohány cseresznye illatát. Saját recept, Borkum és Drum keverve. Örömtánc. Ha Julira gondolok, muszáj rágyújtanom. Hétköznapi történet. Juli pszichiáter. Az egyetem után néhány év alatt kiépítette a praxisát. Logikus és vonzó nő. Egyszerre praktikusan hűvös és sodróan veszélyes. Gyakorlatias énje türelmetlenül dörömbölt az ajtómon. Gyereket akart és biztonságot. Mégis, vagy éppen ezért, kislányos hévvel tapadt bele egy pókhálóba azon a bizonyos brüsszeli konferencián. Lou Andreas-Salomé, az első női pszichoterapetuta jár a fejemben. Nietzsche megszállottan feleségül akarta venni, Rilke a szeretője, mentora és barátja pedig Freud volt. Juli rajongott Lou-ért. Talán túlságosan is azonosult a hétköznapinak nem mondható életúttal. Végül Brüsszelben maradt, gyűrűvel fűzve szorosabbra a hirtelen szövődött köteléket. Nietzsche legalább tisztában volt vele, hogy az ember életét sokkal inkább a tudattalan impulzusok vezérlik, mintsem a tudatos döntések és belátások. Én annál kevésbé, legalábbis nem akartam tudomást venni róla. Nietzsche a csalódást írta ki magából, amikor Salomé nem őt választotta. Maradandó lenyomatot hagyott. Égszínkék és cinóber bővebben… →

-a férfi-

A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, jut eszembe, te is tudod, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan, sötétbarna tincseid karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek bennünket, én csak beugrós vagyok erre az estére. Jó, hogy látlak, mondom, idétlen vigyort érzékelek az arcomon, csak a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza, sugárzol. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék.

Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj vagyok, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged. Tizennégy nap múlva bővebben… →

A kisbusz hátsó ajtajához ütődött valami. Összerezzent. A csomagok közötti résekben nem látott semmi gyanúsat. A tükörben pillantotta meg őket. Sötét hajú kamaszok lopództak felé fekete pulóverben. Pár másodperc alatt körbevették az autót. Éhes szemű hiénák. Könnyen kiszúrták a magyar rendszámot az egyetlen autón, ami a romos utcán parkolt. A szocialista realizmus jegyében megtervezett, félig kész, vaksin tátongó lakóházak között dekkolt szabad prédaként. Ildinek annyi ideje maradt, hogy lezárja az ajtókat. Dühös és ideges volt egyszerre. Megmondta Tamásnak, hogy ne álljanak meg Nagyváradon. Ehhez képest itt hagyta egyedül a kocsiban. Kísértetváros, futott át az agyán, amíg várakozott. Próbálta elképzelni, mi történhetett, de megzavarták. A kölykök, miután látták, hogy kizárólag csomagok tornyosulnak a hátsó ülésen, mint piócák tapadtak az üvegre. Szó nélkül bámulták másodpercekig mind a hatan. A legmagasabb fiú ütött először. A pár naposnak tűnő seb kidagadt a homlokán, amikor öklével belebokszolt az ablaküvegbe. A lány ösztönösen középre húzódott, és összegömbölyödött. Egy kormos képű, talán tizenkettő, ha lehetett, bottal verte a hátsó ablakot. A harmadik ütésre robbant. Apró szilánkok terítették be a csomagokat. Egy kéz nyúlt be, és megpróbálta kinyitni az ajtót. A dobozoktól nem fért hozzá a kallantyúhoz. A legidősebb suhanc nem vette le a lányról a szemét. Ekkor szólalt meg először, furcsa akcentussal. Se nász, se avar bővebben… →

Tegnap temettük el apámat. Nem akart hamvasztást. Percekig néztük kényszeredetten a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát, mielőtt végleg lezárták a koporsót.

„Élt 72 évet”

Zoli most is elkésett. Szinte hallottam apám hangját: – Az a gyerek éjjel-nappal edz. Majd jön, amikor tud!

Lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz. Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Nem volt szokás haragudni rá. Ő a „bezzeg” bátyám. Neki lehet. Anyám piros cipője bővebben… →