A rémület, hogy ezentúl minden döntést apa nélkül kell meghoznom, váratlanul tekeredik rám, az átnedvesedett pamuting kitartóan tapad a bőrömre. Hiába számolok négyszer nyolcig, beszív, benn tart, kifúj, szünet, beszív, benn tart, kifúj, szünet. Tehetetlenül bámulok ki az ablakon, száguld velem a vonat, a mellkasomban zakatol.
Andris sürget, egyedül szervezi a temetést, Dave még Hamburgban, válaszoljak végre. Összeraknék-e installációt apa fotóihoz a családi megemlékezésre. Péter legalább a szertartásra eljönne, kérdezi, ugye lehet.
Az én gyászom az ő gyásza is, hajtogatta a terapeuta alig három éve.
Most aztán rohadtul nem. A harag keserű párája kaparja a torkomat.
A Santa Marián csendes zónába kértem a jegyet, Bécstől asztalt is kapok, ételdarabkákkal, ragacsos kólafoltokkal. Előkaparom a táskámból a fertőtlenítős flakont, alaposan megtisztítom az ülést. Megírom Andrisnak, mikor érkezünk a Keletibe. Örülnék, ha inkább Lilu jönne, biztonságosan vezet, de az öcsémet sem akarom megbántani. Ha az eredeti tervek szerint egy héttel korábban indulok, akkor apa mellett én vagyok ott az utolsó éjjel. Elképzelni sem tudom, mit élt át Andris, és mihez kezdtem volna én, a karomban vonagló csontsovány apámmal. Émelygés fog el. Iszom egy korty vizet. Négy percünk maradt az indulásig.
Húsz év körüli srác esik be a fotocellás ajtón, a csomagtartóba préseli méretes hátizsákját, leül velem szemben. Izgatottnak tűnik, az üzeneteit böngészi, később gesztikulálva telefonál, angolul beszél, erős akcentussal. Illik hozzá a fekete farmer, fekete ing. Mindene fekete, a haja is. Az arca borostás, szeme körül kékes karikák. Fürkészve sandít felém.
Kiválasztok egy filmet, aminek semmi köze a nyomorúságos életemhez. Felveszem a fülest és egy ideig nézem, később inkább csak hallgatom az Évszakokat. A szorongás mintha oldódna, vagy mégsem?
Hirtelen eszembe jut a vacsora, a Sfinxben. Péter a harmadik Nr 42. után évődve csúsztatta a kezét a blúzom alá, összetapadva táncoltunk valami gagyi zenére. Zártkörű rendezvény, az ő cégének a bulija. Dühös lett, ha valaki néhány percnél tovább foglalkozott velem, pedig egyértelmű volt, várandós vagyok. Nem bókot kaptam, gratulációt. Ingerülten megfogta a karomat, induljunk, sziszegte. Nem sokkal előtte tudta meg, az egyik beszerzője többször meglopta. Beültem mellé az új terepjáróba, amire annyira büszke volt, különösen a legfrissebb törésteszt eredményekre. Aznap este jelentősen rontotta a statisztikát. A baleset után kezdett igazán inni. Hajnalban járt haza, vagy az irodában aludt. Undorodtam tőle, magamtól még inkább. Két hónappal később elváltunk.
A harmincötödik születésnapom után kezdődött, mint egy nyavalyás átok. Anya betegsége, a baleset, és most apa.
Elég ebből, normális élet után ácsingózom. Barátokkal, szerelemmel, reggelire bundáskenyérrel. Szürke, eseménytelen hétköznapokat, csak ennyit kérek.
A folyamatos gyász cinikussá és gyanakvóvá torzít. Folyton lesben állsz, agyad megállás nélkül szkenneli az információkat, ugrásra készen vársz, hogy időben megléphess a következő csapás elől.
Apró mozdulatokkal kezdek újabb légzőgyakorlatba, nem akarom, hogy a fiú megneszelje nyűglődésemet. Gondterheltnek tűnik. Elcsípek néhány mondatfoszlányt. Beregsurányba tart.
Már Tatabányát is elhagytuk, a mozdony egyenletesen húz. Érzem, ahogy lassan elnehezedik a szemhéjam.
A lányok a gyerekszobában sivalkodnak. Ebédig nézhettek mesét, kiabálok be a csukott ajtón. A fürdőszobába lopódzom. A test kétségbeesetten sóvárog. Elszabadult ménes iramlik a feszülő erekben. Bimbók ágaskodnak, vaksin, türelmetlenül.
Aprólékosan szemügyre veszem megfakult testemet. Talán még formába hozható. Megmérem a lábamon nevelt szőrszálak hosszát. A kifejlett, erős példányok elérik akár a tizenhét millimétert is. Előkotrom a fiókból Péter régi borotváját. Jóval élesebb, mint az enyém. Módszeresen haladok hónaljtól bokáig.
Hétre beszéltük meg. A férfi azt ígérte, vigyázni fog. Megtette a megfelelő óvintézkedéseket, így fogalmazott. A kölyköknek másodszor indítom el a filmet. A vérnyúl a kedvenc. Melléjük vackolok, van még idő.
A-vonalú ruhát választok, lilát, kiemeli a zöld szemeket. Néhány csepp virágos illat a fül mögé. Csengetnek. A szomszéd lány az, vaskos könyvvel a kezében. Sonkás tészta a hűtőben, édességet ne kapjanak lefekvés előtt.
Gyalog indulok. Alig fél óra az út, a kétszintes ház előtt toporgok, talán mégsem kellene bemenni. A földszinti ablakon meglebben a függöny, a férfi integet, a kapu nyílik, a belső ajtók is érzékelik, ahogy közeledem. Bútorozatlan terembe lépek, gyertyák körös-körül. Középen hatalmas asztal, két teríték, két szék egymással szemben. A férfi mosolyogva lép be egy másik ajtón. Plafonig futó üvegfal választ el tőle.
– Látod, nem kell aggódnod, tökéletes biztonságban vagyunk – mutat körbe, hellyel kínál. Tisztán hallom a hangját, talán a kelleténél is hangosabban. Megpillantom a hangszórókat a falba süllyesztve. A fogások az asztal közepén sorakoznak. Evés közben a napi hírekről beszélgetünk. Semmi személyes vonatkozás. A férfi borral kínál, nekem kell töltenem. Amint befejezzük a vacsorát, az asztalon heverő dobozra mutat, megkér, hogy a kék ajtón menjek egy másik szobába, nyissam ki a csomagot. Részletes használati utasítást találok, pontosan követem az instrukciókat. Az overál éppen a méretem, az áttetsző műanyag egyre kellemesebben simul rám ahogy átveszi a testem melegét. A hasítékok is megfelelőek. A combok között és a melleknél. A búra következik, oxigénpalackkal. A leírásnak megfelelően belépek a zöld ajtón. A férfi kézen fog, kör alakú franciaágyhoz vezet. Óvatosan a párnák alá helyezi mindkét tartályt, közelebb húzódik. Nem tudom mennyi idő telik el. Kibírhatatlan szomjúság gyötör. Átöleli a vállamat, a fürdőszobáig kísér. Az ajtó becsukódik, megrázkódik körülöttem a berendezés, mintha süllyednék. Valamiféle garázsban szabadulok az álcázott liftből. Hánynom kell. Meztelenre vetkőzöm, a ruhámat előkészítette valaki a cipővel együtt. Négykézláb mászom közelebb, tántorogva rángatom magamra a tapadós anyagot.
sarokban különböző méretű overálok hevernek. Tábla jelzi, ha nem lenne egyértelmű, használt. Eszelős mozdulattal dobom oda a sajátomat. A búra apró szilánkokra robban.
Felkapom a táskámat, öklendezve kapaszkodom a nehéz fémajtóba. Az utcán találom magam, vakító fénnyel közeledik egy teherautó. Háztól házig osonok a zuhogó esőben, a közeli buszmegálló padjára kuporodom. Haza kell jutnom, a lányok!
Valaki a karomat rázza, a fiú áll mellettem, rémült arccal hajol egészen közel.
– Mindig ugyanaz! Hónapok óta ugyanaz az elcseszett álom – dadogom.
Gyűrött papírzsebkendőt húz elő a zsebéből. Képtelen és kínos helyzetbe szorulok.
– Mi történt?
– Túl gyorsan hajtott, kisodródtunk. A szalagkorlátnak csapódtunk. Vakító fények, csak erre emlékszem. Meg sem születhettek! A szőnyegen birkózunk, Francinak és Lilinek hívom őket álmomban, talán négyévesek – az asztalra borulok, fulladozva kapkodok levegő után.
Nem akarok a szemébe nézni, a szégyentől lángol a bőröm. Hallom, ahogy leveszi a hátizsákot, kotorászik egy darabig, pár másodperccel később finoman megböki a vállamat. Ezüst színű laposüveget tesz az asztalra, két fémpohárral.
– Idd ezt meg! – mutat az egyikre. Most tűnik csak fel, hogy magyarul beszél hozzám.
– Az anyám és a húgom … harapja el a mondat végét. – Az öcsémért megyek a határra – folytatja rekedtes hangon. – Átjutott. Még csak tizenhét. Dima vagyok – nyújtja a kezét.
Erősen szorítja meg az enyémet.
– Rubi – nyögöm.
Lehajtom az egyik felest. Újabb adagot tölt.
Veszteségeink láthatatlan szállal kötnek össze.
