-a férfi-

A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülsz, amikor megkésve belépek az ajtón, semmit sem változtál, jut eszembe, te is tudod, elpirulsz, negyven évesen is kislány vagy, vidám leszek tőled, régen is így volt. Zavartan kortyolsz egyet a poharadból, a rozét szereted, rakoncátlan, sötétbarna tincseid karanténban lázadoznak, odamegyek hozzád, a többiek figyelnek bennünket, én csak beugrós vagyok erre az estére. Jó, hogy látlak, mondom, idétlen vigyort érzékelek az arcomon, csak a cipőmet bámulom, megyek, beállok a helyemre, nézek vissza, sugárzol. Többször is eljöttél, csak egyszer mertem leülni az asztalodhoz, emlékszel, utoljára vagy hat éve. Megvártad a koncert végét, szorongtam közben, mit is mondhatnék. Most is ez van, mit is mondhatnék.

Mondhatnám, hogy apa vagyok, két lányé, a kisebb négyéves, meg férj vagyok, egy rendes nő férje. Lilinek hívják és ápolónő. Mondhatnám, hogy már nem iszom, mióta apám meghalt, és hogy minden más lenne most, ha akkor elmegyünk hozzá és találkoztok. Mondhatnám, hogy apám nagyon szeretett volna téged.

Azt is mondhatnám még, hogy talán én se lettem volna gyáva és folyton részeg, ha nem akarsz minden áron vigyázni rám. Ha belém rúgtál volna, amikor hajnali háromkor becsöngettem hozzád összehányt ruhában. Mondhatnám, hogy nem kellett volna eltűnnöd egyik napról a másikra, mert most mi van, semmi sincs. Te elváltál, én meg apa vagyok. Mondhatnám még, hogy jól tetted, hogy leléptél, mert így nem nyírtalak ki, most meg itt vagy nekem egy pillanatra, hozzád érnék, a szemed alatti kis fényes csíkot simítanám, de nem teszem, mert Lili a gyerekeim anyja és sosem bántott. Nyomom a Sweet Home Chicago-t, ez a kedvenced, mindjárt szünet lesz, addig kitalálom. Mondhatnám, hogy a legjobb napom volt, amikor a 10-es úton vezetni tanítottál és annyira röhögtünk, hogy képtelen voltam fékezni, még az árokban is csak röhögtünk, amíg meg nem állt valaki segíteni. Mondhatnám, hogy te vagy az egyetlen nő, aki három napig sem bírt együtt élni velem. Mondhatnám, hogy bocsáss meg.

És most szünet van, mondhatnék végre valamit, de babrálok a Fenderrel, amit tőled kaptam, közben nézek rád és nem mondok semmit. Térdelek az erősítő mellett, leguggolsz, hozzám hajolsz és azt mondod, még mindig nagyon szeretsz, és én csak annyit mondok, én is. Már vége a szünetnek, nem is értem. Várj meg, mondom, nem rohanok haza, vagy tudod mit, gyere fel hozzám, mindenki elutazott, megmutatom hol élek. Jó, egyezel bele egyszerűen és visszaülsz a helyedre. A tincseid kiszabadultak közben, nézem milyen kicsi a kezed, mindig is kicsi volt, mint egy kislánynak. Mondhatnám, mégse gyere fel, mi értelme lenne, de nem mondom. A többiek bámulnak, látom, készülődik valami, ők is tudják, hogy nem kellene beszélnünk, de én elindulok veled.

Gyalog megyünk, mondom, két éve gyalog járok. A szívem kiborult, húsz kilót fogytam azóta, mesélem büszkén, meg hogy vigyáznom kell, apám infarktust kapott. Hazaérünk, megyek előre, mondom, megállunk a konyhában, a százas izzó ellenem dolgozik. Esetlenül ölellek meg, csak szorítasz szótlanul, ez nem a te otthonod, az enyém, gondolom. Bánom, hogy nem a tiéd is, de nem mondom, mindegy most már, nyögöm, így alakult. Megmutatok minden zugot, zavarodottan tömöm magamba a fokhagymát, nevetsz, mindig is utáltad a szagát, amikor ettem, én meg tudom, hogy mindegy, mert úgysem csókollak meg. Mellém ülsz, bekapcsolom a számítógépet, fényképeket nézünk, kacagsz. Elfelejtem, hogy a gyerekeimen mosolygunk, akiknek nem te vagy az anyja. Az összes vicces fotót mutatom, Katkáról, ahogy vigyorászik egy vödör vízben, meg Borcsáról vámpír jelmezben. Liliről láthatsz képeket a falon. Mindent el akarok mesélni neked, ami utánunk történt velem. Reggelig beszélek, megéhezünk, pirítóst csinálsz, én meg főzök teát. Önző vagyok, alig kérdezlek a boldogtalan tíz évedről. Lemezeket válogatsz a könyvespolcról, elkéred őket, szereted, ahogy játszom. Visszahozod hamarosan, ígéred. Menned kell, mondom, nemsokára ideér az egyik tanítványom. Kikísérlek, nyitom az ajtót, aztán szótlanul megyünk le a lépcsőn. Fintorogva befogod az orrodat, hát, ez nem a diplomata negyed, mondom nevetve.

Állsz sután a vizeletfoltos járdán, fogod a kölcsönkért CD-ket, és én nem mondhatom neked, hogy isten veled, csak hogy viszlát, most elutazom, jó buli lesz a zenekarral, ha megjöttem dumálunk, ígérem, mert még nem tudhatom, hogy tizennégy nap múlva, amikor Lili leviszi a gyerekeket a játszótérre, fáradt leszek, furcsán erőtlen, és kicsit le is dőlök majd. Viszlát mondom, mert nem mondhatom, hogy isten veled, jó, hogy voltál nekem, és ne sírj majd nagyon, egyszer mind meghalunk.

Nem tudhatom, hogy én tizennégy nap múlva.

Viszlát, mondom.

 

Tizennégy nap múlva

-a nő-

A zenekarhoz közeli kis asztalnál ülök, nyílik az ajtó, végre itt vagy, gondolom, megint elkéstél, mondják elnéző mosollyal a többiek, nem lehet rád haragudni, én sem tudok. Sokat változtál, de nem számít, érzem, ahogy pirulok, a hajad teljesen ősz, már csak a válladig ér, a szemed körüli mély ráncok táncolnak. Félszegen mosolyogsz, kortyolok a borból, megremeg a szemhéjam. Bámulnak többen, mi lesz ebből, én sem tudom. Hozzám lépsz, zakatol a fülemben az érrendszerem, jó, hogy látsz, mondod esetlenül, beleszippantasz a parfümömbe, már be is kell állnod a helyedre. Ki tudja, beszélünk-e ma este, mindig olyan hülyén alakul. Csak nézzük egymást és hallgatunk. Megvárlak a koncert végén és csak csendben ülünk. Belefúrod a fejed a vállamba, mosolyogsz, a mutatóujjaddal simítasz egy csíkot az arcomra, én meg nem mondok semmit, csak sírok, amikor nem látod, legutóbb is, vagy hat éve. Mit is mondhatnék, gondolom. Most is ez van, mit is mondhatnék.

Mondhatnám, hogy elváltam, nincsen gyerekem és tudom, hogy neked van, kettő is, és boldog vagy, úgy hallom. Mondhatnám, hogy én meg nem. Hogy az elmúlt tíz évben minden héten megnéztem, hol játszol, és csak kétszer mentem el, mert feleség voltam, és te meg sokszor részeg. Mondhatnám, hogy nekünk együtt kellene megöregednünk, egy csendes kis helyen, ahol az unokáink rohangálnak egy hatalmas kertben, te meg gitározni tanítod vasárnaponként a falu kölykeit. Esténként Pastoriust hallgatnánk, mert Pastorius örök, mondtad, és én elhiszem neked.

De mi van most, semmi nincs. Én elváltam, te meg apa vagy. A Sweet Home Chicago jön, az első hangból felismerem, én csak téged hallak, feszesen dörmög a Fender a kezedben, még tőlem kaptad, fáj a gyomrom, ha erre gondolok. Most itt vagy nekem egy pillanatra, a hajadat simítanám, az íves szemöldöködet, de nem teszem, mert apa vagy.

Mondhatnám, hogy a legjobb napom volt, amikor egy koncert szünetében mellém ültél, mindenki engem nézett, a rajongóid dühösen, a haverok sóvárogva, jó formában voltam, tizenhárom kilót fogytam akkor, amikor hetekre eltűntél. Te pedig zavarodban kiégetted a cigivel a térdemen a harisnyát, a hüvelykujjaddal takartad a lyukat egészen a szünet végéig, és senkit nem engedtél a közelembe. Mondhatnám, hogy volt idő, amikor három napot sem bírtál ki másik nő nélkül. Mondhatnám, hogy megbocsátottam, mert tudom, hogy szerettél, és te is bocsáss meg, hogy nem tudtalak elviselni, de nem mondom. Szünet van, odamegyek hozzád, a gitárral babrálsz, szédülök, még mindig nagyon szeretlek, mondom, homályos a tekinteted, azt válaszolod, te is. Talán megmutatod hol élsz, mondod bátortalanul, vége a szünetnek, a helyemre botorkálok. Minek menjek fel, mi értelme lenne, így is nagyon fáj, gondolom. Aztán mégis megyek melletted csendesen, közben eszembe jut az este, amikor nálam aludtál, bűzlöttél a rumtól, könyörögtél, szüljek neked gyereket. Szültem volna, gondolom, ha nem engeded a női szájakat, mint piócákat a testedre tapadni, gondolom, de nem mondom. Bemegyünk a házba, aztán az első emeleti lakásba, ahol nem velem élsz. Fényárban úszunk hirtelen. Megölelsz, remeg a lábam, csak szorítalak hosszan, alig tudok figyelni arra, mit mesélsz, fegyelmezett maradok, nem üvöltök, nem kiabálok, segítsen valaki, csak nézem a lányaid édes mosolyát, én már csak egy barát lehetek, gondolom. Itt ez a lakás egy másik élettel, szőke hajú babákkal, kislány ruhákkal, tiszta konyhával, egy másik nő gondos kezének lenyomatával. Én már csak idegen lehetek, gondolom, vágy nélküli barát, egy haver, akivel néha megiszol egy mentateát. Közben fokhagymát pucolsz, jó ég, még mindig ezt eszed, kérdezem gúnyolódva, de te csak nevetve befalsz egyszerre vagy öt gerezdet.

Meglátom a lemezeket a könyvespolcon, jó pár dalod kimaradt az életemből, mondom, elviszem ezeket. Jó ürügy, gondolom egy pillanatig, muszáj lesz visszahoznom. Mennem kell, nemsokára megérkezik egy tanítványod, mondod, reggel lett, eszmélek hirtelen, szótlanul megyünk le a lépcsőn, az orromat facsarja a bűz, ez nem a diplomata negyed, mondod nevetve.

Állok sután a vizeletfoltos járdán, elutazol a zenekarral, viszlát, hamarosan dumálunk, ígéred. Isten veled, gondolom, nem hinném, hogy találkozunk, nekem ez most kibírhatatlanul fáj, gondolom, de nem mondom. Viszlát, vigyázz magadra az úton, jó, hogy már nem iszol, szépek a lányaid, mondom.

Isten veled, jobb lesz így mindkettőnknek, gondolom, mert akkor még nem tudhatom, hogy tizennégy nap múlva csörög a telefon, elmentél csendben örökre, mondja majd egy rekedtes hang nekem.

Viszlát, mondom könyörögve, csak vicc volt, egy buta poén, hogy isten veled, ne hülyéskedj már velünk, nézd, mind itt vagyunk, nem léphetsz le csak így, nyöszörgök sírva, egy szál virággal a kezemben, a hosszú sor végén.

Viszlát, üvöltöm némán.

 

Illusztráció: Link.