Tegnap temettük el apámat. Nem akart hamvasztást. Percekig néztük kényszeredetten a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát, mielőtt végleg lezárták a koporsót.

„Élt 72 évet”

Zoli most is elkésett. Szinte hallottam apám hangját: – Az a gyerek éjjel-nappal edz. Majd jön, amikor tud!

Lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz. Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Nem volt szokás haragudni rá. Ő a „bezzeg” bátyám. Neki lehet. Anyám piros cipője bővebben… →

Eszter türelmetlenül próbált fel több különböző variációt. Végül egy vékony, fekete nadrág és egy barackszínű, aszimmetrikus, szűk póló tűnt eléggé merésznek. Hetvenkét napja nem találkozott senkivel a tulajon kívül. A melír utolsó maradványai is eltűntek, hosszú, világosbarna haja fegyelmezetlenül göndörödött. Na, ez nem lesz túl trendi, gondolta. Megnézte a térképen a címet. Húsz perc séta. Nem volt kedve maszkban fulladozni a hatoson. Leült az íróasztalhoz és átfutotta a beérkező leveleket. Mindegyik tanítványa elküldte a házit. Lazítani akart már, két hét és vége ennek a fura tanévnek. Hátradőlt a királykékre festett széken, behunyta a szemét, furcsa remegést érzett. Izgult. Június 4. bővebben… →

LEHÚNYT SZEMMEL FUTOK

Harminchat napja élünk négyen, kilencvenkét négyzetméter védelmező fogságában. Esténként kirekesztem a külvilágot, lehúnyt szemmel futok két köbméternyi birodalmamban. Utazom. Térben és időben szabadon. Az út mentén ágaskodó hirdetőtáblákon megelevenedik néhány emlékfoszlány.

2014-et írtunk, váratlan dolog történt. Látszat-duzzogással igent mondtam. Esküvőre készülődtünk – semmi felhajtás, pár nap boldogság a hegyekben. Mi pedig, friss házasok, rollerrel száguldoztunk sötétedésig, halálra rémítve a húsvéti nyuszit váró, izgatott gyerekeket a falu főterén. Persze már akkor is tudtam, hogy az igazi nászút nem ez lesz. Umbria szinte ismerősként üdvözölt a lelkemet sokadszorra is elragadó Utas és holdvilágból. De Toszkána más volt. Októberben utaztunk. Nem akartam én is csak egy betolakodó lenni, aki tíz másodpercenként kattint, s állóképek élettelen sorozatával a memóriakártyáján becsomagol fél nappal később, aztán nesztelenül tovább oson a következő turisztikai látványosságra vadászva. Részese akartam lenni a hétköznapjaiknak, reggelente futni, vásárolni, főzni, sétálni kézen fogva, néha betérni egy pohár vörösborra. Ízlésesen berendezett, kétszintes kis lakást találtunk Lucca belvárosában. Tökéletesen ráláttunk a Torre Guinigi szürreálisan ágaskodó magyaltölgyfáira. Tenyérnyi terasz nyílt a dolgozószobánkból, langyos szél csiklandozta a tarkónkat, ahogy esténként ücsörögtünk a kissé kényelmetlen kovácsoltvas székeken. Amikor úgy tartotta kedvünk, felültünk egy vonatra, meg sem álltunk Sienáig, vagy hármasban, egy-egy nyolcvan év körüli, ezüst hajú néni társaságában Bargába utaztunk. Módszeresen, csillapíthatatlan étvággyal, mégis tisztelettel törtünk apró falatkákat e lenyűgöző vidék hétköznapjaiból.

Elkap egy örvény, kijózanodom. Fojtogat a jelen, arcomba löki a lélegeztetőgépen küzdők tehetetlen testének bénító valóságát. Zihálva futok csukott szemmel a következő emlék felé. Ahogy közeledem, és felismerem a helyszínt, összerezzenek.

Az évszám ezúttal 2010. Szomorú virágvasárnap.  Krónikus bel – apám zavart tekintete, szűkölő vadállat. Öklendeztem az orrfacsaró bűztől. Árpi énekelt a folyosón. Kedves, csupaszív „nővér” – elhalmozott bókokkal, miközben laza mozdulattal hajította az elhasznált pelenkákat a szemetesbe. Később élő slágerrádióként átsuhant a „lányokhoz” – átlagéletkor hatvanöt. Visszaülhettem az ágy szélére. Apám szomszédja lassan felém fordult – hetvenéves, magas, csontsovány, de mégis sokkolóan vonzó, haldokló, rákos férfi. Nem kaptam levegőt.  Évekkel ezelőtti lélekromboló szerelmem alteregója volt. Döbbenten bámultam, amíg már kínos. Megkért, hogy hozzak neki egy tejeskávét.

Menekülök. Futok, pár másodpercig üres aggyal, képek nélkül, vakon, de az olcsó kávé illata nem enged. Újabb óriásplakáthoz érek. Lassítok. Pereg a film.

Még mindig a szülővárosom. 2020. február, pályaudvar. Minden ugyanaz…. Leültem a büdös padra, és ölemben a fényképezőgéppel igyekeztem felvidítani magam egy citromos-mákos sütivel. Hátrapillantottam és meglepődve mosolyodtam el. A másik padon ott ült egy kedves, idősebb nő, fényképezőgéppel az ölében – citromos-mákos sütit majszolt. Nevetve összeültünk. Felváltva vigyáztunk egymás hátizsákjára, amíg a másik fotózta a simogatóan bársonykék eget. Kijevbe utazott. 20 év volt köztünk…. Vajon 20 év múlva én is Kijevbe utazom a győri pályaudvarról?

Egyre sötétebb lesz, ezúttal nem várom meg a vonatot. Futok tovább. Fáradok, csorog rólam a veríték, csöpög a képernyőre. Valaki gyengéden megérinti a karomat. Megkönnyebbülten nyitom ki a szememet. Tizenegy éves lányom néz rám várakozóan.
– Anya, már egy órája futsz, úgy jársz, mint Bridget Jones – szemtelenkedik. Nézek rá büszkén, ezt is tőlem tanulta.
Miközben remegő vádlival lépek le az elliptikus trénerről, faggat, könyörgő tekintetem cseppet sem lágyítja meg:
– Mikor sütünk néger csókot?! Találtam még négy tojást. Idén ne fessünk, inkább együk meg! – mondja nevetve. – Csinálok kétdimenziós papírtojásokat – javasolja, aztán bölcselkedve hozzáteszi: – Nyilván csak a dedósok hisznek a húsvéti nyusziban, de anya, szerinted idén eljön? Mert az nem lenne túl biztonságos. De nézd, rajzoltam neki maszkot, kesztyűt! Legalább a csokitojásokat eljuttathatná valahogy a rászorulóknak. – Pajkosan, jelentőségteljesen, hosszan belenéz a szemembe. – Mázli, hogy a húsvéti nyúl a haverom…

Fotó: Hoppál-Kovács Edit