Eszter türelmetlenül próbált fel több különböző variációt. Végül egy vékony, fekete nadrág és egy barackszínű, aszimmetrikus, szűk póló tűnt eléggé merésznek. Hetvenkét napja nem találkozott senkivel a tulajon kívül. A melír utolsó maradványai is eltűntek, hosszú, világosbarna haja fegyelmezetlenül göndörödött. Na, ez nem lesz túl trendi, gondolta. Megnézte a térképen a címet. Húsz perc séta. Nem volt kedve maszkban fulladozni a hatoson. Leült az íróasztalhoz és átfutotta a beérkező leveleket. Mindegyik tanítványa elküldte a házit. Lazítani akart már, két hét és vége ennek a fura tanévnek. Hátradőlt a királykékre festett széken, behunyta a szemét, furcsa remegést érzett. Izgult. Kiment a konyhába és töltött egy kis pohár Unicumot. Lassan szopogatta, ízlelgette a jéghideg, kesernyés folyadékot. Maradt még indulásig másfél órája. Elkezdte visszapakolni a padlón heverő könyveket. Nem akarta előre fejben lejátszani, mi fog történni, inkább rendet rakott. Viszonylag gyorsan összekapta a lakást. Két éve bérli egy kopaszodó, negyvenes cirkuszi kígyóbűvölőtől, aki havonta egyszer megjelenik a pénzéért.

Eszter esetlenül kalauzolta az első látogatáskor a haverokat.  -Tizennyolc négyzetméter, de legalább a belvárosban zúzhatok, -magyarázta szégyenlősen. Nem nagyon zavart senkit a méret. Könnyű gipszkarton osztotta ketté a lakásnak jóindulattal sem nevezhető szobát egy konyhára és egy nappalira. Nem sokkal azután, hogy beköltözött, szombatonként egyre több haver kezdett odaszokni. Negyed-, ötödéves hallgatók. Módszeresen szedtek ízekre mindent. Politika, kortárs költészet, main stream popsztárocskák. Intellektuális interferencia. Eszter nevezte el így közös estéiket. Nem történt egyszer sem nagyobb balhé, csak az egyik régész fiú mászott fel pár hónapja, hajnalban az ereszcsatornán, Eszter iránti szenvedélyét bizonyítandó. Nem lehetett komolyan venni. Máskor az ablakból vizelt az utcára. A pesszimizmus modern filozófusának képzelte magát, Schopenhauer után szabadon. A lány kicsit aggódott a többi lakó miatt, amikor a fiú monológjai hajnalban, a nyitott ablakon az utcára hömpölyögtek, csitítani próbálta, de a fiú durcásan hintette rá Nietzsche szavait: – „Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton – mint a győzelem istennője – szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja megtudni, mi a boldogság…” – persze fulladoztak a röhögéstől.

…mi is a boldogság… ma talán kiderül, tért vissza Eszter egy pillanatra a jelenbe. Nem voltak túlzottan sikeres választásai. A rendes, kiszámítható fiúk hidegen hagyták. Azt kereste, amit nagyapja mellett érzett kicsi lányként. Dezső papi erős volt, szabadszellemű, egy igazi musztáng. Kitüntetett figyelemmel bánt Eszterrel, különleges gyereknek tartotta. Aztán limfómában halt meg pár hónap alatt, amikor Eszter tizenkét éves lett.

Bebújt az ágyba és újra becsukta a szemét. Az Unicumtól szaporább lett a pulzusa. Halkan fordult egy kulcs, aztán ajtó csapódott. Hazaért a szomszéd. Havonta egyszer ő is becsatlakozott az esti lazulásokba. Rövidhajú, ötvenes nő, színházi dramaturg. Üde, nyers humorával és isteni házipálinkájával gyorsan bandatag lett. Eszter kedvelte. Különösen azóta, hogy december egyik szombatján érkezett vele egy gitáros haver is a színházból. Egyre kevesebb ülőhely maradt a padlón. A megszokott erőtér villámgyorsan átrendeződött. Tamás nyurga alakja, vállig érő sötét haja, nyugtalan tekintete határozott érdeklődést váltott ki mindenkiből. Feromon hullámok csapkodtak. Hamarosan kiderült, hogy menő slammer is. Valaki hallotta egyszer az egyik romkocsmában. Megbízható srác volt, minden közös szombaton, este kilenckor megjelent. Aztán úgy alakult, hogy nemcsak hétvégén ugrott fel. Ültek Eszterrel az ágykeretnek dőlve és semmiségekről beszélgettek. Tamás elaludt a földön. Eszter óvatosan bebújt az ágyba és hosszan várt. Végül hajnalban ébredt a fiú ölelésére. Félálomban lebegtek, fonódtak egymás köré, óvatosan. Délelőtt józanodtak. Szótlanul ücsörögtek még vagy fél órát egy-egy bögre kávé mögé húzódva. – Haza kell mennem – mondta végül Tamás. – Vali biztosan aggódik – tette hozzá zavartan. Eszter galacsinpózban várta a folytatást. – Idősebb nálam tizenöt évvel. Sokat segített, nála lakom, mióta zenélek. Apám nem támogatja kifejezetten a slam poetry iránti vonzalmamat. – Lassan, akadozva beszélt, a friss kávéfoltot bámulta a szőnyegen. – Nem vagyok szerelmes Valiba, de jó vele. Okos és tapasztalt. Vagány. Hisz bennem. Nem tudom, mi legyen. Most elmegyek. – Eszter nem mozdult. – Persze, menj csak, lehelte révetegen. – Sokáig érezte még a kesernyés ízt a szájában. Tamás hetente beállított, néha részegen. Beszélgettek Walt Whitmanról, Ginsbergről, verseket írt, gitározott. A lány sosem hívta, csak megjelent minden jelzés nélkül. Párszor bátortalanul próbálta megcsókolni, ilyenkor Eszter elutasítóan Valiról kérdezett. A nő valószínűleg nagyvonalúan kezelte a fiú kimaradásait. Mégis egyre ritkábban ugrott fel Eszterhez, végül január végén eltűnt. A haverok lassan kezdtek visszatérni. Tamásról nem tudott senki. Folytatódtak a reggelig tartó beszélgetések. Inspirálták egymást.

Március közepén aztán elrángatták Esztert egy házibuliba. Másnap reggel támolygott haza. Pár nappal később kezdett el fájni a torka. Megpróbált felkelni, de nem ment. Erős, száraz köhögés és folyamatos fejfájás gyötörte. – Eszter, valószínűleg elkaptad, ne aggódj, remélhetőleg hamar átesel rajta. Huszonötéves vagy, minden rendben lesz. Igyál rengeteg folyadékot és szedd folyamatosan a lázcsillapítót. Azonnal szólj, ha úgy érzed nem kapsz megfelelően levegőt – utasította határozottan a háziorvosa.

A lány egy ideig nem merte felhívni vidéken élő anyját, képes lett volna vonatra ülni bármi áron. Napokig nem ment le a láza, enni alig tudott, ízeket nem érzett. Legalább van értelme a karanténnak, nyugtázta a tükörnek, sápadt mosollyal. Gyakran csörgött a telefonja, de nem volt képes reagálni. Jobb pillanataiban írt röviden mindenkinek. A szomszéd nő minden nap odatett az ajtaja elé egy adag levest vagy főzeléket. Nagyjából egy hét elteltével újra érezte a húsleves semmihez sem hasonlítható, bársonyos ízét. Gyakran eszébe jutott, hátha Tamás megtudta, mi van vele, és jelentkezik. A hangja továbbra is pocsék volt. Fátyolos és furcsán mély. Keresgélt a telefonjában a névjegyek között. Visszagörgette a sort. Nem szeretett nyomulni. Rendszerint kilépett azokból a helyzetekből, ahol sprintelnie kellett volna valakiért. Valahogy mégis elkapta az örvény. Tamás egyből felvette. A dekadencia apró jelei sem mutatkoztak rajta. A fiú lelkesen beszélt mindenről, amiről még soha. Eszter boldogan válaszolgatott a fiú mohó kérdéseire. – Te vagy a másik felem. Kezdtem elveszíteni magam az elmúlt hetekben. A legjobb dolog, ami történt mostanában, hogy felhívtál – suttogta Tamás. Aztán arról mesélt, hogy apja a karanténban némileg emberibb arcát villantotta meg, hajlandó volt meghallgatni végre a dalait. Újra otthon van a szüleinél, állapította meg magában elégedetten Eszter. – Apám egyik garzonjából kiköltözik május végén a bérlő. Felajánlotta, hogy lakjak ott, ha akarok – lelkesedett tovább Tamás, és Eszter repült vele. Esténként Walt Whitman-t olvastak egymásnak.

„….hordozz magadban, ha vízre szállsz, földön vándorolsz,
Érints, s az épp elég, hogy úgy aludjak, Mint a benned fénylő öröklét.”

Megállapodtak, hogy nem írnak, mert az olyan sekélyes. Minden este kilenckor beszéltek…

Eszter az elmúlt hetekről merengve feküdt még vagy fél órát a paplan alatt, aztán összeszedte magát. Határozott mozdulatokkal felvette a kikészített szettet. Leült a királykék székre, amit Tamástól kapott még decemberben, és boldogan festeni kezdte bal szemhéját. A fiú beköltözött a kis lakásba és ma találkoznak. Bizakodó szempár nézett rá kacéran a tükörből. Vékonyabb is lett, az utóbbi hetek keservei nyomot hagytak. Kivett a hűtőből egy üveg bort és egy kis sajtot. Bepakolta a hátizsákjába, feltöltötte a fertőtlenítős flakont, biztos, ami biztos alapon bedobott egy pár gumikesztyűt és egy maszkot is. Ez lesz a legújabb rapid randi felszerelés, gondolta kajánul. Körülbelül huszonöt perc séta után csöngetett. Megfontoltan ment fel a régi csigalépcsőn az elsőre. Nem sietett, élvezte ahogy talpa a selymesre kopott lépcsőfokokat simítja. Már nem volt miért rohannia. Tamás várta. A másik fele. Milyen vicces, hogy mindkettőjük kedvence az ősrégi Másfél. Pszichedelikus rock. Katasztrófamámor. Több mint véletlen. Nincsenek kérdések. Felért az elsőre.

Tamás kitárta az ajtót és ő belibbent az előtérbe. Félszegen ölelték meg egymást. Pár tétova másodperc után Eszter elindult, hogy feltérképezze a lakást. A konyhában közben Tamás kivett a hűtőből egy üveg házipálinkát. – Eszter, most muszáj innunk, mondanom kell valamit. Furcsán nézett a lányra. Két feles után Eszter bőre zsibongott. Nem tudta értelmezni Tamás arcán a változásokat. Ült és várt.

Tamás belekezdett: – Eszter, nem is tudom, hogyan mondjam, ez így brutál zavaros. Nagyon kedvellek, …de én, én ma nem téged vártalak. Végig azt hittem, hogy valaki mással beszélek. Olyan mély volt a hangod. Februárban megismertem egy lányt, összekevertem a számokat ezek szerint… én barom, amikor elhagytam a telóm. A lány monogramja TE, mint a tiéd, Tamási Eszter. Beleszerettem. Amikor felhívott, vagyis te, megfordult velem a világ. Hát, itt tartunk. Rúgjunk be! Ez így ultragáz, nyögte a fiú. Közben pedig te vagy az, aki mindent ért belőlem.

Tamási Eszter ült zsibbadtan. Nem tudta eldönteni melyikük zuhant nagyobbat.

Ittak. Beszéltek. Kötelék szövődött. Bajtársi.

Tamás elővette a gitárját. – Írtam egy alter megemlékezést, tudod, június 4., Trianon, ilyesmi, hadarta. Vegyük fel, aztán feltöltjük, mielőtt matt részegek leszünk. Összetartozunk a címe, felveszed, Eszter? – kérlelte a fiú.

A lány kezébe vette Tamás telefonját. Reggel szótlanul itták a kávét, galacsinpózban. Mosolyogva a fiú felé fordította a kijelzőt. Ezer like.

Pár nappal később Eszter jókora csomaggal araszolt a Városligetben. Egy mogyoróbarna sálat, egy Ginsberg kötetet, két pulóvert és egy királykék széket tett le óvatosan az egyik alvó férfi mellé.

Fotó: Hoppál-Kovács Edit