Hajnali négykor a telefon halk pittyenése ébresztette. Óvatosan kelt fel, pár másodpercig csendben ült az ágy szélén. A beszűrődő, pislákoló fények puha ecsetvonásokkal simítottak elnagyolt kontúrt a szomszédos ágyon alvó alak köré. Hálás volt az osztályos főnővérnek a beosztásért. Kedves, odaadó asszony lett a párja, már a betegfelvételkor összehangolódtak. Az övé már négy centis, vallotta be aggódó arccal – eddig nem szólt a fiának, aki nagyon magas beosztásban dolgozik, mert hiszen szegénynek mindig annyi a dolga, most is Londonból repült haza, ő nem akart ennyi gondot okozni neki.
Nézte a félhomályban, ahogyan egyenletesen emelkedik, majd lomhán visszasüllyed a nő sziluettje. Vajon melyikükkel kezdik?
Orrát tüsszentési inger csiklandozta, arcához kapta az ágy végére terített törölközőt és lábujjhegyen beosont a fürdőbe. Még mindig fájt a torka. Kétségbeesett arc nézett rá a tükörből. Kibújt a pár napja vásárolt, narancsszínű hálóingből, és dideregve beállt a zuhany alá. Pár csepp olajat rázott a kis üvegcséből a kőre, és hagyta, hogy a forró, mentolos pára szép lassan hatni kezdjen. Két napja küzdött az influenza támadásai ellen. Otthon már mindenki hetek óta beteg. Ránézett a telefonjára. Egy óra múlva felcsapja a villanyt az éjszakás nővér. Ha észreveszi, hogy gáz van, akkor nincs műtét. Pedig a sajátnevelésű kis szörnyet ki kell lakoltatni. Nem lesz képes heteket várni egy újabb időpontra. Nézte gőzölgő teste körvonalát. A tükörre telepedő pára nagylelkű filterként lágyított a fáradt vonásokon – az elmúlt hetekben folyamatos szorongás feszítette. Az éjszakákat legtöbbször a témához kapcsolódó szakirodalomba mélyedve próbálta túlélni, mindent tudni akart ellene forduló sejtjeiről.
Egy pillanatra bevillant a régi fekete-fehér fotó, gyerekkori barátnője menyasszonyi ruhájában táncolt félig meztelenül, az esküvő előtti bolondos napon. Szerette alma alakú melleit, megtartották keménységüket. A Tanár úr rövid tőmondatokkal biztatta, nincs ok aggodalomra – vékony, alig észrevehető heg marad. Emlőmegtartó műtét lesz, így hívják. Aznap reggel nem érdekelte az sem, mekkora darabot marnak ki belőle, csak takarodjon a rohadék! Sokszor beszélt hozzá. Szelíden, haragosan, sírva, kiabálva próbálta rávenni, hogy egyszerűen csak tűnjön szépen el.
Hogy vette észre? – kérdezte pár héttel korábban az emlôbizottsàg egyik tagja. Még ki sem lehet tapintani, olyan kicsi, mondta sietve, de a válasz már nem fért bele az egy főre jutó három és fél percbe…
Erőteljesen megdörgölte a combját a frissen mosott, érdes törölközővel. Éppen csak átmelegítette a forró víz, máris újra vacogott. Orra állapotában határozott javulás mutatkozott. Elszopogatott két torokfertőtlenítő tablettát, majd a hátán előre hátra gurulva magára rángatta a kompressziós harisnyát. Bebújt a takaró alá, sietve küldött néhány kislányosan boldog üzenetet, hogy műthető állapotba hozta magát, be is zsebelte a válaszul érkező szíveket. Három pontost „dobott” és most várta a következő félidőt.
Megjött a Tanár úr. Határozott hangon kérdezte ki a nővéreket. Már az első találkozáskor felmérte mekkora mázlija van, hogy beajánlották a dokihoz. Sebész, onkológus. Körültekintő, szakmailag profi, gyors észjárású, emberi. Magas, jóképű negyvenes. Ritka kombináció. A Tanár úr egy zseni, áradozott az asszisztense. Lenyűgöző eleganciával egyensúlyozott a napi öt-hat műtét, az államtitkár látogatása, az osztály vezetése, és a magánrendelés között. Beköszönt az összes betegéhez, majd a műtőbe sietett.
Csendes pihenő következett. Egymás után kapták meg a szorongáscsökkentő tablettákat. Fél tíz körül elindult a szokásos vizit, két osztályos orvos téblábolt a délelőttös nővér mögött. Résnyire nyitott szemét lassan visszacsukta. Alvást színlelt. Nem mentek át nála a rostán, azok ketten. Önmaguk karikatúráiként, mint egy rossz színdarab felkészületlen szereplői, nézegették tanácstalanul a kórlapokat. Köszönés nélkül léptek be és ki.
Közben szobatársa felült az ágyban és szemmel láthatóan szívesen enyhítette volna idegességét további családi történetek megosztásával, de ő ezúttal nem volt képes gesztust gyakorolni. Összekuporodva várta a beteghordót. Kis idő elteltével kivágódott az ajtó. Pisilni küldték és már tolták is az ötödikre. A férfi melegített takarót tett rá, megszorította a karját és kiment. Talán tíz percig feküdt leszíjazva, hallotta ahogy takarítják a műtőt az előző után, s készítik elő neki. Csak bámulta a plafonon futó fehér csöveket. Újra pisilnie kellett. Az asszisztensek nem csináltak belőle ügyet, ágytálat kapott, figyelmesen megnyitották a csapot. Aztán elindultak vele. Valaki áttette a műtőasztalra, rögzítették több ponton. Az altatóorvos megsimította az arcát, szép álmokat kívánt. Pár másodperc tengerparti idill, vakító napsütés, sárga homok, irracionálisan kék tenger, majd teljes filmszakadás.
A beteghordó erőteljes mozdulataira ébredt, közben megpillantotta barátnőjét, majd férje kisfiúsan aggódó arcát. Hallotta saját hangját, amint össze-vissza nevetgél, és hogy csak azt hajtogatja, hát ez nem is fáj, tök jól vagyok. Tíz perccel később ajkába harapva, nyögve vonaglott az ágyon. A szorítókötés elviselhetetlen erővel lapította bal mellét a bordáihoz. Összefüggéstelenül beszélt. Valaki a homlokát simította, a fájdalomcsillapító szenvtelenül csepegett az infúziós zacskóból. Jóval később az éjszakás orvos ébresztette. Ki kellene ülni az ágy szélére, mondták egyszerre a nővérrel. Felkelt és csak annyit mondott, azt hiszem hánynom kell. Átvillant az agyán, hogy kislánya mindig tűpontosan céloz ilyen helyzetben. Bele a piros műanyag tálba. Kezébe vette a tojástartó formájú papír edénykét és újabb három pontost produkált. Megkönnyebbülten dőlt vissza az ágyra.
Ha minden jól megy, holnap délután hazamehet – hangzott az ítélet. Holnap? El sem tudta képzelni hogyan lesz képes egy nap múlva bármit is csinálni. Hasogató fájdalom kínozta. Valahogy reggel lett, minden helyzetet kipróbált, távirányítóval a kezében aludt perceket. Műszakváltás – a nagy dumás nővér indult haza. A délelőttös, fekete hajú, szigorú tekintetű bejött, ellenőrizte a sebleszívó csövet. Nem nagyon tetszett neki, amit látott. Túlságosan vörös, csóválta a fejét. Később visszajövök, mondta szemkontaktus nélkül.
Közben beszaladt barátnője a frissen sütött kovászos kenyérből készített két szendviccsel.
Nem ehetek. Túlságosan vérzem – nyöszörögte neki halkan….lehet, hogy visszatolnak a műtőbe. Később mégis engedélyt kapott a reggelire. Örömében sírdogálva falta fel mindkét sonkás szendvicset. A ráncos kórházi virslik az esélytelenek nyugalmával várakoztak. Mosolyogva újságolta férjének, hogy gyerekkorában evett utoljára ilyen finom kenyeret, meg hogy végre nem esik. Aztán váratlanul megint felmerült, hogy visszatolják.
De hát, már ettem! – csattant fel dühösen. Délután, amikor a Tanár úr végzett a napi sorozattal, mégis mehetett hozzá a kötözőbe. Együtt imbolyogtak szobatársával a hosszú folyosón. A séta közben félistenné dicsőült doki aztán aprólékosan elmondta a teendőket és az aktuális státuszt:
Minden rendben ment, három hét múlva megjön a szövettan, de nem hiszem, hogy lesz különösebb meglepetés. Nyolcszor tíz milliméteres volt. Ép szélekkel eltávolítottuk, ha tiszta a négy nyirokcsomó, akkor egy hónap múlva mehet a sugár, és ahogy megbeszéltük, öt évig a hormoncsökkentő. November 18-án reggel találkozunk, mondta mosolyogva, és átadta a zárójelentést.
Férje a gyerekekkel otthon várta. Barátnője csak este hat körül tudott érte menni. Több épületből álló komplexumon vonszolta végig magát. Az utolsó forgóajtónál az egyik éjszakás orvos besegített. A vállánál fogta erősen, a lépcső aljáig segítette, nehogy összeessen. Ilyen kedves mosollyal még nagyon sokáig szükség van magára, mondta manír nélkül, és elköszönt. Elindultak haza. Nem sokat használtak el a kétszáz lóerőből. A városban megnyugtató bizonyossággal minden a helyén volt. A Lánchíd oroszlánjai, a kivilágított Andrássy út, az Opera, az utcájuk.
Belépett a lakásba. Ott álltak előtte a folyosón a gyerekei, akiket nem is ő szült, de mindennél jobban szeretett.
Anya, mi az ott a derekadon? – kérdezte megilletődötten a fal felé fordulva a tizenhárom éves. A képzeletet egyébként is gyakran valósággá transzformáló fia. Az egy tartály, amibe a csövön keresztül tisztul a seb, válaszolta fáradt mosollyal. Anya, és akkor kivették a cisztát? – kérdezte hozzábújva a tizenegyéves. A cisztát? Azt, ki. Cinkos pillantással férje tekintetét kereste. Később aztán elővett egy virágos zoknit, és a sebleszívó tojásra húzta. A kórházban fel sem tűnt neki a bizarr látvány. Egy felfújható ágyat kapott a kis kuckójába, hogy ne zavarják napközben sem. Végre elaludhatott.
Másnap reggel a többiek korán indultak. Egyedül maradt a lakásban.
Felkelt, evett pár falatot, lenyelt egy adag fájdalomcsillapítót, aztán a tükrös szekrényhez lépett, és kisminkelte magát. Telefonját összehangolta a vadonatúj hangszóróval.
Szorosan kötötte meg derekán a bordó kendőt a tartállyal, és lassan, óvatosan elkezdett életben maradni.

Beautiful Tango, take me by the hand
Beautiful Tango, until you make me dance
How sweet it can be if you make me dance?
How long will it last, baby if we dance?
(Hindi Zahra)

Fotó: Hoppál-Kovács Edit
A táncos: Horváth Márti