Tegnap temettük el apámat. Nem akart hamvasztást. Percekig néztük kényszeredetten a valószínűtlenül kékes-fehér bőrű, öltönybe bújtatott, csontsovány viaszfigurát, mielőtt végleg lezárták a koporsót.

„Élt 72 évet”

Zoli most is elkésett. Szinte hallottam apám hangját: – Az a gyerek éjjel-nappal edz. Majd jön, amikor tud!

Lassan araszoltunk a tűző napon a sírhely felé, amikor mellém lépett. Frissen mosott, szőke fürtjei nem illettek az alkalomhoz. Úgy viselkedett, mint aki egy Armani forgatásról érkezik éppen. Cinkosan meglökött a könyökével. Sietve belesuttogott a levegőbe egy rövid bocsánatkérést. Nem volt szokás haragudni rá. Ő a „bezzeg” bátyám. Neki lehet.

Öt éves voltam, amikor apám megállt a kertkapuban és bekiabált a házba:

– Petikém, hozzál már a bátyádnak egy pohár vizet, és azt a Balaton szeletet is, amit meghagytál tegnap! Szaladtam a vízzel, meg a csokival, amiről úgy tudtam, az enyém. Zoli addigra már lihegve ült a lépcsőn. Apám simította az izzadtságot a homlokáról. – Nem vagy semmi, fiam! Tizenkét kilométert futottál le. Lassan igyál, kortyonként! Rám se nézett, úgy vette ki a kezemből a poharat.

Aztán tizennégy éves koromban én is triatlonozni kezdtem. Apám szó nélkül nézte, ahogy a bátyám használt cuccait viseltem. Saját edzőruhám nem volt. Anyám fásult arccal hallgatta minden egyes közös ebédnél, hogy ugyan minek két sportoló a családba. Egyre kell koncentrálni, a másik meg, ez voltam én, tanuljon valami tisztességes, hétköznapi szakmát. Persze feladtam. Nem bánom azt a pár évet, jól kigyúrtam magam. Majdnem olyan jó voltam, mint „ő”. Csakhogy rohadtul nem érdekelt az egész.

Közgazdász lettem. Apám nem jött el a diplomaosztóra. Zolinak versenye volt éppen, Hamburgban. Vele ment inkább. Látványosan bedobálták a bőröndöket a csomagtartóba, és a kétszáz lóerő megindult. Anyám különösen figyelmes volt, amikor ők ketten leléptek. Kókuszkockát sütött, a kedvencemet. A Hegylakót néztük, vagy ültünk a teraszon, néha szomorkásan megveregette a vállamat. Talán így kért bocsánatot, hogy soha nem védett meg. Idilli napok voltak.

Egy percet sem dolgoztam közgazdászként. Tizenöt évig értékesítési igazgatóként nyomtam. Gyorsan jöttek a sikerek. Megtanultam bánni az emberekkel. Csak el kellett képzelnem, én mit szeretnék az ő helyzetükben. Felépítettem egy saját módszertant. Szemérmetlenül jól kerestem. Céges autó, szakmai utak Stockholmba. Ha kocsit váltottam, Zoli egy hónapon belül lenyomott lóerőben. Apám hergelt bennünket. Na, mi lesz, csinálunk egy futamot? Ilyenkor megengedtem magamnak néhány megvető pillantást.

Aztán egyszer elmentem családállításra, egy tanácsadó haverom javaslatára. Sírva jöttem haza. Két napig ittam. Akkor kezdtem írogatni. Anyám rendszerint aggódva figyelt bennünket a hétvégi közös ebédek alatt. Én csak ültem az okkersárga gyékény fotelben, és firkáltam a sokadig füzetemben. Apám egyre kevésbé tudta leplezni, mennyire nem bírja elviselni a jelenlétemet. Zoli barátnői havonta váltották egymást, én csendes undorral asszisztáltam mellette. Megkapott mindent, amire rásóhajtott.

Egyik alkalommal én is rásóhajtottam az aktuális játékszerre, akivel érkezett. Vagy ő rám. Már nem emlékszem. Zoli fáradt volt, korán lefeküdt. Mi meg éjszakai fürdőztünk a Dunán, aztán boroztunk a parton. Talán Timinek hívták. Csak úgy megtörtént. Belevonyított a gyönyörtől a Holdba. Felvette az egészet a telefonjával. Tudtam, hogy elküldi a bátyámnak. Feliratozta, aprólékosan dokumentálva a farkaink közötti lényeges különbséget. Azóta van ez a forradás a szemöldököm fölött. Pár perc elégtételt azért éreztem. Néhány hónapra megszabadultam a közös ebédek nyomasztóan silány közjátékától.

Egyszer aztán hajnalban hívott a bátyám. Akkor sem az apám. Anyám sztrókot kapott. Beültem a kocsiba, és rohantam a nagymarosi házhoz. Addigra a mentő is odaért, de már későn. Zoli félórával utánam esett be. Apám összetört. Nem ismertem ezt a réveteg, mindenről lemondó nézését. Ritkán volt olyan érzésem, hogy szereti anyámat. Talán most is inkább magát sajnálta. Ült összetöpörödve a fotelben, és várta a hullaszállítókat. Felváltva látogattuk Zolival. Egyre szótlanabb lett. Ültünk a kertben, hogy megtörjem a feketerigók idegesítő hangzavarát, elhatároztam, interjút készítek apámmal. Hazudtam neki. Azt találtam mondani, hogy megkeresett valaki a régi munkahelyéről és beteszik a sztoriját az idei évkönyvbe. Apám szeme izgatottan vibrált. Elővettem a füzetemet, és órákon keresztül hallgattam, jegyzeteltem a történeteit, óvatosan kérdeztem meg mindent, amit nem mertem soha. Talán meg se hallotta volna. A könnyeivel küszködött, amikor elmesélte, nem sikerült kimentenie a tűzből a leányfalui polgármestert, csak a feleségét. Ez volt talán az egyetlen kudarca. Jó tűzoltó volt. Megpihentünk. Hosszú ideig ültünk, csak csendben. A rigók nem tágítottak. Lassan ránk esteledett. Aztán rekedtes hangon megszólalt, furcsán, félszegen. Idejét sem tudom, mikor mondta ki utoljára a nevemet.

-Petikém, a bátyádnak nem mondtam, mert most repül Dublinba, nem akartam felzaklatni, de van egy kis baj. – Néhány másodperc szünetet tartott, aztán folytatta. Összeszorult gyomorral vártam. – Azt mondja a doki, hogy nem túl jók a leleteim. Nemigen jártam én szűrővizsgálatokra. Meg talán eleget is éltem már. Anyád nélkül csak kapirgálok itt a kertben. Szóval, fáj egy ideje a gyomrom környéke. Úgy néz ki, hasnyálmirigyrák.

Ültem mellette kimerevített képkockaként, a fejemben dübörgött ezer kérdés, de nem voltam képes kinyögni semmit. Zoli elutazott fél évre. Apám nem akart több kezelést. Csak némi fájdalomcsillapítót. Naponta meglátogattam. Hazudtam tovább. Azt, hogy több részes riport készül, meséljen még. Ilyenkor alábbhagyott a fájdalom is. Főztem, amit ehetett. Egyszer, pár kanál leves után lassan felém fordult, és azt mondta:

-Te, kisfiam! Én elég szarházi módon bántam veled. Pedig nem tehetsz róla, hogy ennyire hasonlítasz Tibi bátyámra. Jól itt hagyott bennünket, amikor nagyapád tönkrement. Azóta se jelentkezett, a kis tetves… Meg tudsz nekem bocsátani, fiam?

Kiszáradt a torkom, csak bámultam a hangyákat egy darabig, ahogy sürögtek a lehullott morzsákkal. Azt hiszem valami olyasmit motyoghattam, hogy megpróbálok, apu, megpróbálok…

Pár héttel később csendben ment el. Aludt, én az ágya mellett olvastam. Hallottam, ahogy erőtlenül veszi a levegőt, egyre kevesebbet. Ez volt az egyetlen ajándék, amit kaptam tőle egész életemben. Átkísérhettem. Másnap értesítettem a családot. Zoli nagy zajjal, durcásan érkezett haza Dublinból, persze nem egyedül. Megvolt a nagyjelenet is. Hogyan jöhetett volna előbb, annyira szerette apámat, nem bírta volna elviselni a látványt, ahogy haldoklik. Kedvem lett felhasítani a szemöldökét.

Gyorsan megegyeztünk, hogy eladjuk a nagymarosi házat, nem volt vita. Kértem, pár emléket hadd tartsak meg anyámtól. Kicsit sem érdekelte. Apám óragyűjteménye inkább.

Várjuk a hivatalos hagyatéki tárgyalást. Pár nap még. A házra is találtunk vevőt.

Terveim vannak, életemben először. Ma írok utoljára. Sandvikenbe készülök. A jazz fellegvára. Robi jól beszél svédül. Én is elvagyok az angollal. Reggel azon tűnődtem, mit vigyek innen magammal. Apám egyik régi, értéktelen óráját tettem be a bőröndbe. Az utolsó napokban viselte. Anyám szekrényében találtam egy pár vadonatúj, piros körömcipőt. Negyvenegyes lába volt. Pont, mint nekem. Határozottan jól áll. Robi imádni fogja. Lassan megérkezik. Talán összeházasodunk. Vacsorára isteni, gombás-tejszínes szósszal összesütött tagliolinit készítek. Ez a specialitásom.

A mentával és petrezselyemmel bolondított friss porcini szédülten simul bele a fokhagymás tejszín krémes simogatásába.

 

A borítókép forrása: Irene Vital.