Karácsonykor csak a hegyek
magányosak
és a rajtuk díszlő medvék.

Mint ódon épületek között vagy fölött
a villanyvezetékek,
olyanok az alkalmi versek; különösképp karácsonykor, amikor
a szokások kifehérednek.

Nem a közhelyek és nem a rituális cselekvések
feszültségéé a karácsony, hanem
a csengőé, ahogy
elhalkul;
az aranyosan kopogó esőé, ahogy nem csak
a hó helyét veszi át a víz,
de a csengő hangját is az eső kopogásával
helyettesíti,

végül pedig a csengőt is vízzel tölti fel,
ami kiszolgáltatottá válik, mint a szarvasmintás bögrék
a hagyománynak, a mesterséges biztonságnak,
hogy a szarvasokra itt épp nem tud senki vadászni.

Kint esik a hó, benn a kályha sistereg,
a fát táncba fagyott gyerekek állják körbe.

(Illusztráció: Viggo Johansen: Silent Night)