Bezártam világra nyíló kapum,
Elhagyta a testet egyetlen álomért
Számomra maradt benső, hűvös, láthatatlan,
Vak mezítlenségében
A színültig töltött szemek
belülről borítanak fénybe
Remegő, átlátszó,
nálam maradt a szél szárnyán,
éppúgy lehet pohár is,
tiszta vízzel,
mint egy üvegangyal,
egy tükörben.

Enesey Diána fordítása

 

1.

Szomorú, fagyos éjszaka volt, és az ajtó résein keresztül befújó szélben zörgött a tolóajtó rizspapírja. Alig lehetett kibírni, hogy a férje nincs otthon. „Az óra a hálószobában tizenkettőt ütött, de sehogy sem tudok elaludni, csak forgolódom az ágyban és mérgesen végiggondolom a dolgokat. A férjem tavaly ilyenkor rendszeresen látogatta a Vöröslő Juhar házat.  Vajon titkolni akarta előlem? Mindenesetre a legjobb ruhája ujjából egy hímzett zsebkendő bukkant fel. Mérgesen veszekedtem vele, és megígérte, hogy többet nem jár oda. Még akkor is megtartja az ígéretét, ha a földije, Szavagi össze is cseréli az i-t és az e-t, ezért kérte, hogy bocsássak meg. Ettől megvidámodott a szívem és pár hónapon keresztül boldog voltam. De mostanság megint sokszor kimaradozik. A szerdai gyűléseken és a klubban lévő barátai közül sokan szeretnek szórakozni, és ők magukkal csábítják. Hogy is mondják? „Aki beleesik a piros festékbe…”[1] Még ha a virágrendezés tanár is pletykálta, nem biztos, hogy mindez hazugság. Bár régen nem volt a szavak embere, mostanság itt-ott a gésákat dicséri, hogy milyen különleges táncot látott. Mindezt olyan komolyan mondja, hogy összeszorul tőle a gyomrom. Olyan elmés dolgokat mond, ami bosszantó, például, hogy manapság az emberek milyen gonoszak.  Közben engem, aki nem ismerem a világot, a tenyerével cirógat. Nem szeret. Ma éjjel vajon hol marad? És holnap milyen hazugsággal tér haza? Amikor kora este telefonáltam a klubba, azt mondták, háromkor hazament. Csak nem megint Josiwarába ment ahhoz a nőhöz? Már öt éve, hogy azt mondtam, váljunk el. Nem csak a férjem tehet róla, de mindenféle gyűlöletes ajándékot is küld neki, hogy boldoggá tegye, és minden lépése őhozzá vezet. Mindig csak arra gondolok, milyen gyűlöletes egy kereskedő ő, és alig jön álom a szememre.” – gondolta a feleség, és selyempárnáját átölelve felült a futonon[2]. A nyolc tatami nagyságú szobában egy hatba hajtott ellenző volt felállítva. A párnájánál egy császárfából készült parázstartóban teázási kellékek, egy rózsafa dobozban dohány, és egy vörös szárú pipa volt ízlésesen elhelyezve. A párnák divatos mintáiban és kárminpiros színében is a választékos ízlés nyilvánult meg. A fülledten illatos szobában egy papírlámpás lángja remegett.
A feleség maga felé húzta a parázstartót, megnézte, ég-e még. A parázsnak, amit még kora este a szolgáló hozott, már a fele elhamvadt és azon feketén elkezdett kihűlni. Egyszer-kétszer beleszívott a pipába és a fülét hegyezte: épp egy macska nyávogott a tető alatt. Csak nem Tama az? Egy ilyen fagyos éjszakán a tetőn csatangol, és majd megint megfázik és panaszosan nyivákol. Micsoda nyűg! Letette a pipát és felállt. Hívni kezdte a nősténymacskát, és magára vett egy haorit, az egyik lámpásban pedig tüzet gyújtott. A derekán lévő obi halványsárga színe nagyon szépnek tűnt.
Kilépett a hideg padlóra, és húzta maga után a kimonó alját és kijutott a folyosóra. Kidugta a fejét a kémlelőnyíláson és kétszer szólította a macskát: Tama! Hé, Tama! De a kint nyávogó macska nem ismerte fel a gazdája hangját: szívet tépően nyávogott tovább és elindult a tető irányába. He?! Milyen egy önző macska, hogy nem hallja meg a hívásomat! Bár lenne inkább néma! szakadt ki belőle, ahogy a kertet nézte. Olyan sötét volt, hogy még a dolgok körvonalait is nehéz volt kivenni. A sövényen túl, ahol a szazanka[3] nyílott, a kosztos diák szobája ajtajának résein keresztül valami kis fény szűrődött ki. Vajon Csiba még nem alszik?
Becsukta a kémlelőnyílást és visszament a szobájába, majd újra felkelt és az édességes szekrényből elővett egy kekszes dobozt, becsomagolta egy papírba, majd lámpással a kezében kilépett a folyosóra. A padló recsegett a lépései alatt, mintha csak egy menyét settenkedett volna ott. Eltakarta a lámpás fényét és a folyosó sötétjének rémisztő voltát is lassan megszokta, hiszen ez az ő háza. A szolgálók az igazak álmát aludták, úrnőjük pedig a diák szobája felé indult.
„Hát te még nem alszol?” szólította meg a fiút a tolóajtó mögül. Belépett a szobába és meglepetten látta, hogy a fiú éppen olvas, és a meglepetés az arcán is tükröződött. Mivel mindezt furcsának találta, elmosolyodott.

2.

 Az átlagos deszkaasztalra egy egyszerű fehér terítő volt terítve, a tetején pedig egy ecsettartó állt, benne vékony fejű ecsetek, mókusszőr ecsetek, tollak és kések. Egy fej nélküli teknőcöt formázó vizes edény, vörös tintás üvegek, fogmosódobozka, szépen elrendezve, mind az asztalon. A diák, aki eddig egy nyugati könyvet olvasott, mindössze húsz éves lehetett, a huszonhármat még biztosan nem töltötte be. A haja rövidre volt vágva és ettől a feje gömbölyűnek hatott, az arca se nem kerek, se nem szögletes nem volt. A szemöldöke sötét volt, a szeme pedig fekete. Nagyon kellemes volt a kinézete, de érződött rajta a vidékiesség. Minta nélküli gyapjúruháján vastag övet hordott, a térde alatt egy kékes takaró volt, előre hajolt, és fejét a két kezén megtámasztotta.
Az úrnő csendben az asztalra tette a kekszet.
„Ha már éjszakázol, nem lenne jó, ha megfáznál. A vízforralóban van még víz. És a tűz sem csak olyan lidércfény, mint a szentjánosbogarak világa. Ezekkel talán nem fogsz annyira fázni. Elnézést, hogy beleütöm az orrom mindenbe, de kérem a szeneslapátot.”
A diák nagyon meglepődött.
„Jaj, nagyon sajnálom, hogy ilyen ostoba vagyok, és ennyi gondot okozok Önnek. Nagyon köszönöm.” nyújtotta a lapátot tétován.
„Ugyan, szívesen csinálom.” szorgoskodott az asszony a szénnel.
Büszkeséggel vegyes gondoskodással emelte fel a lámpást és a felhalmozott szén tetejét meggyújtotta, majd a mellette lévő újságokat háromba-négybe hajtotta és elkezdte legyezni. Egy idő után átadta ezt a feladatot a fiúnak, és hamarosan kékes lángokkal égni kezdett a szén, a tartóedény pedig felforrósodott.
„Asszonyom milyen dolgokhoz nem ért!” tolta arrébb az edényt Csiba.
„Ma éjjel nagyon hideg van. ” nyújtotta a nő fehér ujjait, melyeken gyűrű ragyogott, a parázstartó felé.
Csiba, a diák megilletődötten, fejét lehajtva egyre csak hálálkodott, és azt mondta, azt juttatta eszébe, amikor még otthon az anyja és a nővére gondoskodtak róla így. És bár nem lenne szabad a csodás úrnőt az otthoniakhoz hasonlítania, amikor középiskolásként a vizsga előtt éjszakázott, akkor mondtak neki ilyeneket és akkor voltak ilyen kedvesek vele, még szobát[4] is főztek neki, hogy felmelegedjen.
„Azok a régi szép idők! De most nagyon megindított asszonyom jóakarata.”
Ennyire hálálkodott egy kis segítségért, még a vállát is összehúzta. A nő ezt látva így szólt:
„Te fázol! Nincs még kész a haorid? Sürgősen csináltatni kell egyet. Ilyen hidegben ez a kabát nem elég. Mi lesz, ha megfázol? Jobban kell vigyázni az egészségedre. Harada, aki előtted volt kosztos diák nálunk, éjjel-nappal a könyveket bújta, mint te, soha el nem járt szórakozni, még zenét sem hallgatott.  Szép dolog! Rettentő sokat tanult, hogy letehesse a külön engedélyezett, előrehozott vizsgáit. Sajnáltam is nagyon, szinte beleőrült. Hívtuk az édesanyját vidékről, két hónapig ápolta itt, de már alig volt magánál – szörnyű belegondolni is – és végül elvesztette a józan eszét. Mivel én mindezt látom, félek a túlzásba vitt tanulástól. És bár tudom jól: nem szabad elhanyagolni, de kérlek, vigyázz magadra! Hiszen egyedüli fiúgyermek vagy. Se öcséd, se bátyád. Se szüleid. Ha valami történik a Csiba család reménységével, nem lehet mit tenni. Nemde?”
Amikor az úrnő, mintegy magának mondta ezt, a diák csak annyit felelt:
„Igen. Igen.” és nem jutott szóhoz. 

Az úrnő felkelt, és ezt mondta:
„Elnézést a zavarásért. Én megyek is és lefekszem aludni.” levette a haoriját és ráterítette Csiba vállára. „Vedd fel ezt, ne aggódj, nem fogok fázni. Ne fogd vissza magad, és ne ellenkezz az idősebbel!” A fiú érezte a hátán a nő testének melegét és a füstölő illatát, és nem győzött hálálkodni. „Nagyon jól áll.” felemelte a lámpást és elindult. A gyertyának már kétharmada leégett, az eresznél pedig a fákat fújta a szél.

3.

Az elégetett avar füstje, mint valami köd borította el a téli kert fáit, és reggel a mellékutcában arról suttogtak, hogy Kanamura asszony a kereskedőházból már felébredt. „Az a rettenetes szokása, hogy reggeli előtt fürdőt vesz, addig hozzá sem nyúl az evőpálcához. Ha csak egy nap nem kerül rá sor, nem nyugodhat, és nem jó neki semmi.” Aki ezt hallja, így gondolhatja: „Az előkelők hóbortja… Nincs mit tenni, ilyen szokás rabja ez az úrnő is.” Meg ilyeneket mondanak: „Nagyon megerőltető lehet, és a szolgálók már biztos parancsszó nélkül is rögtön begyújtanak a fával. Már reggel odajárulnak az ágyához és megmondják, ha megfelelő hőmérsékletű a víz.” Erre már nem lehet mást gondolni, mint: „Elég legyen már! Jó, ez is ugyanaz a fényűzés.” Ha pedig megjelenik egy rizskorpás zsákkal, akkor arra gondolnak, hogy a vastag fehér sminket törli le az arcáról, mert erről sem tud leszokni.
„Már huszonhat éves, és ilyenkor már a „fa tetején lévő virágok elkezdenek hervadni”. A természetes szépségében ötször fiatalabbnak tűnik, mint mikor felteszi a sminkjét. Talán azért, mert nincs gyermeke?” mondta a fodrásza. „Ha lenne, talán lenyugodna kissé. De még mindig olyan a lelke, mint egy lányé.” és csak úgy csattogtak az arany fogai. „Utasítgatja a szolgáit, hogy így csináld, úgy csináld, a férjét meg sürgeti, hogy menjen Dzsikkendanába[5] babákért. Ez nem egy férjes asszonyra vall. Vagy amikor egy olyan kendőben kísérte el az urát meglátogatni a kavaszakibeli nagy Buddha templomába, amilyet fiatal lányok szoktak viselni.” Azt suttogták, Simbasiból vagy valami hasonló helyről jött[6]. „Lehet, hogy úrnőnek nevezik, de ez még nem jelent semmit. Az ízlése is olyan, mint azoké a nőké. Csak annak köszönheti a szerencséjét, hogy ilyen szép.”
A szemét, az orrát, a haját, a szép fogait mind az anyjától örökölte. Az apja, a szegény ördög Josiró tíz évvel ezelőttig féltő szemmel őrizte, de még az ötvenet se töltötte be, amikor agyvérzést kapott és elköltözött e világról. Gyönyörűek voltak a temetésén a virágok, de sok ember, aki az utcáról nézte, elítélte a lányát. Mennyi mindenen kellett átesnie! Kezdetben havi nyolc jent keresett a minisztériumban, és kopott selyem öltönyéhez selyem ernyőt hordott, és még nagy eső idején sem engedte meg magának azt a luxust, hogy kocsiba üljön. Sem sapkát, sem cipőt nem hordott. Az Imagava-híd környékén elkezdett szobatésztát árulni. Nagy teher nehezedett a vállára, és a nagy tengert is meg kellett járnia. Az emberek sokan nagyon meglepődtek, voltak, akik pletykáltak is róla, de ő nem törődött a rosszakaróival. Volt, aki azt mondta, mindene szánnivaló állapotban van, a gyereke és ő maga is, amikor visszagondoltak Josiróra, aki pedig azóta olyan gazdag lett, hogy hegyekben áll a pénze. Szeretett is valakit, olyan gyöngéden, mint a rózsatövis, amely átszúrja a harmatcseppet. Feleségét, Miót gyerekkora óta ismerte, és a nő, nevéhez híven[7] elegáns és gyönyörű volt. Még csak tizenhét éve lehetett, és a férfi oly nagyra becsülte, mintha nem lenne se földön, se égen hozzá hasonló teremtés. A hivatalból hazajövet bambuszhéjat vett, és azt suttogták a háta mögött, hogy elkényezteti a feleségét. Ha eljött az este, amit a felesége várt, egy kis étkezőasztalt hozott, ahol kettesben megvacsoráztak. Reggel, munkába menetelkor kitisztította a vizeskancsó alját, és megtöltötte, hogy a feleségének egész nap ne kelljen bajlódnia vele. És annyira szerette, hogy ha a nő azt mondta, hogy „Hé, már dél van.” csak annyit mondott, hogy „Igenis” és már mérte is ki a rizst az edénybe. És így csinált mindig, mintha több ezer éve egy gyönyörű álmot látna.
Így telt az idő, és eljött az ötödik év tavasza. Amikor a szilva elkezdett virágozni, egy szombaton a férj két-három kollégájával betért egy kis vendéglőbe a Hirokódzsi környékén. De nem ivott sokat, hamar elindult haza, csak becsomagoltatott egy ajándékot, miközben a barátai csak nevettek rajta, aztán el se köszönt, hogy most hazamegyek vagy ilyesmi, még a hálós ajtót se csukta be maga után.
Mikor felkelt, természetesen vitte magával a lámpását is. Otthon pedig a parázstartó parazsa már rég elaludt, és a hamu szállt belőle kifelé, mintha csak valami vihar hagyta volna nyitva az ablakot egy hideg éjszakán, a második hónapban, úgy mart bele mindenkibe a hideg.
Mi történhetett? fogalma sem volt.
Fogta a lámpát és teljesen elveszett a saját gondolataiban.
Egy általános iskolai tanár felesége, aki a szomszédja volt, és ezt meghallotta, sietve megfordult.
– Megérkezett már a felesége? Már elmúlt három óra. Láttam egy szép kocsit, ami érte jött a szülői háztól. Azt mondta, elmegy kicsit és ha nem lenne tűz, akkor majd csináljon. A víz is forr. – A férjnek összeszorult a gyanakvástól a szíve.
– Pontosan mit mondott, amikor elment? – akarta kérdezni, de nem akart féltékeny férjnek tűnni, mert megbánta volna. – Elnézést, hogy gondot okoztam. Most már itt vagyok, ne aggódjon – küldte haza a szomszéd feleségét.
Magányosan rágyújtott a lámpa fényében. Az ajándékot, úgy ahogy át volt kötve, eldobta, hadd egyék meg a patkányok. Amikor lefeküdt, azt mondta:
– Mégis mit képzel? Még ha valami dolga is lett volna, hogy elmegy a távollétemben bejelentés nélkül itthonról? És nyitva hagyja a házat, ilyet egy feleség nem csinál! – zakatolt hevesen a szíve.
Eljött a vasárnap.
Nincs olyan ember, aki egész nap alszik! A párnát úgy összegyűrte, mint valami kukacot. A tolóajtóra lakatot tett, hogy ha emberek látogatóba jönnének, ne zavarják. Úgy jött el a délután négy óra, hogy nem csinált semmit. A kapu előtt megállt egy kocsi és egy geta kellemes kopogása hallatszott. Még ha tudta is, hogy a felesége az, úgy tett, mintha aludna. Mio el akarta tolni az ajtót.
– Mi történt?
Az ajtón lakat lógott. A szomszéd ház fenyőfája mögül próbált bemenni a konyha felől.
– Tegnap délután óta az anyám nagyon megbetegedett Janakában, a mellében heves fájdalmat érzett, egy órakor válságos volt az állapota. Az orvos adott neki egy injekciót a bőre alá, de nem lehetett tudni, hogy használ-e. Ma viszont már egyedül el tudott menni a vécére. Ezért volt az, hogy tegnap szó nélkül elmentem. Semmire sem gondoltam, a házat sem csuktam be. Később eszembe jutott az is, hogy a kertajtót is nyitva hagytam. Biztos voltam benne, hogy haragudni fogsz. De nem hagyhattam ott a beteget! Ma is egész mostanáig ott voltam. Sajnálom, minden az én hibám. Bocsáss meg! Mutasd a nagylelkű arcodat és légy elnéző velem! – mondta sajnálkozva.
– Szóval így volt! De miért nem értesítettél egy levélben? Te butus! – feddte meg ezt hallva a férje. – Azt hittem, anyád jó egészségnek örvend, ez az első, hogy azt hallom, baj van a szívével – mondta már kedvesen, de Josiró még nem tudta, milyen titkot rejteget a felesége.

4.

Ha e hívságokkal teli világban nem lenne tükör, nem érdekelné az embert, hogy néz ki, hanem azzal törődne, mire képes valójában. Legyen valaki egy szépség, egy Jang Kuj-fej, vagy akár egy Komacsi, végezné a házimunkát egy eldugott, nyomorult kis házban, köténnyel maga előtt, ezzel töltené az időt. Nem szédítené meg őket azoknak a dicsérő szava, akik a gyengéd leányszívekre vadásznak, és erre már szépen kötik is fel a hajukat, amire tegnap még gondot se fordítottak. Ha félretennék a kézitükrüket, nem tudnák, mikor nőtt már ki a szemöldökük, és mikor kell kölcsönkérniük a borotvát a szomszédból.[8]  De mivel látják, foglalkoznak vele és hiúk. Az alsóneműjükből is újat akarnak, a hantenjükre pedig még ha fényes cérnával hímzik is a gallért, akkor is szomorkodnak. Josiro felesége, Mio is ilyen asszony volt, aki élvezte, ha hízelegnek neki. A férje alacsony rangú ember volt, de őszinte és gyengéd. Számára egy négy-hat tatamis, kétszobás ház is palota volt. Mikor is volt, hogy a negyedik körzetbeli Gyógyító Buddha templomában vett egy gyűrűt, és gondosan az ujjaira húzta, amelyek olyanok voltak, mint a jéghal[9]? És hogy örült a szarufésűnek is, mintha csak teknőspáncélból készült volna! Minél inkább dicsérték, annál jobban bánkódott a külseje miatt. A simabarai szépségek a nyomába se érnének! Nem győzik dicsérni, van, aki olyan hülye, hogy a saját feleségéhez hasonlítja. Amikor elmegy tofut venni, fadobozkával a kezében, a fiatal járókelők intenek neki, ő pedig azt hitte, azon nevetnek, hogy néz ki. A bíbor színű, hímzett obija vékony és már megfakult. Egy olyan ember feleségétől, aki havi nyolc jent keres, ennél több nem telhet. A fiatalok biztosan szánják őt. Megremegett a kezében a doboz és kifolyt a víz a tofuról. Ruhája ujját pedig könnyek áztatták. A szíve megremegett. Emellett előző évben, amikor a tavaszi eső után kitisztult az ég, egyik nap, a férje azt javasolta, hogy mivel nyílnak a virágok, mi lenne, ha elsétálnak Uenótól a Szumida folyóig. Hogy lehetőleg stílusosan tegyék, a férj címeres, fekete haorit viselt, a feleségen pedig egy hakatai obi volt, a lábán pedig egy fekete, lakkozott geta, amit tegnap kapott, még félre is tették a tatamit, hogy kipróbálhassa. Még sosem volt olyan boldog! Tavasz volt, az uenói Kanei-templomban olyanok voltak a fák virágai, mint a felhők, és bár csak másnap lett volna tizenhetedike[10], a Hirokódzsitól nézve a kőlépcsőn fel-le sétáló emberek olyanok voltak, mint a várat építő hangyák. A fák virágai és a kimonók virágmintája versenyre kelt egymással: szemet gyönyörködtető látvány volt annak, aki nézte. Ők ketten felmentek egy dombra, ahol a cseresznyéket körbejárva lehetett megcsodálni, és ekkor öt-hat kocsi érkezett nagy hanggal. Az emberek, öregek-fiatalok megálltak, és azt mondogatták: „Az ott, biztos valami nemes család sarja.” A hosszú ujjú kimonóból kilátszott a vörös alsóruha csíkja, akár a hajnal. Az idősebbek olyan zöldben vannak, mint a virágzó fák között a fenyők. De bármikor is nézzük, ami sosem szűnik meg, az az, hogy a fekete kimonóhoz teknőspáncél fésű jár. Divatos, hogy a gallér alól aranylánc villan ki.
A kocsi megállt az asztaloknál, ahol az étel volt, és egy sorban álltak. Voltak, akik gyűlölettel nézték őket, de a legtöbben csodálattal voltak irántuk. Vajon Mio hogyan érzett? Csak állt és bámult tátott szájjal. Magányosnak érezte magát.
„Vajon milyen előkelő család lehet ez?”
Josiro visszanézett rá, de úgy folytatta, hogy a férje ne hallja.
– Túl sötét a sminkem. – mondta csüggedten, amikor végignézett magán.
– Történt valami? – kérdezte a férje aggódva, amikor észrevette.
– Hirtelen rosszul éreztem magam. Nem akarok Mukódzsimára menni.[11] Szeretnék most innen rögtön hazamenni. Ha gondolod, te nézd csak meg nyugodtan, de én előre hazamegyek kocsival. – mondta erőtlenül, haloványan. Ez elkezdte aggasztani Josirót.
– Egyedül semmi nem érdekes számomra. De jöhetünk máskor is, szóval most hagyjuk annyiban.  – látva Mio kedves beleegyezését, nem gondolta volna, hogy az asszonyt még az sem derítené jobb kedvre, ha este csirkét esznek vacsorára.
Mintha menekültek volna, úgy indultak hazafelé. Minden mindegy volt Josirónak, csak az fájt neki, hogy Mio baját látta.
Mivel egy ilyen tünékeny álomban tévelygett, Mio teljesen elfelejtette önmagát. Ha nem látták, könnyel áztatta a ruhaujját.  Őbelé nem lesz szerelmes senki, tudta, hogy ez hiábavaló, és közben elkezdett Josiróval is máshogy viselkedni. Ha zavarta, csak kelletlenül felelt neki. Ha a férfi dühös lett, ő is felmérgesedett.

– Váljunk el! Semmi értelme! – kérte, ha nem tetszett neki valami. –Nekem is van családom. – mondta hatalmaskodón, és a férfi kénytelen volt maga söpörni.
– Kifelé! – mondta a pillanat hevében.
Összeszorult női szíve.
– Kínozni akarsz? Én már úgyis a tiéd vagyok. Ha gyűlölsz, üss meg! Ölj meg! Hiszen azért jöttem, hogy úgyis megölj, tehát még ha meg is ölsz, nem megyek el innen. Szóval tégy velem, amit akarsz!- a ruhaujjába kapaszkodva vergődött. De a férfi eredetileg nem gyűlölte a feleségét, a válás csak fenyegetés volt. Számított rá, hogy sírni fog, ezért is mondta, hiszen önző volt, és bár kellemetleneket mondott, szívesen megbocsájtott és a korábbinál is jobban szerette a feleségét.

5.

Josiró nem változott sosem, neki mindegy volt, hogy ugyanúgy telik az élete, lett légyen szó akár egy napról, akár száz évről, de Mio esete már nem volt ilyen egyértelmű: csak bámulta az eget és nem vett semmit a kezébe.
Amikor Josiró lopva megfigyelte, rájött, hogy Mio szívét egy szerelem rabolta el.
– Omio, Omio! – szólította, de a nő csak erőtlenül válaszolt. Bárhogy is nézte, kötelességszerűen végezte a napi dolgait, a teste itt volt, de a lelke vajon hol tévelyeghet? Egyre csak ez töltötte ki a gondolatait. Utálatos érzés volt arra gondolni, hogy ujjal mutogatnak majd rá, mert valaki a feleségének udvarol.
– Ha ez tényleg igaz… – gondolt bele a szörnyűségbe: Mio csak olyan mellette, mint egy árnyék. De hát ennek nyoma sincs! Csak a gondolataiba van mélyedve. Vagy csak csöndben sír.
– Kedvesem, meddig akarsz ennyi fizetésből megélni? A hátulsó lakosztályban lakó úrnak annak idején nagy szobája volt. Egyszer felkérték és nagy sikert aratott. Ha az ember lovas kocsiba száll, bármilyen szőrös is az arca, csodásan mutat. Te is férfi vagy, nem? Talán ha kicsit hamarabb felhagysz vele, hogy rongyokban viszed magaddal az ebédet, olyan lehettél volna, akinek a járókelők visszaintegetnek. Ha olyan őszinte vagy, hogy bambuszhéjba csomagolt ételt hozol nekem, akkor este, mikor hazajössz a munkából, iskolába járnál, és nem veszítenél másokkal szemben. Legyél más ember! Kérlek! Ha erről van szó, szívesen segítek akár itthoni munkával, akár azzal, hogy spórolok a pénzen, amiből vásárolok. Tanulj! Kérlek! – sírt a szívéből az asszony, és rámutatott, mennyire tarthatatlan ez az élet.
– Eléggé dühít, hogy így beszélsz rólam! – mondta Josiró. – Azt mondod, csak az én érdekemben akarod, hogy tanuljak, de közben a távollétemben csak szórakozni akarsz. Ez nagyon fáj! Micsoda gyáva alak vagyok! Lovas hintóra még csak nem is gondolhatok! Talán kocsihúzó legyek? Ha belegondolok, mennyi tartalékom van… Pont arra lennék jó, hogy mindenféle tudósok, jóképű úrfik és más fiatalokat fuvarozzak. És akkor is azt hallanám, hogy az uraság mögülem téged dicsérget – mondta gúnyosan. – Lusta, lusta, lusta anyámasszony katonája vagyok! Elterülök, mint egy zsák, utálom az esti iskolát és a munkába menetelt is, ennyire ragaszkodom hozzád, Mio!
– De kedvesem, miért nem akarod megérteni, amit mondok? – mondta a nő alamuszin. – Elég felemás érzéseink vannak egymás iránt: ha mondok valamit, abból rögtön veszekedés lesz – kezdte újra a csapásokat keservesen sírva. –Oly nehéz elfelejteni, hogy ennek ellenére még egy olyan házaspár voltunk, akik között nem volt gyűlölet.
– Omio, amikor azt mondod, ezt csináld, azt csináld… – nézett Mio szeme közé és megkopogtatta a falat… Nem olyan ember volt, aki szereti, ha szomszédjai pletykálnak róla.
Amikor egyszer elment egy szilvavirág-nézésre és nem volt otthon, a távolléte alatt egy arany címeres kocsi érkezett, azt mondta a nő, hogy a szülői házból, és érte jött. Mio nem panaszkodott a férjének, és elhallgatott. Csöndben tengette a napjait és rendszeresen haza-hazatért a családjához. Amikor hazatért, a gallérjába temetve az állát, titokban vett egy nagy levegőt. Mivel a férje gyanakodott, a feleség állandóan rosszul érezte magát, nem volt étvágya sem, elkezdett ebéd után szunyókálni és nem volt kedve semmihez, az arca pedig zöldes színt öltött. Ez Josirónak is szörnyű volt, aki azt hitte, beteg.
– Nézesd meg magad egy orvossal! Vegyél be gyógyszert! – megfeledkezett a féltékenységéről és pusztán aggódott Mióért. Valójában a betegségének is örült, ez március-áprilisra világosan kiderült.
Májusban, amikor már teljesen lehullott a szilva virága, a szomszédok lelkesen gratuláltak nekik. Bár keserves meleg volt, szégyellték volna a hantent levenni. Josiro különösen boldog volt, mintha csak álmodna. Nem mondta el az embereknek, hogy októberre várják, de már alig várta.
– Remélem, fiúgyermek születik! – nyugodtan hallgatta az ilyen kívánságokat. De átvette a jó szülést segítő amuletteket, és a jókívánságokat is lenyelte, mit sem tudva a szülésről és tele volt gondokkal. Mio anyjától is segítséget kért, aki ezt mondta:
– Én jobban értek ehhez nálad.
– Aham, aham – csak hallgatott.

6.

– Nincs kilátásban béremelés a nyolcjenes jövedelemnél, ráadásul a kiadások is nőttek, mivel gyermeketek született, és ha még beütne valami katasztrófa, mit tennél? Mio még gyenge, nem tudna azzal segíteni a férjének, hogy otthoni munkát végez. Nem túl dicsőséges dolog hármasban szegénységben élni egy feleséggel meg egy gyerekkel.  A mostaniakat figyelembe véve keress olyan munkát, amivel pénzt is kereshetsz! A jövőben nem lesz mentséged, ha nem tudod felnevelni a gyermekedet! Mio az én egyetlen leányom. Mivel elvetted feleségül, szeretném, ha mindvégig gondoskodnál róla. Nem luxusról beszélek! Ha csak annyi aprópénzt adnál neki, ami elé egy templomlátogatáshoz… Amikor elvetted, ezt ígérted. Ha nem adsz neki, ezzel megszeged az ígéreted. És ilyenkor mit lehetne tenni? Még belegondolni is szörnyű, hogy én a vén fejemmel nem csak a magam, hanem mások betevőjéről is kell, hogy gondoskodjam, öregkorom szégyene. És még ha akarnám, se bírnám már a kemény munkát! Ahogy titeket elnézlek, mint házaspárt, még ha mindenemet beleadva dolgoznék is, se tudnék segíteni rajtatok, havi nyolc jennel nem lehet mit kezdeni. Jelen helyzetben bele kellene törődni, hogy egy időre szétváltok, és Miót rám bízod a gyerekkel együtt, még ha ez mindkettőtöknek keserves is, te egyedülálló lennél, és a hivatali munka mellett nem restellnél másik munka után nézni. Jó lenne, ha azon igyekeznél, hogy egy rendes, átlagos életet tudjál élni. Mio a lányom, és szeretném, ha úgy élne, ahogy az nekem megfelel. Minden csak attól függ, te hogy gondolod! – Mio anyja ilyenekkel támadta Josirót, amióta még Mio szülése előtt beköltözött a házba, hogy segítsen.
Josiró a fogát csikorgatta dühében, de nem dobhatta ki az öregasszonyt, mert úgy vélte, fájdalmasan érintené Miót, és nem akarta kitenni ennek. És a hasában lévő gyermekkel se történjen semmi baj! Ezekkel csendesítette magát. Csak fiú legyen!
– Elég nehéz lenne, ha a feleségemet gyerekként kezelnék. Az élet ehhez túl hosszú. Szerintem nem fogok életem végéig nyolc jent keresni. Nem kell emiatt aggódni – hárította el, mire az anyósa kivillantva fekete fogait, unottan bólintott.
– Értem, értem. Nagyon szép dolgokat hallottam, és boldoggá tett. Elvégre egy férfitől ez is várható.
– Valóban, valóban! – mondta idegesen Mio. – Anyám, kérlek, ne mondj ilyeneket! Ez csak árt az otthonunk légkörének!
Josiró erre fitymállóan és büszkén nézett az anyósára.  Ez az ostoba vénség bármit is csinál, Mio az enyém.
– Nem egy olyan nő, aki a szülő parancsára elhagyna engem. Mi ketten nagyon szeretjük egymást, még az ég haragja se választhat szét minket! – döntötte el Josiró, hogy nem válnak szét.
Október ötödikén, Josiró távollétében (épp dolgozott) könnyedén megszületett a lánya. Bár nem a kívánt fiú született, azért nem kevésbé volt kedves.
–  Megérkezett a friss apuka? – fogadta az anyósa, és az első unokája születése feletti öröme kiült ráncos arcára. – Nézd csak, milyen jó kisbaba!
– Milyen vörös! – mutatott rá zavartan a férfi, és kinyújtani is alig merte a kezét, csak nézte, ahogy ott fekszik az anyja karjaiban. – Nem tudom, kire hasonlít, de különösen aranyos. Tegnap óta alig hallani a sírását a szomszédban. Nagyon aggódtam, de végül minden rendben ment. Mintha valami nagy tehertől szabadultunk volna meg.
– Hogy van Mio? – nézte a férfi. A nő feltornyozott párnákon feküdt, zilált haján fejpánt, és látszott, hogy nagyon kimerült a fájdalmaktól, de szépsége mégis isteni volt.
A hetedik és a huszonegyedik napi szentélylátogatás[12] napjai nagy sürgésben teltek: leírták a gyermek nevét a papírra, és húzták ki a helyi védőistenség előtt, mint az omikudzsit[13]. Az örökzöld fenyő[14] vagy a bambusz, a Hórai-hegy[15] daruja, vagy a teknős… nem ilyet húztak, Josiró mit sem sejtve a Macsi[16] nevet is felírta, mivel azt is kellemes hangzásúnak találta, és végül ezt húzta ki. Az Omacsi is egy szép név, olyan nő lesz, akit szépsége miatt mindenki szeretni fog, és ezen felül szerencsés is lesz, akár Ono no Komacsi, mondta élénken a feleségének, és kézről kézre adta. – Macsi, Macsi!

7.

Omacsi már nagyokat nevetett, és eljött a következő év tavasza. Omio nap, mint nap aggodalmaskodott és néha-néha sírva fakadt, azt mondta, hogy a keringésével van a baj. Josiró nem nagyon kételkedett ebben.  Csak arról beszélt, hogyan fejlődik a gyerek, és előző nap és ma is úgy ment dolgozni, hogy korántsem a csodás nyugati ruhát viselte, amiről korábban beszéltek, és vitte magával az ebédjét is.
Omio anyja ezt mondta:
– Nehéz Tokióban élni. Már nagyon utálom, hogy nyomorúságban kell tengetni a napokat. Szeretnék felhagyni azzal, hogy segítek nektek. Egy magas rangú[17] katona azt mondta, szívesen látna. Nisinokjóban épít udvarházat, oda szeretnék menni, mint házvezetőnő. Mivel azt az ígéretet tette, hogy időskoromban is gondoskodni fog rólam, elmegyek innen.
– Ha következőleg erre jár, szálljon meg nálunk. Egyáltalán nem lesz terhünkre – Josiró ezt azért mondta, mert tudta, hogy az asszony Mio egyetlen szülője, és nem akarta, hogy Mio magányosnak érezze magát. – Már maga sem fiatal, és nagyon sajnáljuk, hogy még ha jó körülmények között is, de egy másik helyen fog dolgozni. Maradjon nálunk!
–Dehogy, dehogy! Ezt majd akkor mondd, ha sikeres karriert futottál be! Most meg sem hallom – az anyós összecsomagolta a holmijait a furosikijébe[18]. Kifizette a Janakában[19] lévő háza lakbérét, majd hajóval elindult a messzi távolba.
Egy hónappal később, egy sötét estén, mikor a holdat súlyos felhők takarták, Josirónak bent kellett maradnia a hivatalban, hogy valamit kivizsgáljon, és már este nyolc volt, amikor hazatért. Rendesen azt kellett volna látnia, hogy a kissé sötét lámpa aljánál ott van egy játék szélforgó, egy papírmasé kutya szétszórva, és Mio szépséges alakja, aki még mindig nem jött bele az anyaságba, amint meztelen melle kivillan, és épp szoptatja a gyermeket. De ha a rácsok mögül nézett be, a lámpa még halványan égett, és a tolóajtón nem látszott még egy árnyék sem.
– Omio, Omio! – szólongatta és belépett, mire jött a válasz a szomszédból:
– Mindjárt jövök! – de a hang, bár hasonlított, nem Mióé volt, és belépett a szomszéd felesége, Macsit tartva a karjában.
– Hová ment Mio? – kérdezte Josiró és hevesen dobogott a szíve. – Talán elment este vásárolni úgy, hogy égve hagyta a lámpát?
– Valami ilyesmiről van szó – vonta össze a szomszédasszony a szemöldökét, mikor Macsi a pólyában elkezdett hangoskodni. – Jól van, jól van, kislányom – ringatta és közben tovább beszélt. – Igazából én gyújtottam meg a lámpát. A felesége egészen idáig nem volt itthon, azért gyújtottam meg, nehogy rosszindulatúan pletykálni kezdjenek a többiek. A felesége ma délelőtt ment el itthonról, és azt mondta:
– Kérem, míg vissza nem jövök, vigyázzon a gyermekre!
– Azt gondoltam, csak egy rövid időre megy el, de amikor már két óra lett, majd három, és se a hangját nem hallottam, se az árnyékát nem láttam… vajon hová mehetett vásárolni? Megkért, hogy vigyázzak a távollétében a házra és már beesteledett, ezért nagyon aggódom. Mi történhetett? – kérdezte.
– Én is ezt szeretném tudni.
– Abban a ruhában volt, amit általában viselt?
– Csak egy haorit vett magára, úgy tűnt.
– Volt nála valami?
– Nem emlékszem ilyesmire.
– A jó ég tudja, hol maradhat ilyen későn!
– Maga nem ért az ilyenekhez, ezért nem kéne a gyerekkel babrálnia. Amíg a felesége hazaért, majd én ellátom – ölelte magához a gyereket a szomszéd felesége, látva, milyen állapotban van.
– Nagyon köszönöm a kedvességét! – mondta Josiró és azon tűnődött, hova mehetett Mio, és Omacsi dolgával nem is foglalkozott.
– Biztosan, biztosan!  – gondolta, de mivel a gyanú fellegei már beborították, ezért az egyetlen komódjuk fiókjaitól kezdve a fűzfa ruháskosár aljáig mindent átkutatott, azt keresve, talál-e valami nyomot, de egy porszemet sem tűnt el, még az obija is, amit általában nagy becsben tartott, is ott volt a helyén. Kinyitotta a tükrös szekrény fiókját, ahol a költőpénzt szokta tartani a nő. Vagy húsz bankjegy volt ott, még gyűretlenek, szinte megvágták az ember kezét. Ezen felül egy levél. Josiró meglepődött és nagyot dobbant a szíve.
– Mit jelentsen ez?
Mikor kinyitotta, csak pár szó állt rajta.
„Mio meg fog halni. Kérlek, ne kutasd, hová megyek. Ez a pénz itt fedezi Macsi tejének a költségeit.”
Josiró egyszer elsápadt, másszor elvörösödött. Remegtek az ajkai és azt üvöltötte:
– Az átkozott vénasszony! – olyan mérges volt, hogy úgy tűnt, mintha fekete füst szállna fel a testéből. A pénzt és a levelet is széttépte és eldobta, és felállt. Ha látták volna az emberek, vajon mit gondolnak?

8.

Ezen illékony világ vágyai közül Josiró egyedül a pénzszerzésre koncentrált, tizenöt éven át nélkülözött, a többiek csak vörös ördögnek hívták, és még nem volt ötven éves, amikor úgy végezte életét, mint a kihűlt parázs. Több tízezer jenes vagyon maradt utána, ezeket Kanamura Kjószuke örökölte, Josiró veje. Tehetős ember volt, és nem változtatta meg a családnevét sem[20], emiatt sokan kritizálták, ám igyekezett, hogy kedves legyen, és mindenki úgy gondolta, hogy apósa-nevelőapja Josiró egy igazi ajándékot kapott a személyében, hiszen nem foglalkozott a feleségét körbelengő botrány[21] miatt. Sőt, Macsikót a tenyerén hordozta. Nem kell feltétlenül megvetni egy férjet ezért.
Nem volt apósa, se anyósa, ezért nem volt olyan merev és formális, mint más feleségek. Ha kedve volt hozzá, nyugodtan elmehetett színházba, senki nem panaszkodott. Az is előfordult, hogy együtt mentek el a férjével megnézni a cseresznyevirágokat, vagy a holdat. Ha a férje késő estig nem jött haza, bárhová utána telefonált és még késő éjjel sem tért nyugovóra. Amikor szerelmes vagy nosztalgikus perceiben visszagondolt ezekre, még kicsit maga is szégyellte. Valamiért, ha a férje nem volt otthon, nehezen bírta a magányt, és arra gondolt, bár lenne valakije, akiben megbízhat: egy báty vagy egy szülő.
Előfordult, hogy alkalmanként, vidéki választások miatt akár három hónapot is távol volt, ez nem olyan volt, mint amikor elmegy az ember fürdőkúrára valahová. Ilyenkor még a sértődés sem használt. Időnként unalomból levelezett is, de sokszor előfordult, hogy a levelek tartalmát nem tudta megmutatni.
– Egy ilyen jó házasságban miért nem születik gyermek? Már legalább tíz éve együtt vannak! Soha jobb körülményeket! Annyi fatáblácskát tettek ki a Kijomizu-templomban, tele könyörgéssel, de hiába. Az úr nem akar örökbe fogadni senkit, az úrnő ízlése is kényes, ebben sincs szerencséjük – ilyenekről és más eseményekről beszélgettek és viccelődtek a cselédlányok, amikor összegyűltek a kotacu körül, amikor reggelenként a lehullott levelekre kiült a dér, esténként pedig eleredt az őszi eső, a szél hidege pedig csontig hatolt.
– Ha az úrnőnek valami tetszik, azt megjutalmazza. Már kiskorától kezdve kedves időtöltése az ajándékozás, ezt az apja nagyon utálta. Egyszóval hóbortos egy személyiség. Ha úgy érzi, nem törődve a következményekkel, segít másokon. Annak sem volt semmi mélyebb oka, hogy a riksás Moszuke egyetlen fiának, Jotarónak, odaadta azt a haorit, amit a férje épp csak levetett újévkor. Csak egy kis szeszély volt, hogy nincs tavaszi ruhája, ezért csak úgy odaadta, együttérzésből.
Moszuke nem győzött hálálkodni. Az emberek kíváncsian nézegették a sólyomtoll-mintás ruhadarabot. Máskor pedig, nem is volt különösebb oka, de arra gondolt együttérzően, hogy Csiba, a kosztos diák biztosan fázik, és a varrónőnek utasításba adta, hogy készítsen neki egy haorit. Nem arról van szó, hogy nem kérhetett tőle ilyet, de eléggé felelőtlen dolog volt.
A szóban forgó utáni estén, amikor a haorit ráadta Csibára, a fiú nagyon hálás volt, de nem mondott semmi hálálkodást, és mivel lágyszívű ember volt, könnyekben tört ki, később a mindenes cselédet, Ofukut kérte meg, hogy megfelelő módon tolmácsolja a háláját.
A cselédek, akik könnyedén váltogatják a munkájukat, hajlamosak a pletykálni ezt-azt-amazt.
– Csiba elsírta magát – mondta a lány, mire az úrnője:
– Milyen édes fiú – egyszerre pártfogolni kezdte a fiút, és még több borravalót adott.
November huszonnyolcadikán volt a férje születésnapja. Minden évben elhívta a barátait, olyanokat választott ki, akik jó pozícióban voltak, különleges csemegéket tett eléjük. Oldott hangulatban, kedélyesen lármáztak, és a szakállas Torii úr ezt mondta:
– Első látásra azt mondani valakire, hogy édes…
Sawagi úr a katonaszökevény Umegawát utánozta.
– A te unokád! – mondta erős tájszólással. Mindenki ilyen amatőr művész volt.
Ezért a jókedvű úrnő eldöntötte, hogy a mai nap derűs nap lesz: három váltás ruhával a legújabb divat szerint. Hideg van a világban, de ott a március tavaszi hangulata is… A lehullott levelek magányosak a kertben, a kerítésnél lévő szazanka pedig illatozik…  a fenyő mély zöld, és nem volt sehol egy részeg ember sem.

Idén sok vendég volt. Egy meghívó sem ment ki hiába: három órától már vártak mindenkit. Volt, aki a zajos összejövetel elől a teaszoba sarkába szökött. Az emeleten a korlátnál nyugati ruhás felszolgálónők. Volt, aki úgy nevetett, hogy majd’ leugrott a szemüvege。Macsikót nagyon zavarta a vendégek hangzavara, akik egyre másra rá emelték a poharukat:
– Asszonyom, igyon Ön is velünk.
– Elnézést, de nem ihatok – öntötte ki az alkoholt egy pohár vízbe. De egy-két pohárt nem úszhatott meg: érezte, hogy forró a füle és hevesen ver a szíve. Udvariatlanság elhagyni a helyét, de észrevétlenül kiszökött az udvarra. Átkelt a tó feletti kőhídon, és leült a domb mögötti kicsi Inari[22]-szentélyke előtt.

9.

Ezt a házat Josiró még a nagy kölcsönhullám idején szerezte, amikor Macsiko tizenkét éves volt. Bár néhány javításon átesett, még mindig ugyanolyan volt, mint régen: a víz hullámai, a dombocskák alakja, a fák közt süvítő hideg szél hangja. Amikor Macsiko kissé részegen, mintha csak álmodna, hátra nézett a válla fölött, a felhők közötti résben ott ragyogott a hold. A szentély előtt a harang vörös-fehér kötele lógott hosszan, és egy régi tükör csillogott. Az esti vihar átfújt az ajtó résein, és mivel nem volt ott senki más, csak a harang bús kongását lehetett hallani, és az áldozati ajándékként kitett papírkák zizegését.
Macsiko hirtelen megdermedt, felállt és 2-3 lépést tett: vissza akart menni a főépület felé, de mintha valami erő visszatartotta volna, megtorpant. Ezúttal az őrzőkutya-szobornál állt meg. A fák között csak alig hallotta az ünneplők zajongását. Ez a férje hangja, aki a samiszenen játszik, az meg biztosan Koume. Hirtelen ennyire berúgtak volna? Erre nem lehet felkészülni. Miközben erre gondolt, alig bírta elnyomni a szívében a rossz érzést, amely egyre jobban szétterjedt a mellkasában és úgy érezte, szétveti a keserűség.
Kisvártatva már szinte teljesen elmúlt a nő részegsége, valahogy lecsendesítette magában a háborgó szívét, és visszament az ünneplők közé. A tányérok és a poharak mindenfelé szétszórva, a távozó vendégekre váró kocsik pedig a kapu előtt olyanok, akár a fénylő csillagok. Azt lehetett hallani, hogy valaki feláll, az ünnepség befejeztével pedig elkezdett szitálni az eső.
A szolgák nagyon elfáradtak, úgy feküdtek le, hogy még az ünnepi ruhájukat se vetették le.
– Na de kérem, váltsanak ruhát! Ez így nem szabad! – maga az úrnő vette le róluk a haorit, és tulajdon kezével bontotta ki az obijukat, és öltöztette őket át a rövid ujjú flanel hálóruhába. – Nos, jó éjszakát! – terelgette őket a kezével.
– Hé, azért annyira nem vagyunk részegek! – mondták és tántorogva beléptek a hálószobába.
Megkérte a férjét, hogy figyeljen a tűzre, a többi szolgálónak is jó éjszakát kívánt, majd ő is nyugovóra tért, de valamiért még mindig zaklatott volt. Férje, a félig lehunyt szemhéja mögül látta, hogy valamit nem mond ki, és nincs jó színben.
– Miért nem alszol? Mire gondolsz?
– Nem tudok válaszolni, csak olyan furcsán érzem magam. Vajon mi lehet velem? Én sem értem – felelte a feleség, mire a férje elmosolyodott.
– Talán kicsit túlaggódtad a dolgot. Ha megnyugszol, rendbe jössz majd.
– Nem tudom elmondani, de valami szomorúságot érzek. Az imént, mikor erős volt a szaké és nagy a hangzavar, egyedül kiszöktem a kertbe. Az Inari-szentélynél kicsit magamhoz tértem, de nagyon furcsa gondolataim támadtak. Ne nevess! Nem tudom elmondani, mit éreztem. Most biztos kinevetsz és megszidsz! – lehajtotta a fejét, a könnyei pedig az ölébe hullottak. – Valami fura dolog… – a feleség egyre mélyebbre került a rosszkedvében. – Aggódom, nem fogsz-e eltaszítani magadtól… Ezért vagyok magányos.
– Már megint? – a férje mesterkéletlenül elnevette magát. – Valaki mondott valamit? Vagy csak te gondoltad? Ne gondolj ilyen semmiségekre! A világ nem foglalkozik velem annyit, mint amennyit te gondolkodsz felőlem. Na, de nyugodj meg! – mondta minden ok nélkül. – Mindenesetre én nem akarok ilyen dolgokkal foglalkozni. A mai ünnepségen rengetegen voltak, és nem volt olyan, aki ne tett volna még szert hírnévre a világban.
– Ha belegondolok, hogy ők mind a barátaid, boldog vagyok, még így, hogy csak a háttérben vagyok is. De ha mélyen magamra gondolok, te egyre sikeresebb leszel mostanában, és ahogy kinyílik előtted a világ, egyre nagyszerűbb leszel. Ma este Kouméval, aki samiszenen kísért a Kandzsincsó[23] egyik jelenetét adtátok elő… Nem arról van szó, hogy féltékeny lennék, de nem tudtam, hogy ilyen alaposan be tudtátok gyakorolni… Mindig azt hittem, hogy olyan, vagy, mint egykor, de ezek szerint az én sekélyes mivoltom a gyűlölet magját ültette el beléd… Ha a nagyvilágban jársz, természetes, hogy jó a füled és a szemed[24]. Én csak az éjjel-nappali állandó itthonlét keservét ismerem, itt tengek-lengek, és félek tőle, hogy végül bele fogok fásulni ebbe. Nincs szülőm és testvérem, rajtad kívül, akit megkérhetnék, de még ha lenne is, hát tudod, milyen volt annak idején, amikor még élt az apám, Josiró. Azt mondta, ha csak meglátja az anyámhoz hasonlító arcomat, elönti a méreg és nem engedett közel magához. Minden napom magányosan telt. Egyedül akkor lettem boldog, amikor hozzád mentem feleségül. Lám, most is megbocsátod az önfejűségemet. Most, amikor semmi okom elégedetlenségre. El nem mondhatom, mennyire hálás vagyok, ha arra gondolok, hogy aggódsz értem, pedig ez nem illene. Amikor ezekre gondolok, olyan magányosnak érzem magam, hogy elviselhetetlenül nyomorultan érzem magam, bármit is csinálok. Arra gondoltam, nem kéne ezt mondanom, de mégis elmondtam… Ezt a fájdalmat nem tudom bent tartani. Mit tegyek, ha így érzek? Magányos vagyok – sírt az asszony.
– A panaszodnak és a gyanúdnak az az oka, hogy féltékeny vagy – nevette el magát a férfi.

10.

Az úrnő a saját dolgain tépődött, és bár nem volt oka, háborgott a szíve. Mostanság, mikor az ég derült volt, még akkor is olyan volt számára, mintha borús lenne. Még amikor a nap fényében sütkérezett, akkor is különös gondolatai voltak.
Esténként, amikor az eső és a szél hangját lehetett hallani, olyan volt, mintha emberek jöttek volna és kopognának az ajtón, hogy bebocsátást nyerjenek. Mivel magányos volt, elővette a kotót[25] és egyetlen kedvenc darabját játszotta rajta. De nem tudta folytatni a játékot, mert elszomorodott attól, hogy csak magának játszik. Könny szökött a szemébe és félretette a hangszert. Egyszer, mikor a vállát masszíroztatta a szobalánnyal, arra kérte, meséljen valami szerelmes történetet, hogy felviduljon a szíve. De még az olyat is, ami olyan mulatságos, hogy közben megszakad a nevetéstől az ember, egy idő után szomorúan hallgatta. Szerette volna, ha az ő szíve ég a szerelem heves tüzében. Azon az estén Fuku, a mindenes szolgáló elváltoztatta a hangját, úgy mesélt.
– Ez titok. Ha elmondom, bizony nem válik hasznomra… Az a rossz szokásom, hogy nem bírom ki fecsegés nélkül. Kérem, ha meg is hallgat, tegyen úgy, mintha nem tudna semmit. Amit most mesélek, egy nagyon furcsa történet.
– Na, miről van szó?
– Hát, akkor figyeljen! A kosztos diák, Csiba első, szomorú szerelméről van szó. Úgy hírlik, még a szülőföldjén pillantotta meg őt először. Sarló volt az övébe tűzve és szalmából készült zórit[26] viselt. Bizonyára olyannak gondolja, aki a kéztörlőjébe csomagolja a füveket, de igazából tényleg gyönyörű lány volt, állítólag a falu vezetőjének a húga. Általános iskolás korukban szerettek egymásba.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Jone, a szobalány.
– Csöndet. Inkább figyelj! Természetesen magától Csibától.
– Te jó ég, milyen faragatlanok vagytok, hogy nevettek! – mondta az úrnő keserű mosollyal. – Szegényt a régi szerelmi csalódásairól kérdezted?
– Nem, ez nem egy régi, vidéki történet. Folytatom is – ahogy varrta a ruhát, megköszörülte a torkát. A szobalány elvörösödött.
– Csiba épp a megfelelő korban van.
Az úrnő erre hátrapillantott, hogy mit mond a pletykás Fuku. Ettől függetlenül Fuku megnyalta az ajkát és folytatta.
– Miután Csiba megpillantotta a lányt, reggel, iskolába menet mindig az ő ablaka alatt ment el. Képzeljétek el… Megszólítja? Vagy már elment? Úgy szeretném látni! Hallgatni akarom őt. Beszélni akarok vele. Ilyenekre gondolt. Az iskolában biztosan beszéltek… Látta is őt. De ha csak ennyiről lenne szó, nem vert volna úgy a szíve. Azt mondta, hogy vasárnaponként mindig a lány háza előtti folyóhoz ment horgászni. Funával és Tanagóval bajlódott. Szomorú volt, amikor eljött az este és nyugaton lement a nap és haza kellett mennie. Hát nem jön el ez a lány? Pedig de jó lenne látni az arcát, amikor odaadom neki az összes halat, amit fogtam. Ilyesmikre gondolhatott.De még ha látta is, biztosan keményen dolgozott épp. Hányszor volt ilyen.
– És beteljesedett  a szerelmük? –kérdezte az úrnő.
– Ön szerint? A lány a falu vezetőjének a húga volt. Ő meg csak egy éhenkórász paraszt. Erről nem is álmodhatott. Ez csak egy szép illúzió, épp úgy, ahogy a nem látunk bíbicet a ködben[27]. Röviden szólva: mint a papírlámpás és a templomi harang[28], annyira különböztek, a szerelemben pedig nincs ilyen alá-fölérendeltség.
– Ennyi volt, Ojone? Nem tudom, az volt-e a célod, hogy erre mondjak valamit és nevessek rajta – fordult oldalra az úrnő és kicsit elmosolyodott – Azért beszélünk most erről, mert így történt. Ha tényleg létezik egy ilyen lány, akibe szerelmes volt, nem lehet, hogy ilyen fésületlen fejjel ne vicceljen.  Szóval ezért lett ilyen szorgos diák, mert csalódott a szerelemben.
– Nem kérem, asszonyom, ő nem az a fajta férfi, akit a csalódás visz rá erre.  Rájött, hogy mindez lehetetlen, mert a lány meghalt.
– Szegény – mondta együttérzőn az úrnő.
Fuku diadalmasan mondta.
– Erről a szerelemről nem lehet mit mondani. Hiszen csak gyerekek voltak, és mindössze csak a gondolataikban létezett. Ó, hány nap telhetett el így, hogy kívülről nem látszott semmi! De ha ránézünk Csibára, akkor sejthető, milyen volt a gyerekkora. A lány beteg lett, majd a templomba került. Hogy utána hogyan érezhetett, arra csak a fenyők közt zúgó szél tudhatja a választ. Nincs mit tenni. Amit innentől mondtam, az mind igazság.
– Fuku, találj ki egy újabb történetet. Mondj valamit, ami egészen olyan, mintha igaz lenne – dorgálta az úrnő, mire Fuku így felelt:
– De miért mondja, hogy hazudok? Ha elmondja, mit hallott most tőlem, akkor bajba kerülök. Mit tegyek: éppen az illetőtől hallottam mindent!
– Hazudsz! Miért mondana az a férfi ilyeneket? Még ha lenne is valami, csak hallgatna keserves arccal. Te tényleg hazudsz!
– Hát tényleg nem hisz nekem? Tegnap reggel Csiba hívatott engem és aggodalmas arccal kérdezett:
– Az elmúlt négy-öt napban úgy tűnt nekem, az úrnő nem érzi jól magát. Történt valami?
Azt feleltem:
– Az úrnő néha a keringési zavarai miatt búskomorságba esik. Amikor tényleg rosszul van, a sötétben sír. És amikor ezt mondtam, úrnőm, akkor ő meglepetten mondta:
– Lehetetlen! Ez a lélek betegsége, és ha rosszul csináljuk, akkor nem fog felépülni.
Ekkor mesélte el a fenti történetet.
– Egy gyerekkori barátommal, egy lánnyal a szülőfalumból ez meg ez és így meg így történt, zaklatott volt, éppen olyan, mint az úrnő. Volt egy mostohája és nagyon nehezen viselte a sorsát, végül ebbe halt bele szegény.
Mindenesetre ő mondta ezeket és olyan őszinte arccal, én pedig összeraktam magamban a történetet, ahogy az előbb elmeséltem. Nem tréfa, hogy az úrnő hasonlít arra a lányra. De ha kiderül, hogy elmondtam, Csiba le fog szidni. Ezért kérem, tegyen úgy, mintha nem hallotta volna.
A többi lány azt találgatta, igazat mond-e, és olyan élénken beszélgettek, mintha csak egy dob pergett volna.

11.

Idén is a mai nap december tizenötödike. Ahogy közeledik az év vége, az utakon a sok járókelő elfoglaltnak tűnik. A kereskedők oszeibóval[1] jártak-keltek, a házakban a mocsiverés[2] hangjai hallatszottak. A nagytakarításhoz használt bambuszseprű levelei a tatamira hullottak, a folyosót pedig zóris lábak taposták össze. Kirázták a porrongyot, kiporolták a tatamit, felforgatták a bútorokat, de voltak, akik be voltak rúgva és csak zavartak mindent. Azoknak, akiket kedvesen megkértek, hogy segítsenek, csak a fele jelent meg, és kiosztották nekik az edények címkéit. Mindannyian egyszerre kézbe is vették. Voltak, akik ilyeneket írtak rá: „Nővérke” „Sütőtök” „Pofa” vagy „Josiwara”. Az uraság nem volt otthon, és ha elnézték, hogy az úrnő, aki irányt mutathatott volna, milyen formában volt: juzen stílusú alsóruha volt rajta, és vörös szandált viselt és mindenfélét parancsolt, így telt el egyszerre a nap. A teához való süteményekből valóságos hegyet halmoztak fel, szabadon ehettek teppómakit[3]. Az úrnő az emeleti kis szobában kipihenhette a fáradalmakat. Mivel rossz volt a keringése, elszorult a mellkasa. Elővette a henger alakú párnát is és kicsit ledőlt, ezt Jonén kívül a szolgálólányok nem vették észre.
Mikor az úrnő kissé szédelegve felébredt, a párnájához közeli folyosón egy férfi és egy nő beszélgetett. Bele sem gondoltak, hogy az úrnő ott van a közelben és olyan szavakat használtak, mint egy kocsis, úgy beszéltek az úrról és az úrnőről, nem foglalkoztak azzal, ki lehet a közelben.
Az egyik Fuku.
– Őszintén, de tényleg, ez az egész napos munka rohadt fárasztó. Amikor már minden sarkot megnéztem és mindent összeszedtem… a csak a feltűnő helyeken takarítanak, aztán a többi helyen hegyekben áll a kosz. Borzasztó fárasztó. Semmi értelme ennyire megerőltetni magam. Nevetséges.
– Tehát ez a helyzet – feleli a beszélgetőpartnere Jaszuro. – Ami azt illeti, hallottál már Onamiról, aki az itteni uraság szeretője Iidamacsiban?
– Ó, már vagy száz éve – felelte Ofuku. – Az egyetlen, aki nem tud róla, az az úrnő. Nincs ellenére az úrnak, hogy nem tud róla. Én még nem láttam. Festett fekete a haja, az arca pedig hosszúkás, és azt mondják, elegáns. Te már volt, hogy elkísérted az urat hozzá, de láttad-e? Nem láttad?!
– Amikor megszólal a csengő az előszobában, az úrfi kirohan, és az említett nő folyton fel-felbukkan. Büszkén fésüli a haját, enyhe sminket hord, a kimonóján pedig könnyed kötényt visel és azt mondja: „Óh, drágám!” Az uraság pedig azt mondja: „Bocsáss meg, hogy ilyen soká távol voltam.” vagy valami hasonlót, és leül a küszöbön. A nő pedig leül mellé, leveszi a lábáról a cipőt, mindezt olyan bizalmasan, hogy még nem láttam olyat. Amikor az úr elindul befelé, a nő visszatér és borravalót ad „Köszönöm a fáradtságát, kísérő, ebből vegyen dohányt.”
– Még csak most kezdték, azért ilyen kedves.
– Kezdő, kezdő, de hát egy szóval sem mondtam, hogy ez egy ártatlan lány. Már több, mint tíz éve együtt vannak az úrral, és a kisfiuk is tíz vagy tizenegy éves lesz most. Az a baj, hogy itt, nálunk nincs gyermekáldás, ott meg egy remek kisfiú van. A legszerencsétlenebb az egészben az itteni úrnő. De mivel mindezt titokban tartják… nincs mit tenni. Mivel az előző uraságé volt a vagyon, nem lenne belőle probléma, ha az embereké lenne??????
– De azért figyelj, itt most nem az uraság az, aki nem őszinte?
– Mi? A férfiak mind ilyenek!
– Nőcsábászok – nevette el magát Ofuku.
– Milyen kis személyeskedés! Hát nem ég a füled? Még ha ilyennek is tűnök, mégis kiteregettem a szennyest! Még ha szeretnék is az úrhoz hasonlóan szeretőt tartani és megcsalni a nejemet, nem tudnám. Ilyet csak más, gáláns emberek tudnak. De gondolj bele, a mi uraságunk is olyan, mint egy ördög. A rossz már két generáció óta mélyen gyökerezik.
Olyan hangosan beszéltek, nem törődtek vele, hallja-e valaki, ezt mutatták Fuku reakciói is:
– Na, még egy valamit meg kell csinálnom. Kérlek, Jaszu-szan, menj le. Én itt még egyszer feltörlök, most jön a raktár – és már hallatszott is a törlőkendő suhogása. – Épp ezt kérte az úrnő. Nem, ki ne nyisd, mars innen. Rossz rád nézni is.

12.

Tizenhatodikán reggel a takarítás után tiszta hat tatamis kis szobába egy kotacut tettek. Férj és feleség szemben ült egymással. Amikor a férj kinyitotta az aznapi újságot, a szokott módon beszélgettek a világban történő eseményekről, az irodalomról, és ugyanazokat a válaszokat is adták, és egy külső szemlélő számára irigylésre méltón izgalmasnak tűnt. A férj a megfelelő időben szakította félbe a beszélgetést.
– Hosszú éveken át éltünk kényelemben, de sajnos nincs gyerekünk. Örvendetes lenne, ha lenne. Mivel sajnos nem tehetünk jobbat, arra gondoltam, hogy örökbe kellene fogadnunk valakit és megfelelően felnevelnünk, de ez idáig nem találtam megfelelő gyermeket. Újévkor én is belépek a negyvenes éveimbe, ami már az első öregség ideje. Olyan, mintha megöregedtem volna, és az, hogy nincs eldöntve, ki legyen az örökösöm, és emiatt aggódom. Úgy fogok meghalni, hogy nem mondom, hogy olyan magányos vagyok, mint mostanában te. Szerencsére Torii a tengerészettől azt mondta, hogy az egyik ismerősének van egy fia, aki jó családból származik és minden tekintetben előnyösnek tűnik. Arra gondoltam, ha nincs ellenedre, gondosan felnevelhetnénk. Amint döntünk, Torii mindent elintéz. A nevelőszülei is Torii házában élnek. Tizenegy éves és a megjelenése is jó – mondta a férj, a felesége pedig felemelte a fejét és az arcát fürkészte.
– Vagy úgy. Csodás ötlet. Én nem mondok semmit. Szerintem jó ötlet, de döntsél te. Hiszen ez a te házad. Tedd, amit szeretnél – mondta csendesen, de az arcára ez az aggodalom ült ki: Nyilván a szeretőd gyereke.
– Nem kell elsietni. Gondold jól végig és ha tetszik az ötlet, majd akkor… Mivel most kissé mélabús és beteges vagy, gondoltam, megnyugtatna… Ez egy kicsit túl könnyelmű döntés. Nem egy játékbabáról vagy egy kiscsibéről van szó. Egy embert nem lehet úgy kezelni, mintha egy játék lenne, és ha úgy tetszik, csak a sarokba hajítjuk, mintha valami szemét lenne. Azért szeretném őt, hogy fenntartsuk az otthonunkat, ezért gondold át még egyszer, és jól fontold meg. De így házasként a mi testünk se lesz már jobb. Az örökbefogadás nem sürgős, mi lenne, ha elmennénk a koncertterembe? Van egy, közel Harimához. Mit szólnál a ma estéhez? Nem megyünk? És szórakozunk egy kicsit.
– Miért beszélsz velem ilyen kedvesen? Én nem akarok zenét hallgatni. Amikor mélabús vagyok, akkor hagyj szomorkodni. Ha jó a kedvem, nevetek. Hagyd, hadd tegyem, amit szeretnék –  ezt mondta, és nyilvánvalóan nem mondhatta ki, mennyire dühös, és a szívében belül mennyire szomorú.
A férjet mélyen foglalkoztatta, mi lehet vele.
– Miért mondasz ilyen elkeseredett dolgokat? Aggódom, mert sokszor úgy beszélsz, mintha valami a hátsó fogaid között maradt volna. Az emberek kezdenek furcsa dolgokat gondolni.
– Valami szégyentelen dolgot rejtegetsz? Csak nem a múltkori Koumés esetről van szó?
–Ami azt illeti, egy nagy tévedés volt. Amiatt felesleges aggódni. Koumét sok éven át támogatta Jagita, és nem mutogatnak rá az ujjukkal az emberek.
– Ugyan, kinek kell a kiszáradt, savanyított szilva?
– Hagyd már abba ezt a bizalmatlanságot! Nincs mit megbánnom! Ebben a dologban ártatlan vagyok – pödörte meg nevetve a bajuszát a férfi.
Vajon azt gondolta, hogy kizárt, hogy a felesége tudjon az iidamacsibeli szeretőjéről? Fel sem volt készülve rá, hogy védekeznie kell majd…

13.

Az úrnőnek az volt a szokása, hogy miközben mindenféle dologról ábrándozott, fel is hergelte magát, és rohamot kapott. Ha nagyon heves volt, akkor hanyatt vetette magát, ahogy most is kiadta magából a keserűségét. Eleinte az orvos segítségét kérték, hogy adjon neki egy injekciót a bőre alá, de éjjel-nappal súlyos rohamok tartották a markukban, amelyeket alig bírt elviselni.
Mivel nem férfi volt, alig bírta elviselni, ha jött a roham, akár este volt, akár éjjel, Csibát hívta mindig. A becsületes Csiba, aki próbálta ilyenkor a nő megfeszített hátát visszanyomni,  ápolta őt, arról is elfeledkezve, hogy ő maga férfi, és ez mások szemében gyanúsnak tűnt. Eleinte halkan sugdostak, aztán elhallgattak, és elnevezték a hat tatamis búvószobát az úrnő „betegszobájának”, meglehetősen ocsmány módon. Így nézve a korábbi dolgok is gyanúsnak tűntek már: az együttérzés a fagyos éjszakán, a haori, hatalmassá duzzadt a szóbeszéd, amikor a bolhából is elefántot csináltak, és ahogy terjedt a pletyka, úgy került egyre rosszabb helyzetbe az úrnő.
Fuku, a mindenes cseléd, mivel több munkát is végzett egyszerre, úgy vélte, az úrnő kék selyem alsóruhái az ő tulajdonába kerülnek, de az úrnő azt mondta, épp mivel Csiba annyit ápolta, varratott belőle egy újévi ruhát és neki adta. Ez a harag egészen beleette magát a csontjaiba. Ezért gonoszul nézte az úrnőt. Megragadta Tomét, a fodrászlányt, és azt mondta neki:
– Hát nem különös ez a sok véletlen egybeesés? – és a pletyka már el is indult az útjára, mintha csak telegráf küldené, csak dagadt a szóbeszéd, és egyszerre már ott is volt az Kjoszuke uraság fülében, aki nem hagyta annyiban és igencsak bedobogott tőle a szíve.
– Ha nem az ő révén örököltem volna e sok mindent, ki kellene adnom az útját. De adnom kell a világ véleményére is, ezért nem rejtem véka alá, hogy külön fogok élni Macsikótól. Ha ennyiben hagyom, mintha mi sem történt volna, a világ a nyelvét fogja köszörülni rajtam, hogy micsoda dolgok történnek az otthonomban. Engem is tragédiák sorozata sújt.
Mindeközben azon kínlódott, mit kellene tennie. Se az önző, se a neki tetsző dolgait nem vetheti a szemére. Kanamura feleségeként nincs oka a világ előtt szégyenkezni, ugyanakkor azok a hangok is hangosak voltak a fejében, amelyek azt mondták: „Nem hagyhatod ennyiben!”
Vannak bizalmas barátai, ezért úgy teltek a napok, hogy azt gondolta, „Majd ma, majd ma…”, de nem lépett semmit az ügyben.
Amikor az új évet köszöntötték, arra gondolt, majd, ha elmúlnak az újévi ünnepségek, amikor kitették a kadomacut, azt, hogy majd tizenöt nap múlva. Eltelt a huszadika, a január, a február, de nem volt kedve elmenni megnézni a szilvavirágokat. Következő hónapban kezdődtek az általános iskolai vizsgák az iidamacsibeli fiúnak, amiket már örömmel várt. De a szíve még mindig nem nyughatott. A ház dolga, Macsiko ügye, csak ezeken gondolkodott mindegyre. Megvette Janakában egy ismerős házát, és felszerelte egy teljes szett bútorral, és azt gondolta:
– Ide költöztessük! Ezzel nem azt mondom, hogy Macsiko élete most nyomorult lesz. Senkit sem ismerve, csak zokog majd, és majd arra gondol, én milyen becstelen vagyok. Na, de most elhatározásra jutottam.
Egy áprilisi estén, amikor a virágokra tavaszi eső hullott, kijelentette, hogy külön fognak élni.
Ezt megelőzően Csibát kidobták. Bár nem egy Csü Jüan volt, aki a Miluo-folyóba vetette magát[4], valahogyan meg kellett szabadulnia a fájdalmától. Mivel a szégyen terhe nyomta a vállát, Eitaibasiban gőzhajóra szállt, és voltak, akik még látták hazatérő alakját.
Szörnyű volt az az éjszaka. Miután megvoltak a kocsi előkészületei, a férj azt mondta a feleségének:
– Van valami, amit mondanom kell.
E kései órán az asszony rémülten állt a dolgozószobán kívül.
– Ma estétől Janakába kell költöznöd. Nem gondolhatod, hogy ez a ház a tied. Nem is gondolhatsz arra, hogy hazatérj. Nyilván magad is tudod, mi a bűnöd. Gyorsan takarodj innét!
– Ez minden? Ha valamit rosszul csináltam, miért nem mondtad el? Nem értem ezt a hirtelen jött parancsodat- mondta a feleség sírva. Kjoszuke anélkül mondta, hogy hátrafordult volna:
– Nem ok nélkül teszek ilyet. Csak neked lesz rosszabb, ha egyenként elsoroltatod a bűneidet. A kocsi elő van készítve. Csak szállj be – közölte és felállt, majd kiment a szobából. Az asszony a sarkában volt és megragadta a ruhája ujját. – Eressz el, te nyomorult – próbálta lerázni.
– Kedvesem, miért csinálod ezt? Teljesen magamra maradok. Senki sem segít. Könnyű eldobni engem, ezt a kis szerencsétlent. Teljesen eltaszítasz, és ezt a házat is ki akarod sajátítani? Hát csak próbáld elvenni! Próbálj eldobni! Én már beletörődtem.
A férj a bámuló feleségét félrelökte és anélkül, hogy visszanézett volna, ezt mondta:
– Macsi, többé már nem találkozunk!

Az elbeszélés eredeti címe (Varekara) egy rákfélére vonatkozik, amely több klasszikus költeményben is szerepel.

[1] 朱に交われば赤くなる, „Aki beleesik a piros festékbe, vörös lesz.” kb a magyar „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók” megfelelője.

[2] Alvásra használt matrac.

[3] Camelia sazanqa, egy kaméliafajta.

[4] hajdinából készült tészta

[5] Edo (a mai Tokió) egyik kerülete, amely híres volt arról, hogy sok hinababát árultak itt az üzletekben, amelyeket március harmadikán, a lányok ünnepén volt szokás kiállítani.

[6] Tehát egy vigalmi negyedből.

[7] A Mio Mi-jének a jelentése gyönyörű

[8] A japán nők borotválták a szemöldöküket.

[9] Salangichthys microdon

[10] Tehát viszonylag korán volt már szép az idő.

[11] Tokió egyik része

[12] Szokás

[13] Jóslatcédulák, amiket a szentély közelében kötöznek fel, hogy a jóslat teljesüljön, ha jó, illetve ne teljesüljön, ha rossz.

[14] A hosszú élet jele.

[15] A buddhizmus szent hegye

[16] azaz „város”.

[17] dzsúszanmi az eredetiben.

[18] „Fürdőkendő”, fürdőbe menet ebbe csomagolták az emberek a holmijaikat, de egyéb esetekben is használták csomagolásra, szállításra.

[19] Tokió egyik része

[20] Ha egy családnak nem volt fiúörököse, gyakran a lánygyermek férjét fogadták „örökbe”, hogy a család neve fennmaradhasson.

[21] Az anyja szökése

[22] A termékenység istene, róka alakban ábrázolják.

[23] Nó-darab

[24] Kifinomult az ízlése

[25] Japán citera

[26] fonott lábbeli

[27] A köd tavaszi jelkép, a bíbic pedig téli.

[28] Azaz bár hasonlóan néznek ki, össze sem lehet vetni őket.

[29] Hagyományos újévi ajándék

[30] Téli hagyomány, a mocsi nevű étel készítése rizsből.

[31] Étel.

[32] kínai költő (343-248), reformtörekvései miatt száműzték a fővárosból és hazája pusztulásának hírére a Miluo-folyóba ugrott.