virágdal!

lebegő orgona belefájdul az ember
alig-lila és még-nem-kék
fáj a fülemben
odébb meg lángol a bordó
tegnap beboroztak a bokrok
és most részegen gajdolnak
fényes nappal csapatokban
hát ilyen az erdei útszél
orgonakék és orgonatűz
elszállt végtelen ének
mámoros bakkhoszi bordal

futás

orgonaidő van
tolulnak két oldalról a bokrok
az út egyre mélyül
ó az erdő vízalattisága
vízszintes levelek, törzsek közti zöldek
tófenéken surranok, a sok vízinövény-szár
áll, imbolyog, remeg
fentről néha bevillan a felszín
és ha felbukkanok, dobálnak ide-oda
rám ömlő bokrok, erdőhullámok

a zöldet akarom, az eget, ami van
elfutni meleg ösvényeken
csalinkázik előttem az út
a következő fordulóban bárki előbukkanhat,
de én is eltűnhetek akár,
átváltozhatok a világító levelek között!

a táncos

Eva Georgitsopoulou-nak

a széthasított és darabjaira hullott térben
tölcsérek nyílnak hosszú lapok sorakoznak
csőfolyosók kanyarognak egymás mellett
fúrod magad át a dimenziókon
és csapod szét, amit létrehoztál
mozdulataidban döntések
öklöd viszi őket, tenyered éle, kitárt ujjaid, szétfeszített kezed vagy lábad lendülete
gerinced megfeszül és kipattan, röppensz belőle ki
itt vagyunk, látnunk kell mindent
köréd tömörülünk nézünk
de neked nincs szükséged ránk és nincs közöd hozzánk
mire is kellenénk mi neked
a csodálatra nincs szükséged
és követni nem tudunk
ha megragadod a tér grabancát, megcsavarod kipörgeted elengeded
lódulunk mi is vele
beforgatod az akaratot egyetlen pontba
és formákban tombolsz tovább
– állj meg!
nézz ránk
nézd, milyen elveszettek vagyunk a világosságban

(Illusztráció: Rachel Ferrier (Fairy Tree Studios): Lilac painting, close-up of lilac bush)

dedikált alvás

én, a naplopó
kivételesen mindenben követve, és nem elpasszolva a reggelt
fölöslegesen munkába riasztva
ám csöppet sem bosszankodva, hogy a hosszú utazás és a korai kelés ellenére jihííí! dolgoznom mégse kell!
s roppant örömmel, hogy így megszabadultam és a napot ajándékba kaptam
a városon át nagy vígan hazautazva – végre magam! –
szúrós, gonosz kis kávéval, ropogós zsömlével és olvasmányaimmal jóllakottan
eltelten a januári széllel
a szobámba hulló varjúkárogással
régi fotelemben elvackolódva
szorosan a csergéhez lapulva
télre öltözötten a bari oldalán
arcomat odanyomva a tejszagú szőrhöz
két öklöm belefúrva
fejemre csuklott nagy kapucniban
seggem alá csúszott rimbaud-kötettel
padlón szanaszét szóródott magam firkálmányaival
az ablak előtt bogozódó ágak és a kék, hódító ég alatt
ó, nem álmodom:
alszom csak!
mohón alvást vedelek!

szemüveg-játék

ez ebből áll:

maszkban és szemüvegben kell menni az utcán este, és a lámpákat kell nézni
illetve a lámpákba
lélegzettel mozgatható az egész
már az első lehelletre elkezdődik
a maszk alól felcsap a pára
a szemüveg, vagyis a kint elhomályosodik
mégis, különleges köd: az utca elsüllyed, de a lámpák!
szívódnak egyre nagyobbra!
sziporkázó gyűrű, széles, terjedő sáv
egyre nőnek
én lélegzem őket, fújom a fényt
(fújom, fújom)
irizáló, sugárzó körök, szivárványgyűrűk
lehelek, teljes tüdőből zihálok
a lámpák!
színesfehérek!
túlcsordulva, foszforeszkálva, földöntúlian világítanak!
megyek utánuk, beléjük, bennük
nekimegyek bokornak, kapcsolószekrénynek
semmi mást nem látok és nem is akarok látni
aztán, mikor már teljesen a megszállottjuk vagyok, hirtelen abbahagyom és ledobom, hagyom lelohadni
visszatisztulnak a házak
a lámpák visszatalálnak körvonalaikba
eltűnik a túlcsordulás, az egyedüli és kizárólagos hatalom megmutatkozása
vékonyan, szerényen, pontosan közvilágítanak

és újrakezdem
előfújom őket
és újra megszállottsággá növekszik bennem a meggyőződés, hogy ők a valóság
még, még!

tévedezve az elragadtatott felfedezésben
így megyek haza!

(Illusztráció: Sheila Brown: Tui in Flight, 2023)

lény

lopakodsz?
úgy jársz, hogy alig érinted, kíméled magadtól a földet?
a hang (a szó) alig ér ki belőled, mintha valójában félnél, hogy meghallják,
de azért minden mondat végén – te se érted – nevetsz
mindenért engedélyt kérsz, de nem adod meg magadnak
és mércének veszel mindenki mást
miközben látod, mekkora barmok, de mégis, mégis
EZ AZ Ő FELSÉGTERÜLETÜK
betolakodtál
valójában nem lehetnél itt, ez nem legális, akárki hívott, nincs alapja,
ez:
JOGTALAN ITT-TARTÓZKODÁS
a szekrényből a poharat, a tányért, hát nem is tudod,
most az asztalra le, vajon jó ez így?
próbálod palástolni, ha átmész a szobán
néha el akarod terelni a figyelmüket, ilyenkor valamit mondasz
senki nem érti, hogy te TISZTELETBŐL nem takarítasz és FIGYELMESSÉGBŐL nem csinálsz semmit
az mind a csodálattal övezett és értő TÖBBIEK, az a sok tevés
Ő-tevésük, Ő-mocskuk, Ő-rendetlenségük
persze ők ebből visszafele annyit látnak, hogy önállótlan, gyakorlatiatlan, antiszociális
leszarja a közösség dolgait
pedig éppen ellenkezőleg
a közösség, és minden tagja egyenként: az egekben trónol
hogy is jönnél te ahhoz, hogy felülírd az Ő rendetlenségüket?!
eszedbe nem jutna megérinteni
behúzva tartod nyakad, fejed, vállad
na és a mellkas, hát arról ne is beszéljünk
legszívesebben belesüllyednél a mellkasodba, beleszívódnál és eltűnnél a másik oldalon
hol van, hova lett? keresnek
ember nélküli üres köpeny, mint a filmekben
kéne egy helyettes, valami dublőr, alterego, báb, aki helyetted itt van addig, amíg ezek is
de ilyen nincs, még nem találták fel, így hát, szükségmegoldás, muszáj neked saját magad helyettesítened
előreküldöd magad a tűzvonalba, ki az aknamezőre, magad elé, míg te hátramaradsz
mereven ülsz és halálos rémületben töltesz el minden vacsorát
fohászkodsz, hogy minden különösebb esemény nélkül múljon el
valójában arccal a földnek fekszel
csak ne kelljen felnézni, kinézni,
sehova se nézni
semmit se mondani
összetákolt mosolygás-kísérleteid csak még feltűnőbbé teszik, amit el akarnak fedni
(ez ugyanaz, mint a beszéd)
mintha kényszerből ennél
senkivel a kapcsolatot nem találod
kéne?
akarod?
valahogy kéne
ilyenkor még szólnak hozzád, próbálkoznak
kérdeznek ezt-azt
SEGÍTENI akarnak
mintha nem látnák
vagy ellenkezőleg, mert nagyon is látják, és épp azért, épp sajnálatból – ez még rosszabb
hagyjanak már békén
hagyjanak nyugton végre már
zárvány vagy, hozzáférhetetlen
arcodat, hajadat csak úgy rádtette valaki, a kezed valahogy rajtad lóg, mozog
lábaid járnak és valamiből nézel
ez már a helyettesítés magasfoka
zavart tekintet, mintha nem látna
ki vagy hát tulajdonképp, ki ez itt, aki megy, valami összerakott cucc
egyre zárványabb vagy, egyre mélyebbre húzódsz
és a valószerűtlenségben előrehaladva akkor egyszer csak valahogy megtörténik
lénnyé válsz

de vigyázz
ha lénnyé válsz, az túl van az egymásköztiségen
ott már magad leszel csak, nem lép közbe senki
nem lesznek támadások – kivéve, ha azon nyomban elpusztítanak
ugyanakkor a szánalmi gesztusoknak és a jóindulatú mentőakcióknak is vége lesz
leveszik rólad a kezüket és nem nyúlnak utánad
a lényt sorsára hagyják
összegömbölyödve egyetlen rémületgörcsbe
halszálkától fuldokolva
rohadt almával megdobálva
felfordított lábakkal feküdve mereven
hagyják elkeringeni

öreg gyerek

a gyerekkorból majd közvetlenül az öregkorba jutok
öreg kislány leszek, öreg gyerek
a felnőttkoromat mintha valahogy elpasszoltam lekéstem kikerültem vagy kihagytam volna
most érett nő vagyok úgymond
egy öreg lány
nagymamáim korában már huszonötévesen az lettem volna
a XVIII. században meg aztán főleg
„madame“ szólítottak volna meg
„madamoiselle“ javítottam volna ki epésen és megigazítottam volna a parókámat
a kőkorszakban meg, amit egyre jobban szeretek,
egyenesen matuzsálem lettem volna
valószínűtlen, mitikus öregasszony
sőt ezt a kort meg se értem volna
felfaltak volna az oroszlánok
éhen pusztultam volna
beleestem volna a mammutverembe
megfagytam volna egy hidegebb télen, amikor nem jutok vissza időben a barlangba
minél régebbre megyünk vissza, annál öregebb vagyok
voltam
leszek
régen öreg voltam
emlékszem, milyen volt
öregkoromban gyerekszüleim vittek óvódába és ők kezdtek nevelni visszafelé

(Illusztáció: Sergei Chernyakovsky: Dark forest, 2023)

beurre demi sel

egyik este claire küldött egy vajat
képen persze
kis kocka breton vaj, sós
ah sóország, guérande!
kibontva és megkezdve feküdt a piros csomagoláson

épp az s-bahnon ültem
és a szokásos lencselevest terveztem megmelegíteni, ha hazaérek
de a képtől olyan kedvem támadt a vajra, hogy bár nem volt otthon kenyér, se semmi
mégis, alig vártam, hogy kezemben legyen a lapos, kerek orrú kés
és kenhessem végre én is a vajat
mindegy, mire

ugyanolyanom volt, mint claire-nek: sós breton vaj, piros papírban
vannak ilyen nagy következmények közös nyaralások után
lefotóztam és elküldtem neki
válasz-vaj
a képen még sárgábbnak tűnt, mint a valóságban
ráadásul nálam még az asztallap is sárga
na nem a vajtól
bár lehetne attól is
vágyaim kivetülése és kiteljesedése: minden levajazva! lekent lakás!
grandiózus tálalása kétszázötven grammnak!

sőt, micsoda bőség, volt még egy másik vajam is itthon
nagy, egész sókristályokkal
mindig, mikor a hűtőből kiveszem és hasas poharából kiborítom, a vajdombban csillog a hó
a sószemekből kis vízcsöppek buknak elő
a vaj könnyezni kezd
vagy izzadni, nem tudom
a csöppek telnek, nőnek, megülnek a fagyott zsiradékon
átlátszó tiszták és picit rezegnek
ez most egy szerelmi vallomás

száraz rizstallért eszem felváltva két pompás vajjal
aszkétikus igénytelenségre a barokk
de tán épp ez mindkettő értelme, nem?
telt, fehér, sima íz, jó vastagon
simítom a kerek, lapos késsel
hol a lágyat, hol a fagyos-törékenyet
hol a kenőset, hol a kristályosat
az egyik olvad, a másik sír
két vajammal
ó
csak én nevetek

valaki a tengernél

helena végre elutazott
végre rászánta magát és felkerekedett a titkos szigetre
most ő küld képeket nekem
ahogy pár hete még én küldtem neki bretagne-ból,
ahol claire-rel kalandoztunk a sziklapartokon
szalmaszínű, pomponfejű füvek, zöld vattaalgák,
homokkristályok és só-tükrök között a szélben, ég-óceánban!
londoni kényszertartózkodásában helena mindig sóvárogva válaszolt:
az óceán hírére megmozdult atlanti lelke

azóta már én is és claire is újra beton fővárosok beton utcáin járunk
már nem sokáig, de még egy darabig süt rólunk az a nap
és most én kapom a képeket
és a borult, vad partot most én csodálom sóvárogva itthon a lakásban
mekkora ég! mennyi felhő! a csík, amit a hajó húz maga után!
bretagne már csak emlék, elnyel minket újra a beépített, kontinentális észak
helena képei a folytatás

azt hiszem, ez a lényeg:
valaki közülünk mindig legyen a tengernél
és szóljon a többieknek és mondja el és küldjön képeket
és ha visszajött, induljon a másik
és ő is írja meg és mondja el
aztán a harmadik és így tovább
itt a szárazban nekünk ezt tudni kell,
hogy most is, ebben a pillanatban is:
valaki közülünk!
a tengernél van!

(Illusztráció: Fanitsa Petrou: Ocean Hair)

zölddzsekis nő

egyre nagyobb szimpátiát érzek az utcán ordítozókkal
akik dühüket nem nyelik vissza
nem udvariasak és nem halkak
nem akarnak „közlekedni”
hanem zavarnak és artikulálatlanul lökik ki magukból az elviselhetetlenséget
mint itt ez az őszhajú, zölddzsekis nő
folyamatosan, megállás nélkül mondja
néha nekivadul
nekidühödik
nejlonzacskói fölött rikácsol érthetetlenül
csak egy-egy szó vehető ki, meg hogy többes szám második személyben beszél
ti! ti!
köpi a szót
kiköp minket a földre
nyálfröccsök az aszfalton
nektek! tőletek! titeket! rátok!
szid minket, mint a bokrot, lehalkul, sziszeg
összepréselődő ajkai közt morzsolja szét a világot
és újra kitör
rekedten ordítozik
aztán felszalad a hangja és rikácsol
rikácsolj értem is, zölddzsekis nő

mai düh

bizonyos dolgok annyira közhelyesek, hogy már őket szidni is az
arról nem is beszélve, hogy nincs semmi értelme hatszázhuszadszor is feldühödni olyasmin,
ami abszolút mindennapi és kábé az életünk alapja
lett
valahogy az lett
bizonyos dolgok, bizonyos metódusok
minket és egymást kezelések
bizonyos fajta levések, vanások
általánossá válása
rendben, akkor tehát ezekről ne, fókuszáljunk a pozitívumokra
tulajdonképpen
így kezdődik ez az oldal
tulajdonképpen nem is olyan rossz
például lakom valahol
ez mindenképp említésre méltó
de nemcsak lakom: ki is mehetek
a kaja meg a számlák, az ilyen-olyan díjak, amiket manapság fizetni kell, szintén folyamatosak
az alapvető egzisztenciál-minimál valahogy, csodák csodája
és épp nem akar kinyírni semmilyen hivatal se
aztán, nagy újdonság
dolgaim megvalósítása is történik
leépítettem egy csomó mindent, ami ennek útjában állt
először is egy sereg idiótát
lapátra velük, kidobni a ballasztokat
a magánéletemben nem vagyok hajlandó se szórakoztatóipari, se karitatív, se pedagógiai  tevékenységet végezni
mi ez, valami szociális projekt
önmagam redukálása egy-két részterületre
ó te, te… süketsszívű! tökszívű!
úgyhogy szevasztavasz, lehet menni
hátat fordítottam az engem kizsákmányoló és tönkretevő – a tönkretevésemre épülő – munkahelyeknek is
felmondtam, leléptem, beintettem
drámaian, hivatalosan vagy eltűnéssel
és nahát, milyen érdekes, elkezdtek megvalósulni a dolgok
a dolgaim
lettek létrehozások
egyik a másik után
ahhh kibontakozás!
ezt még ebben a mostani helyzetben is elmondhatom
de mégis
és itt érkeztünk el újra ugyanoda
ahová nem akartunk, amit ki akartunk kerülni
hogy de mégis
és ez most ugyanaz lesz, mint az eredmény-oldal
hogy de mégis
ez mind csak én vagyok
csak én
a „csak” mindenféle értelmében
saját erő
végre –
de kit érdekel, ha se közös játék, se közös tervezések,
se közösség, se közönség, se közeg!
hol a köz-?
csak a közhelyben és a közönyben?
hol a csiszolódás, kavics a kavicsok közt, a folyóban?
hol a megosztás? csak szósölmídia-fogalom?
a relativizálásból elegem van
ezt hívják más szóval „pozitív gondolkodásnak”
holott csak arról van szó, hogy az ember bedobja magának az agyába azt, hogy „mihez képest”
és ezzel ping! egyből olyan, mintha nyert volna
vagyis pontosan az, amit én csináltam most –
holott NEM a részeredmények a lényeg!
NEM a tulajdonképpen!
NEM a mihez képest!

(Illusztráció: Karen Richardson: Superior Sunbathers)

a fiúk

ketten jönnek
kimosakodott gyerekek valami céges buliról
vakító fehér kocka ing, szorosan belegombolva a két dalia
vajon a kezdődő háj repeszti így őket vagy az önbizalom
hátranyalt haj, ragyog rajtuk az éttermi vacsora
tisztelettel megállnak tisztes távolságban
röviden meghajtják magukat, aztán elkezdik
lenne egy kérdésünk, mosolyognak
a leereszkedő, jóindulatú biztatást nehezen tudom megkülönböztetni a magabiztosságtól
felváltva beszélnek, mintha követek lennének
két egymásra nem hasonlító, mégis egyforma iker
kafka kastélyának két bizniszmen hírnöke
már egy ideje néztünk téged a teraszról a többiekkel
nagyon érdekes, mi ez, amit csinálsz?
tánc? küzdősport? valami keleti dolog?
vakít a ropogós kocka ing, akár szobor is lehetne
hirtelen újra megértem a hiperrealistákat és a pop artot
már vagy két órája ugrálok itt a víz mellett, mint akit felhúztak
dobáltatom magam égtől-földtől
zene nélkül
mit is gondolhattak ezek
pantomim? sztrítdensz? vagy tájcsi?
nem, vagyis csak úgy, improvizáció
mosolyognak és bólogatnak, ahá, csak úgy!
fejüket oldalra biccentik, jeléül a búcsúzásnak
hát akkor… nem is zavarunk!
a mosoly, a biccentés, a fénylő vörös arc a kezdődő toka fölött
meghajtják magukat megint
röviden, aprón, cakkosan
nehogy azt higgyem, hogy akarnak tőlem valamit
nem elég a valóság,
be akarják biztosítani magukat a látszatok ellen
és ezért mindenféle preventív eszközöket vetnek be
ezért is jöttek ketten, többek közt
de amúgy sem vagyunk egymás esetei
a kicsattanó arc és az ing, amibe még éppen beleférnek, meg a hosszú orrú, fényes cipő
más ideálokat enged sejtetni,
mint itt ez az én
a turkálós melegítőben, fejbúbra kötözött hajjal, vonalvékonyan,
érthetetlen elszántsággal

a fiúk eltűnnek
visszamennek enni-inni a teraszra,
ahol majd elmondják a tapasztalataikat érthetetlen velem
én maradok tovább a parton
újra mozogni kezdek
a sétálók mögöttem egyre ritkulnak
és a lépcsőn is egyre kevesebben ülnek már
félkört horzsol a szakadt sportcipő, nyomában száll a por
sötétedik
egyedül maradok a vízzel
meg az éles, sárga holdsarlóval odafönt

kád

éjjel két óra és én épp a kádba szállok
a jó nagy félköríves sarokkádat élvezem
zubog a víz, orromba mászik a fürdőolaj szaga
te pedig ekkor már órák óta dolgozol
pulverbeschichtungsanlage – így hívják a mai aktuális gépet
hát meg kellett néznem, hogy mi a fene az, képen is, hogy fogalmam legyen
éjszakai műszak tíztől hajnal hatig
úristen, hol vagyunk, buchenwaldban?
a legnagyobb leállások és corona-szigorítások alatt is
teljes lendülettel kell gyártani az ipari polcrendszereket
termelni megszakítás nélkül egész éjszaka
a gépre ütemezve, a géphez alakulva
a nyolc órán át tartó csikorgásban elolajosodva, elfémesedve

ez az egyik oldal
a másik, hogy én egyedül fürdök itt
így telik el az idő
az időnk
ahelyett, hogy engem fürdetnél itt az illatos gőzben
mellém merülnél a széles, kerek kádba
és hozzám igazítanád magad, az én nagyon is organikus formámhoz
az én nagyon is organikus ritmusomhoz
és engem olajoznál, kenegetnél és mindenféléznél
arany olajcsöpp! most és akármikor

de most ez az egész, ami én vagyok a kádban
egyedül fürdik sajnos
felnyújtom a lábamat és megfeszítem
a habos vízből a levegőbe szúr
egész messzinek látszik
most a lábam az átló a fürdőszobában
mennyivel jobb geometria, nem?
felnyújtom a másikat is, kicsit egyensúlyozok
csillogó foltokban lesimul róluk a víz
aztán elképzelem, hogy bejössz az ajtón
áhh hagyjuk a robotlétet,
a munkát, pénzkeresést, járványt, szabályokat
egyszerűen csak gyere ide MOST
és robbantsuk szét az időt

havas erdőkből (1–2.)

(1. variáció)

havas erdőkből írunk egymásnak üzeneteket
szoros, szűk, szigorú tél

lábad alatt ropog a vak hajnali hó, mikor munkába mész
és alattam óriás, szürke mozaiklapok, mikor rámegyek a befagyott folyóra délután
az erdőben hallani a hópihéket
kék-lila árnyékok, a szilárd folyón állva hallom a hideget
az üvegerdőben most elpattannak az ágak
és a sötétfehér neonlámpában zúg a hajnali hideg
összehúzódott, kicsi élet
minden kondenzált, sűrített, tömörített,
a dolgoknak is csak felét mondjuk ki
a másik felét magunkban tartjuk
de néha nem lehet
néha kilélegezzük, bele a telefonba
közvetlen közelről fülembe fúj a hangod, ahogy széllel szemben kaptatsz a hóban
már több, mint három hónapja nem láttuk egymást

havas erdőkből írunk egymásnak ahelyett, hogy a havon szeretkeznénk
fehér erdő, kék éjjeli homály, foszforeszkáló hajnali lámpák
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
hóban te nyersz, szélben-vízben én
bár te is küldtél egyszer egy esőt
tág rétek, falu széle, vízpart – ez én vagyok

öt óra harminc, még koromsötét
munkába mész
árnyékod belenő a képbe, ahogy a lámpa mögötted elmarad
mész, árnyékod a havon egyre fogy
aztán a közeledő lámpa fénye hátravet, te maradsz el, és a lámpa nő
egy pillanatra lihegve megállsz
látlak, sötét hajnalban munkába menő

szétaludt fejjel, nagy boglya hajjal kikelek az ágyból
akkor látom, én, a későnkelő

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
a zuhany alatt az jut eszembe, hogy a múltkor épp zuhanyozni készültél, mikor hívtalak
és persze mondtad is
elejtetted, mintegy véletlenül
hogy most jöttél meg a havas erdőből, és forró zuhany kell,
olyan forró, hogy bizseregjenek tőle az ujjaid
állok a gőzben, a zuhany forró
bizseregnek tőle az ujjaim

(2. variáció)

havas erdőkből üzenünk egymásnak
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
se forgalom, bevásárlás, munka, lakáskeresés,
sőt emberek se
csak erdő, növények, állatok
víz
(a víz én vagyok, az erdő te)

az ég nálad most világoskék üveg, nálam meg vatta, égtelen
nálad fehér bóbitás a kert, itt hosszú vesszőárnyékoktól csíkozott az út
ott pattogzik le épp a jég az ágakon, szikrázó nappal a gyémánterdőben
nálam borongó homály, a hóhullást is hallani
a dombon vézna, elgyötört füvek, ahol megállsz
mellettem fémes vízben áll a nádas
lépteid alatt csikorog a hó, ahogy munkába mész a hóesésbe szívódó neonok alatt
zúg a hajnali sötét
én csúszós fekete sárban megyek, az útszélen ősi avar
árnyékod a lámpafénybe belenő és újra elfogy
látlak, sötét hajnalban munkába menő
birkák rágnak közömbösen az erdei úton, amerre mész,
a házatok elé mosómedve téved, megriad az ajtónyitástól,
ágyadba öreg, horkoló macska gömbölyödik
nálam sötétkék fényű szarkák repülnek elő a fenyőfák közül,
és az autók közt róka surran, az utcánkban lakó –

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
egyfolytában vastag melegítőben vagyok, a többi réteg még erre jön
hóbundát hordok én is
most meg hirtelen itt állok a gőzben a forró víz alatt
ami olyan forró, hogy bizseregnek tőle az ujjaim
aztán aranysárga, virágos, meleg olajligeteket kenek magamra
lesz egyszer itt az én kezem helyett a te kezed?

(Illusztráció: Gill Bustamante: Escape Through The Bluebell Wood)