zölddzsekis nő

egyre nagyobb szimpátiát érzek az utcán ordítozókkal
akik dühüket nem nyelik vissza
nem udvariasak és nem halkak
nem akarnak „közlekedni”
hanem zavarnak és artikulálatlanul lökik ki magukból az elviselhetetlenséget
mint itt ez az őszhajú, zölddzsekis nő
folyamatosan, megállás nélkül mondja
néha nekivadul
nekidühödik
nejlonzacskói fölött rikácsol érthetetlenül
csak egy-egy szó vehető ki, meg hogy többes szám második személyben beszél
ti! ti!
köpi a szót
kiköp minket a földre
nyálfröccsök az aszfalton
nektek! tőletek! titeket! rátok!
szid minket, mint a bokrot, lehalkul, sziszeg
összepréselődő ajkai közt morzsolja szét a világot
és újra kitör
rekedten ordítozik
aztán felszalad a hangja és rikácsol
rikácsolj értem is, zölddzsekis nő

mai düh

bizonyos dolgok annyira közhelyesek, hogy már őket szidni is az
arról nem is beszélve, hogy nincs semmi értelme hatszázhuszadszor is feldühödni olyasmin,
ami abszolút mindennapi és kábé az életünk alapja
lett
valahogy az lett
bizonyos dolgok, bizonyos metódusok
minket és egymást kezelések
bizonyos fajta levések, vanások
általánossá válása
rendben, akkor tehát ezekről ne, fókuszáljunk a pozitívumokra
tulajdonképpen
így kezdődik ez az oldal
tulajdonképpen nem is olyan rossz
például lakom valahol
ez mindenképp említésre méltó
de nemcsak lakom: ki is mehetek
a kaja meg a számlák, az ilyen-olyan díjak, amiket manapság fizetni kell, szintén folyamatosak
az alapvető egzisztenciál-minimál valahogy, csodák csodája
és épp nem akar kinyírni semmilyen hivatal se
aztán, nagy újdonság
dolgaim megvalósítása is történik
leépítettem egy csomó mindent, ami ennek útjában állt
először is egy sereg idiótát
lapátra velük, kidobni a ballasztokat
a magánéletemben nem vagyok hajlandó se szórakoztatóipari, se karitatív, se pedagógiai  tevékenységet végezni
mi ez, valami szociális projekt
önmagam redukálása egy-két részterületre
ó te, te… süketsszívű! tökszívű!
úgyhogy szevasztavasz, lehet menni
hátat fordítottam az engem kizsákmányoló és tönkretevő – a tönkretevésemre épülő – munkahelyeknek is
felmondtam, leléptem, beintettem
drámaian, hivatalosan vagy eltűnéssel
és nahát, milyen érdekes, elkezdtek megvalósulni a dolgok
a dolgaim
lettek létrehozások
egyik a másik után
ahhh kibontakozás!
ezt még ebben a mostani helyzetben is elmondhatom
de mégis
és itt érkeztünk el újra ugyanoda
ahová nem akartunk, amit ki akartunk kerülni
hogy de mégis
és ez most ugyanaz lesz, mint az eredmény-oldal
hogy de mégis
ez mind csak én vagyok
csak én
a „csak” mindenféle értelmében
saját erő
végre –
de kit érdekel, ha se közös játék, se közös tervezések,
se közösség, se közönség, se közeg!
hol a köz-?
csak a közhelyben és a közönyben?
hol a csiszolódás, kavics a kavicsok közt, a folyóban?
hol a megosztás? csak szósölmídia-fogalom?
a relativizálásból elegem van
ezt hívják más szóval „pozitív gondolkodásnak”
holott csak arról van szó, hogy az ember bedobja magának az agyába azt, hogy „mihez képest”
és ezzel ping! egyből olyan, mintha nyert volna
vagyis pontosan az, amit én csináltam most –
holott NEM a részeredmények a lényeg!
NEM a tulajdonképpen!
NEM a mihez képest!

(Illusztráció: Karen Richardson: Superior Sunbathers)

a fiúk

ketten jönnek
kimosakodott gyerekek valami céges buliról
vakító fehér kocka ing, szorosan belegombolva a két dalia
vajon a kezdődő háj repeszti így őket vagy az önbizalom
hátranyalt haj, ragyog rajtuk az éttermi vacsora
tisztelettel megállnak tisztes távolságban
röviden meghajtják magukat, aztán elkezdik
lenne egy kérdésünk, mosolyognak
a leereszkedő, jóindulatú biztatást nehezen tudom megkülönböztetni a magabiztosságtól
felváltva beszélnek, mintha követek lennének
két egymásra nem hasonlító, mégis egyforma iker
kafka kastélyának két bizniszmen hírnöke
már egy ideje néztünk téged a teraszról a többiekkel
nagyon érdekes, mi ez, amit csinálsz?
tánc? küzdősport? valami keleti dolog?
vakít a ropogós kocka ing, akár szobor is lehetne
hirtelen újra megértem a hiperrealistákat és a pop artot
már vagy két órája ugrálok itt a víz mellett, mint akit felhúztak
dobáltatom magam égtől-földtől
zene nélkül
mit is gondolhattak ezek
pantomim? sztrítdensz? vagy tájcsi?
nem, vagyis csak úgy, improvizáció
mosolyognak és bólogatnak, ahá, csak úgy!
fejüket oldalra biccentik, jeléül a búcsúzásnak
hát akkor… nem is zavarunk!
a mosoly, a biccentés, a fénylő vörös arc a kezdődő toka fölött
meghajtják magukat megint
röviden, aprón, cakkosan
nehogy azt higgyem, hogy akarnak tőlem valamit
nem elég a valóság,
be akarják biztosítani magukat a látszatok ellen
és ezért mindenféle preventív eszközöket vetnek be
ezért is jöttek ketten, többek közt
de amúgy sem vagyunk egymás esetei
a kicsattanó arc és az ing, amibe még éppen beleférnek, meg a hosszú orrú, fényes cipő
más ideálokat enged sejtetni,
mint itt ez az én
a turkálós melegítőben, fejbúbra kötözött hajjal, vonalvékonyan,
érthetetlen elszántsággal

a fiúk eltűnnek
visszamennek enni-inni a teraszra,
ahol majd elmondják a tapasztalataikat érthetetlen velem
én maradok tovább a parton
újra mozogni kezdek
a sétálók mögöttem egyre ritkulnak
és a lépcsőn is egyre kevesebben ülnek már
félkört horzsol a szakadt sportcipő, nyomában száll a por
sötétedik
egyedül maradok a vízzel
meg az éles, sárga holdsarlóval odafönt

kád

éjjel két óra és én épp a kádba szállok
a jó nagy félköríves sarokkádat élvezem
zubog a víz, orromba mászik a fürdőolaj szaga
te pedig ekkor már órák óta dolgozol
pulverbeschichtungsanlage – így hívják a mai aktuális gépet
hát meg kellett néznem, hogy mi a fene az, képen is, hogy fogalmam legyen
éjszakai műszak tíztől hajnal hatig
úristen, hol vagyunk, buchenwaldban?
a legnagyobb leállások és corona-szigorítások alatt is
teljes lendülettel kell gyártani az ipari polcrendszereket
termelni megszakítás nélkül egész éjszaka
a gépre ütemezve, a géphez alakulva
a nyolc órán át tartó csikorgásban elolajosodva, elfémesedve

ez az egyik oldal
a másik, hogy én egyedül fürdök itt
így telik el az idő
az időnk
ahelyett, hogy engem fürdetnél itt az illatos gőzben
mellém merülnél a széles, kerek kádba
és hozzám igazítanád magad, az én nagyon is organikus formámhoz
az én nagyon is organikus ritmusomhoz
és engem olajoznál, kenegetnél és mindenféléznél
arany olajcsöpp! most és akármikor

de most ez az egész, ami én vagyok a kádban
egyedül fürdik sajnos
felnyújtom a lábamat és megfeszítem
a habos vízből a levegőbe szúr
egész messzinek látszik
most a lábam az átló a fürdőszobában
mennyivel jobb geometria, nem?
felnyújtom a másikat is, kicsit egyensúlyozok
csillogó foltokban lesimul róluk a víz
aztán elképzelem, hogy bejössz az ajtón
áhh hagyjuk a robotlétet,
a munkát, pénzkeresést, járványt, szabályokat
egyszerűen csak gyere ide MOST
és robbantsuk szét az időt

havas erdőkből (1–2.)

(1. variáció)

havas erdőkből írunk egymásnak üzeneteket
szoros, szűk, szigorú tél

lábad alatt ropog a vak hajnali hó, mikor munkába mész
és alattam óriás, szürke mozaiklapok, mikor rámegyek a befagyott folyóra délután
az erdőben hallani a hópihéket
kék-lila árnyékok, a szilárd folyón állva hallom a hideget
az üvegerdőben most elpattannak az ágak
és a sötétfehér neonlámpában zúg a hajnali hideg
összehúzódott, kicsi élet
minden kondenzált, sűrített, tömörített,
a dolgoknak is csak felét mondjuk ki
a másik felét magunkban tartjuk
de néha nem lehet
néha kilélegezzük, bele a telefonba
közvetlen közelről fülembe fúj a hangod, ahogy széllel szemben kaptatsz a hóban
már több, mint három hónapja nem láttuk egymást

havas erdőkből írunk egymásnak ahelyett, hogy a havon szeretkeznénk
fehér erdő, kék éjjeli homály, foszforeszkáló hajnali lámpák
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
hóban te nyersz, szélben-vízben én
bár te is küldtél egyszer egy esőt
tág rétek, falu széle, vízpart – ez én vagyok

öt óra harminc, még koromsötét
munkába mész
árnyékod belenő a képbe, ahogy a lámpa mögötted elmarad
mész, árnyékod a havon egyre fogy
aztán a közeledő lámpa fénye hátravet, te maradsz el, és a lámpa nő
egy pillanatra lihegve megállsz
látlak, sötét hajnalban munkába menő

szétaludt fejjel, nagy boglya hajjal kikelek az ágyból
akkor látom, én, a későnkelő

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
a zuhany alatt az jut eszembe, hogy a múltkor épp zuhanyozni készültél, mikor hívtalak
és persze mondtad is
elejtetted, mintegy véletlenül
hogy most jöttél meg a havas erdőből, és forró zuhany kell,
olyan forró, hogy bizseregjenek tőle az ujjaid
állok a gőzben, a zuhany forró
bizseregnek tőle az ujjaim

(2. variáció)

havas erdőkből üzenünk egymásnak
mintha nem lenne város ezekben az üzenetekben
se forgalom, bevásárlás, munka, lakáskeresés,
sőt emberek se
csak erdő, növények, állatok
víz
(a víz én vagyok, az erdő te)

az ég nálad most világoskék üveg, nálam meg vatta, égtelen
nálad fehér bóbitás a kert, itt hosszú vesszőárnyékoktól csíkozott az út
ott pattogzik le épp a jég az ágakon, szikrázó nappal a gyémánterdőben
nálam borongó homály, a hóhullást is hallani
a dombon vézna, elgyötört füvek, ahol megállsz
mellettem fémes vízben áll a nádas
lépteid alatt csikorog a hó, ahogy munkába mész a hóesésbe szívódó neonok alatt
zúg a hajnali sötét
én csúszós fekete sárban megyek, az útszélen ősi avar
árnyékod a lámpafénybe belenő és újra elfogy
látlak, sötét hajnalban munkába menő
birkák rágnak közömbösen az erdei úton, amerre mész,
a házatok elé mosómedve téved, megriad az ajtónyitástól,
ágyadba öreg, horkoló macska gömbölyödik
nálam sötétkék fényű szarkák repülnek elő a fenyőfák közül,
és az autók közt róka surran, az utcánkban lakó –

mikor este a fürdőszobában vetkőzöm, szinte meglepődöm
egyfolytában vastag melegítőben vagyok, a többi réteg még erre jön
hóbundát hordok én is
most meg hirtelen itt állok a gőzben a forró víz alatt
ami olyan forró, hogy bizseregnek tőle az ujjaim
aztán aranysárga, virágos, meleg olajligeteket kenek magamra
lesz egyszer itt az én kezem helyett a te kezed?

(Illusztráció: Gill Bustamante: Escape Through The Bluebell Wood)

vörösfenyők szürkületkor

egy nyakszirt és az erdő
valaki az erdőben
a fejet hátulról, fölülről látjuk, a kép alján
vörösfenyők szálai és néhány tiszafa
állandó nyugalom, állandó veszély

hirtelen fekete alakok a fák mögött
elővillannak, de az már egyben az eltűnés is
lehet-e valamit csak az eltűnés pillanatában látni?
olyan röviden, hogy épp csak a létét érzékeljük, semmi mást
felismerés nélkül, pusztán, hogy valami: volt
mennyi az a minimum idő, ami a szemnek kell, hogy a létezést mint szétpukkanást (elővillanást és elvillanást) érzékelje?

az elővillanások és eltűnések fekete síkidomok
nagy, lapos lapok
nagyobbak, mint egy ember
végtelen sebességgel mozognak a fák közt
és ha szélesebbek is, mint egy vörösfenyő-törzs, mégis el tudnak tűnni mögötte

aztán emberek felülről
sokan vannak, nagyon elfoglaltak
talán keresnek valamit
talán azt az embert keresik, akinek tarkóját az első képen láttuk
és aki nem látja őket
miközben velük van tele az erdő

alkonyatkor a vörösfenyő-erdőben nincs fény
a fák a fény, a törzsek
erőt vesz rajtam a látási zavar
a sok egyforma rőt függőleges felszeli a képet
a tompa fényt mintha mindig lejjebb és lejjebb tekerné valaki
soha véget nem érő folyamat
a szemem szinte fáj
miközben épphogy elővillanó fekete síkidomok bukkannak el
halak
a vörösfenyő-erdő vörösebb, tehát szürkébb, mint bármely másik erdő alkonyatkor

aztán mindig eljön a pillanat, amikor az ember elkezd sietni kifelé
megszaporázza a lépteit, főleg, ha úttalan utakon megy
botladozva gyorsít dobozhangú, hengeres üregeken át, amikben egykori fák alusszák vízszintes álmukat
egyik a másik mellett, a rakoncátlan földben

jótanács

A rendkívülit a megszokottba betagozni
ne próbáld.
Ne fogalmazz.
Semmilyen módon.
Ne mondj semmit.
Köszönömöt végképp ne.
A köszönet már benne van abban, hogy megtörtént.
Veled.
Ne hálás légy: örülj.
Szívből.
És az egész mindenből, ami vagy.
És ha ez kifelé törekszik és láthatóvá akar lenni: engedd.
És menj vele.
Ki.

(Illusztráció: Lucas Jmieff: Ode to Larch)

október

a ragyogásban csak a ragyogás van
meg a szürke
fénylik a fény
az ott a túlpart
bozótból nézem
köztünk, előttem: víz, ragyogás
a fekete szárcsák mint árnyékok úsznak el
homlokukon fehér jel világít
a napból a földre költöztek a meleg színek
most itt laknak lent a leveleken
ilyenkor helyet cserélnek
a zöld-fehéret meg átveszi a nap
csukott szemű októberi fény
halvány, dereng az arcomon, mellemen
az erdő felreped, születik egy madár
eleven kicsapódás
erős szárnyak, harsanás el a valahovába
a kastélypark kedd délelőtt
búgás, gépek távoli zaja
locsog a víz kacsák vadásznak
néha egy toboz vagy elkésett vadalma engedi el az ágat
csattog le a levelek közt
indulása mindig, érkezése sosem hallható
kivéve ha lent vízbe buggyan

decemberrózsa

hol van már nemhogy a nyár, de az ősz is!
bent a lakásokban mindenütt karácsony, szép asztalterítők, csillogó papír
falak közé húzódik az ünnep
lent a szomszéd kertben egy tearózsa sodródik sárgásrózsaszín kelyhével, legalább kétméteres száron

színegyedül
szálegyedül

az emeleti gyerekszoba ablakából nézem, plüssnyulak és starwars-plakátok közül,
ahogy szurokfekete bokrok fölött újra és újra nekirohan a szél
ugyanaz a féktelen tengeri szél, ami madarakat szór a dublini utcák fölé,
a rosszul szigetelt házak réseiben sivít és egymásra uszítja a kerteket
csapódik, lobog, dől ide-oda hosszú szárán és még csak szirmát se veszti a decemberrózsa,
az egyetlen, csodálatos rózsa, világ rózsája, senkirózsa
ebben a zúgó, év végi sötétben,
süvöltő űrben, égtelen égi világéjszakában,
amikor még a csillag is alig meri:
hogy jön ő ahhoz, hogy világítson?
egy virág??

szilveszteri vers

hova el
hova hova el
hova el el hova
el a lova
él él hova
év év év év év
hav hov hé hova hév
el szele szala
év hava hova
hó lova el

(Illusztráció: Antonio Leonelli: Still Life with Grapes and a Bird (ca. 1500–1510))

egész nap pizsamában

egész nap pizsamában a rendetlenség közepén egy tutajon,
nem hagyom el, csak vécé és evés céljából
ezen hajózom
egy fürdőköpeny is lóg még rajtam, de gyakorlatilag az is pizsamaként funkcionál
sapka is van rajtam valamiért, abban aludtam
redukáltam a világot egy matracra és egy könyvre
nincs emberiség
a lakást ignorálom
csak az áldásos tényt értékelem nagyon, hogy nem esik a fejemre az eső
és nem közvetlenül a betonra kell feküdnöm
kikerülöm a halmokat a padlón és visszamászok
szerencsére még van ezermillió oldal
a tutaj tovább lebeg a káosz közepén

webcam

legújabb művében, rétegvizsgálatok című performanszában
azt kutatja kiapadhatatlan kíváncsisággal és szisztematikus alapossággal,
hogy milyen volt padlója eredeti színe
élő közvetítés a helyszínről
a negyvenfokos konyhából
ahol a művész hiányos öltözékben, egy zománcos lavórba mártogatott acél súrolószivaccsal négykézláb
dörgöli az ezeréves, és fennállása óta még egyszer sem súrolt linóleumpadlót, vagyis
adja elő a padlósúrolást
a padló mint performatív aktus –
itt azonban a talált tárgy sajnos csak a megtisztítás után lesz majd egyáltalán megtalálható,
és a performansz során nyeri majd el – remélhetőleg! – identitását
íme a processzus
az alkotó váltott karos technikával dolgozik, eleinte kétirányú oda-vissza, majd körkörös mozdulatokkal
önök is láthatják, a művészet milyen kemény és izzadságos fizikai munka
viszont A LÉ egyre világosodik, tehát van remény, hogy eljussunk az igazsághoz

háztartásszex című sorozatunkban ezután rögtön a felületkezelés mmmmmhhh című performansz következik
kedves kukkolóink, végignézhetik, ahogy a művész a világoszöld festékréteget csiszolja konyhaasztaláról
az előadást a smirglipapír természetesen izgató hangja kíséri
most lefújja a felületről a port és ülepedni hagyja valós időben
apró anyázások közepette lerobbantja a festékesdoboz fedelét
és a felületet a sűűűrűűűű festékkel sűűűrűűűűű mozdulatokkal
halványsárgárahhh lakkozzahhh
azaz: keni
ez az előadás igen erotikus szakasza
a festék folyik
sőt túlfolyik, mindenhova csöpög
és most még a könyöke is olyan lett jaaaj meg a háta
a döglesztő konyhában nincsen semmi hely
ilyen az, ha az ember, ahogy az ágyból kikelt, hirtelen felindulásból kezd el alkotni
és az egyszer használatos nejlonkesztyű rajta a legnagyobb fedett felület
ugye itt bejönnek a rész-egész-viszonyok meg a transzparencia
ha épp unatkoznak, adjanak tanácsot ecset-ügyben avagy lakk –
az akció után a művész saját reklámja jön, popsi art:
kedves műre élvező! amíg virtuálisan velem súrol, csiszolja egyúttal önmagát!
kenje, ami kenhető!
uram, asszonyom, hé big spender! induljon rá háztartásomra!
látja itt ezeket a repedéseket a falban? ezt a linóleumot? ezeket a széklábakat?
na ugye! érezze konyhámat!

művésznőkérem, és én mit húzzak fel önnek takarításához eme távolból a vonal másik végén kedvére teend?
hát az nekem aztán halálmindegy, lényeg, hogy már látszik a padló, az asztal meg végre halványsárga lett
a szexualitását meg tegye, ahová akarja
de azért ha velem akar perforálni onlájv, szerencséje van, ha épp ma loggol be
alul a számlaszám köszi

(Illusztráció: Sherrell Rodgers: Dancing in the Rain)

lidl népe

kevesebb kétségbeejtőt tudok momentán elképzelni, mint itt ezt a bevásárlást
ezt a téblábolást a polcok közt egy paprikával
kint minden sötét, pedig még csak fél négy
bent a neon hasít teret és mutat padlót a lábunk alatt
hiperrealitás, éles és kemény
de legalább meleg van
lézengek, mára vége
a legrosszabbon már túlvagyok
ez már a legrosszabb utáni legrosszabb
csodálkozva tapasztalom, hogy van ilyen –
pittyeg a kassza
a szememet alávésik a neonok
mindenki a polcokat nézi
közös platform, bevásárlás a szupermarketben
ez a jutalmunk, a szórakozásunk
egy eurót bedobók, felelős mintha-felelősök
mi vagyunk a lidl népe
a pénzt, amit a szomszéd épületben kerestem, itt elkölthetem
és akár órákig ténfereghetek itt
zsömlét vennem és paprikát, sőt csokit meg alkoholt is
szabad

fegyelmezetten alszik

szálegyenesen, kihúzott háttal alszik
az utas velem szemben
nem dűl senki felé
feje nem válik nagy, nehéz golyóvá, nem billen, nem csuklik semerre
marad középen, tengelyben tartva önmagát az öntudatlan test
épp csak szeme csukva
mintha csupán lefele nézne
legszívesebben ráordítanék
ráznám
„mit csinálsz!! hagyd abba!!“
felnézne álmosan, nem értené
pedig biztos ő se így képzelte ezt az egészet
nem így, hogy az s-bahnban egyenesen ülve fog aludni
nem zavarva kilengő súlyával a tömegközlekedő emberiséget
tartva a feszes kontrollt önmaga fölött
még álmában is

treptower park

a megállóban egyre többen állunk
nincs tovább s-bahn, mindenkit kiszállítottak
ki tudja, mi történt
vezetékszakadás vagy a sínekkel van valami
vagy az épp induló vonaton fedeztek fel valami műszaki hibát
esetleg a mentőknek vagy a rendőrségnek kellett beavatkozni valahol
éjjel fél egy van
rettenetesen fáradt vagyok
már akkor rettenetesen fáradt voltam, amikor sonjától elbúcsúztam
hátamon tízkilós hátizsák plusz a tréningcuccok plusz még a könyvek
kezem a cuccokra fagyott
már az összevissza elterelés és a háromszori ide-oda átszállás is kikészített
és most ez

a megállóban egyre többen állunk
csodálom, hogy az emberek milyen türelmesek
nem ordibálnak káromkodnak
nem rúgják szét maguk körül a kukákat és csapkodják körben a bokrokat
nem lázadnak fel

körülbelül háromszázadmagammal állok a treptower park megállójában
várom a pótlóbuszt
nem jön, egy óra harmincöt
nincs információ
se hangosbemondó, se tábla, se kiírás
se az s-bahnnak valami egyenruhás embere
a park sötét, előttünk csak autók húznak el
szerda van
persze korábban kellett volna hazaindulnom

állunk az ideiglenes buszmegállóban és várunk
hirtelen felcsap bennem a gyűlölet
és a tehetetlenségtől elsírom magam
visszahúzódom a lámpafényből
a fekete düh torkomba folyik
pontosan most pontosan itt
torlódik fel és dől önmagába minden irány

(Illusztráció: Susy Soulies: Three Amigos)