Parragi Eszter összes bejegyzése

Teaházi, kávéházi, kocsmai és éttermi felszolgáló, konyhai kisegítő, tanár, cipőbolti eladó, szüreti munkás, takarítónő, hegy- és sziklamászó, napközis tanító, fétisklub-táncosnő, profi autóstoppos, amatőr emigráns, üveggyűjtő, táncelmélész és -gyakorlász, váratlanul felbukkanó utcai attrakció, buszmegállói verekedések hőse és színházazegészvilág. Sokrétű eltévelyedései közben írta a Mire gondol az ember hagymavágás közben című összesművét. Vérnyomása alacsony, pulzusa magas, 38-as sztepcipőt hord. Önmagát egyedül neveli. Állampolgárságát tekintve: ír. Neme: fontos. Kora: nő.

vörösfenyők szürkületkor; jótanács

 

vörösfenyők szürkületkor

egy nyakszirt és az erdő
valaki az erdőben
a fejet hátulról, fölülről látjuk, a kép alján
vörösfenyők szálai és néhány tiszafa
állandó nyugalom, állandó veszély

hirtelen fekete alakok a fák mögött
elővillannak, de az már egyben az eltűnés is
lehet-e valamit csak az eltűnés pillanatában látni?
olyan röviden, hogy épp csak a létét érzékeljük, semmi mást
felismerés nélkül, pusztán, hogy valami: volt
mennyi az a minimum idő, ami a szemnek kell, hogy a létezést mint szétpukkanást (elővillanást és elvillanást) érzékelje?

az elővillanások és eltűnések fekete síkidomok
nagy, lapos lapok
nagyobbak, mint egy ember
végtelen sebességgel mozognak a fák közt
és ha szélesebbek is, mint egy vörösfenyő-törzs, mégis el tudnak tűnni mögötte

aztán emberek felülről
sokan vannak, nagyon elfoglaltak
talán keresnek valamit
talán azt az embert keresik, akinek tarkóját az első képen láttuk
és aki nem látja őket
miközben velük van tele az erdő

alkonyatkor a vörösfenyő-erdőben nincs fény
a fák, a fény, a törzsek
erőt vesz rajtam a látási zavar
a sok egyforma rőt függőleges felszeli a képet
a tompa fényt mintha mindig lejjebb és lejjebb tekerné valaki
soha véget nem érő folyamat
a szemem szinte fáj
miközben épphogy elővillanó fekete síkidomok bukkannak el
halak
a vörösfenyő-erdő vörösebb, tehát szürkébb, mint bármely másik erdő alkonyatkor

aztán mindig eljön a pillanat, amikor az ember elkezd sietni kifelé
megszaporázza a lépteit, főleg, ha úttalan utakon megy
botladozva gyorsít dobozhangú, hengeres üregeken át, amikben egykori fák alusszák vízszintes álmukat
egyik a másik mellett, a rakoncátlan földben

 

jótanács

A rendkívülit a megszokottba betagozni
ne próbáld.
Ne fogalmazz.
Semmilyen módon.
Ne mondj semmit.
Köszönömöt végképp ne.
A köszönet már benne van abban, hogy megtörtént.
Veled.
Ne hálás légy: örülj.
Szívből.
És az egész mindenből, ami vagy.
És ha ez kifelé törekszik és láthatóvá akar lenni: engedd.
És menj vele.
Ki.

 

(Illusztráció: Lucas Jmieff: Ode to Larch)

október; decemberrózsa; szilveszteri vers

 

október

a ragyogásban csak a ragyogás van
meg a szürke
fénylik a fény
az ott a túlpart
bozótból nézem
köztünk, előttem: víz, ragyogás
a fekete szárcsák mint árnyékok úsznak el
homlokukon fehér jel világít
a napból a földre költöztek a meleg színek
most itt laknak lent a leveleken
ilyenkor helyet cserélnek
a zöld-fehéret meg átveszi a nap
csukott szemű októberi fény
halvány, dereng az arcomon, mellemen
az erdő felreped, születik egy madár
eleven kicsapódás
erős szárnyak, harsanás el a valahovába
a kastélypark kedd délelőtt
búgás, gépek távoli zaja
locsog a víz kacsák vadásznak
néha egy toboz vagy elkésett vadalma engedi el az ágat
csattog le a levelek közt
indulása mindig, érkezése sosem hallható
kivéve ha lent vízbe buggyan

 

decemberrózsa

hol van már nemhogy a nyár, de az ősz is!
bent a lakásokban mindenütt karácsony, szép asztalterítők, csillogó papír
falak közé húzódik az ünnep
lent a szomszéd kertben egy tearózsa sodródik sárgásrózsaszín kelyhével, legalább kétméteres száron

színegyedül
szálegyedül

az emeleti gyerekszoba ablakából nézem, plüssnyulak és starwars-plakátok közül,
ahogy szurokfekete bokrok fölött újra és újra nekirohan a szél
ugyanaz a féktelen tengeri szél, ami madarakat szór a dublini utcák fölé,
a rosszul szigetelt házak réseiben sivít és egymásra uszítja a kerteket
csapódik, lobog, dől ide-oda hosszú szárán és még csak szirmát se veszti a decemberrózsa,
az egyetlen, csodálatos rózsa, világ rózsája, senkirózsa
ebben a zúgó, év végi sötétben,
süvöltő űrben, égtelen égi világéjszakában,
amikor még a csillag is alig meri:
hogy jön ő ahhoz, hogy világítson?
egy virág??

 

szilveszteri vers

hova el
hova hova el
hova el el hova
el a lova
él él hova
év év év év év
hav hov hé hova hév
el szele szala
év hava hova
hó lova el

 

(Illusztráció: Antonio Leonelli: Still Life with Grapes and a Bird (ca. 1500–1510))

egész nap pizsamában; webcam

 

egész nap pizsamában

egész nap pizsamában a rendetlenség közepén egy tutajon,
nem hagyom el, csak vécé és evés céljából
ezen hajózom
egy fürdőköpeny is lóg még rajtam, de gyakorlatilag az is pizsamaként funkcionál
sapka is van rajtam valamiért, abban aludtam
redukáltam a világot egy matracra és egy könyvre
nincs emberiség
a lakást ignorálom
csak az áldásos tényt értékelem nagyon, hogy nem esik a fejemre az eső
és nem közvetlenül a betonra kell feküdnöm
kikerülöm a halmokat a padlón és visszamászok
szerencsére még van ezermillió oldal
a tutaj tovább lebeg a káosz közepén

 

webcam

legújabb művében, rétegvizsgálatok című performanszában
azt kutatja kiapadhatatlan kíváncsisággal és szisztematikus alapossággal,
hogy milyen volt padlója eredeti színe
élő közvetítés a helyszínről
a negyvenfokos konyhából
ahol a művész hiányos öltözékben, egy zománcos lavórba mártogatott acél súrolószivaccsal négykézláb
dörgöli az ezeréves, és fennállása óta még egyszer sem súrolt linóleumpadlót, vagyis
adja elő a padlósúrolást
a padló mint performatív aktus –
itt azonban a talált tárgy sajnos csak a megtisztítás után lesz majd egyáltalán megtalálható,
és a performansz során nyeri majd el – remélhetőleg! – identitását
íme a processzus
az alkotó váltott karos technikával dolgozik, eleinte kétirányú oda-vissza, majd körkörös mozdulatokkal
önök is láthatják, a művészet milyen kemény és izzadságos fizikai munka
viszont A LÉ egyre világosodik, tehát van remény, hogy eljussunk az igazsághoz

háztartásszex című sorozatunkban ezután rögtön a felületkezelés mmmmmhhh című performansz következik
kedves kukkolóink, végignézhetik, ahogy a művész a világoszöld festékréteget csiszolja konyhaasztaláról
az előadást a smirglipapír természetesen izgató hangja kíséri
most lefújja a felületről a port és ülepedni hagyja valós időben
apró anyázások közepette lerobbantja a festékesdoboz fedelét
és a felületet a sűűűrűűűű festékkel sűűűrűűűűű mozdulatokkal
halványsárgárahhh lakkozzahhh
azaz: keni
ez az előadás igen erotikus szakasza
a festék folyik
sőt túlfolyik, mindenhova csöpög
és most még a könyöke is olyan lett jaaaj meg a háta
a döglesztő konyhában nincsen semmi hely
ilyen az, ha az ember, ahogy az ágyból kikelt, hirtelen felindulásból kezd el alkotni
és az egyszer használatos nejlonkesztyű rajta a legnagyobb fedett felület
ugye itt bejönnek a rész-egész-viszonyok meg a transzparencia
ha épp unatkoznak, adjanak tanácsot ecset-ügyben avagy lakk –
az akció után a művész saját reklámja jön, popsi art:
kedves műre élvező! amíg virtuálisan velem súrol, csiszolja egyúttal önmagát!
kenje, ami kenhető!
uram, asszonyom, hé big spender! induljon rá háztartásomra!
látja itt ezeket a repedéseket a falban? ezt a linóleumot? ezeket a széklábakat?
na ugye! érezze konyhámat!

művésznőkérem, és én mit húzzak fel önnek takarításához eme távolból a vonal másik végén kedvére teend?
hát az nekem aztán halálmindegy, lényeg, hogy már látszik a padló, az asztal meg végre halványsárga lett
a szexualitását meg tegye, ahová akarja
de azért ha velem akar perforálni onlájv, szerencséje van, ha épp ma loggol be
alul a számlaszám köszi

 

(Illusztráció: Sherrell Rodgers: Dancing in the Rain)

lidl népe; fegyelmezetten alszik; treptower park

 

lidl népe

kevesebb kétségbeejtőt tudok momentán elképzelni, mint itt ezt a bevásárlást
ezt a téblábolást a polcok közt egy paprikával
kint minden sötét, pedig még csak fél négy
bent a neon hasít teret és mutat padlót a lábunk alatt
hiperrealitás, éles és kemény
de legalább meleg van
lézengek, mára vége
a legrosszabbon már túlvagyok
ez már a legrosszabb utáni legrosszabb
csodálkozva tapasztalom, hogy van ilyen –
pittyeg a kassza
a szememet alávésik a neonok
mindenki a polcokat nézi
közös platform, bevásárlás a szupermarketben
ez a jutalmunk, a szórakozásunk
egy eurót bedobók, felelős mintha-felelősök
mi vagyunk a lidl népe
a pénzt, amit a szomszéd épületben kerestem, itt elkölthetem
és akár órákig ténfereghetek itt
zsömlét vennem és paprikát, sőt csokit meg alkoholt is
szabad

 

fegyelmezetten alszik

szálegyenesen, kihúzott háttal alszik
az utas velem szemben
nem dűl senki felé
feje nem válik nagy, nehéz golyóvá, nem billen, nem csuklik semerre
marad középen, tengelyben tartva önmagát az öntudatlan test
épp csak szeme csukva
mintha csupán lefele nézne
legszívesebben ráordítanék
ráznám
„mit csinálsz!! hagyd abba!!“
felnézne álmosan, nem értené
pedig biztos ő se így képzelte ezt az egészet
nem így, hogy az s-bahnban egyenesen ülve fog aludni
nem zavarva kilengő súlyával a tömegközlekedő emberiséget
tartva a feszes kontrollt önmaga fölött
még álmában is

 

treptower park

a megállóban egyre többen állunk
nincs tovább s-bahn, mindenkit kiszállítottak
ki tudja, mi történt
vezetékszakadás vagy a sínekkel van valami
vagy az épp induló vonaton fedeztek fel valami műszaki hibát
esetleg a mentőknek vagy a rendőrségnek kellett beavatkozni valahol
éjjel fél egy van
rettenetesen fáradt vagyok
már akkor rettenetesen fáradt voltam, amikor sonjától elbúcsúztam
hátamon tízkilós hátizsák plusz a tréningcuccok plusz még a könyvek
kezem a cuccokra fagyott
már az összevissza elterelés és a háromszori ide-oda átszállás is kikészített
és most ez

a megállóban egyre többen állunk
csodálom, hogy az emberek milyen türelmesek
nem ordibálnak káromkodnak
nem rúgják szét maguk körül a kukákat és csapkodják körben a bokrokat
nem lázadnak fel

körülbelül háromszázadmagammal állok a treptower park megállójában
várom a pótlóbuszt
nem jön, egy óra harmincöt
nincs információ
se hangosbemondó, se tábla, se kiírás
se az s-bahnnak valami egyenruhás embere
a park sötét, előttünk csak autók húznak el
szerda van
persze korábban kellett volna hazaindulnom

állunk az ideiglenes buszmegállóban és várunk
hirtelen felcsap bennem a gyűlölet
és a tehetetlenségtől elsírom magam
visszahúzódom a lámpafényből
a fekete düh torkomba folyik
pontosan most pontosan itt
torlódik fel és dől önmagába minden irány

 

(Illusztráció: Susy Soulies: Three Amigos)

függöny; kávéscsésze; biciklin száguldok

 

függöny

színház, ahol a színpadon nem látható semmi
az előadás eltakarva folyik
a nézők nem néznek, csak a függönyt
elég tudni, hogy az előadás: van
a függöny mögül néha kihallatszik, hogy
valaki járkál
valaki beszél
valaki táncol
és valakik valamit csinálnak

 

kávéscsésze

nagyseggű, szamurájkontyos óriásnő
kezében gyerekcsörgő, táncol a szélkutyával
dereka felszáll a végtelenbe
és hátsójából, mint hátrahagyott nyom,
ideformálódik egy homorú világ
lecsöppen indokína és a hindusztáni-félsziget
egy nagyzási hóbortban szenvedő dél-amerika elhörpinti a jellegtelen északot
helyén lapos európa-tarló marad
a nagyseggű óriásnő kerek világszéken ül
szövő-hangszerét készséggel tartja oda a szélkutya mancsának
az belepancsol, fogja, habbundája repül
bodros fülhaja mögötte lebeg
kíváncsi orra vidám
az óriásnő másik keze az elfolyó tűzföldre mutat
itt majdnem összeérnek a dolgok a homorú világban
de már kezdődnek is elölről
selymesbarna luftballonok szállnak elszabadulva
és egymásba futnak az árnyalatok
a legsötétebb az óriásnő széles feneke, szoknyája
az eredet
fölfelé már minden halványodik
szélkutya táncol óriásnővel körbe-körbe a világ fenekén

 

biciklin száguldok

biciklin száguldok
és mikor hátranézek, egy ember rohan utánam
ég a szája
csak a szája
ordít végig át plänterwaldon
tátott szájából ömlenek a lángok
még gyorsabban hajtok
még gyorsabban és még gyorsabban
de ő elképzelhetetlen sebességgel fut
utolér
már itt van
rohanásból pattan a hátsó ülésre
közvetlen közelről a hátamba ordít
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
gyorsítok
még még
de hova nincs hova
viszem az ordító embert
a lángok a ruhámba kapnak
lefékezek, eldobom a biciklit
és rohanok amerre a szemem lát

 

(Illusztráció: Giacomo Balla: Dynamism of a Dog on a Leash)

ez egy mese; üzenet

 

ez egy mese

a királylány a toronyban a királyfi a világban, jó messze egymástól
mindkettőjük megpróbáltatások között
közben leveleket írnak egymásnak postagalambbal
tartják a kapcsolatot
tudnak egymásról mint öröm és bánat
nem hagyják el egymást a híradásban
ez a viszonzott plátói szerelem
hűek egymáshoz a nemtalálkozásban
a lány vár
nézeget a toronyból
öntözi a virágait
mittudomén, nő a haja
néha kimegy futni az erdőbe és ehhez kifesti a szempilláját
szenved
néha örül
fantáziál, de reáliákat
a fiú meg szintén szenved
gyárban dolgozik, futószalag mellett, amitől teljesen kész van
de pénzt kell keresni, hogy külön költözhessen a szüleitől
aztán, ha külön költözött, másik munkát kell keresni, mert az egy másik város lesz, a lány városa
szóval ezzel eltelik egy kis idő
és aztán egyszer, amikor találkoznak
amire ezer éve várnak
persze eközben vágyakoznak is
mélyeket lélegeznek néha elalvás előtt, mikor becsukják a szemüket
és amikor kinyitják, és a másik ott van:
két ezeréves ember néz egymással szembe

(töpörödött öregasszonyt vetkőztet bokáig érő szakállú aggastyán
ha majd egyszer
david és eszter
ketten
hol nem volt lesz
összehozzák az ószövetséget
király és királynő, ez nem mellékes
mindketten ősöregek
avagy örökifjak
és már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni
azonkívül, hogy meztelenül hordják egymásnak
a koronát)

 

üzenet

a legutóbbi üzeneted
egyperces hangüzenet
arról, hogy megérkeztél egy tőlem ötszáz kilométerre lévő városba
valahol kint beszélsz, teraszon vagy kapunál
hallani, hogy esik az eső és cigarettázol
és a hang
a hangod
ahogy hajlik
érzékeny mélymagas
engem kerülget
pedig egész másról beszélsz
szakad az eső, hideg, vizes este
csak a cigaretta parazsa forró és a füst
ahogy két szó közt kifújod
izgalmas, váratlan ritmusok tolulnak a beszédbe
elképzelem, ahogy állsz a ház előtt a sötétben
és már tudom, hogy elalvás előtt meg fogom hallgatni még jó párszor ezt a percet
ami egyáltalán nem valami szerelmes vagy erotikus üzenet
nagyon is köznapi
hogy mindened fáj és halálfáradt vagy
és a költözés jól ment
és hogy most egy zuhany, egy sör és nyugizás
és holnaptól kezdődik az új munka
és ne készüljem magamat halálra az órákra
semmi értelme, hisz a csoport olyan, amilyen
és hogy hallunk még egymásról és hamarosan találkozunk
hamarosan
bis bald

bis bald, mondom én is itt a szobában
koppan a szó
milyen ostoba is egy szoba az esőhöz meg a füsthöz képest
süket, poros doboz
félóráig gondolkodom a válaszon, le is írom
állítom a hangomat és hogy mit mondok és mennyit
nézem az órát
ne legyen több, mint egy perc, de inkább kevesebb
aztán hogy ne legyek elfogódott
természetes legyek és spontán
persze az ezek után nem nagyon sikerül

vajon te holdvarázsló vagy vagy napvarázsló
utána ezen gondolkodom
kéne tudnom, mielőtt elkezdek intenzíven gondolni rád
a hold nekem halálos, teljes pusztulat, csak azért
a kisebb rangú égitest meg kicsi
nekem csak napvarázslók jók
(én is az vagyok)
de a varázslóképesség, bárminemű, olyan őrületesen ritka,
hogy ha ráakadok, hanyatt-homlok belezuhanok
végre! aaaaa végre, végre! de jó!
a nagy megkönnyebbülésben és felszabadulásban nem veszem észre, hogy ez csak a hold
a fényt csak tudja, de nem valósítja meg
visszfény
határtalan és bűvös, de ereje nincs
a semmi játszik benne
engem viszont be tud szőni és ilyenkor teljesen elvesztem magam, mert azt hiszem, valóság
nekem minden valóság
életem egyik alap érzéki csalódása ez
amit a varázslás ritkasága okoz, meg a bennem lévő alapvető szerelem
szóval nagyon remélem, hogy te is nap vagy
és akkor nyugodtan elkezdhetek fantáziálni rólad holdas fantáziákat
mert akkor lehet
(akkor mindent lehet)
azt is, hogy a sötét esőben állva forró cigaretta-hangon beszélsz nekem a telefonba
ötszáz kilométerre tőlem
egy percig

 

(Illusztráció: John William Waterhouse: I Am Half-Sick of Shadows, said the Lady of Shalott)