Parragi Eszter összes bejegyzése

Teaházi, kávéházi, kocsmai és éttermi felszolgáló, konyhai kisegítő,tanár, cipőbolti eladó, szüreti munkás, takarítónő, hegy- éssziklamászó, napközis tanító, fétisklub-táncosnő, profiautóstoppos, amatőr emigráns, üveggyűjtő, táncelmélész és-gyakorlász, váratlanul felbukkanó utcai attrakció, buszmegállóiverekedések hőse és színházazegészvilág. Sokrétűeltévelyedései közben írta a Mire gondol az ember hagymavágásközben című összesművét. Vérnyomása alacsony, pulzusa magas,38-as sztepcipőt hord. Önmagát egyedül neveli. Állampolgárságáttekintve: ír. Neme: fontos. Kora: nő.

körtefácska; liebster D.

 

körtefácska

világoszöld-villogó fekete
minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem a tavaszt
mintha onnan akarnám pótolni, ami belőlem lassan fogy
életet, nedveket, fogzománcot
tinédzserkoromban meg egyetemistaként bezzeg nagy ború volt
az erők kezdetén az ősz hiányzott
na még utóbb kimutatok itt egy egyensúlyra törekvést az évszakokon át
ah, harmónia!
másban se érhető tetten az életemben
mégis, mostanában feltűnő ez a változás –
mi ez az illat-roham itt a sarkon, útban a bankautomata felé?
az illat…
körtefa!
megállok és fülelek
hallgatózom
de körben mindenütt zöld lombosodásban a fák
elmúlt már a virágok ideje
zöld hangzavar van, zöld robbanás, a levelek uralma
már végig betakarva az ágak
aztán egyszer csak észreveszem
az egyik kertben áll, innen elég messze
csupa virágszirom, tiszta hófehér a körtefa
herkules ilyet a hesperidák kertjébe se látott
holott már minden zöld lázban ég, ő még csak most virágzik!
ő még csak most nyitja égre rajzolódó, kis fehér gömbszirmait, ő egyedül!
és ontja, ontja illatát a levéláradatba –

de tán nem azért akarom a tavaszt, mert fogy
hanem tán épp azért, mert van, csak még több kell
tán épp ellenkezőleg: nem a kiegyenlítődés, hanem a túlzás
nem a mérleg, hanem a mértéktelenség az ok
a habzs és a dőzs!
vagyis a szokásos
akkor viszont valami másról van szó
hisz ahogy fiatalon tele voltam letargiával
és abból kellett még több
most fel vagyok töltve
csak a tavaszhoz hasonlítható robbanás
betont áttörő gyökerek, szökőkút-szár, járdát átlyukasztó törzsek, magasba szökkenő fák!
ó a tempelhofi nyírfák, akik megrepesztik a sima aszfaltot és szanaszét lökik maguk körül a darabokat!

 

liebster D.

ez az idő túl hosszú.
tudom, nincs mit tenni, de most azt kívánom, legyen hatalmam

pedig
nekem varázslósüvegem van, bármi megy,
orrhangú sámán vagyok, dobolok, kántálok,
fűvel-fával seftelő vajákosasszony,
nyelvelő, vörös ördög, ugrok az emberek hajába,
de a fülekbe már múzsaként sustorgok,
ihleted lesz, vigyázz!
aztán hujjogó lovasnomád, vágtatok más vidékre,
törpe vagyok a felnőtt erdőben, nem értem a fákat,
a tholoszban felkent delphoi papnő, mondom a jövőd,
de a templomból már egy trotli jön ki üveget keresve,
aztán a folyóparton elhever és úgy marad évezredekre gömbölyű kavics,
és ha feléled, szárnyakat növeszt, önkéntes mentőangyallá válik,
szakadt kabátokat varr dúlt arccal, a hálátlanokon és a szemét világon egyformán dühöngve,
közben esőverte garabonciás, megyek végtelen úton,
köpenyem lecsúszik, nimfomán nimfa, simulok meglepett istenekhez,
de ébredéskor karjukban hosszú borostyán kúszik
ősember vagyok, kezemben két kő közt pattan a szikra
egy betonon brékelő fiú szaltózik elő
megveszekedett, hétpróbás gazember, beleugratlak gyanús üzletekbe,
közben kódexet körmölök messze kolostorban,
de felhangzik a zenekari tus, és a csuhából színpadra lép a pávatollas díva,
show-nyitány! és kineveti magát,
ficánkoló aranyhallá válik, egy kettő három, kívánhatsz valamit
ne vedd szívedre, ha mégis más teljesesül,
az aranyhalaknak humora van
kacsázó Charlie vagyok, a hibát tökéletesen ejtem
esténként egy dombon állok, űrhajóját vesztett földönkívüli,
sziklákon harcolok, öves amazon,
világvégéig futok, maratonfutó,
senki utcagyerek, rúgom a port,
holdistennő, fújom a felhőket
Prospero, Ariel, Kalibán, Miranda,
és írójuk, a mindenkit megíró,
és egy majom, aki hintázva lóg a fákon
és még mi minden!
marokkő ezüst űrruha tűz kard szárny
mind velem!
varázsolj el, írtad, és hogy
sámánnő, gyógyíts meg, teljesen tied vagyok
én meg hirtelen előbújtam a földből és megteremtettem magamat, mert láttam, hogy figyelsz
varázsolni? hát persze, hogy tudok –
csak az igény volt szokatlan
azt kell hogy mondjam, az utóbbi ötszáz évben eléggé gyér volt rá a kereslet –
azóta visszavedlettem, megint érdektelen és jelentés nélküli vagyok
becsuktam a könyvet
eltörtem a pálcát
hajamban elszáradt babérlevél, pulóveremen füstölgő parázsszemek
hordom a szokásos ruhákat
megyek a fakó utcákon
bűzlik és felépül minden nap a város
vajon mi történhetett, keresem az összefüggéseket
a tolldíszes sámánnő telefonját lesi
egy eurónál kevesebb, töltse fel egyenlegét

 

(Illusztráció: Terry Taylor: Pear tree)

party; ez meg egy másik email, ez van; Hideg erdő (D.-nek)

 

party

ma lady lavendel vagyok, lelépek a kitkatbe és jónapotnak fogok öltözni
őrült partira őrült jelmezben őrülettel
szétpazarolni azt, amit koncentrálni kéne
ha arra gondolok, hogy egyetlen szó nélkül,
minden előkészítés és magyarázat nélkül disappear completely
el tudtál tűnni
mintha hatalmas hőfal ütne szembe és olvasztana szét
murphy eltűnik és celia
mit tud csinálni?
dehát ember vagy, nincs garancia –
És ha már sehol sincs védettség,
nem marad más, mint
kilépni a még nagyobb, a teljes nyitottságba és
extrém mód exponálni excentrikus exhibicionizmusom
ön-kívüli tánc
a teljes félelemnélküliség és szégyentelenség pusztító állapota
(ezzel a címmel írok majd egyszer egy nagy tanulmányt)
hahaha érzem az erőt, menekülhet is előle mindenki
a teljes nyitottság elől,
ahol égnek fordított fejjel csak nevetni lehet
a csalókán fix ponton, ahol mozdulatok indáiba fonom magam, láthatatlan nyomaimba lépek és hatolok előre minden irányban körben
minden felnőtt dolog gyerekjátékká válik
a gyerekjátékok pedig nagy komoly valóságokká
a másodpercenkénti ön-megalkotás és ön-lerombolás lélegzetelállító üldözésjelenetében
nő, nő az őrület
gyerünk, öltözz, jelmez, festék, frizura, cipő
nő, nő az őrület
ugorj
Come hear the music play
Life is a cabaret, old chum

 

ez meg egy másik email, ez van

egy csukódó ajtó hangja,
ahogy megyek,
az étterem lépcsőjén cigiző vendég után
megyek tovább, az eső csak esik
félek, hogy elázik a metropolis-plakát
senki se jár kint, pedig még csak fél kilenc
ez adlershof, a rendesemberek, a hangyák és igahúzó barmok városnegyede
mindenki engedelmesen hazatakarodik a tévé elé –
se hívás, se üzenet
csak a facebook dagad, közben meg még azokat is elvesztem, akik eddig voltak
helen elásódott a gyereke meg a férje közé a barlangszerű szobába, ahol mindig lent van a redőny
jo dolgozik és gyereket nevel
helena londonba települt, kutat
david épp most nincs berlinben
ira ausztriában képezi magát
csak sonja van
mintha mindig csak sonja lett volna
intenzív élettársi kapcsolat
még jó, hogy sonja van, különben nem tudom, mit csinálnék ennyi szerethetnékkel
bár őt meg most én építem le ezzel a mizantrópiával
a többiek
nem értem, a távolból mért nem lehet írni egymásnak, végül is ezért alakultak ki ezek a dolgok
hogy pont akkor nincs szignál, amikor mindenki messze van, nekem még mindig ellentmondás
próbálom nem a személyes lényegtelenségemet olvasni ki belőle, de nem megy
david az átküldött tánc-linkre nem reagált az égvilágon semmit
pont ő
most azt az apróságot, hogy mélyen depressziós, hagyjuk figyelmen kívül
hogy öröklegjobb örökbarátját látogatja, azt is
így már érthető és menthető minden nemde
ó a lelkes férfiak a ragyogó szemükkel, a csodálatukkal, miközben egyes számban beszélnek
a betegség is részben erről szólt
egyszerre egyes számban beszéltem
leszámolás a gödör alján
ilyet csak a mérges kismalac csinál
mi volt az az eszetlen sírásroham, a fennhangú monologizálás harmadik nap este
már ha beszélni tudtam volna
szabályosan belenyomott a matracba
ha lett volna idő meglepődni, biztos meglepődtem volna
utólag tudom, szakítás volt
preventív önvédelmi aktus, ennek megfelelően pitiáner és brutális, kétségtelen
levágtam magam dolgokról
egyszer kell csinálnom egy performanszot karddal
a castellucci-hyperion második figurája vagyok
a lágy görög nő és a mindentlátó ősz asszony közt a csutkára nyírt, nyitottinges figura,
a bármire elszánt és bármire képes nőifjú
karddal mezítláb
körülötte földig ér az ég és a felhők,
a föld vékony, sík lap
rajta elszórt testrészek, darabok
súlyosabbak, mint a föld
a nyírott hajú beszél, harcol a senkivel
két iszonyú kivont kard között a fej –

*

az életöröm című tusfürdővel zuhanyoztam
azóta kajánul figyelem a hatást
a fürdőszobában burjánzik a wellness
színes labdafények meg pár gyertya, újabban a teát is beviszem
hogy mindent megteszek, ebből is látható
az már a feltételek szarsága, hogy amit vízszintesben kéne, azt függőlegesben csinálom
nem így kéne fürödni, ember
ha a zuhanyfülkét megdönteném hosszában, úgy máris előállna a kád,
bele lehetne feküdni, csúszni, süllyedni
down
down
ameddig ki nem hűlne a víz
és a fáradtságot át nem venné tőlem
középről távozik
őrült tempóban
a helye
nullpont

 

Hideg erdő (D.-nek)

Hideg senki-erdőben megyünk,
mínusz fokok vannak,
vakhideg és jégsötét.
De nem tévedünk el, minden irányból jelek.
Innen autópálya zaja, ott egy kis fénypont, amott egy nagyobb.
A nagyobb egy sárga lámpa.
Választhatunk, hogy merre térünk,
és nemcsak a keresztút látványos helyzeténél.
Pedig jó lenne eltévedni,
és elfelejteni az orientációs pontokat,
csak menni a hideg fák között reménytelenül.
Mi másért jöttünk volna ide
éjjel tizenegykor a jégsötét elővárosi erdőbe,
mi másért, ha nem azért, hogy
ketten
ne érjük el a sárga lámpát.

 

(Illusztráció: Rose Lover)

ez most egy ilyen mél; március

 

ez most egy ilyen mél

a nő hajléktalannak nézett a kasszában
hát tényleg úgy nézek ki
tökig beöltözve, három pulóver, kötött sál, irhabunda, prémcsizma, sísapka,
mint akinek mindene magán van
pedig süt a nap és csiripelnek a madarak
még jó, hogy a fürdőlepedő nem volt a fejemen, amit az inhalálások közt napokig hordtam
és akkor még a nagy hátizsák
meg a vászonszatyor vállra akasztva, az is fullos
a sapka alatt szemüveg, lassan újra emelkedő láz
elbizonytalanodó járás, amit csak a bevásárlás rögzít
a hajléktalanok valószínűleg ritkán szoktak ekkora bevásárlást csinálni
be kéne vennem a paracetamolt megint
nem megvárni, hogy újra rámtör a láz
lassan megyek, nehéz ez a szar
bazmeg ez a cipelés
eleve ha az ember napokig bent van, utána mindig egészen szürreális kint
mintha szédülnék kicsit és a fény
már a dm-ben észrevettem, milyen furcsán megyek
szokatlan volt a gravitáció
mintha félig lebegtem volna, de közben meg mégis teljesen suta,
„botromász” (ez anyám szava volt)
a medencém valahol a levegőben lógva siklik előre, a talpaim meg mintha nem gördülnének normálisan
ide teszek is gondolatban egy post-itot, alkalomadtán majd eszembe juttatom magamnak, ha kell,
aha, testemlékezet, ilyen volt az a menés!
fáradt vagyok
pedig csak a sarokra jöttem
ilyen lehet az öregeknek
elmennek a boltba és elfáradnak,
de örülnek, hogy süt a nap
és hunyorogva nézegetik, amit életük nagy részében elfelejtettek nézegetni
és „felfedezik”, az utcát például
mi a nagy szart fedeznek fel, csak kibaszottul sajnálják magukat és elönti őket a félelem
jó, akkor most anélkül, hogy jelentés-mániába esnénk:
ha úgy van, ahogy a táncban, vagy eleve, ahogy a színpadon, hogy minden egyes mozdulatnak, minden egyes tettnek, rezdülésnek, mindennek jelentése van – nem feltétlenül reprezentáció értelemben –
tehát, ha esetleg így van az életben is,
akkor mit jelent, hogy meg kellett állnom a negyedórás távolságból félúton hazafelé sírni ezen a padon, a hátizsákot le sem téve, izzadtan, a szatyorból kiálló póréhagymákkal, a tizenkettes wc-papírral meg a nyitott baracklével?
mit jelent, hogy ennyi idősen itt lakom, így lakom, bevásárolok, lázas vagyok, két napja közönség előtt táncoltam, david nem jutott be az előadásra, hajléktalannak néz a kasszásnő,
mit jelent, hogy engem ez a legkevésbé sem érdekel?
hogy képes lennék akár a törölközővel a fejemen is itt ülni és megállíthatatlanul, végtelenhosszan sírni a napban?
leveszem a szemüvegem, máris öt dioptriával kevesebb a kurva világ
a cipelés, ó, a cipelés! minden bevásárláskor eszembe jut, hogy –
igazán vicces, hogy pont bevásárláskor, de persze, érthető, holott nem kizárólagos apropója lenne –
mit jelent az, hogy az előadás után egyedül utazom haza tök betegen a város másik végébe,
és még azon a napon is én kúrálom annak az egyetlen embernek a lelkivilágát, aki a táncot látta,
de aki magától nem képes annyit mondani, hogy szuper volt, köszi, örülök neki?
és mért van ez basszus MINDIG így? mért, hogy én akkor is egyedül vagyok, amikor az én napom van?
ohohó és most menjünk át fülesbe
mit jelent itt ez a kerek kis tér és hogy magamban beszélek?
mit jelent a tiszafa intenzív sötétzöldje a büchnerwegen?
hogy elszórtam magamat, éveket?
hogy nem abba invesztáltam, amibe kellett volna?
célok, valóságmegfelelések, melyik hova fejlődött alul? hova nyomorodott? hova nyomorítottam, hova nyomorították?
keressünk felelőst, legalább annyi kis mulatság legyen
mindent azonnal meg kéne tenni, amitől a pszichológia olyan gondosan óv
az lenne a kezdet
jó könyv az a kapitány-testvéreké, hiába
kár, hogy nem olvastam korábban normálisan
bár valószínű rajtam az se segített volna
vagy most ez is csak öngyűlölet
más szóval önsajnálat
a nagy belső motiváció meg közben, mint egy máglya, amire ömlik az olaj –
miért csak az én kérdésem az, hogy „hogyan segíthetek”?
ezt a kérdést nekem mért nem teszi fel soha senki?
de az hagyján: mért veszem én ezt így természetesnek?
a maximum, hogy a kérdésre kegyesen válaszolnak
„megengedik” vagy épp kijelentik, hogy mit képzelsz! és azzal kérkednek, hogy nem segíthetsz, hahaha!
a betölthetetlen, a soha be nem hozható dolgok
„ne aggódj, senki se fog épp téged szeretni”
de én mégis szeretem, aki ezt írta –
akkor ez már ellenpéldának számít, beckett?
ez az egész naaaaaaagy hajcihő, haccacáré
azért a nulla egész nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-egy nanométernyi kis jóért,
amihez eleve szét kell esni, szétveretődni, péppé darálódni, hogy finomságában fölfoghassuk?
mit jelent, hogy alig találkozik az ember valami kevés jóval, bármi legyen is az, azonnal száz kilométert kell hátrálni tőle, falat húzni, betonbunkert, kerítést és szkafandert fel,
különben – ez törvényszerű – eszetlenül nagy szívás lesz?
a fejem tiszta forró
ha hazaérek, beveszem a paracetamolt
az öregek elmennek előttem
lassúak, de én még lassabb vagyok
maradok a padon
tényleg jó, hogy süt a nap, de ma mégsem tudok hinni se neki, se az égnek,
pedig felhőtlen
egy héj, vagy kéreg, lassan visszakeményedik, ami az előbb még olvadva folyt
sajnálnom kéne? az üres bokrokat bámulom
egyre biztosabb lesz,
hogy
nemsokára
fel fogok állni
és
el fogok indulni
és
haza fogom cipelni a táskákat
a póréhagymával a wc-papírral
és
útközben meg fogom inni a ragadós baracklét

 

március

ma a copy shopba menet annyira váratlanul jó idő volt,
le kellett húznom a kabátom cipzárját,
és erre eszembe jutott, ahogy anyám mesélt a születésemről,
„már nyitott kabáttal lehetett menni”
„már sütött a nap és fújt az a jó márciusi szél”;
ezeket minden alkalommal elmondta
így emlékezett az időre, amikor születtem
és most én is, aki sokkal idősebb vagyok, mint anyám volt az én születésemkor,
lehúztam a kabátom cipzárját,
sőt, a sálat is levettem,
nyitott kabát, igen! szél! nap! az én időm!
ó, nemsokára!
nevetnem kellett, egyrészt, mert örültem, másrészt meg azon is, hogy nevetek
ugyan mitől kerekedett ilyen jó kedvem?
a születésem örömünnep mivolta, na igen, ha magamra nézek – de ezt most hagyjuk
bekapcsolhatnánk ide egy-két beckett-idézetet
sőt -képet sőt egész szöveget vagy színdarabot
vagyis: az alapkérdés: mért megyek nevetve az utcán?
mért gondolom, hogy nekem szól mindez,
hogy a világ rám készül,
mint akkor, anyámon át,
és most, anyám szavain át,
az idő,
megérkezve sok-sok év után váratlanul
az én-előttemből az én-utánamba
egy éppen olyan tavasz, egy éppen olyan márciusi hét
miközben még csak azt se tudhatom biztosan, hogy hát tényleg éppen olyan-e,
valahonnan mégis: ráismerek
hé, világ! vársz?

 

(Illusztráció: Nils Gleyen: The Triumph of the Bulb)