Parragi Eszter összes bejegyzése

Teaházi, kávéházi, kocsmai és éttermi felszolgáló, konyhai kisegítő, tanár, cipőbolti eladó, szüreti munkás, takarítónő, hegy- és sziklamászó, napközis tanító, fétisklub-táncosnő, profi autóstoppos, amatőr emigráns, üveggyűjtő, táncelmélész és -gyakorlász, váratlanul felbukkanó utcai attrakció, buszmegállói verekedések hőse és színházazegészvilág. Sokrétű eltévelyedései közben írta a Mire gondol az ember hagymavágás közben című összesművét. Vérnyomása alacsony, pulzusa magas, 38-as sztepcipőt hord. Önmagát egyedül neveli. Állampolgárságát tekintve: ír. Neme: fontos. Kora: nő.

egész nap pizsamában; webcam

 

egész nap pizsamában

egész nap pizsamában a rendetlenség közepén egy tutajon,
nem hagyom el, csak vécé és evés céljából
ezen hajózom
egy fürdőköpeny is lóg még rajtam, de gyakorlatilag az is pizsamaként funkcionál
sapka is van rajtam valamiért, abban aludtam
redukáltam a világot egy matracra és egy könyvre
nincs emberiség
a lakást ignorálom
csak az áldásos tényt értékelem nagyon, hogy nem esik a fejemre az eső
és nem közvetlenül a betonra kell feküdnöm
kikerülöm a halmokat a padlón és visszamászok
szerencsére még van ezermillió oldal
a tutaj tovább lebeg a káosz közepén

 

webcam

legújabb művében, rétegvizsgálatok című performanszában
azt kutatja kiapadhatatlan kíváncsisággal és szisztematikus alapossággal,
hogy milyen volt padlója eredeti színe
élő közvetítés a helyszínről
a negyvenfokos konyhából
ahol a művész hiányos öltözékben, egy zománcos lavórba mártogatott acél súrolószivaccsal négykézláb
dörgöli az ezeréves, és fennállása óta még egyszer sem súrolt linóleumpadlót, vagyis
adja elő a padlósúrolást
a padló mint performatív aktus –
itt azonban a talált tárgy sajnos csak a megtisztítás után lesz majd egyáltalán megtalálható,
és a performansz során nyeri majd el – remélhetőleg! – identitását
íme a processzus
az alkotó váltott karos technikával dolgozik, eleinte kétirányú oda-vissza, majd körkörös mozdulatokkal
önök is láthatják, a művészet milyen kemény és izzadságos fizikai munka
viszont A LÉ egyre világosodik, tehát van remény, hogy eljussunk az igazsághoz

háztartásszex című sorozatunkban ezután rögtön a felületkezelés mmmmmhhh című performansz következik
kedves kukkolóink, végignézhetik, ahogy a művész a világoszöld festékréteget csiszolja konyhaasztaláról
az előadást a smirglipapír természetesen izgató hangja kíséri
most lefújja a felületről a port és ülepedni hagyja valós időben
apró anyázások közepette lerobbantja a festékesdoboz fedelét
és a felületet a sűűűrűűűű festékkel sűűűrűűűűű mozdulatokkal
halványsárgárahhh lakkozzahhh
azaz: keni
ez az előadás igen erotikus szakasza
a festék folyik
sőt túlfolyik, mindenhova csöpög
és most még a könyöke is olyan lett jaaaj meg a háta
a döglesztő konyhában nincsen semmi hely
ilyen az, ha az ember, ahogy az ágyból kikelt, hirtelen felindulásból kezd el alkotni
és az egyszer használatos nejlonkesztyű rajta a legnagyobb fedett felület
ugye itt bejönnek a rész-egész-viszonyok meg a transzparencia
ha épp unatkoznak, adjanak tanácsot ecset-ügyben avagy lakk –
az akció után a művész saját reklámja jön, popsi art:
kedves műre élvező! amíg virtuálisan velem súrol, csiszolja egyúttal önmagát!
kenje, ami kenhető!
uram, asszonyom, hé big spender! induljon rá háztartásomra!
látja itt ezeket a repedéseket a falban? ezt a linóleumot? ezeket a széklábakat?
na ugye! érezze konyhámat!

művésznőkérem, és én mit húzzak fel önnek takarításához eme távolból a vonal másik végén kedvére teend?
hát az nekem aztán halálmindegy, lényeg, hogy már látszik a padló, az asztal meg végre halványsárga lett
a szexualitását meg tegye, ahová akarja
de azért ha velem akar perforálni onlájv, szerencséje van, ha épp ma loggol be
alul a számlaszám köszi

 

(Illusztráció: Sherrell Rodgers: Dancing in the Rain)

lidl népe; fegyelmezetten alszik; treptower park

 

lidl népe

kevesebb kétségbeejtőt tudok momentán elképzelni, mint itt ezt a bevásárlást
ezt a téblábolást a polcok közt egy paprikával
kint minden sötét, pedig még csak fél négy
bent a neon hasít teret és mutat padlót a lábunk alatt
hiperrealitás, éles és kemény
de legalább meleg van
lézengek, mára vége
a legrosszabbon már túlvagyok
ez már a legrosszabb utáni legrosszabb
csodálkozva tapasztalom, hogy van ilyen –
pittyeg a kassza
a szememet alávésik a neonok
mindenki a polcokat nézi
közös platform, bevásárlás a szupermarketben
ez a jutalmunk, a szórakozásunk
egy eurót bedobók, felelős mintha-felelősök
mi vagyunk a lidl népe
a pénzt, amit a szomszéd épületben kerestem, itt elkölthetem
és akár órákig ténfereghetek itt
zsömlét vennem és paprikát, sőt csokit meg alkoholt is
szabad

 

fegyelmezetten alszik

szálegyenesen, kihúzott háttal alszik
az utas velem szemben
nem dűl senki felé
feje nem válik nagy, nehéz golyóvá, nem billen, nem csuklik semerre
marad középen, tengelyben tartva önmagát az öntudatlan test
épp csak szeme csukva
mintha csupán lefele nézne
legszívesebben ráordítanék
ráznám
„mit csinálsz!! hagyd abba!!“
felnézne álmosan, nem értené
pedig biztos ő se így képzelte ezt az egészet
nem így, hogy az s-bahnban egyenesen ülve fog aludni
nem zavarva kilengő súlyával a tömegközlekedő emberiséget
tartva a feszes kontrollt önmaga fölött
még álmában is

 

treptower park

a megállóban egyre többen állunk
nincs tovább s-bahn, mindenkit kiszállítottak
ki tudja, mi történt
vezetékszakadás vagy a sínekkel van valami
vagy az épp induló vonaton fedeztek fel valami műszaki hibát
esetleg a mentőknek vagy a rendőrségnek kellett beavatkozni valahol
éjjel fél egy van
rettenetesen fáradt vagyok
már akkor rettenetesen fáradt voltam, amikor sonjától elbúcsúztam
hátamon tízkilós hátizsák plusz a tréningcuccok plusz még a könyvek
kezem a cuccokra fagyott
már az összevissza elterelés és a háromszori ide-oda átszállás is kikészített
és most ez

a megállóban egyre többen állunk
csodálom, hogy az emberek milyen türelmesek
nem ordibálnak káromkodnak
nem rúgják szét maguk körül a kukákat és csapkodják körben a bokrokat
nem lázadnak fel

körülbelül háromszázadmagammal állok a treptower park megállójában
várom a pótlóbuszt
nem jön, egy óra harmincöt
nincs információ
se hangosbemondó, se tábla, se kiírás
se az s-bahnnak valami egyenruhás embere
a park sötét, előttünk csak autók húznak el
szerda van
persze korábban kellett volna hazaindulnom

állunk az ideiglenes buszmegállóban és várunk
hirtelen felcsap bennem a gyűlölet
és a tehetetlenségtől elsírom magam
visszahúzódom a lámpafényből
a fekete düh torkomba folyik
pontosan most pontosan itt
torlódik fel és dől önmagába minden irány

 

(Illusztráció: Susy Soulies: Three Amigos)

függöny; kávéscsésze; biciklin száguldok

 

függöny

színház, ahol a színpadon nem látható semmi
az előadás eltakarva folyik
a nézők nem néznek, csak a függönyt
elég tudni, hogy az előadás: van
a függöny mögül néha kihallatszik, hogy
valaki járkál
valaki beszél
valaki táncol
és valakik valamit csinálnak

 

kávéscsésze

nagyseggű, szamurájkontyos óriásnő
kezében gyerekcsörgő, táncol a szélkutyával
dereka felszáll a végtelenbe
és hátsójából, mint hátrahagyott nyom,
ideformálódik egy homorú világ
lecsöppen indokína és a hindusztáni-félsziget
egy nagyzási hóbortban szenvedő dél-amerika elhörpinti a jellegtelen északot
helyén lapos európa-tarló marad
a nagyseggű óriásnő kerek világszéken ül
szövő-hangszerét készséggel tartja oda a szélkutya mancsának
az belepancsol, fogja, habbundája repül
bodros fülhaja mögötte lebeg
kíváncsi orra vidám
az óriásnő másik keze az elfolyó tűzföldre mutat
itt majdnem összeérnek a dolgok a homorú világban
de már kezdődnek is elölről
selymesbarna luftballonok szállnak elszabadulva
és egymásba futnak az árnyalatok
a legsötétebb az óriásnő széles feneke, szoknyája
az eredet
fölfelé már minden halványodik
szélkutya táncol óriásnővel körbe-körbe a világ fenekén

 

biciklin száguldok

biciklin száguldok
és mikor hátranézek, egy ember rohan utánam
ég a szája
csak a szája
ordít végig át plänterwaldon
tátott szájából ömlenek a lángok
még gyorsabban hajtok
még gyorsabban és még gyorsabban
de ő elképzelhetetlen sebességgel fut
utolér
már itt van
rohanásból pattan a hátsó ülésre
közvetlen közelről a hátamba ordít
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
gyorsítok
még még
de hova nincs hova
viszem az ordító embert
a lángok a ruhámba kapnak
lefékezek, eldobom a biciklit
és rohanok amerre a szemem lát

 

(Illusztráció: Giacomo Balla: Dynamism of a Dog on a Leash)

ez egy mese; üzenet

 

ez egy mese

a királylány a toronyban a királyfi a világban, jó messze egymástól
mindkettőjük megpróbáltatások között
közben leveleket írnak egymásnak postagalambbal
tartják a kapcsolatot
tudnak egymásról mint öröm és bánat
nem hagyják el egymást a híradásban
ez a viszonzott plátói szerelem
hűek egymáshoz a nemtalálkozásban
a lány vár
nézeget a toronyból
öntözi a virágait
mittudomén, nő a haja
néha kimegy futni az erdőbe és ehhez kifesti a szempilláját
szenved
néha örül
fantáziál, de reáliákat
a fiú meg szintén szenved
gyárban dolgozik, futószalag mellett, amitől teljesen kész van
de pénzt kell keresni, hogy külön költözhessen a szüleitől
aztán, ha külön költözött, másik munkát kell keresni, mert az egy másik város lesz, a lány városa
szóval ezzel eltelik egy kis idő
és aztán egyszer, amikor találkoznak
amire ezer éve várnak
persze eközben vágyakoznak is
mélyeket lélegeznek néha elalvás előtt, mikor becsukják a szemüket
és amikor kinyitják, és a másik ott van:
két ezeréves ember néz egymással szembe

(töpörödött öregasszonyt vetkőztet bokáig érő szakállú aggastyán
ha majd egyszer
david és eszter
ketten
hol nem volt lesz
összehozzák az ószövetséget
király és királynő, ez nem mellékes
mindketten ősöregek
avagy örökifjak
és már nem nagyon tudnak egymással mit kezdeni
azonkívül, hogy meztelenül hordják egymásnak
a koronát)

 

üzenet

a legutóbbi üzeneted
egyperces hangüzenet
arról, hogy megérkeztél egy tőlem ötszáz kilométerre lévő városba
valahol kint beszélsz, teraszon vagy kapunál
hallani, hogy esik az eső és cigarettázol
és a hang
a hangod
ahogy hajlik
érzékeny mélymagas
engem kerülget
pedig egész másról beszélsz
szakad az eső, hideg, vizes este
csak a cigaretta parazsa forró és a füst
ahogy két szó közt kifújod
izgalmas, váratlan ritmusok tolulnak a beszédbe
elképzelem, ahogy állsz a ház előtt a sötétben
és már tudom, hogy elalvás előtt meg fogom hallgatni még jó párszor ezt a percet
ami egyáltalán nem valami szerelmes vagy erotikus üzenet
nagyon is köznapi
hogy mindened fáj és halálfáradt vagy
és a költözés jól ment
és hogy most egy zuhany, egy sör és nyugizás
és holnaptól kezdődik az új munka
és ne készüljem magamat halálra az órákra
semmi értelme, hisz a csoport olyan, amilyen
és hogy hallunk még egymásról és hamarosan találkozunk
hamarosan
bis bald

bis bald, mondom én is itt a szobában
koppan a szó
milyen ostoba is egy szoba az esőhöz meg a füsthöz képest
süket, poros doboz
félóráig gondolkodom a válaszon, le is írom
állítom a hangomat és hogy mit mondok és mennyit
nézem az órát
ne legyen több, mint egy perc, de inkább kevesebb
aztán hogy ne legyek elfogódott
természetes legyek és spontán
persze az ezek után nem nagyon sikerül

vajon te holdvarázsló vagy vagy napvarázsló
utána ezen gondolkodom
kéne tudnom, mielőtt elkezdek intenzíven gondolni rád
a hold nekem halálos, teljes pusztulat, csak azért
a kisebb rangú égitest meg kicsi
nekem csak napvarázslók jók
(én is az vagyok)
de a varázslóképesség, bárminemű, olyan őrületesen ritka,
hogy ha ráakadok, hanyatt-homlok belezuhanok
végre! aaaaa végre, végre! de jó!
a nagy megkönnyebbülésben és felszabadulásban nem veszem észre, hogy ez csak a hold
a fényt csak tudja, de nem valósítja meg
visszfény
határtalan és bűvös, de ereje nincs
a semmi játszik benne
engem viszont be tud szőni és ilyenkor teljesen elvesztem magam, mert azt hiszem, valóság
nekem minden valóság
életem egyik alap érzéki csalódása ez
amit a varázslás ritkasága okoz, meg a bennem lévő alapvető szerelem
szóval nagyon remélem, hogy te is nap vagy
és akkor nyugodtan elkezdhetek fantáziálni rólad holdas fantáziákat
mert akkor lehet
(akkor mindent lehet)
azt is, hogy a sötét esőben állva forró cigaretta-hangon beszélsz nekem a telefonba
ötszáz kilométerre tőlem
egy percig

 

(Illusztráció: John William Waterhouse: I Am Half-Sick of Shadows, said the Lady of Shalott)

ülés aszott fűcsomón; borostyánkő; égbolt; napszem

 

ülés aszott fűcsomón

a saját erdő, mindig az a legjobb, mert úgy saját, hogy én vagyok övé
itt, ebben az erdőben van a világ legszebb helye
a legeslegszebb
most persze mindenki valami nagyon különlegesre gondol
pedig a legszebb hely nem különleges, sőt, még csak nem is feltűnő
egy idegen magától valószínűleg észre se venné
csak egy fát látna, ugyanolyat, mint hatszáz másik, felpúposodott száraz fűvel
meg törött fehér ágakkal alatta
körben nyírfák meg bokrok, amiken bújik a hajtás
ez az? kétkedve nézné
pedig a legszebb helyet nem nézni kell, hanem onnan kell nézni
a legszebbség nem látható rajta, csak belőle
ezért is nem tűnik fel, ha keresi valaki
néha még én se találom, ide-oda bóklászok a hasonló fák közt
a hely elrejti magát, amikor túlságosan is a ránéző szem vezet
az idegennek meg kéne mutatnom, hogy nézd! ülj le ide! innen –
ő leülne, fészkelődne a megviselt mohán
és próbálkozna, jé, tényleg! nagyon szép – és bólogatna
szépnek találná, kicsit értené is, de titokban elképedne:
ugyan hogy tarthatja valaki éppen ezt a helyet az egész világon a legszebbnek?

pedig az a fa!
és alatta az a hely!

 

borostyánkő

vannak kikezdhetetlen napok,
amik önállósítják magukat és leszakadnak
kiválnak az események iszonyatos jelentéktelenségéből
a tények egyforma, piszkos folyamából
milyen fura, hogy a legvadabb szarságokban,
a legmélyebb szerencsétlenségekben is vannak ilyenek
borostyánkő-emlékek, zárvány-idők, befelé kristályosodók, sötét mézüket befelé sűrítők,
amik akkor is a megmaradnak,
mikor a körülöttük lévő történet már rég eltűnt
elszürkült vagy elátkozódott
ők ragyognak sötéten, sárgán a hamutengerben
az érdektelenség elpergő pora és az elátkozások nagy gödrei közt

sok száz, sok ezer por-nap
hosszú örömtelenségek közt
megfogom őket
sima, meleg kő, csepp-idő
az ember táguló orrcimpákkal ül, szemét lehunyja
és a tapintás és a látás melegéből
belép a kőbe
a kristályos méz-barlangba
a barnán húzó nehéz fátylak alá, a csillogó, aranysárga lépbe
a méz-üvegbe belefagyva erek, levelek, rovarok
milyen is volt hát, milyen volt az a nap?
lassan megolvad és a kristályban áramlani kezd a tündöklő régi idő
süllyedek egyre lejjebb
lélegzem, élem az egykor-volt napot
mézbuborékok szállnak fel a számból

este elalvás előtt vagy az s-bahnon ülve, hosszabb út alatt
eltűnök a borostyánkőben

 

égbolt

egy vékony szelet holdat kérek. köszi.
felhő?
felhő nélkül.
szelet szeretnél?
igen.
és te mit kérsz?
egy napot. vagy nem, kettőt. lehet kettőt?
lehet.
vagy inkább hármat. lehet hármat is? mennyit lehet max?
hetet.
ennyi van fejenként vagy ennyi az összes?
ennyi az összes. nincs több nap.
kérhetem mind?
igen.

 

napszem

szembenéz velem a vonatablakon át
felállok és az üveges ajtóhoz megyek, hisz már nem sokáig látni
épp észrevétlennek és szeretetlennek érzem magam
a fülemben napok óta ugyanaz a dal jár
a moszkitókról és az élőlények egymást falásáról
a napszem most engem néz
követ
követi az s-bahnt és az s-bahn ajtóban engem
elbújik-előbújik a novemberi város fölött
látva vagyok
nézzük egymást

 

(Illusztráció: Tamara Phillips: Sun water)

a tréning után; április; egyszer majd

 

a tréning után

kilépni a tűzből magasfeszültségből
mozdulatrengetegből tízezres fordulatszámból
eva kiáltásaiból az örvényen át
a már átcserélt száraz ruhában kimenni a tágasságba
a hangokba
a fénybe a házak oldalán
a fák telizöld koronájába
kilépni a tanzfabrikból eva tréningje után

……………………………..és menni az utcán

az ösztönök és érzelmek meghunyászkodva, nyelvüket lógatva kushadnak
ki vannak nyuvadva hálaisten
az élmények és emlékek csuromvizes, ledobott rongyok
fent hevernek a terem padlóján
most aztán egy ideig kuss van
ilyen az, amikor a tűzmanó kicsi és erőtlen

a tréning után csak vagyok
belélegzem, visz az este
fáradtságtól zsongok
a mehrindgammig és a südsternig

……………………………..enyém az út

ilyenkor nem nyomasztanak a dolgok
hogy a tetteim, a szavaim, a napjaim
a mód, ahogy élek,
én:

……………………………..nem vagyunk megoszthatók –

a tréning után megbékélek a világgal
nem zavar se igazságtalanság, se bánat
a dolgok vannak
nincs rárakódás
csak utca, lámpa, fák,
emberek szatyorral, közlekedés
és fent az ég

……………………………..együtt az időben

ó ez az időben-lét! együtt mozdulunk
a tágasságban járok, fent, szét, mindenütt
így-kell-lenni-érzés, rend-érzés
nézem a mehringdamm fáit

……………………………..és így megyek gyalog

 

április

a köpenicki kastélyparkban heverek
kijöttem lenni
utat törtem a burjánzó, őserejű növényzetben,
és kipróbáltam, milyen, ha leülök
a szőnyegszerűen összenőtt sövény benyomódott, nem értem szilárd talajt
most nincs alattam föld, csak az ágfonatok
csukott szemem mögött vörös-narancs hőmező, fehéredik, ha fejem fordítom
bal kezem a vízbe lóg, hideg
bennem futnak össze a hőmérsékletek
mindenütt madarakat és virágokat hallani, az első virágokat idén
nehéz vagyok, kezem-lábam ólom
de jó, most nem nekem kell tartani ezt az egész súlyt
de jó, csak leadom ide, tartja más
csukott szemmel feküdni így hanyatt az elhagyatottságban
elvileg ez egy teljesen kiszolgáltatott pozíció
szabadon rámtörhetne bárki
de semmi veszély
ruganyos ágak tartanak és melegít a nap
örök sövény a félsziget szélén
éles, fényes, friss határtalan
narancsvörösbe merülök
döngésbe, zúgásba, pittyegésbe
suhogásokba,
amik a vizet érik és darabokra szelik a levegőt

 

egyszer majd

egyszer majd más lesz
mondom magamnak
mert kinek is mondanám
ki más van még a köpenicki kastély parkjában szerda este
a vizet bámulom és benne a világosságot,
amiből majd az este jön
diluvium
mondaná nicolas
ezt a szót tőle kaptam
a köztes időt jelenti, a forrástalan, lassú, maradó világosságot,
amikor már nincs nap, de még van, késlekedik a fény
alkonyodik –
azóta sokszor eszembe jut
esti világosságnál felnézek az égre és azt mondom:
diluvium
más latinul gondolni rá
külön jelentést kapott az idő
milyen hihetetlen ajándék egy szó!
homályosan az etimológiát is sejtettem benne, a lu-ban a luxot
éreztem, a di-ben a kettőt:
kétféle fény, a nappali és az éjszakai, és a kettő közti idő
most, tizenegy év után valamiért csak úgy rákerestem a latin-magyar
szótárban és ott az állt:
diluvium: özönvíz, árvíz
nem hittem a szememnek
özönvíz?
nem létezik
nicolas rosszul tudta? vagy csak átírta a szótárt, ahogy rimbaud-t is
meg a görög mitológiát, saját mitológiája szerint?
de akkor mi a fene az alkonyat?
az alkonyat crepusculum
crepusculum!!!
hát ez még rosszabb
micsoda béna, roskatag, roggyant szó!
milyen bekrepált!
mintha valami kripli nyekergetné a rozzant crepusculumját pár garast
remélve a sarkon
vagy tekerne erre szánalmasan egy csotrogány crepusculummal, ami
mindjárt szétdűl alatta
a diluvium mennyivel szebb, milyen hatalmas, micsoda íve van!
igazi ó nagy kerek kék ég
és hangszer is
és zárt és rejtett: Nagy, Titkos Szó!
zengő lakatját felkattintja a „d“, szélesre tárja az „i“, dallamot fúj
bele a „lu“ és a „vi“, összehúzza és felszívja az „u“, majd rázárul
lágyan az örök „m“
sötétből a sötétbe tart, középen előfuvolázó fülemületrilla világol
diluvium:
a nap nélkül itt maradó fény titka –

most köztes idő van
átváltozás
minden áll
állnak a hosszú bojtos füvek egy irányba
semmi se rezzen
levél se moccan, nincs szél, a levegő nem jár, sík lap a víz
sose tudom eldönteni, hogy melyik a titokzatosabb
az, ha fúj a szél, vagy az, ha minden áll
most ez van:
álló füvek vigasztalansága
a partról soha el nem úszó félsziget
soha el nem mozduló bokrok
soha el nem menő pad
soha nem rezdülő ágak
és a füvek, a füvek!
a nap nélkül maradó fény lassan beléjük szivárog
már csak onnan világít
egyszer majd minden más lesz
egyszer majd minden jó
igen igen
és két sírás közt újra csak elképedek, hogy hiába a túlnépesedés,
mégis milyen egyszerű egyedül lenni
hogy azon a helyen, ahol én vagyok,
az én helyemen, amit én töltök ki a térben:
senki nincs, egyedül csak én
milyen furcsa is ez
de nem csak ott:
közvetlen mellettem sem, holott már hét és fél milliárdan vagyunk
akkor ez azért mégsem magától értetődő
de az egész kastélypark üres
és lassan már az utcák is fent
egyszer majd jobb lesz
biztatom magam
egyszer majd más lesz
és bizonyossággá nő a sejtés, hogy épp ez lesz
éppen ilyen lesz mindig
pontosan ilyen
most pontosan a mindig közepén vagyok



valahonnan nevetés hallatszik
besötétedett
égnek a lámpák a tó túlsó partján és a távoli házak ablakaiban
rezeg a víz
vége
megint minden egyértelmű
megvolt az elválasztás
a válság elmúlt
a bojtos füvek is túlélték és a bokrok
és én
elmúlt a diluvium

 

(Illusztráció: Face leaves butterfly)