Parragi Eszter összes bejegyzése

Teaházi, kávéházi, kocsmai és éttermi felszolgáló, konyhai kisegítő,tanár, cipőbolti eladó, szüreti munkás, takarítónő, hegy- éssziklamászó, napközis tanító, fétisklub-táncosnő, profiautóstoppos, amatőr emigráns, üveggyűjtő, táncelmélész és-gyakorlász, váratlanul felbukkanó utcai attrakció, buszmegállóiverekedések hőse és színházazegészvilág. Sokrétűeltévelyedései közben írta a Mire gondol az ember hagymavágásközben című összesművét. Vérnyomása alacsony, pulzusa magas,38-as sztepcipőt hord. Önmagát egyedül neveli. Állampolgárságáttekintve: ír. Neme: fontos. Kora: nő.

emberek; hurcolás; lapát

 

emberek

az emberek érdektelen és érvénytelen beszéde
amitől máskor megőrülök
most csak simán elúszik mellettem
lenyalt hajú fazon, ordítva telefonál
igen, csináld meg légyszi
lépj be, igen, és húsz eurót tegyél rá
köszi csácsá
a vastag hangú nő meg felnőtt fiának beszél megállás nélkül
közben minden mondatnál megérinti a vállán, a mellén, a kezén,
böködve, paskolgatva,
miközben amaz csak a síneket nézi, mintha itt se lenne
igen és aha – ennyit mond néha
ezek itt a kollegákat szidják a korrektség és a kritika látszata alatt
az undorítónál is alacsonyabb, ahogy vigyázva a szavakat használják
odébb csúf anya és csúf lánya
ugyanolyan farmerkabát ugyanolyan fekete okosszemüveg
ugyanolyan zsíros seggük ugyanúgy billen
a reprodukció kiábrándítósága
de most nem idegesít, meg se érint
az emberek iszonyatos jelentés- és mondanivaló-nélkülisége
és a vele párosuló elképesztő mértékű öntudat
amitől alapesetben behányok
most mintha az egészet képernyőn nézném
az egyen-leszbikusok itt az orrom előtt
egyikük rondább, mint a másik
frizurájuk, mint az amerikai tengerészgyalogosoké
húsos, ronda orrukban a piercingek
kidagadnak a tépett nadrágból
egymás vigaszai
látszik, hogy sértődöttségből választottak szexuális hovatartozást
kiszálltak a kilóra mért heteroszexuál szabadversenyből és azóta folyamatosan demonstrálnak
azóta bátrak és erősek
azóta minden sétájuk manifesztum, minden fogmosásuk politikai aktus
a nemi identitás mint életünk értelme
az abszolút és totális katasztrófa tövében
végül is mért ne, olyan mindegy, hogy környezetvédelmi aktivizmus, büdösnagy karrier vagy ez
bezzeg itt a piroskabátos nő a botsarkú cipőben
bezzeg ő versenyezni akar, győzni, győzni mindenáron
édes istenem, és milyen a férfi, akiért teper
rücskös képű ifjú, sör bádogdobozban, levegőt se vesz, úgy dumál a telefonba, ide-oda fordul a padon
a nő meg próbálkozik, közvetlen elé áll
nézz! nézz meg! láss meg! kiabál a piros A-vonalú kabát meg a botsarkú cipő
de a rücskös képű rá se néz, csak megállás nélkül nyomja a sódert a telefonjába
vigasztalan az emberiség én mondom
amott meg az ócska hulladék-angollal a yuppie-k, napszemüveg éjjel
az örök coolness és a mindenható style
mennek partizni
meg ez a borzalmas fontoskodó alak itt szemben meg a gügyögő nője, ezek is angolul szakértenek
mindannyian angolul szakértjük a semmit
a nyelven, amit a látszattal ellentétben senki nem beszél
az egymást egyezményesen nemértés nyelve
bábelben még nem volt ilyen probléma
Isten is jobban tette volna, ha a közös nyelvből csinál látszatot, nagyobb bosszú lett volna
dehát néha Isten is naiv
vagy csak túl dühös ahhoz, hogy raffinált legyen
mellettem két sovány, barázdált képű, barna arcú fickó sörösüveggel
na nekik nem a party jutott, látszik
vajon hány évesek lehetnek
az a gyanúm, hogy valójában még fiatalok, csak a túlélési harc és a megveretettség véste így szét az arcukat
egyébként a szokásos, mindenki bekábelezve és becsatlakozva
fület bedugva, maga elé beszélve
emberek feladat és tett nélkül
emberek élmények és tapasztalat nélkül
emberek gondolat nélkül
emberek fantázia nélkül
emberek élet nélkül
visszakötve a köldökzsinórra, gyermekünk tápláljon bennünket bébi-nedveivel, föl nem nőtt anyákat
egy sör, egy joint, meg egy profil a facebookon és az instán
ennyi a minimum szükséglet a lakatlan szigeten
egyben ennyi a maximum is, sőt az optimalitás
aaa visszakívánom a szóbeliség korát
ami maga az abszurditás, hiszen épp őrült tempóban jegyzetelek, egy füzetbe,
amiben papírlapok vannak és amibe tollal kell írni
és arra gondolok, hogy a kultúránkon talán végérvényesen diadalmaskodott
a lakksima, tükrös felület
a műanyag-üveg
amit össze akarnak hozni a foghatósággal
mintha ennek bármi értelme lenne
siklani ujjal és tapintgatni jelentés nélküli szavakat, képeket
beléjük nyúlni, folyton próbálni, valódiak-e
„megnyitni” őket,
hátha!
hátha egyszer valódi vér folyik ki a képernyőn és hátha kidomborodik belőle a felpumpált nő!

és aztán ott vannak azok, akik az s-bahnba szállva azonnal elalszanak
arcuk még álmukban is komor
szemük közt mély ránc
szájuk összeszorul
mintha befelé néznének és valami nagy filozófiai kérdésen töprengenének
pedig csak átdolgozták a napot
vörösbarna fej
könyökére támaszkodva alszik már jó ideje
vajon hány sörrel támogatta meg ezt az alvást
most pozíciót vált, kezét szája elé teszi, úgy támasztja meg az állát
felnéz, aprókat pislog,
kérdés, lát-e bármit is
és már vissza is hull előbbi helyzetébe, öklére dűl
az ajkakat talán a homlok és a fej súlya préselte ilyen keskenyre
talán neki van még mit mondania, ha semmi más, hát legalább egy káromkodás
egy súlyos, rövid baszd meg
talán abba összesűrűsödne mindaz, ami ebből az egész hosszú s-bahn szerelvényből hiányzik
a jelentés
de sajnos ez a káromkodás nem hangzik el
csak napszemüveges majmok vihognak egymás közt

 

hurcolás

az s-bahn ablakában elrondít a hideg
fáradt karikák
vörös, sovány arc
most leginkább a hetvenéves apámra hasonlítok
mielőtt az otthonba költözött
nagy krumpli orr, kialudt tekintet, vésetek

a megálló túloldalán megint felhúztak egy házat
a sarki bolt kávéja meg elromlott, szar vizes lötty
ezekből látható, hogy múlik az idő
mert a mozdulataimból, amikkel a függönyt eresztem le minden este
meg amikkel a matracot tolom félre a szekrény elől minden reggel
meg a postaláda-nyitásaimból, virágöntözéseimből nem

tavasz van, de eltakarja az eső és a szürke ég
el fog múlni úgy, hogy nem is látjuk
egyszer majd kisüt a nap,
de akkor már minden kész lesz

mostanában a metrószerelem is megritkult, nem tudom, mi lehet az oka
talán csak nem vagyok elég éber
vagy megritkultak az érdekes férfiak
vagy én nem vagyok elég érdekes, nem tudom
de én inkább a férfiakra tolnám a felelősséget,
eddig is tiszta reveláció volt olyat látni,
aki egyáltalán feltűnt, nemhogy olyat, aki tetszett
például olyat, akinek van tekintete
hány tekintet nélküli ember van, te szent ég
persze az én érdeklődés-nélküliségemben azt hiszem, az is benne van,
hogy valójában még mindig azt várom, te hülye D., hogy véletlenül összefutunk
megpillantjuk egymást a tömegben,
a tekintet nélküli emberek között valakit, aki lát
bizonyos állomásokon, bizonyos vonalakon ennek a valószínűsége megnő, úgy képzelem
minden hasonló profil vérnyomás-emelő faktor, minden hasonló sziluett ütés
mekkora balfék vagyok, hogy nekem még a metrószerelem is csak emlék és képzelet

 

lapát

nemrég új szemétlapátot vettem a régi sötétkék műanyag helyett
nemesacél
vadonatúj, impozáns darab, ez aztán egy egész életre szól
hosszas nézegetés és vágyakozás után megvettem
utolsóként lógott a menő háztartási eszközök falán
most meg már nálam villog fémesen
felületét nem karcolja karc, körvonalait nem töri törés
nem szennyezi se szenny se nyom
épen, élesen fénylik
a lapát: tökéletes
néha csak úgy felemelem a sarokból és belenézek
sima lapjában tisztán látom magam
homorú vagy domború oldal, csúszik és játszik benne a forma, ahogy mozgatom
megnövök, összemegyek
nézem magam
döbbenetesen tiszta és világos az ostoba műanyaghoz képest
ó acéltükör!
az igazságot mutatja
torzképet
rólam

 

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eye pond)

áááá az utak; arany fény; párhuzamosok

 

áááá az utak

hát mert hogy az a kérdés,
hogy hogyan keresztezik egymást az utak.
hogy hogy fogok én találkozni bárkivel is,
ha mindig ugyanazt az utat járom,
a szokásos utakat.
akkora véletlennek kell történnie, amit el se tudok képzelni.
már önmagában az, hogy a másik és én egy helyen legyünk, egy mezőben úgymond,
vagyis észlelhető távolságban!
aztán, hogy észre is vegyük egymást.
mert simán lehet, hogy még akár közel is vagyunk,
nem sikerül, mert az egyik épp a közlekedési lámpára néz, a másik meg a földre.
aztán az egyik rohanni kezd, a másik meg épp a táskáját cipzározza be.
soha nem tudják meg, hogy ott voltak egymás mellett.

milyen is az, mikor az ember megoszt valamit?
mikor volt utoljára olyan
elmesélni valamit tényleg-szavakkal, látomásozva égve lelkesedve,
leírni színes, apró, jelentőségteljes részleteket, amiket mind észrevettél és megéltél
amiket senki másnak nem mesélnél el,
és amiket senki másnak nem lenne türelme végighallgatni, se fantáziája végiglátni
de ő, ő értené
ő élvezné
ezt akarná
ezért szeretne
benne akarna lenni ezekben a világokban
és minden onnantól lenne csak érvényes, hogy neki elmesélted
ó megtörténtté tevés!
vagy milyen az, amikor valaki vár. otthon, vagy a reptéren, amikor külföldről visszajössz.
nem az ürességbe érkezni, hanem abba, hogy valaki már ott van
milyen, amikor ajándékot kapsz. kis elejtett mondataidat, kósza kívánságaidat amikor valaki megjegyzi. és ad apróságokat, csak úgy ok nélkül
créme brulée-t vesz neked például, vagy gránátalmát, csak mert szereted
és milyen ajándékon agyalni neki. gondolkodni, tervezni, titokban csinálni, rejtegetni előle hosszabb időn keresztül, és végül odaadni
milyen életre-halálra vitázni valamiről, gyúrni és gyömöszölni, fúrni és szétszerelni a dolgokat, pakolni szét elemeikre, alájuk feküdni, fölébük szállni, rájuk mászni, rakosgatni őket összevissza, két szerelő csavarkulcsokkal a dolog két oldalán, jó izgalmas hibakeresés.
milyen, amikor átölelnek a konyhában. és milyen, amikor valaki neked főz.
milyen a mezőn mászkálni a nyakig-gazban este, meg mindenféle olyan helyeken, ahol senki sem jár.
vad dolgokat véghezvinni
beszállni hajtogatott papírhajókba és elhajózni messze tengerekre, odüsszeuszkodni ketten, mindenféle gyanús szigetek között veszni el
nekirugaszkodni hatalmas hegyeknek utcai ruhában csak úgy egy délután, és mászni, mászni a mászhatatlant, a matterhornra fel!

de minél idősebb vagyok, annál kevesebb férfi tetszik. gyakorlatilag senki. nyilván én is egyre kevesebbnek tetszem, de most annál maradok, hogy ők.
mi kéne, hogy tetsszen?
rondák. unalmasak. végtelenül önimádók.
szűkagyúak. egysíkúak. laposak.
lassúak.
nincs humoruk, nem értik a viccet.
a szokásaik rabjai, földlhözragadtak és megrögzöttek.
fantáziátlanok. tudatlanok. integrálaltlanok. álszentek.
fingjuk sincs semmiről.
működnek, és ezt életnek tartják.
gyűjtik a gyűjtenivalókat. és aztán felmutatják.
semmivel nem terhelhetők. összeomlanak egy széllibbenéstől.
nem vállalnak felelősséget, leginkább semmiért.
üvegen át krémest nyalók.
egyszer leérettségiztek és azóta semmit nem tanultak hozzá.
kibaszott bunkók.
érzéketlenek. közönyösek.
betörők: gyorsan lerabolni, amit le lehet és vinni, vinni, pucolni el vele.
sötétek.
szétesettek.
erőtlenek.
gyávák.
tartás nélküliek, lekvár-emberek.
rohadt zártak, és erre még büszkék is.
pitiánerek, alacsonyak. az elviselhetetlenségig kicsik.
aki meg izgalmas, érzékeny, fantáziadús, nagy, szellemes, szép: az meg mind depressziós és engesztelhetetlenül gyűlöli magát.
ez mért van?
mi a fenét kezdjek ezekkel ÉN?

 

arany fény

kellene egy szem, amikor így süt a nap
kellene egy szem ehhez az arany fényhez
ami fölfogja és összegyűjti a sugarakat
hogy ne csak az eredetit lássam
de a visszfényt is
a tükröződést a szemben

hogy is lehet
ennyi ember
mennyi is lakik berlinben?
ömlenek szembe a buszon, mozgólépcsőn, zebrán
milyen hihetetlen, hogy ebből a rengeteg emberből,
akik közt állítólag nincs két egyforma,
egy se tetszik
csak az arany fény tetszik, ahogy végigsüt a városon

 

párhuzamosok

ma a boltból kilépve közvetlen mellettem az úton
befordult egy srác biciklin
ő a zsömléjéből harapott le épp egy darabot,
én meg épp a számat nyaltam körbe a dobozos radler után
pont egymás szemébe néztünk
hangosan elnevettem magam
nem tudom, neki feltűnt-e szájmozgásainknak ez az egyidejűsége
az ő fogai és az én nyelvem
vagy csak én vagyok ilyen éhenkórász momentán
nem lenne csoda, ha kívánnám a szendvicsét hahaha
vagy ha szeretnék a szendvicse lenni –
ő meg lehetne az én radlerem –
micsoda váratlan erotika ezen a napsütötte délutánon itt az aldi előtt!
sajnos azonban az ilyesmi a túléléshez túl kevés
max egy versre elég
vagyis akkor mégiscsak túlélés
esetleg ha látta volna, hogy nevetek, talán megismerkedünk
és talán tényleg megkínál a szendvicséből
normálisan
mert tényleg kurva éhes vagyok
én meg felajánlom a dobozos radlert
és spontán piknikelünk a büchnerwegen
aztán addig hörpölgetünk harapdálunk egymás dolgaiból, hogy végül
felülök a csomagtartóra és elbiciklizünk valahová

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Immaterial Monoliths)

s-bahn; monológdialóg; magma; munka, asszonyok

 

s-bahn

háttal a jövőnek arccal a múltnak
ösztönösen így ülök
és mivel mindenki amúgy is a menetirány szerinti helyekért van oda
én legtöbbször könnyedén találok helyet akkor is, ha tele van az s-bahn
nézni örökké visszafelé
dacolva a haladással
demonstratívan hátat fordítva a progressziónak
vitetni magam, nem látva, hova
nézni, ahonnan eljöttem
nézve a régit
az elhagyott helyet
néhai megállót, volt utcát, egykori fákat, elmúlt házakat
hátrafele menni és olvadni lassan el
zsugorodni, párafolt az üvegen,
makacsul az elmúlót nézni mindig
nem én őket: ők vesztenek el engem
hullani hagyom őket, mit is tehetnék
a metrószerelem az egyetlen lehetőség
soha vissza nem térő tekintetek, elkapott szemek
kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak

 

monológdialóg

hogy is bírtuk-bírjuk ezeket az éveket, sonja
hogy is bírunk így létezni
kiszolgáltatva minden pontosvesszőnek
biztosan találnak, csak mi, egyedül mi nem vagyunk biztosak
talaj helyett szanaszét csúszó jégtáblák
fél lábunk merül a feneketlen semmibe
mi meg fent kapkodunk mondatok után
megírjuk, átírjuk amit még lehet
hogy is tud halmozódni, ami nincs?
hogy tud halmozódni a hiány?
pedig mi felhalmoztuk annyi év alatt
ragyogó keresésünknek
szárazon és szomorúan
ugyanaz az oka

aaa sonja
ez az út itt
ez a mindeneste-út
ez a mindeneste-utolsó szakasz
ezek a mindeneste-neonlámpák
ezek a házak itt
ezek az üres utcák
ezek az üres utcák!
és köztük és rajtuk
ezek a lépések
a lépéseim
mikor változnak meg végre

 

magma

megyek a könyvtár felé
buszok mennek és váltanak a lámpák,
és táblákon olvasom, hogy Brook-Taylor-Straße meg Rudower Chaussee,
közben a föld mélye most is olvad
elképzelhetetlen hőfokon működik odalent egy vulkán
nyomják egymást, préselik és gyúrják a kőzetek,
birkózik önmagával a vetélytárs nélküli anyag
mi lenne, ha most egyszerre megolvadna itt a humboldt egyetem természettudományi kara
a kémialaborok az informatika tanszék meg a fénytani intézet
és az anyag, vagyis amit mi itt fent anyagnak ismerünk, és aminek olyan neveket adunk,
mint aszfalt meg tégla meg acél meg üveg meg beton
nem lenne többé elkülöníthető
összezuhannának a közlekedési lámpák és felforrnának a buszok
elfolynának a lépcsők, egymásba csúsznának a felüljárók
megtekerednének és nyolcasokat vetnének az utcák,
felpúpozódnának gyűrődnének összevissza sosem látott halmazállapotban
és már nem mutatnák táblák, hol van a Brook-Taylor-Strasse és a Rudower Chausse
és a természettudományi kar sem lenne megtalálható

 

munka, asszonyok

mancival csütörtökön takarítjuk a praxist
és ahogy elhagyjuk a várószobát, manci megy elöl,
kezében nagy cserép átültetendő virág, bólogat, mint valami győzelmi pálma,
a porszívót meg maga után húzza, engedelmes állatot kötélen.
én mögötte, kezemben az ablaklemosós vájling,
mintha valami szent löttyöt vinnék.
nagy óvatosan, méltóságteljesen megyünk,
az előszobát épp most mosta fel, ezért kerülőúton kanyargunk át a rendelőn,
több helyiségen, nyitott ajtókon, küszöbökön át,
egyenletes tempóban kerülgetünk iratszekrényeket és orvosi műszereket,
így vonulunk a praxison át a wc-be
ahol minden beteljesedik

 

(Illusztráció: Helen Ansell: Giant Redwood Tree)

másodszor is

 

a vízesést keresem
a vízesést, ami itt volt
valahol itt
az ember vándorol, araszol
néha éri pár csepp és akkor mélyen hálás
ó, három szem szúrós eső!
ó, egy állott, hajszálvékony tócsa!
ó, két csepp a kulacs alján!
köztük tízezer évek
különben csak dühöngő szárazság
és akkor egy vízesés zúdul le hirtelen
kiapadhatatlan
hol van
itt volt valahol

*

mikor az előszobában beszéltünk,
egy szavam se hitted
elnéztél oldalra
„hogy szerethetsz egy ilyen srég nyomoroncot
épp te”
ó a rohadt életbe
és én?! hol vagyok én?!
én mért nem mentem szét?! én mért tudtam normális maradni?!
mert még mindig azt gondolom, hogy normális maradtam
a normális kéne hogy legyen a normalitás
a repülés, többek közt
nemcsak base lenni, hanem flyer
nemcsak harántterpeszben állni és emelni folyton, szakítás nélkül
és tartani, tartani, tartani
hanem lendületet kapni, nekilódulni, felszállni, repülni, siklani
még és még!
fel! fel!
ha pedig base vagyok, akkor is: nem járni akarok segíteni valakinek
nem művégtag lenni, bot meg járókeret,
hanem repüléshez lenni földi központ
felszálló- és leszállópálya
torony!
EZ lenne a normalitás
többek közt
de aki normális, azt szétveri a világ

*

karácsonykor
a rőt rézpapír világított a szobában, mintha tüzet gyújtottak volna
ki se bontottad, csak ültél égő arccal az ágyon, mint akit megvertek
meztelen férfi, ölében pompás csomag
a rézpapír csóvákban dobta szét a fényt
nagyon örültem, igazán büszke voltam rá
a másik ajándékra is a verssel, arany terveidhez
meg se mozdultál, a tekinteted elkerült oldalra
aztán megint szembe egyenesen
mintha borneó és alaszka között lehetne légvonal
kő hallgatás
de arcodon megnyílt és peregni kezdett az idő
felhők, szél, sötétség, madarak
árnyékok, láng, elzuhanó fák
fénycsíkok, füst, farkasok, porvihar,
megakadni látszott az este
lassan érezhetővé vált a mérték
ültünk a karácsonyi ajándék két oldalán
igazad van, honnan tudnám, ki vagy
nem szerethetem, amit nem ismerek

*

tudom, nincs mit tenni
de most azt kívánom, legyen hatalmam

*

hejjj mögöttem mindenki meghalt
hejjj én ősidők óta egyedül járok
hejjj laurent öngyilkos lett
hejjj én nem osztok meg senkivel semmit
hejjj rámomlik minden oldalról az idő
hejjj hogy tűnjek, hadd tűnjek teljesen el
hallgass ide hallgass rám
ne azt a szar radioheadet hallgasd
ne azt az öngyűlölet-himnuszt
ami épp most nálam is megy
nem kell másik test, nem kell másik lélek,
nem kell
a színtiszta tagadás vagyok, a primitív szembehelyezkedés
az igennel szemben a nem, a feketével szemben a fehér
intelligens ember ilyet nem csinál, szellemi ember meg főleg nem
de leszarom, éljen a primitivitás
elég nagy vagyok hozzá
az árnyalatokat dobom a szemétbe
kijelentek megállapítok elvitatok
egyszerűen azt mondom:
NEM
nincs igazad
nem a tökéletes kell, hanem a gyönyörű
hallgass a csimbókos ősasszony sámánvarázslóra

liebster D.

*

(p.s.)
szerintem miattad lettek növényeim
most egy zöld bokorban írok
elevenség-hiányom van, mióta nem tudok rólad semmit
mellesleg akkor jött be a tavasz is
mintha leváltott volna téged
de csak valami tévedés volt, azóta újra tél van
se te, se tavasz, csak a szobanövények
páfrány aszparágusz tengeri fű harangvirág
öntözöm őket, tudod?

 

(Illusztráció: Karen Griswold: SeaGrass)

körtefácska; liebster D.

 

körtefácska

világoszöld-villogó fekete
minél idősebb vagyok, annál jobban szeretem a tavaszt
mintha onnan akarnám pótolni, ami belőlem lassan fogy
életet, nedveket, fogzománcot
tinédzserkoromban meg egyetemistaként bezzeg nagy ború volt
az erők kezdetén az ősz hiányzott
na még utóbb kimutatok itt egy egyensúlyra törekvést az évszakokon át
ah, harmónia!
másban se érhető tetten az életemben
mégis, mostanában feltűnő ez a változás –
mi ez az illat-roham itt a sarkon, útban a bankautomata felé?
az illat…
körtefa!
megállok és fülelek
hallgatózom
de körben mindenütt zöld lombosodásban a fák
elmúlt már a virágok ideje
zöld hangzavar van, zöld robbanás, a levelek uralma
már végig betakarva az ágak
aztán egyszer csak észreveszem
az egyik kertben áll, innen elég messze
csupa virágszirom, tiszta hófehér a körtefa
herkules ilyet a hesperidák kertjébe se látott
holott már minden zöld lázban ég, ő még csak most virágzik!
ő még csak most nyitja égre rajzolódó, kis fehér gömbszirmait, ő egyedül!
és ontja, ontja illatát a levéláradatba –

de tán nem azért akarom a tavaszt, mert fogy
hanem tán épp azért, mert van, csak még több kell
tán épp ellenkezőleg: nem a kiegyenlítődés, hanem a túlzás
nem a mérleg, hanem a mértéktelenség az ok
a habzs és a dőzs!
vagyis a szokásos
akkor viszont valami másról van szó
hisz ahogy fiatalon tele voltam letargiával
és abból kellett még több
most fel vagyok töltve
csak a tavaszhoz hasonlítható robbanás
betont áttörő gyökerek, szökőkút-szár, járdát átlyukasztó törzsek, magasba szökkenő fák!
ó a tempelhofi nyírfák, akik megrepesztik a sima aszfaltot és szanaszét lökik maguk körül a darabokat!

 

liebster D.

ez az idő túl hosszú.
tudom, nincs mit tenni, de most azt kívánom, legyen hatalmam

pedig
nekem varázslósüvegem van, bármi megy,
orrhangú sámán vagyok, dobolok, kántálok,
fűvel-fával seftelő vajákosasszony,
nyelvelő, vörös ördög, ugrok az emberek hajába,
de a fülekbe már múzsaként sustorgok,
ihleted lesz, vigyázz!
aztán hujjogó lovasnomád, vágtatok más vidékre,
törpe vagyok a felnőtt erdőben, nem értem a fákat,
a tholoszban felkent delphoi papnő, mondom a jövőd,
de a templomból már egy trotli jön ki üveget keresve,
aztán a folyóparton elhever és úgy marad évezredekre gömbölyű kavics,
és ha feléled, szárnyakat növeszt, önkéntes mentőangyallá válik,
szakadt kabátokat varr dúlt arccal, a hálátlanokon és a szemét világon egyformán dühöngve,
közben esőverte garabonciás, megyek végtelen úton,
köpenyem lecsúszik, nimfomán nimfa, simulok meglepett istenekhez,
de ébredéskor karjukban hosszú borostyán kúszik
ősember vagyok, kezemben két kő közt pattan a szikra
egy betonon brékelő fiú szaltózik elő
megveszekedett, hétpróbás gazember, beleugratlak gyanús üzletekbe,
közben kódexet körmölök messze kolostorban,
de felhangzik a zenekari tus, és a csuhából színpadra lép a pávatollas díva,
show-nyitány! és kineveti magát,
ficánkoló aranyhallá válik, egy kettő három, kívánhatsz valamit
ne vedd szívedre, ha mégis más teljesesül,
az aranyhalaknak humora van
kacsázó Charlie vagyok, a hibát tökéletesen ejtem
esténként egy dombon állok, űrhajóját vesztett földönkívüli,
sziklákon harcolok, öves amazon,
világvégéig futok, maratonfutó,
senki utcagyerek, rúgom a port,
holdistennő, fújom a felhőket
Prospero, Ariel, Kalibán, Miranda,
és írójuk, a mindenkit megíró,
és egy majom, aki hintázva lóg a fákon
és még mi minden!
marokkő ezüst űrruha tűz kard szárny
mind velem!
varázsolj el, írtad, és hogy
sámánnő, gyógyíts meg, teljesen tied vagyok
én meg hirtelen előbújtam a földből és megteremtettem magamat, mert láttam, hogy figyelsz
varázsolni? hát persze, hogy tudok –
csak az igény volt szokatlan
azt kell hogy mondjam, az utóbbi ötszáz évben eléggé gyér volt rá a kereslet –
azóta visszavedlettem, megint érdektelen és jelentés nélküli vagyok
becsuktam a könyvet
eltörtem a pálcát
hajamban elszáradt babérlevél, pulóveremen füstölgő parázsszemek
hordom a szokásos ruhákat
megyek a fakó utcákon
bűzlik és felépül minden nap a város
vajon mi történhetett, keresem az összefüggéseket
a tolldíszes sámánnő telefonját lesi
egy eurónál kevesebb, töltse fel egyenlegét

 

(Illusztráció: Terry Taylor: Pear tree)

party; ez meg egy másik email, ez van; Hideg erdő (D.-nek)

 

party

ma lady lavendel vagyok, lelépek a kitkatbe és jónapotnak fogok öltözni
őrült partira őrült jelmezben őrülettel
szétpazarolni azt, amit koncentrálni kéne
ha arra gondolok, hogy egyetlen szó nélkül,
minden előkészítés és magyarázat nélkül disappear completely
el tudtál tűnni
mintha hatalmas hőfal ütne szembe és olvasztana szét
murphy eltűnik és celia
mit tud csinálni?
dehát ember vagy, nincs garancia –
És ha már sehol sincs védettség,
nem marad más, mint
kilépni a még nagyobb, a teljes nyitottságba és
extrém mód exponálni excentrikus exhibicionizmusom
ön-kívüli tánc
a teljes félelemnélküliség és szégyentelenség pusztító állapota
(ezzel a címmel írok majd egyszer egy nagy tanulmányt)
hahaha érzem az erőt, menekülhet is előle mindenki
a teljes nyitottság elől,
ahol égnek fordított fejjel csak nevetni lehet
a csalókán fix ponton, ahol mozdulatok indáiba fonom magam, láthatatlan nyomaimba lépek és hatolok előre minden irányban körben
minden felnőtt dolog gyerekjátékká válik
a gyerekjátékok pedig nagy komoly valóságokká
a másodpercenkénti ön-megalkotás és ön-lerombolás lélegzetelállító üldözésjelenetében
nő, nő az őrület
gyerünk, öltözz, jelmez, festék, frizura, cipő
nő, nő az őrület
ugorj
Come hear the music play
Life is a cabaret, old chum

 

ez meg egy másik email, ez van

egy csukódó ajtó hangja,
ahogy megyek,
az étterem lépcsőjén cigiző vendég után
megyek tovább, az eső csak esik
félek, hogy elázik a metropolis-plakát
senki se jár kint, pedig még csak fél kilenc
ez adlershof, a rendesemberek, a hangyák és igahúzó barmok városnegyede
mindenki engedelmesen hazatakarodik a tévé elé –
se hívás, se üzenet
csak a facebook dagad, közben meg még azokat is elvesztem, akik eddig voltak
helen elásódott a gyereke meg a férje közé a barlangszerű szobába, ahol mindig lent van a redőny
jo dolgozik és gyereket nevel
helena londonba települt, kutat
david épp most nincs berlinben
ira ausztriában képezi magát
csak sonja van
mintha mindig csak sonja lett volna
intenzív élettársi kapcsolat
még jó, hogy sonja van, különben nem tudom, mit csinálnék ennyi szerethetnékkel
bár őt meg most én építem le ezzel a mizantrópiával
a többiek
nem értem, a távolból mért nem lehet írni egymásnak, végül is ezért alakultak ki ezek a dolgok
hogy pont akkor nincs szignál, amikor mindenki messze van, nekem még mindig ellentmondás
próbálom nem a személyes lényegtelenségemet olvasni ki belőle, de nem megy
david az átküldött tánc-linkre nem reagált az égvilágon semmit
pont ő
most azt az apróságot, hogy mélyen depressziós, hagyjuk figyelmen kívül
hogy öröklegjobb örökbarátját látogatja, azt is
így már érthető és menthető minden nemde
ó a lelkes férfiak a ragyogó szemükkel, a csodálatukkal, miközben egyes számban beszélnek
a betegség is részben erről szólt
egyszerre egyes számban beszéltem
leszámolás a gödör alján
ilyet csak a mérges kismalac csinál
mi volt az az eszetlen sírásroham, a fennhangú monologizálás harmadik nap este
már ha beszélni tudtam volna
szabályosan belenyomott a matracba
ha lett volna idő meglepődni, biztos meglepődtem volna
utólag tudom, szakítás volt
preventív önvédelmi aktus, ennek megfelelően pitiáner és brutális, kétségtelen
levágtam magam dolgokról
egyszer kell csinálnom egy performanszot karddal
a castellucci-hyperion második figurája vagyok
a lágy görög nő és a mindentlátó ősz asszony közt a csutkára nyírt, nyitottinges figura,
a bármire elszánt és bármire képes nőifjú
karddal mezítláb
körülötte földig ér az ég és a felhők,
a föld vékony, sík lap
rajta elszórt testrészek, darabok
súlyosabbak, mint a föld
a nyírott hajú beszél, harcol a senkivel
két iszonyú kivont kard között a fej –

*

az életöröm című tusfürdővel zuhanyoztam
azóta kajánul figyelem a hatást
a fürdőszobában burjánzik a wellness
színes labdafények meg pár gyertya, újabban a teát is beviszem
hogy mindent megteszek, ebből is látható
az már a feltételek szarsága, hogy amit vízszintesben kéne, azt függőlegesben csinálom
nem így kéne fürödni, ember
ha a zuhanyfülkét megdönteném hosszában, úgy máris előállna a kád,
bele lehetne feküdni, csúszni, süllyedni
down
down
ameddig ki nem hűlne a víz
és a fáradtságot át nem venné tőlem
középről távozik
őrült tempóban
a helye
nullpont

 

Hideg erdő (D.-nek)

Hideg senki-erdőben megyünk,
mínusz fokok vannak,
vakhideg és jégsötét.
De nem tévedünk el, minden irányból jelek.
Innen autópálya zaja, ott egy kis fénypont, amott egy nagyobb.
A nagyobb egy sárga lámpa.
Választhatunk, hogy merre térünk,
és nemcsak a keresztút látványos helyzeténél.
Pedig jó lenne eltévedni,
és elfelejteni az orientációs pontokat,
csak menni a hideg fák között reménytelenül.
Mi másért jöttünk volna ide
éjjel tizenegykor a jégsötét elővárosi erdőbe,
mi másért, ha nem azért, hogy
ketten
ne érjük el a sárga lámpát.

 

(Illusztráció: Rose Lover)