zölddzsekis nő
egyre nagyobb szimpátiát érzek az utcán ordítozókkal
akik dühüket nem nyelik vissza
nem udvariasak és nem halkak
nem akarnak „közlekedni”
hanem zavarnak és artikulálatlanul lökik ki magukból az elviselhetetlenséget
mint itt ez az őszhajú, zölddzsekis nő
folyamatosan, megállás nélkül mondja
néha nekivadul
nekidühödik
nejlonzacskói fölött rikácsol érthetetlenül
csak egy-egy szó vehető ki, meg hogy többes szám második személyben beszél
ti! ti!
köpi a szót
kiköp minket a földre
nyálfröccsök az aszfalton
nektek! tőletek! titeket! rátok!
szid minket, mint a bokrot, lehalkul, sziszeg
összepréselődő ajkai közt morzsolja szét a világot
és újra kitör
rekedten ordítozik
aztán felszalad a hangja és rikácsol
rikácsolj értem is, zölddzsekis nő
mai düh
bizonyos dolgok annyira közhelyesek, hogy már őket szidni is az
arról nem is beszélve, hogy nincs semmi értelme hatszázhuszadszor is feldühödni olyasmin,
ami abszolút mindennapi és kábé az életünk alapja
lett
valahogy az lett
bizonyos dolgok, bizonyos metódusok
minket és egymást kezelések
bizonyos fajta levések, vanások
általánossá válása
rendben, akkor tehát ezekről ne, fókuszáljunk a pozitívumokra
tulajdonképpen
így kezdődik ez az oldal
tulajdonképpen nem is olyan rossz
például lakom valahol
ez mindenképp említésre méltó
de nemcsak lakom: ki is mehetek
a kaja meg a számlák, az ilyen-olyan díjak, amiket manapság fizetni kell, szintén folyamatosak
az alapvető egzisztenciál-minimál valahogy, csodák csodája
és épp nem akar kinyírni semmilyen hivatal se
aztán, nagy újdonság
dolgaim megvalósítása is történik
leépítettem egy csomó mindent, ami ennek útjában állt
először is egy sereg idiótát
lapátra velük, kidobni a ballasztokat
a magánéletemben nem vagyok hajlandó se szórakoztatóipari, se karitatív, se pedagógiai tevékenységet végezni
mi ez, valami szociális projekt
önmagam redukálása egy-két részterületre
ó te, te… süketsszívű! tökszívű!
úgyhogy szevasztavasz, lehet menni
hátat fordítottam az engem kizsákmányoló és tönkretevő – a tönkretevésemre épülő – munkahelyeknek is
felmondtam, leléptem, beintettem
drámaian, hivatalosan vagy eltűnéssel
és nahát, milyen érdekes, elkezdtek megvalósulni a dolgok
a dolgaim
lettek létrehozások
egyik a másik után
ahhh kibontakozás!
ezt még ebben a mostani helyzetben is elmondhatom
de mégis
és itt érkeztünk el újra ugyanoda
ahová nem akartunk, amit ki akartunk kerülni
hogy de mégis
és ez most ugyanaz lesz, mint az eredmény-oldal
hogy de mégis
ez mind csak én vagyok
csak én
a „csak” mindenféle értelmében
saját erő
végre –
de kit érdekel, ha se közös játék, se közös tervezések,
se közösség, se közönség, se közeg!
hol a köz-?
csak a közhelyben és a közönyben?
hol a csiszolódás, kavics a kavicsok közt, a folyóban?
hol a megosztás? csak szósölmídia-fogalom?
a relativizálásból elegem van
ezt hívják más szóval „pozitív gondolkodásnak”
holott csak arról van szó, hogy az ember bedobja magának az agyába azt, hogy „mihez képest”
és ezzel ping! egyből olyan, mintha nyert volna
vagyis pontosan az, amit én csináltam most –
holott NEM a részeredmények a lényeg!
NEM a tulajdonképpen!
NEM a mihez képest!
(Illusztráció: Karen Richardson: Superior Sunbathers)