Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek.

Én magam még soha nem vásároltam ilyen nemzetiszalagos fokhagymát, viszont a ház látogatói, ahol az elmúlt nyáron magam is vendégeskedem, otthagytak nekem egy ugyanilyen hálóval. Fokhagyma 3 db, karakteres ízű, Együnk frisset! Pulton tartható: 23-09-2019, aztán vonalkód, szállító, szállító száma, TS fokhagyma 3 db/cs, méret 55-75 mm, származási ország: Magyarország.

Megláttam ott a konyhaszekrényen azt a fokhagymát, rögtön eszembe jutott a világos farmerszoknyám, és a következő pillanatban felmerült bennem, és azóta is komoly fejtörést okoz a kérdés, hogy vajon milyen véget szánhatott a termelő-csomagoló ennek a nemzeti szalagnak. Mert hogy milyen megfontolásból kötötte rá, az egészen egyértelmű. Most nem is erről akarok beszélni, hanem a fokhagymás hálón díszelgő nemzetiszalag sorsa érdekel, hogy azzal mi lett a háztartásokban. Nemes egyszerűséggel a kukába dobták, amikor a háló kiürült?

Nem tudtam elképzelni, hogy bárki is megfogja, és ugyanolyan természetes mozdulattal a szelektív szemetes zacskóba vagy normál konyhai kukájába hajítsa azt a hálót nemzetiszalagostul, mint a felezett trappista sajt vagy a félzsíros tehéntúró csomagolópapírját. De akkor mit kezdett vele? Kokárdának túl rövid, esetleg többet össze lehet varrni, bár a visszáján meglátszik a toldás, nem elegáns. Nem jutottam dűlőre a gondolataimmal.

El is felejtettem a fokhagymát, a szoknyám is mélyre került a használaton kívüli nyári holmik közé, nem is jutott volna eszembe, ha az októberi lomtalanításkor meg nem pillantom az utcánkban az egyik ház előtt a lomok között azt a nemzeti zászlót. Dermedten megálltam, nem akartam hinni a szememnek, pedig jól láttam, ott feküdt a kidobott gyümölcsös ládák, elnyűtt kabátok és cipők között a deszkahulladék tetején. Rudastul.

Való igaz, eléggé megfakult az évek során ott a háztető ormán, /egyedül, /birkózva a csönddel és a viharral, de akkor is. Akkor is. Két kutyám már türelmetlenül toporgott mellettem, én meg csak álltam, nem tudtam szabadulni a látványtól. Lázasan törtem a fejemet, de hiába, az erdőbe nem vihetem magammal, meg egyáltalán, nem az én házam homlokzatán lobogott, semmi közöm hozzá, hogy mennyire becsüli meg a gazdája.

Nem egy házon van zászló a falunkban, nálunk ilyen, nemzeti érzülettől túlfűtött emberek is laknak jó néhányan, akik nem csak nemzeti ünnepekkor lobogózzák föl a házukat, hanem az év minden napján ott díszeleg a magyar, sőt néhol a székely zászló is. Ám hirdessék fennen, én nem bánom, viszont a megfakult zászlajuk sorsa roppant módon érdekel.

Nem tehetek róla, a megkopott negyvennyolcas zászlók jutnak eszembe, amiket állítólag Sztálin legjobb tanítványáért cserébe az oroszok visszaszolgáltattak, bár a levéltári források alapján Seres Attila tanulmányából megtudhatjuk, hogy Rákosit inkább a börtönben szerették tudni orosz elvtársai, ezt támasztja alá az 1940. december 31-én kelt titkos külügyi népbiztossági irat, mely szerint A zászlók visszaadását bizalmas úton tett ígéretünk ellenére nem szabad összekötni Rákosi elvtárs kiszabadításával.

Való igaz, nem járta meg a csatateret ez a nemzeti zászló, amit gazdája kidobott a fölöslegessé vált holmija közé a legutóbbi lomtalanításkor, nekem mégis fájt a szívem érte, még az erdőből visszafelé jövet is megálltam a kupac előtt. Nem mertem elhozni, de abban biztos vagyok, hogy miként a kerékpárom kormányán az évek során megfakult nemzeti szalagot, a zászlót sem dobtam volna ki soha, de soha. Engem a kormányon nem zavar, hogy fakó az a szalag, tudom, hogy hol, kitől kaptam, miért kötöttem rá, és le nem veszem onnan, amíg végleg az enyészeté nem lesz a járgányommal együtt. És hogyha valaha az életben egy zászlót nyugdíjaznom kéne, akkor tisztességgel eltemetném, más véget nem tudok elképzelni neki, mert nem bot és vászon. A zászlóról még eszembe jut egy másik történet, de azt majd legközelebb mesélem el.

 

 

Borítókép forrása: Link.