Patak Márta összes bejegyzése

Patak Márta (Kaposvár, 1960) író, műfordító, a Patak Könyvek Spanyol Elbeszélők sorozatának egyszemélyes fordítója és kiadója. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett olasz-spanyol-újgörög szakon. Leányfalun él, eddig három regénye és két novelláskötete és jelent meg. Legutóbb Simon, a boldog pap című regényét a Napkút Kiadó adta ki 2024-ben.

Ádili nem megy

 

Ádili miután lemászott a szederfáról, a pajta felé tartott a kutyával. Odabent körülnézett, egy idő után elnyúlt a szalmán, a nyakánál fogva szorosan átölelte a mellé heveredő kutyát, és biztatta, hogy maradjon csöndben. Az anyja a házban téblábolt, próbálta valamivel elütni a várakozás perceit. Egy darabig úgy tett, mintha nem is venné észre a hiányukat, aztán amikor már nagyon szorított az idő, elszántan megindult az udvaron. Tudta, hogy együtt kell keresni őket, és a kutya előbb-utóbb el fogja árulni a fiát. Fennhangon szólongatni kezdte az állatot, de a végére elcsuklott a hangja.

Ádili ekkor nem volt már kisgyerek. Negyvennégy nyarán született. Német katonának besorozott apja nem hogy a fia világra jöttét nem várhatta meg, de kilenc éves koráig egyáltalán nem is láthatta. Akkor, ötvenháromban aztán megkapták az engedélyt, családegyesítés címén kimehettek hozzá az anyjával.

Amikor megérkezett a pecsétes hatósági végzés, az édesanya repesett az örömtől, alig várta, hogy hazaérjen a fia az iskolából, és megoszthassa vele a hírt, hogy hamarosan mind a ketten mehetnek az apjához Németországba.
Ádili nehezen illeszkedett be az iskolába. Szívesebben játszott a szabadban, akár otthon is, egymagában vagy az állatokkal. Bár szerte a faluban, szinte minden utcában volt pajtása, de valahogy már óvodába járás is nagyon terhére volt, pedig a székelyudvarhelyről ideszármazott Sarolta néni mindent megtett érte, hogy magához édesgesse a kisfiút. Nem is az óvónénivel, inkább az otthonitól oly nagyon különböző, zárt térrel nem tudott megbarátkozni Ádili, folyton azt érezte, hogy csapdába került, és nem tud menekülni.

Az óvoda után iskolába is nehezen akart elindulni. Mikor elérkezett az idő, inkább elbújt a tyúkólban, nehogy iskolába kelljen mennie. Tanítója sóhajtva elnézett a fiúcska feje fölött, mikor az dacosan összeszorította a száját, és nem válaszolt a kérdésére, hogy miért nem szeret iskolába járni, közben pedig átfutott benne, milyen nehéz is lehet ennek a gyereknek apa nélkül. Hiába van ott a nagyapja meg a nagyanyja, az mégsem olyan, mintha kiskorától fogva az apjától leshetné el, amire egy fiúgyereknek szüksége lesz az életben.

Ádili nagyon nehezen rázódott bele a tanulásba. Nem mintha nehézfejű lett volna, nem is lustaságból hanyagolta a tanulást, inkább mert sajnálta, hogy az iskola elveszi tőle mindazt, ami számára a legkedvesebb: a barátait, az állatok társaságát, meg persze a végtelen szabadságot, merthogy Ádili az otthoni kötelező feladatai ellenére is szabadnak érezhette magát a világban. Tanulni nem szeretett, hiába mondta neki a nagyapja, hogy fiam, annyit érsz, amennyi tudást magadba szedsz. Nem értette, mi szükség van erre az egészre, amikor ő minden fontosat megtanult már, amit tudnia kell. Befogja a lovakat, tud bánni a marhavakaróval, még kecskét is tud fejni. Igaz, azt nem is otthon tanulta, hanem a pusztán az egyik pajtásától, mert ők nem tartottak se kecsékét, se birkát, csak lovat, tehenet, disznót, meg baromfit.

Ha azt mondom, Ádili szabadnak érezhette magát az iskola előtt, ezt pusztán a mai szabadságfogalmaink szerint érthetem, hiszen számára ez a szabadság csupán a természetes létállapotot jelentette. Az iskola aztán hozzáadott valamit pluszban abból az idegenségből, amire ő sosem vágyott. Az a világ, amelyikről az iskolában kínált tudás szólt, Ádili szemében egyáltalán nem tűnt vonzónak. Ő a háztáji kertjük meg a falujuk határán belül érezte magát biztonságban, azokon túlra nem is kívánkozott.

Amikor anyja bejelentette, hogy Németországba fognak költözni, Ádili csak nézett rá értetlen szemekkel. Nem kérdezett semmit, eszébe sem jutott megkérdezni,  hogy mennek-e velük a tehenek, disznók, malacok, tyúkok, Betyár vagy Cirmi, hirtelen olyan zsibongás támadt a fejében, mint amikor a tanító úr a nagy csatát kezdte magyarázni, amelyben a magyar sereg vereséget szenvedett a töröktől. Úgy érezte, mintha hirtelen valami áthatolhatatlan burok képződött volna körülötte, megszűnt minden kívülről érkező hang, és a fejében kezdett el dobolni a három szó, akár egy biztató rigmus, Ádili nem megy, Ádili nem megy, Ádili nem megy, és ettől olyan nyugalom áradt szét benne, hogy az édesanyja is föllélegzett.

Attól fogva, hogy megérkezett az írásos engedély, a vacsoránál egyéb téma sem került szóba az asztalnál, mint a németországi családegyesítés. Egy darabig csöndben ettek, a szalonnával, kenyérrel és az ecetes lila hagymával együtt alaposan megrágták a gondolataikat is, mielőtt szavakká formálták volna őket, és csak akkor kezdtek el beszélni, megfontolt, szűken mért tőmondataikkal, amikor Ádili édesanyja fölállt, hogy helyére tegye a kenyeret a kamrában, a nagyapa pedig maga elé húzta a boros poharát. Még nem ivott belőle, megvárta, amíg visszajön a menye, és csak utána szólalt meg, dörmögős, mély hangján mondta ki, mint valami szentenciát, hogy asszonynak az ura mellett a helye, megelőzve ezzel a felesége sopánkodását, aki bánatában csak a kezét tördelte, hogy mi lesz velük ott a messzi idegenben.

Nekünk is legjobb volna utánuk menni, ezt is elmondta néhányszor a férfi, de ezt már csak lefekvés előtt, miután eloltotta a villanyt, és befeküdt a felesége mellé. Az asszony először nem válaszolt, csöndesen szipogott mellette egy darabig, aztán halkan kinyögte, hogy ő inkább maradna. Ebben a mondatban benne volt minden, az is, hogy ha egyszer muszáj lesz, akkor persze ő is megy, de bízik a férje belátásában. Menjenek a fiatalok, a menyük, az unokájuk, még előttük az élet, öreg fát már nem szabad átültetni. Meg aztán az öregszülőket sem szabad magukra hagyni.

A férj, az após és nagyapa nem szólt rá semmit. Sóhajtott, kifelé fordult, aztán a következő pillanatban már egyenletesen szuszogott, idő kérdése volt csupán, hogy mikor kezd el fújtatni, aztán horkolni. A feleség szívét pedig ekkor olyan mélységes nyugalom szállta meg, hogy legszívesebben dalra fakadt volna. Tudta, a férje csak kötelességből mondta, amit az imént mondott, dehogyis akar ő menni, esze ágában sincs itt hagyni mindent, egy élet munkáját, amit a háború tönkretett, meg amit utána szorgalmas munkával ez alatt a pár év alatt visszaszereztek.

Maradnak. A férfinak pillanatnyi kétsége sem volt efelől, még talán a feleségnek sem, a menyüknek pedig esze ágában sem volt maradni, ő egyre csak azon törte a fejét, hogy milyen lesz majd odakinn. A nyelvvel nem lehet gondjuk, hiszen kiskorától fogva mindenki beszélt németül a faluban, még ha kicsit másképp is, de két-három faluval arrébb is másképp beszélnek a svábok, mégis megértik őket. Gondolatban már az ottani utcákat járta, ízlelgette a település nevét, ábrándozott, hogy milyen lesz majd az ottani élet a férje mellett. Megérkeznek Münchenbe, aztán onnan továbbutaznak majd Kirchdorfba. Kirchdorf, Kirchdorf, Kirchdorf. Magában mondogatta új lakhelye nevét, nem akart betelni az érzéssel, melytől egyszerre borzongás és bizsergés fogta el ott legbelül, mintha pillanatok kérdése lenne csupán, hogy a férje karjaiban találja magát. Sose mondta volna ki, még magában sem talán, mennyire hiányzott neki a férfi.

Ádili még az utolsó szalonnakatonával bíbelődött, amit nagyapja az imént csúsztatott oda neki. Mereven nézett maga elé, tologatta, helyezgette a kenyérkockán a vékonyka, puha, fehér szalonnacsíkot, ujjbegyével rásimította, gondosan ügyelt rá, nehogy egy fél milliméternyit is lelógjon, mint akinek az élete múlik rajta, hogy pontosan illeszkedik-e a kenyérre. Hosszan csodálta művét, mielőtt bekapta, és utána még jó sokáig rágta, nehezen akart lemenni az utolsó falat a torkán.

Volt a kertjükben egy jó terebélyes szederfa, Ádili először fölmászott arra, hogy majd ott bújik el a lombok takarásában. Alig ért el az első ágig, Betyár megállt alatta, hangos szűköléssel próbált felkapaszkodni utána, aztán amikor látta, hogy nem megy, addig nyüszített, amíg Ádili le nem jött onnan. Ekkor jutott eszébe a pajta, ott majd ellesznek ketten, ott talán nem fogják keresni, ha csöndben maradnak.
Korábban az is megfordult a fejében, de még jóval a szederfa meg a pajta előtt, hogy mi lenne, ha a hostélon keresztül elmennének a Rinya árokig, ott elbújhatnának a sásosban, ahová békászni meg rákászni járnak a fiúkkal. Aztán elvetette az ötletet, mi lesz, ha találkozik valakivel, és megkérdezi, mi járatban vannak errefelé iskolaidőben. Mit válaszolhatna erre a kérdésre?

Mikor az apjáról meséltek neki, csak hallgatott. Lehajtotta a fejét, rá se nézett az anyjára, dacosan gyűrögette maga előtt a viaszosvászon terítőt a konyhaasztalnál. Pedig az utóbbi időben egyre többször szóba került, többnyire olyankor emlegette az anyja, amikor a nagyszülők még nem értek haza. Miután hosszas nógatásra Ádili fölnézett, azonnal el is fordította a fejét, nem akarta látni az anyja párálló kék szemét, inkább az ablakon keresztül bámulta tovább a szederfát, leste, hogy megjelent-e már a gerle, vagy a szomszédok valamelyik galambja, és arra gondolt, föl fog mászni egyszer arra a dúcra, megnézni, mennyi fióka kelt ki a nyolc tojásból, amit a múltkor mesélt a szomszéd.

Az anyja csak akkor hallgatott el, amikor hangos krüsztivel belépett a nagyapja, felakasztotta a kalapját a konyhaajtó melletti szögre, aztán rácsapott az unokája hátára. Méghozzá olyan embereset, hogy Ádili bele is rázkódott, majd’ a feje repült le, ám ez a mozdulat mégsem zökkentette ki a merengésből. Éppen az járt az eszében, hogy a temetőben is el lehetne bújni, le kellene mászni a kriptába, nyitva is van az ablaka. Sokszor jártak arra, de sose mertek lemenni, pedig a nagyobb fiúk már jártak odalenn, tőlük hallotta, hogy az oroszok szétdobálták a grófok csontjait, mielőtt kivontatták onnan az érckoporsókat.

A hátsó ajtón mentek be pajtába, nem a nagykapun. Ádili olyan óvatosan lépett, mintha attól félne, elriasztja a tetőn hangoskodó verebeket. Tekintetével egy pillanat alatt körbejárta a hatalmas építményt, végigvizsgálta a gerendákat, mintha azt fontolgatná, hogy oda kéne fölmászni, végül a kutyára nézve hirtelen letelepedett a szalmára. Betyárnak intett, hogy maradjon csöndben, üljön oda mellé. Majd gondolt egyet, elnyúlt a szalmán, erre a kutya is oda heveredett mellé. Ádili addig fészkelődött, amíg teljesen össze nem simultak, aztán átkarolta a kutya nyakát és így feküdtek néma csöndben.

Közben megszűnt a verébcsipogás, a légüressé változó csöndben Ádili hallgatta, ahogy a torkában zakatol a szíve, a dobbanások üteméhez igazodva ismételgette magában, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, és lassan álomba ringatta magát.

https://orszagut.com/szepirodalom/adili-nem-megy-761

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)

A pásztor erdeje avagy a hamis barátokról

A metrópótlón olvastam többszörös nagyításban, fekvő helyzetű telefonképernyőn egy régebbi interjút (https://www.oanagnostis.gr/vaggelis-papathanasioy-i-filosofia-moy-mia-palia-synenteyxi-ston-gianni-mpaskozo/), melyet az Anagnósztisz című irodalmi lap újságírója, Jánisz Baszkózosz készített Vangelisszal, vagyis pontos nevén Evanjeliosz Papathanasziosszal, és a zenész halálhírére most újból leközöltek. Zötyögött velem a busz a Göncz Árpád Városközpont és a Kálvin tér között, miközben én a görög zenész szűkszavú, helyenként kesernyésen pikírt válaszait olvastam. Felületesen, ahogy ilyen körülmények között lehet. Buszon nem szeretek olvasni, a görögbetűs szövegtől amúgy is hamarabb megfájdul a szemem, azonban volt bennem némi elhatárolódási igény, nem szeretettem volna, ha a mellettem ülő esetleg ránéz a telefonomra, és látja, hogy mit olvasok, ezért választottam inkább görög szöveget.

Magamban mosolyogtam, amikor arra a kérdésre, hogy  Ön, aki annyira szereti az ókori görög filozófiát, mit gondol, képes most valamiféleképpen «támasza» lenni a mai Görögországnak? Mire Vangelisz válasza: Általánosságban azt mondanám, hogy nem, néhány elszigetelt felvillanástól eltekintve, ami azért meglep, és reményt is ad nekem.

Aztán olyan válaszhoz érkeztem, amelyben magamra ismertem. Gyorsan ki is másoltam a mondatot, nyugodt szívvel föltettem a FB-ra, mert tudom, hogy manapság már mindent lefordít a Google, időnként nem is olyan rosszul. Persze, spanyolról vagy olaszról németre vagy angolra azért könnyebben megy neki, mint magyarról, ezt is megfigyeltem, de itt most a gesztus volt a lényeg.

Mikor odáig értem az interjúban, hogy a mostani Görögország művészetében van-e valami, ami megihlette, illetve van-e olyan művész, akivel találna közös nyelvet, már a Kálvin térre érkeztünk, sietve átfutottam Vangelisz válaszát, villámgyorsan kimásoltam és föltettem. Valahogy rögtön magaménak éreztem. Nem tudom, hol, melyik agyféltekében található az interferenciák székhelye, van-e egyáltalán ilyen, és miféle lélektani tényező szólhatott bele a pillanatnyi értelmezésébe, nyilván a felületesség és a sietség, mindenesetre (mondjuk) a hüllőagyammal én azt szűrtem le magamban, hogy Vangelisz is jobban érzi magát az erdőben, és szívesebben beszélget vele, mint bármelyik megjátszós kortárs művésszel. Bingó.

Néhány óra múlva aztán kollégámmal beszélgetve említettem a posztot, és éppen a Google fordítói kapacitását dicsértem, mire ő ellenőrzésképpen fölmenet a FB-ra, lefordíttatta Vangelisz mondatát, és akkor szembesültem vele, hogy az imént bődületes marhaságot mondtam neki. Semmi köze a válasznak az erdőhöz, bár ami azt illeti, az elv ugyanaz, sokban hasonlít is az enyémhez, csak hát a fordítói hűség megkívánta pontossághoz az is hozzátartozik, hogy Vangelisz nem az erdőről, hanem a pásztorról beszélt, és nyilván az ókori görög muzsikusra gondolt, hogy ő szívesebben cserélne eszmét egy pásztorsípossal, mint bármelyik divatos multikultival.

Mondom, az elv ugyanaz, elmém megspórolta volna nekem a munkát, ugyanolyan szolgálatkészen, ahogyan a negatív automatikus gondolatokat kínálja tálcán íziben, időt sem hagyva helyzetelemzésre, értékelésre vagy egyéb tényezők figyelembe vételére.

A fordítás, főleg a műfordítás agymunka is, sokszor hosszas szövegértelmezést kíván, semmiképpen nem önkényes, míg az egyszerű szövegolvasás, a példából is láthatjuk, teljesen szubjektív. Az ismerős anyagot könnyebben asszimilálja a szervezet, nagyon nagy aszkétának kell lenni ahhoz, hogy valaki képes legyen egy hozzá így vagy úgy közel álló szöveget olyan távolságtartással olvasni, hogy közben szigorúan tényekre szorítkozva tudja értelmezni. Látjuk, nekem nem sikerült, a pásztorban megláttam az erdőt, βοσκός, bosco, a kettő nem áll olyan messze egymástól, igaz, az egyik görög, a másik olasz, de hát Istenem.

Szeretném egész pontosan megérteni, mi zajlik ilyenkor az agyban, nyilván szakember tudna választ adni rá, de amondó vagyok, itt nem csupán nyelvi interferenciák játszottak közre, hiszen ha nem is olvasok mindennap görög szövegeket, annyira azért még nem felejtettem el a nyelvet, hogy egy ilyen egyszerű mondatot ne tudnék értelmezni. Tényleg inkább ott van a lényeg, a vélt vagy valós énvédő mechanizmusok sorában, amiket az elménk kidolgoz nekünk, hogy valamelyest komfortossá tegye számunkra a csupa veszély külvilágot. Hogy maradjunk csak olyannak, amilyenek vagyunk, mindent saját szájízünk szerint értelmez nekünk, adott esetben kellő torzítással, na jó, ferdítéssel, ha már fordításról beszélünk, csak hogy kedvünkre tegyen.

De van itt még valami. Amíg csak magamnak olvastam a szöveget, még nem is volt semmi baj. Elraktároztam a gondolatot, sőt meg is osztottam, értelmezze ki-ki ahogyan szeretné. Én megtaláltam benne, ami magam számára fontos, úgy éreztem, más is találhat benne kedvére valót, aki ért görögül, annak jó, aki meg nem, annak lefordítja a Google. A baj csak ott volt, amikor gépiesen, az emlékre hagyatkozva adtam vissza kollégámnak magyarul a mondatot. Vagyis az ő szempontjából nem is lett volna baj, hiszen ő is tudta volna hová helyezni a maga világszemléletében, a baj inkább a szöveghűséggel, a fordítók legfőbb morális kötelességével volt. Hogy nem mindegy, a megszemélyesített erdővel vagy az ókori fúvós hangszeren, az aulószon játszó pásztorral beszélgetek. Mikor érzetben tulajdonképpen nem is áll olyan messze a kettő egymástól. És ez messzire vezető fordításelméleti kérdés is lehetne akár. Hogy melyik a jobb, a szigorúan szöveghű-e vagy a kevésbé pontos, ám az eredeti hangulatát, érzés- és gondolatvilágát remekül visszaadó fordítás. De ez tényleg messzire vezet. Az én példámról elég csupán annyit mondani, hogy a fordítónak másféle viszonya van a mondattal, a kontextus mondatával, mint az olvasónak. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Főleg a komoly fordító és a felületes olvasó viszonyát.

Vidék kontra Budapest

Vidéki vagyok, mindig azt mondom, kaposvári, pedig már 1979 óta nem élek ott, és Budapest meg Szentendre után jó ideje, éppen húsz éve Leányfalun lakom. Budapesten eltöltött tizenhárom évem alatt is végig vidékinek éreztem magamat, pedig más megkülönböztetésben nem volt részem, mint hogy az egyetem elvégzése után, amikor a szüleim lakást akartak vásárolni nekem, öt éve létező, már nem tudom, állandó vagy talán ideiglenes budapesti bejelentett lakcímmel kellett rendelkeznem. Tökéletesen emlékszem erre az időszakra, a rendszerváltás ideje volt, virágzott a lakásmaffia, én is megkaptam, hogy ennyi pénzért, amit a Kék Golyó utcai harminchat négyzetméteres gondnoki lakásért kifizettek a szüleim, a Várban vehettek volna nekem egy sokkal nagyobb tanácsit. Igen ám, csakhogy az ilyen egyik sem volt tiszta üzlet. Aki persze közel volt a tűzhöz, az könnyen beszélt. Én a szüleim pénzét nem kockáztathattam. Nem tudom, hogyan működött a biznisz, ügyvédi közreműködéssel, az biztos, de a mi családunkban sose volt divat az ilyesmi, mindenki a maga erejéből szerezte meg, amije van, nem kellett törvénytelen vagy nemtelen eszközökhöz folyamodni senkinek. Így lett a Vár helyett a Kék Golyó utca, aztán Szentendre, lakótelep, majd végül Leányfalu, Panoráma utca a hivatalos otthonom, de somogyinak születtem és az is maradok mindenhol.

A választások után ránk zúduló véleménycunami láttán nekem is eszembe jutott jó néhány dolog a Budapest-vidék ellentét elemzőit hallgatva, most hadd emeljek ki mindössze kettő, nagyon jellemző történelmi példát. Ha azt mondom, vidék kontra Budapest, nem okvetlenül fizikai szembenállást értek alatta, inkább csak szembeállítást, tényeket egyik oldalon és a másikon.

Tudjuk, az ötvenhatos forradalom a fővárosban zajlott, a vidék kisebb-nagyobb intenzitással csatlakozott később. Ha személyes, családunkban őrzött emlékekre kell hagyatkoznom, nem sokat tudnék felsorolni, azon kívül, amit a szüleimtől vagy a nagyszüleimtől hallottam. Édesapám fiatal legényke volt, őt szalajtották a rudazó kötélért, amivel aztán ledöntötték szülőfalujában a Sztálin-szobrot, amit mellesleg előtte valaki nyilván fontosnak tartott fölállítani. A műveletért állítólag több embert hosszabb-rövidebb időre le is csuktak a faluból, de a levéltári közleményekben erre nézve nem találtam adatot.

Édesanyám falujában nem volt Sztálin-szobor, ergo nem is kellett mit ledönteni, volt ellenben nagygyűlés, ki is dobolták annak rendje-módja szerint, vonult a nép a falu fő utcáján, belekiabálták a világba a sérelmeiket. Nagyapám világéletében józan ember volt, egykönnyen sosem hitt senkinek, leginkább a maga erejében bízott, úgyhogy nem is ment a hangadók után. Elbújtatta viszont a párttitkárt, aki valahonnan Szabolcsból keveredett oda faluba, jó sok gyerekkel, és ahogy visszaemlékszem, nagyapám azt mondta róla, nem volt rossz ember, de a felbőszült tömeg meg akarta lincselni, mert hát a kommunistákat most agyon kell verni. A forradalom bukása után a nemzetőrparancsnokot, a 28-án megalakult nemzeti bizottság elnökét 9 hónapra elítélték szervezkedésért, két földművest 5 és 6 hónapra izgatásért, két másik falubeli pedig 3-3 hónap felfüggesztettet kapott. Haláleset nem történt, bár történhetett is volna, mert akinél fegyver volt, az ment volna neki a haragosának, ha nincsenek olyan józan emberek, mint a nagyapám, és csöndre nem intik őket.

Ahogy a rendszerváltás óta telt-múlt az idő, láthatta ki-ki a saját településén, ahogyan Budapesten is, sorra jelentkeztek az önjelölt ötvenhatos hősök, sőt még most is jelentkeznek, de főleg a kerek évfordulón, minél nagyobb felhajtás kellett, hogy a kurzus méltóképpen emlékezhessen a kétes értékű hőstettekről is akár. Az önjelöltek mellett pedig ott vannak azok, akik nyugodtan beállhattak volna a sorba, amikor a dicsőséges ötvenhatos helytállásért osztogatták a babérokat, de gyanítom, a hangosan tülekedők mellett vagy inkább mögött jó néhányan voltak és vannak még most is olyanok, akik inkább csöndben maradtak, és talán csak véletlenül derült ki, hogy részesei voltak valamilyen vegzatúrának, aztán hosszas unszolásra végül csak elmesélték hányattatásaik történetét egy helyi újságírónak, mint az a Jóska bácsi, akiről a Mindig péntek című regényemben is megemlékeztem.

Volt valami szánalmas és mulatságos, ahogy az évfordulón minden település igyekezett előhalászni a süllyesztőből a maga ötvenhatos hőseit. Ez ugyan nem is tartozik szorosan a témához, mégis tény, hogy a hangoskodók mindig valahogy előnyt élveznek a csöndesekkel szemben. Jóska bácsi példáját alapul véve gyanítom, hogy ötvenhat tényleges vidéki hősei közül sokét még mindig a névtelenség homálya fedi. Senki nem tud róluk, legfeljebb mint én, aki a nagyapámról tudom, hogy egy lincselést megakadályozott, márpedig ez hőstett az én szememben.

Ötvenhatban a vidék segített a főváros élelmezésében, ez tény. Meg persze előtte is, utána is, hiszen a Rákóczi úton vagy a Rózsadombon már régen nem termelnek krumplit vagy uborkát, talán soha nem is termeltek.

A másik vidék kontra Budapest példám a tanácsköztársaság, maga az államalakulat vagy micsoda is egész egyértelműen budapesti képződmény, bár Somogy élen járt, hiszen ott már 21-e előtt megalakult a háromtagú direktórium. Vezetői nem kommunisták, igazi szociáldemokraták voltak, jó elvtársak, nem elvakult bolsevikik. Nem vagyok történész, de elég sokat tanulmányoztam ezt a korszakot az elmúlt években, és meggyőződésem, hogy Somogyban lámpással kellett volna keresni a kommunistákat. Talán akadt egy-egy hazatért hadifogoly, akit kioktattak a nagy SZU-ban az eszméről, de a baloldali érzelmű emberek a szociáldemokrácia hívei voltak. Somogyban egyetlen halálos áldozatot követelt a tanácsköztársaság, valaki túlbuzgó lelőtt egy belépő embert, akit ellenségnek vélt, a bukás után mégis Somogyban dúlt legkeményebben a megtorlásul érkező fehérterror. Prónay különítményesei nem Budapestre vonultak rendet csinálni, ahol a románok voltak, hanem a Dunántúlra, ahol nem ütköztek ellenállásba.

Nem tudom, a két példából lehet-e messzemenő következtetéseket levonni a vidék kontra Budapest mai állásához, annyi mindenesetre igaz, hogy a sorsdöntő események szinte mindig Budapesten zajlanak, a vidék meg kisebb-nagyobb hévvel rohan vagy éppen csak kullog a főváros és eseményei után. És szállítja a krumplit a budapesti éhezőknek.

Hogy mi történt a mostani választásokon? Budapesten akárhogyan is, de többen akarták az európai ügyészséget, a korrupció felszámolást, vidék pedig kevesen. A vidék biztonságot akar, rezsicsökkentést, CSOK-ot meg adóvisszatérítést, tizenharmadik havi nyugdíjat, és hogy milyen árat kell majd mindezért fizetnünk, azt még a legokosabb közgazdás sem tudja megjósolni.

Most pillanatnyilag ennyi jutott eszembe. Lehet vitatkozni velem, de abban biztos vagyok, vagy legalábbis szeretnék biztos lenni, hogy aki az európai ügyészséget és a korrupció felszámolását választotta, az polgári felelőssége tudatában számon kérhető politikusi magatartást is követelt volna, maximum két cikluson keresztül hivatalban maradó miniszterelnököt, nem pedig egy atyáskodó miniszterelnököt az államgépezetével együtt a feje fölé, aki majd vigyáz rá és garantálja, hogy lesz közmunkája és majd mindig megmondja neki, hogy merre van az arra.

 

Illusztráció: M. Escher

A Vecsembükki zsomboly (túraesszé)

Ha viszonylag későn döbbentem is rá, de már csak a koromnál fogva is elég régóta tudom, hogy az életben mindent nem lehet. Sem megkapni, sem elérni, sem megnézni, úgyhogy amióta megbékéltem vele, hogy bármennyire szerettem volna is, már sosem fogom látni Ushuaiát, Tenochtitlánt vagy Santa Fét, azóta nem is bánt annyira a dolog. Mondom, már nem is bánt, sőt, ez a megnyugtató érzés kísér mindig, valahányszor kimarad valami, amit pedig megnézhettem volna, mert utamba esett, csak nem vettem észre, vagy éppen valamilyen más ok folytán nem tettem meg azt a néhány száz méteres vagy éppen kilométeres kitérőt, ami elvezetett volna odáig.

Bódvaszilasi házigazdánk szombaton este legalább háromszor elmondta, hogy másnapi túránkon okvetlenül nézzük meg a Vecsembükki zsombolyt. Bólogattunk, hogyne, persze, aztán magunkban azt gondoltuk, mi elsősorban a Szabó-pallagot nézzük meg, az erdészházzal, ahol a pecsét van, utána pedig az alsó-hegyi fennsík pereméről csodáljuk majd a kilátást. Ennyiben maradtunk, magunkkal, a házigazdánkkal, és másnap viszonylag korán, már reggel nyolckor elindultunk. Kilencig állítólag tilos az erdőben túrázni, a szarvasbőgés miatt, a kiírás szerint délután négykor is ugyanígy el kellene már hagyni a területet, de láttuk, hallottuk, hogy ezt azért senki nem veszi komolyan.

Útközben hol hangosabban, hol elhalóban, de szinte végig a szarvasbőgés hangja kísért bennünket, főleg a Szabó-pallag környékén hallottuk, láttuk is a szarvasokat. Onnan továbbindulva aztán rátértünk a kék kereszt, majd a tanösvény jelzésre. Nem vagyunk ortodox kéktúrások, ez meg is látszik az útvonalunkon, de nekünk így jó.

Ha utólag visszagondolok, nem lett volna túl nagy áldozat útba ejteni azt a 246 méter mély aknabarlangot, amelyik házigazdánk szerint az összes közül a leglátványosabb. Ki is van építve, sőt a gyerekeknek még ajándékot is rejtettek el, amit a tanösvényi leírás szerint megkereshetnek. Kár, hogy ezt utólag mesélte el, bár érthető, hiszen számára teljesen nyilvánvaló volt. Akkor, ott, a helyszínen kicsit talán már untam a zsombolyokat, az ördögszántásokkal tarkított fennsíkot, és abban a hitben, hogy úgysem lehet megközelíteni, én dönthettem, és inkább a sárga jelzést választottam. 2,3 km kitérő lett volna, igaz, házigazdánk szerint kétszáz méter, éppen csak annyi, mint ide a házhoz a benzinkút.

A tévedés joga őt is megilleti, hiszen helyi ember fejében, emlékezetében másképp élnek a távolságok, mindenesetre mi pillanatnyi habozás után továbbindultunk a fennsík pereme felé. Még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán menjek-e tovább, ér-e annyit ez az egyhangú táj, hogy csak menjünk, menjünk, azt sem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudom, milyen apátia lett úrrá rajtam ott útközben, talán a Vecsembükki zsomboly hiánya művelte velem, mindenesetre a kilátás kárpótolt mindenért. Az Eresztgető-szikla tövében ott hevert lábunk előtt a világ, Komjáti, Bódvaszilas, az Esztramos, mellette-mögötte Bódvaszilas. Ha kicsit lejjebb megyek, belátom az egész Bódva-völgyet, de én kevesebbel is beértem.

Az Eresztgetőtől egy kis kitérővel még megnéztük egy zsomboly mélyén a hajdani erdészház romjait, aztán a visszaúton már csak lefelé kellett mennünk. Útközben nemcsak hallottuk a szarvasbőgést, sok helyen láttuk a szarvasokat is, ünőket, teheneket, sőt még bikákat is. Ritka szép élmény, kárpótlás talán a Vecsembükki zsombolyért.

A zöld jelzés legszebb szakasza nekem a márványbánya volt, hatalmas köveivel, bár az egész útra jellemző ezen a karsztos vidéken, apróbb-nagyobb fehér kövek, rajtuk élénk zölden virító mohával. Nem is tudom, hogy mondhattam én egyhangúnak ezt a tájat, de talán a bőség zavara művelte velem. Vagy  titkon talán a Vecsembükki zsombolyért fájt a szívem? Mondhatnám erre, hiszen láttam már elég ilyet, Spanyolországban, ahol Griselnél az olajfák között egyszer csak beszakad a terep, mert a mór fiú és a keresztény lány nászát nem bírta volna el föld. Vagy a Simona és a Similla, azaz a Kis- és a Nagyzsomboly. Igen ám, de a Vecsembükki… Mondhatná erre a szilasi házigazdánk.

Lehet még megoldás, ha annyira kiált a zsombolynézhetnék. Ha visszamegyünk, hogy folytassuk a túrát, ahol abbahagytuk, senki nem akadályoz meg bennünket, még egyszer megmászhatjuk az Alsó-hegyet, egy másik évszakban talán, és akkor nem a sárgán, hanem a tanösvényen megyünk majd tovább egész a határig, ahol a Vecsembükki zsomboly hatalmas ürege tátong. Vagy idővel ez is olyan lesz majd nekem örökre, mint Ushuaia vagy mint a Vadálló-kövek, ahová ugyan más okból, de én már soha föl nem megyek.

Középnagy bonsai

 

– Itt van mind a kilenc – invitálta kijjebb a teraszra Renáta Rozáliát, a barátnője barátnőjét, aki nagy bonsai-szakértő hírében áll. – Egyelőre még csak kilenc van, de amint lehet, többet is szerzek. Ezt az egészet be akarom majd telepíteni bukszussal – mutatott körbe széles karmozdulattal Renáta a teraszon, amely legalább nyolcvan négyzetméter alapterületű lehetett; az ember nem is gondolná, hogy ilyen házak vannak a főváros szívében.

Rozália csettintett, és bólogatott is hozzá, mintha elismerően azt mondaná, hogy ez igen! Ezt nevezem cserepes bukszusneveldének!

– Idenézz, kilenc bukszus, 35O milliméteres cserépben. Itt a legnagyobb, ez másfél méteres. Ez lesz a minta, ennél magasabbra nem hagyom őket. Majd metszem őket folyamatosan, hogy ne nőjenek nagyobbra. Szerintem majd a gyökerüket is vágnom kell, ha nagyon megindulnának. Nem tudom, lehet, hogy nem így működik a dolog, de szerintem így kell, majd te is elmondod a véleményedet. Hát ezek nekem olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Szerintem azok is. Ezekkel is úgy kell bánni, mint a kamaszodó gyerekekkel. Ha az ember nem nyesegeti állandóan a vadhajtásaikat, akkor előbb-utóbb a lelkük is elvadul, nem igaz? Középnagy bonsai bővebben…

Zászló a lomok között

 

Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek. Zászló a lomok között bővebben…