Patak Márta összes bejegyzése

José Ruiz Rosas: Végső lakhelyem

Végső lakhelyem ott legyen,
ahol a nyugalmas térben
rekettye, jázmin, citrom terem,
azon a távoli kis helyen.

Idegen a kert, mondják bár,
egyre megy: az egész föld a miénk
nem csak az a kicsinyke sáv,
ahol az ösvény egyszer csak kitér.

Onnan, ha testem már a síré,
anyaga sejtjei szétszóródnak
a végtelen teljesség felé.

Sóhajaim egybeolvadnak
– néma, halovány kegyelmi fény –
az előttük távozottakkal.

(Arequipa, 1971)

Pávai Patak Márta fordítása



A fordító megjegyzése:

Teresa Ruiz Rosas író és műfordító kollégám édesapjának halálhírére fordítottam le ezt a verset. Azóta igazítottam rajta néhányszor, pillanatnyilag ezt tekintem a végleges változatnak.
José Ruiz Rosas (Lima, 1928-2018) hazája legjelentősebb költője volt, magyarul tudomásom szerint nem jelent meg verse. Teresa Ruiz Rosas Kölnben él, rendszeres résztvevője a balatonfüredi magyar-spanyol műfordító szemináriumainknak. Remélhetőleg egyszer majd sikerül legalább egy regényét lefordítanom.

Gondolatok a járvány idején

Bajban ismerszik meg. Akármilyen politikai nézeteket vall is az ember, bele van kódolva a humánum, a szolidaritáskészség. Ha valaki a 90-es trolin lefordul előtte az ülésről, azonnal fölpattan és odarohan hozzá, hogy fölsegítse, megnézze, mi a baja. De nemcsak ő egyedül, hanem a trolin utazó többi utasnak is mozdul a lába, még mielőtt az agyán keresztülfutna az utastárs külleme alapján földerített összes percepciós információ, és esetleg indokot találna magának, hogy miért ne siessen oda segíteni neki. Vészhelyzetben, természeti vagy emberi katasztrófa esetén gondolkodás nélkül segítünk. Látszólag mély árkok választanak el bennünket egymástól a meggyőződéseink miatt, ám ha baj van, minden megszűnik, háttérbe szorul, egyedül az emberségünk marad.

Fejlődünk. Hiába tűnik paradoxonnak, a fejlődés abból látszik, hogy társadalmunkon belül óriásiak a különbségek. Több téren is, de most nem az állampolgárok anyagi helyzetére gondolok, mert az más szakterületre tartozik. Vegyük az állatokat. Aki internetet használ, nem valószínű, hogy ne olvasott volna a megyaszói bagolycsaládról. Május elején a település külterületén egy zsákban találták meg az anyamadarat három fiókájával együtt. Nyilván nem maguktól kerültek oda, nyilván nem magától törött el a tojónak mind a két szárnya. Elég erős a képzelőerőm, de nem álltam le, hogy sorra vegyem a lélektani helyzeteket, amikor egy ember odáig juthat, hogy eltöri egy fülesbagoly szárnyát. Mind a kettőt. Amikor fiókái vannak. Aztán fogja, zsákba teszi, majd kidobja őket a falu határában. Az Év Madarát. Ez az érem egyik oldala.

Egy család talál rájuk, a baglyok a Mályi Madármentő Állomásra kerülnek. A tojót tovább kell szállítani a Hortobágyi Madárkórházba, mert a nyílt törések azonnali műtétet kívánnak. A közösségi terek, a sajtó folyamatosan beszámol a baglyok állapotáról, a három fióka szépen cseperedik, a megműtött tojó is visszakerül Mályiba, ott lábadozik, végül november 2-án szabadon is engedik. Hála a megtalálónak, a gyors orvosi beavatkozás lehetőségének. Ez az érem másik oldala.

Évek óta egyebet sem hallunk állatvédőktől, mint hogy a felelős állattartás az ivartalanítással kezdődik, hiszen a cél az lenne, hogy ne kóboroljon állat gazdátlanul az utcákon. Hol jelentett ez problémát régen? Még egy, a hetvenes években megjelent NDK-beli kutyás szakirodalom is azt javasolja a gazdának, hogy azt a kölyköt vagy kölyköket hagyja meg, amelyik rögtön elindul az anyjához szopni, mert az az életrevaló. A fölösleges szaporulatot meg intézze el, ki hogy tudja, erről már nem szól a fáma.

„Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” Sokat idézett mondata ez Mahatma Gandhinak, és ha itthon körülnézünk, nem sok nagyságot és erkölcsi fejlettséget látunk magunk körül. Egyrészről, mert mint az érem esetében mindig, itt is két oldala van. Egyik oldalon ott látjuk a felelőtlen, durva, bántalmazó gazdákat, a divatkutyák gátlástalan szaporítóit, másik oldalon a felelős polgárokat, akik nem mennek el szótlanul egy sérült, kidobott, vagy bántalmazott állat mellett. És ezen a másik oldalon állnak a „hivatásos” állatvédők, a menhelyek létrehozói, üzemeltetői, munkatársai és önkéntesei, akik nagyrészt munka mellett, szabadidejük terhére végzik áldozatos munkájukat. A menhelyek többsége adományokból él, nemritkán működőképességük határára sodródnak. És a kidobott állatok száma nem fogy, inkább évről évre nő. Állatvédelmi törvényünk olyan, amilyen, nincs komoly szankció az állatkínzásra, a számonkéréssel is baj van, letöltendő börtönbüntetést állatkínzó nálunk még nem kapott. Velük szemben a másik oldalon ott vannak a névtelen, többnyire alacsony jövedelemmel rendelkező állampolgárok, akiknek mindig van annyi a bukszájukban, hogy fusson belőle adakozásra.

Hogy mindezt miért mondom el? Azért, mert az egyes emberek, embercsoportok között feszülő óriási különbségben látom a fejlődést. A tudatfejlődést.

Menjünk vissza a gyökerekhez. Máté evangélistával együtt „újra azt mondom: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába”. Ennyire egyszerű a magyarázat.

Az az ember, aki földi léte során nem képes eljutni odáig, hogy a szereteten kívül ember számára más gazdagság nem létezik, az a tudatosságnak igen alacsony szintjén áll. Aki egész életében keresztülgázol másokon, vagyont vagyonra, hatalmat hatalomra, címet címre halmoz, akit nem érdekel egyéb, mint hogy a másikat legyőzze, az szintén elég alacsony tudati szinten áll. Az emberiség egyetlen útja a túlélésre az együttműködés, nem a széthúzás. Aki ma ellenségnek tekinti az ellenfelét, az nem csupán nem fair play-játékos, az megrekedt a gyermekkori traumáiban.

És mégis van remény, mert az emberiség ébredezik. Az amerikai Gregg Braden szakképzettségét tekintve geológus, évtizedekig dolgozott az űrkutatás terén számítógépes szakemberként, majd az elmúlt két évtizedet ősi kultúrák hagyományainak tanulmányozására fordította. Ő is egy azok közül, akik munkásságukkal hidat építenek a tudomány és a spiritualitás közé. Előadásaival, könyveivel mindenütt azt mutatja meg, hogy eleink mennyi mindent tudtak, és most végre a miénk lehet az emberiségnek az a generációja, amelyik kitermeli magából a kritikus tömeget. A tudatosság terén átbillenhet az egyensúly, és bolygószinten a gyűlölet helyett a szeretet vezérelheti életünket.

Amint magfizikai, ugyanúgy társadalmi értelemben is viszonylag alacsony a kritikus tömeg száma, amelyik képes beindítani a láncreakciót. Minél többen ébrednek rá ember mivoltunk valódi értelmére és küldetésére, annál közelebb leszünk ahhoz, hogy visszatérjünk abba az állapotba, ahonnan az emberiség elindult, mert együtt élni csakis szeretetben lehet.

Miután reggel mindezt leírtam, még ugyanaznap este olvasom a kaposvári Kutyatár FB-oldalán, hogy éjszaka valaki behatolt a telepre, megölte Rozit, az ott élő mentett kecskét, mindenki kedvencét, és magával vitte a fejét.

A telep vezetője most nem omolhat össze, folytatni kell a munkát, hiszen felelős a többi teleplakó állatért. Én pedig győzködöm magamat, akármi történjen is, nincs más út, a látszat ellenére végül úgyis a szeretet győz.