Patak Márta összes bejegyzése

A pásztor erdeje avagy a hamis barátokról

A metrópótlón olvastam többszörös nagyításban, fekvő helyzetű telefonképernyőn egy régebbi interjút (https://www.oanagnostis.gr/vaggelis-papathanasioy-i-filosofia-moy-mia-palia-synenteyxi-ston-gianni-mpaskozo/), melyet az Anagnósztisz című irodalmi lap újságírója, Jánisz Baszkózosz készített Vangelisszal, vagyis pontos nevén Evanjeliosz Papathanasziosszal, és a zenész halálhírére most újból leközöltek. Zötyögött velem a busz a Göncz Árpád Városközpont és a Kálvin tér között, miközben én a görög zenész szűkszavú, helyenként kesernyésen pikírt válaszait olvastam. Felületesen, ahogy ilyen körülmények között lehet. Buszon nem szeretek olvasni, a görögbetűs szövegtől amúgy is hamarabb megfájdul a szemem, azonban volt bennem némi elhatárolódási igény, nem szeretettem volna, ha a mellettem ülő esetleg ránéz a telefonomra, és látja, hogy mit olvasok, ezért választottam inkább görög szöveget.

Magamban mosolyogtam, amikor arra a kérdésre, hogy  Ön, aki annyira szereti az ókori görög filozófiát, mit gondol, képes most valamiféleképpen «támasza» lenni a mai Görögországnak? Mire Vangelisz válasza: Általánosságban azt mondanám, hogy nem, néhány elszigetelt felvillanástól eltekintve, ami azért meglep, és reményt is ad nekem.

Aztán olyan válaszhoz érkeztem, amelyben magamra ismertem. Gyorsan ki is másoltam a mondatot, nyugodt szívvel föltettem a FB-ra, mert tudom, hogy manapság már mindent lefordít a Google, időnként nem is olyan rosszul. Persze, spanyolról vagy olaszról németre vagy angolra azért könnyebben megy neki, mint magyarról, ezt is megfigyeltem, de itt most a gesztus volt a lényeg.

Mikor odáig értem az interjúban, hogy a mostani Görögország művészetében van-e valami, ami megihlette, illetve van-e olyan művész, akivel találna közös nyelvet, már a Kálvin térre érkeztünk, sietve átfutottam Vangelisz válaszát, villámgyorsan kimásoltam és föltettem. Valahogy rögtön magaménak éreztem. Nem tudom, hol, melyik agyféltekében található az interferenciák székhelye, van-e egyáltalán ilyen, és miféle lélektani tényező szólhatott bele a pillanatnyi értelmezésébe, nyilván a felületesség és a sietség, mindenesetre (mondjuk) a hüllőagyammal én azt szűrtem le magamban, hogy Vangelisz is jobban érzi magát az erdőben, és szívesebben beszélget vele, mint bármelyik megjátszós kortárs művésszel. Bingó.

Néhány óra múlva aztán kollégámmal beszélgetve említettem a posztot, és éppen a Google fordítói kapacitását dicsértem, mire ő ellenőrzésképpen fölmenet a FB-ra, lefordíttatta Vangelisz mondatát, és akkor szembesültem vele, hogy az imént bődületes marhaságot mondtam neki. Semmi köze a válasznak az erdőhöz, bár ami azt illeti, az elv ugyanaz, sokban hasonlít is az enyémhez, csak hát a fordítói hűség megkívánta pontossághoz az is hozzátartozik, hogy Vangelisz nem az erdőről, hanem a pásztorról beszélt, és nyilván az ókori görög muzsikusra gondolt, hogy ő szívesebben cserélne eszmét egy pásztorsípossal, mint bármelyik divatos multikultival.

Mondom, az elv ugyanaz, elmém megspórolta volna nekem a munkát, ugyanolyan szolgálatkészen, ahogyan a negatív automatikus gondolatokat kínálja tálcán íziben, időt sem hagyva helyzetelemzésre, értékelésre vagy egyéb tényezők figyelembe vételére.

A fordítás, főleg a műfordítás agymunka is, sokszor hosszas szövegértelmezést kíván, semmiképpen nem önkényes, míg az egyszerű szövegolvasás, a példából is láthatjuk, teljesen szubjektív. Az ismerős anyagot könnyebben asszimilálja a szervezet, nagyon nagy aszkétának kell lenni ahhoz, hogy valaki képes legyen egy hozzá így vagy úgy közel álló szöveget olyan távolságtartással olvasni, hogy közben szigorúan tényekre szorítkozva tudja értelmezni. Látjuk, nekem nem sikerült, a pásztorban megláttam az erdőt, βοσκός, bosco, a kettő nem áll olyan messze egymástól, igaz, az egyik görög, a másik olasz, de hát Istenem.

Szeretném egész pontosan megérteni, mi zajlik ilyenkor az agyban, nyilván szakember tudna választ adni rá, de amondó vagyok, itt nem csupán nyelvi interferenciák játszottak közre, hiszen ha nem is olvasok mindennap görög szövegeket, annyira azért még nem felejtettem el a nyelvet, hogy egy ilyen egyszerű mondatot ne tudnék értelmezni. Tényleg inkább ott van a lényeg, a vélt vagy valós énvédő mechanizmusok sorában, amiket az elménk kidolgoz nekünk, hogy valamelyest komfortossá tegye számunkra a csupa veszély külvilágot. Hogy maradjunk csak olyannak, amilyenek vagyunk, mindent saját szájízünk szerint értelmez nekünk, adott esetben kellő torzítással, na jó, ferdítéssel, ha már fordításról beszélünk, csak hogy kedvünkre tegyen.

De van itt még valami. Amíg csak magamnak olvastam a szöveget, még nem is volt semmi baj. Elraktároztam a gondolatot, sőt meg is osztottam, értelmezze ki-ki ahogyan szeretné. Én megtaláltam benne, ami magam számára fontos, úgy éreztem, más is találhat benne kedvére valót, aki ért görögül, annak jó, aki meg nem, annak lefordítja a Google. A baj csak ott volt, amikor gépiesen, az emlékre hagyatkozva adtam vissza kollégámnak magyarul a mondatot. Vagyis az ő szempontjából nem is lett volna baj, hiszen ő is tudta volna hová helyezni a maga világszemléletében, a baj inkább a szöveghűséggel, a fordítók legfőbb morális kötelességével volt. Hogy nem mindegy, a megszemélyesített erdővel vagy az ókori fúvós hangszeren, az aulószon játszó pásztorral beszélgetek. Mikor érzetben tulajdonképpen nem is áll olyan messze a kettő egymástól. És ez messzire vezető fordításelméleti kérdés is lehetne akár. Hogy melyik a jobb, a szigorúan szöveghű-e vagy a kevésbé pontos, ám az eredeti hangulatát, érzés- és gondolatvilágát remekül visszaadó fordítás. De ez tényleg messzire vezet. Az én példámról elég csupán annyit mondani, hogy a fordítónak másféle viszonya van a mondattal, a kontextus mondatával, mint az olvasónak. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Főleg a komoly fordító és a felületes olvasó viszonyát.

Vidék kontra Budapest

Vidéki vagyok, mindig azt mondom, kaposvári, pedig már 1979 óta nem élek ott, és Budapest meg Szentendre után jó ideje, éppen húsz éve Leányfalun lakom. Budapesten eltöltött tizenhárom évem alatt is végig vidékinek éreztem magamat, pedig más megkülönböztetésben nem volt részem, mint hogy az egyetem elvégzése után, amikor a szüleim lakást akartak vásárolni nekem, öt éve létező, már nem tudom, állandó vagy talán ideiglenes budapesti bejelentett lakcímmel kellett rendelkeznem. Tökéletesen emlékszem erre az időszakra, a rendszerváltás ideje volt, virágzott a lakásmaffia, én is megkaptam, hogy ennyi pénzért, amit a Kék Golyó utcai harminchat négyzetméteres gondnoki lakásért kifizettek a szüleim, a Várban vehettek volna nekem egy sokkal nagyobb tanácsit. Igen ám, csakhogy az ilyen egyik sem volt tiszta üzlet. Aki persze közel volt a tűzhöz, az könnyen beszélt. Én a szüleim pénzét nem kockáztathattam. Nem tudom, hogyan működött a biznisz, ügyvédi közreműködéssel, az biztos, de a mi családunkban sose volt divat az ilyesmi, mindenki a maga erejéből szerezte meg, amije van, nem kellett törvénytelen vagy nemtelen eszközökhöz folyamodni senkinek. Így lett a Vár helyett a Kék Golyó utca, aztán Szentendre, lakótelep, majd végül Leányfalu, Panoráma utca a hivatalos otthonom, de somogyinak születtem és az is maradok mindenhol.

A választások után ránk zúduló véleménycunami láttán nekem is eszembe jutott jó néhány dolog a Budapest-vidék ellentét elemzőit hallgatva, most hadd emeljek ki mindössze kettő, nagyon jellemző történelmi példát. Ha azt mondom, vidék kontra Budapest, nem okvetlenül fizikai szembenállást értek alatta, inkább csak szembeállítást, tényeket egyik oldalon és a másikon.

Tudjuk, az ötvenhatos forradalom a fővárosban zajlott, a vidék kisebb-nagyobb intenzitással csatlakozott később. Ha személyes, családunkban őrzött emlékekre kell hagyatkoznom, nem sokat tudnék felsorolni, azon kívül, amit a szüleimtől vagy a nagyszüleimtől hallottam. Édesapám fiatal legényke volt, őt szalajtották a rudazó kötélért, amivel aztán ledöntötték szülőfalujában a Sztálin-szobrot, amit mellesleg előtte valaki nyilván fontosnak tartott fölállítani. A műveletért állítólag több embert hosszabb-rövidebb időre le is csuktak a faluból, de a levéltári közleményekben erre nézve nem találtam adatot.

Édesanyám falujában nem volt Sztálin-szobor, ergo nem is kellett mit ledönteni, volt ellenben nagygyűlés, ki is dobolták annak rendje-módja szerint, vonult a nép a falu fő utcáján, belekiabálták a világba a sérelmeiket. Nagyapám világéletében józan ember volt, egykönnyen sosem hitt senkinek, leginkább a maga erejében bízott, úgyhogy nem is ment a hangadók után. Elbújtatta viszont a párttitkárt, aki valahonnan Szabolcsból keveredett oda faluba, jó sok gyerekkel, és ahogy visszaemlékszem, nagyapám azt mondta róla, nem volt rossz ember, de a felbőszült tömeg meg akarta lincselni, mert hát a kommunistákat most agyon kell verni. A forradalom bukása után a nemzetőrparancsnokot, a 28-án megalakult nemzeti bizottság elnökét 9 hónapra elítélték szervezkedésért, két földművest 5 és 6 hónapra izgatásért, két másik falubeli pedig 3-3 hónap felfüggesztettet kapott. Haláleset nem történt, bár történhetett is volna, mert akinél fegyver volt, az ment volna neki a haragosának, ha nincsenek olyan józan emberek, mint a nagyapám, és csöndre nem intik őket.

Ahogy a rendszerváltás óta telt-múlt az idő, láthatta ki-ki a saját településén, ahogyan Budapesten is, sorra jelentkeztek az önjelölt ötvenhatos hősök, sőt még most is jelentkeznek, de főleg a kerek évfordulón, minél nagyobb felhajtás kellett, hogy a kurzus méltóképpen emlékezhessen a kétes értékű hőstettekről is akár. Az önjelöltek mellett pedig ott vannak azok, akik nyugodtan beállhattak volna a sorba, amikor a dicsőséges ötvenhatos helytállásért osztogatták a babérokat, de gyanítom, a hangosan tülekedők mellett vagy inkább mögött jó néhányan voltak és vannak még most is olyanok, akik inkább csöndben maradtak, és talán csak véletlenül derült ki, hogy részesei voltak valamilyen vegzatúrának, aztán hosszas unszolásra végül csak elmesélték hányattatásaik történetét egy helyi újságírónak, mint az a Jóska bácsi, akiről a Mindig péntek című regényemben is megemlékeztem.

Volt valami szánalmas és mulatságos, ahogy az évfordulón minden település igyekezett előhalászni a süllyesztőből a maga ötvenhatos hőseit. Ez ugyan nem is tartozik szorosan a témához, mégis tény, hogy a hangoskodók mindig valahogy előnyt élveznek a csöndesekkel szemben. Jóska bácsi példáját alapul véve gyanítom, hogy ötvenhat tényleges vidéki hősei közül sokét még mindig a névtelenség homálya fedi. Senki nem tud róluk, legfeljebb mint én, aki a nagyapámról tudom, hogy egy lincselést megakadályozott, márpedig ez hőstett az én szememben.

Ötvenhatban a vidék segített a főváros élelmezésében, ez tény. Meg persze előtte is, utána is, hiszen a Rákóczi úton vagy a Rózsadombon már régen nem termelnek krumplit vagy uborkát, talán soha nem is termeltek.

A másik vidék kontra Budapest példám a tanácsköztársaság, maga az államalakulat vagy micsoda is egész egyértelműen budapesti képződmény, bár Somogy élen járt, hiszen ott már 21-e előtt megalakult a háromtagú direktórium. Vezetői nem kommunisták, igazi szociáldemokraták voltak, jó elvtársak, nem elvakult bolsevikik. Nem vagyok történész, de elég sokat tanulmányoztam ezt a korszakot az elmúlt években, és meggyőződésem, hogy Somogyban lámpással kellett volna keresni a kommunistákat. Talán akadt egy-egy hazatért hadifogoly, akit kioktattak a nagy SZU-ban az eszméről, de a baloldali érzelmű emberek a szociáldemokrácia hívei voltak. Somogyban egyetlen halálos áldozatot követelt a tanácsköztársaság, valaki túlbuzgó lelőtt egy belépő embert, akit ellenségnek vélt, a bukás után mégis Somogyban dúlt legkeményebben a megtorlásul érkező fehérterror. Prónay különítményesei nem Budapestre vonultak rendet csinálni, ahol a románok voltak, hanem a Dunántúlra, ahol nem ütköztek ellenállásba.

Nem tudom, a két példából lehet-e messzemenő következtetéseket levonni a vidék kontra Budapest mai állásához, annyi mindenesetre igaz, hogy a sorsdöntő események szinte mindig Budapesten zajlanak, a vidék meg kisebb-nagyobb hévvel rohan vagy éppen csak kullog a főváros és eseményei után. És szállítja a krumplit a budapesti éhezőknek.

Hogy mi történt a mostani választásokon? Budapesten akárhogyan is, de többen akarták az európai ügyészséget, a korrupció felszámolást, vidék pedig kevesen. A vidék biztonságot akar, rezsicsökkentést, CSOK-ot meg adóvisszatérítést, tizenharmadik havi nyugdíjat, és hogy milyen árat kell majd mindezért fizetnünk, azt még a legokosabb közgazdás sem tudja megjósolni.

Most pillanatnyilag ennyi jutott eszembe. Lehet vitatkozni velem, de abban biztos vagyok, vagy legalábbis szeretnék biztos lenni, hogy aki az európai ügyészséget és a korrupció felszámolását választotta, az polgári felelőssége tudatában számon kérhető politikusi magatartást is követelt volna, maximum két cikluson keresztül hivatalban maradó miniszterelnököt, nem pedig egy atyáskodó miniszterelnököt az államgépezetével együtt a feje fölé, aki majd vigyáz rá és garantálja, hogy lesz közmunkája és majd mindig megmondja neki, hogy merre van az arra.

 

Illusztráció: M. Escher

A Vecsembükki zsomboly (túraesszé)

Ha viszonylag későn döbbentem is rá, de már csak a koromnál fogva is elég régóta tudom, hogy az életben mindent nem lehet. Sem megkapni, sem elérni, sem megnézni, úgyhogy amióta megbékéltem vele, hogy bármennyire szerettem volna is, már sosem fogom látni Ushuaiát, Tenochtitlánt vagy Santa Fét, azóta nem is bánt annyira a dolog. Mondom, már nem is bánt, sőt, ez a megnyugtató érzés kísér mindig, valahányszor kimarad valami, amit pedig megnézhettem volna, mert utamba esett, csak nem vettem észre, vagy éppen valamilyen más ok folytán nem tettem meg azt a néhány száz méteres vagy éppen kilométeres kitérőt, ami elvezetett volna odáig.

Bódvaszilasi házigazdánk szombaton este legalább háromszor elmondta, hogy másnapi túránkon okvetlenül nézzük meg a Vecsembükki zsombolyt. Bólogattunk, hogyne, persze, aztán magunkban azt gondoltuk, mi elsősorban a Szabó-pallagot nézzük meg, az erdészházzal, ahol a pecsét van, utána pedig az alsó-hegyi fennsík pereméről csodáljuk majd a kilátást. Ennyiben maradtunk, magunkkal, a házigazdánkkal, és másnap viszonylag korán, már reggel nyolckor elindultunk. Kilencig állítólag tilos az erdőben túrázni, a szarvasbőgés miatt, a kiírás szerint délután négykor is ugyanígy el kellene már hagyni a területet, de láttuk, hallottuk, hogy ezt azért senki nem veszi komolyan.

Útközben hol hangosabban, hol elhalóban, de szinte végig a szarvasbőgés hangja kísért bennünket, főleg a Szabó-pallag környékén hallottuk, láttuk is a szarvasokat. Onnan továbbindulva aztán rátértünk a kék kereszt, majd a tanösvény jelzésre. Nem vagyunk ortodox kéktúrások, ez meg is látszik az útvonalunkon, de nekünk így jó.

Ha utólag visszagondolok, nem lett volna túl nagy áldozat útba ejteni azt a 246 méter mély aknabarlangot, amelyik házigazdánk szerint az összes közül a leglátványosabb. Ki is van építve, sőt a gyerekeknek még ajándékot is rejtettek el, amit a tanösvényi leírás szerint megkereshetnek. Kár, hogy ezt utólag mesélte el, bár érthető, hiszen számára teljesen nyilvánvaló volt. Akkor, ott, a helyszínen kicsit talán már untam a zsombolyokat, az ördögszántásokkal tarkított fennsíkot, és abban a hitben, hogy úgysem lehet megközelíteni, én dönthettem, és inkább a sárga jelzést választottam. 2,3 km kitérő lett volna, igaz, házigazdánk szerint kétszáz méter, éppen csak annyi, mint ide a házhoz a benzinkút.

A tévedés joga őt is megilleti, hiszen helyi ember fejében, emlékezetében másképp élnek a távolságok, mindenesetre mi pillanatnyi habozás után továbbindultunk a fennsík pereme felé. Még azon is vacilláltam, hogy egyáltalán menjek-e tovább, ér-e annyit ez az egyhangú táj, hogy csak menjünk, menjünk, azt sem tudjuk, mi vár ránk. Nem tudom, milyen apátia lett úrrá rajtam ott útközben, talán a Vecsembükki zsomboly hiánya művelte velem, mindenesetre a kilátás kárpótolt mindenért. Az Eresztgető-szikla tövében ott hevert lábunk előtt a világ, Komjáti, Bódvaszilas, az Esztramos, mellette-mögötte Bódvaszilas. Ha kicsit lejjebb megyek, belátom az egész Bódva-völgyet, de én kevesebbel is beértem.

Az Eresztgetőtől egy kis kitérővel még megnéztük egy zsomboly mélyén a hajdani erdészház romjait, aztán a visszaúton már csak lefelé kellett mennünk. Útközben nemcsak hallottuk a szarvasbőgést, sok helyen láttuk a szarvasokat is, ünőket, teheneket, sőt még bikákat is. Ritka szép élmény, kárpótlás talán a Vecsembükki zsombolyért.

A zöld jelzés legszebb szakasza nekem a márványbánya volt, hatalmas köveivel, bár az egész útra jellemző ezen a karsztos vidéken, apróbb-nagyobb fehér kövek, rajtuk élénk zölden virító mohával. Nem is tudom, hogy mondhattam én egyhangúnak ezt a tájat, de talán a bőség zavara művelte velem. Vagy  titkon talán a Vecsembükki zsombolyért fájt a szívem? Mondhatnám erre, hiszen láttam már elég ilyet, Spanyolországban, ahol Griselnél az olajfák között egyszer csak beszakad a terep, mert a mór fiú és a keresztény lány nászát nem bírta volna el föld. Vagy a Simona és a Similla, azaz a Kis- és a Nagyzsomboly. Igen ám, de a Vecsembükki… Mondhatná erre a szilasi házigazdánk.

Lehet még megoldás, ha annyira kiált a zsombolynézhetnék. Ha visszamegyünk, hogy folytassuk a túrát, ahol abbahagytuk, senki nem akadályoz meg bennünket, még egyszer megmászhatjuk az Alsó-hegyet, egy másik évszakban talán, és akkor nem a sárgán, hanem a tanösvényen megyünk majd tovább egész a határig, ahol a Vecsembükki zsomboly hatalmas ürege tátong. Vagy idővel ez is olyan lesz majd nekem örökre, mint Ushuaia vagy mint a Vadálló-kövek, ahová ugyan más okból, de én már soha föl nem megyek.

Középnagy bonsai

 

– Itt van mind a kilenc – invitálta kijjebb a teraszra Renáta Rozáliát, a barátnője barátnőjét, aki nagy bonsai-szakértő hírében áll. – Egyelőre még csak kilenc van, de amint lehet, többet is szerzek. Ezt az egészet be akarom majd telepíteni bukszussal – mutatott körbe széles karmozdulattal Renáta a teraszon, amely legalább nyolcvan négyzetméter alapterületű lehetett; az ember nem is gondolná, hogy ilyen házak vannak a főváros szívében.

Rozália csettintett, és bólogatott is hozzá, mintha elismerően azt mondaná, hogy ez igen! Ezt nevezem cserepes bukszusneveldének!

– Idenézz, kilenc bukszus, 35O milliméteres cserépben. Itt a legnagyobb, ez másfél méteres. Ez lesz a minta, ennél magasabbra nem hagyom őket. Majd metszem őket folyamatosan, hogy ne nőjenek nagyobbra. Szerintem majd a gyökerüket is vágnom kell, ha nagyon megindulnának. Nem tudom, lehet, hogy nem így működik a dolog, de szerintem így kell, majd te is elmondod a véleményedet. Hát ezek nekem olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Szerintem azok is. Ezekkel is úgy kell bánni, mint a kamaszodó gyerekekkel. Ha az ember nem nyesegeti állandóan a vadhajtásaikat, akkor előbb-utóbb a lelkük is elvadul, nem igaz? Középnagy bonsai bővebben…

Zászló a lomok között

 

Évekkel ezelőtt történt, látogatásaim egyikén barátnőmmel szokásunkhoz híven a konyhában beszélgettünk. Valamiért felálltam, és akkor megakadt a szemem a konyhapulton heverő üres fokhagymás hálón, azon belül vagy inkább kívül is a fokhagyma származását és minőségét tanúsítandó nemzetiszalagon. Nem papírból vagy műanyagból, rendes textilből volt, pontosan olyanból, amilyenből a kokárdáink is készülnek. Néztem a konyhapulton heverő üres hálót, aztán elővettem a fiókból egy ollót, jelentőségteljesen barátnőmre néztem, majd felkötöttem a nemzetiszalagot a világos farmerszoknyám bujtatójára. Azóta is ott van, bár a szoknya egy ideje már nem jön rám, de még nem adtam föl a reményt, hogy nyárra sikerül annyit leadnom, hogy megint beleférjek. Zászló a lomok között bővebben…

José Ruiz Rosas: Végső lakhelyem

Végső lakhelyem ott legyen,
ahol a nyugalmas térben
rekettye, jázmin, citrom terem,
azon a távoli kis helyen.

Idegen a kert, mondják bár,
egyre megy: az egész föld a miénk
nem csak az a kicsinyke sáv,
ahol az ösvény egyszer csak kitér.

Onnan, ha testem már a síré,
anyaga sejtjei szétszóródnak
a végtelen teljesség felé.

Sóhajaim egybeolvadnak
– néma, halovány kegyelmi fény –
az előttük távozottakkal.

(Arequipa, 1971)

Pávai Patak Márta fordítása



A fordító megjegyzése:

Teresa Ruiz Rosas író és műfordító kollégám édesapjának halálhírére fordítottam le ezt a verset. Azóta igazítottam rajta néhányszor, pillanatnyilag ezt tekintem a végleges változatnak.
José Ruiz Rosas (Lima, 1928-2018) hazája legjelentősebb költője volt, magyarul tudomásom szerint nem jelent meg verse. Teresa Ruiz Rosas Kölnben él, rendszeres résztvevője a balatonfüredi magyar-spanyol műfordító szemináriumainknak. Remélhetőleg egyszer majd sikerül legalább egy regényét lefordítanom.

A legújabb hír: Teresa Ruiz Rosas Peruban Premio Nacional de Literatura lett a legutóbbi regényével (Estación delirio).