Mohai V. Lajos: Római pillanat

Ha elkezdem a római utazás emlékeit gombolyítani, Istvánék is szóhoz jutnak benne, István és Judit, velük való röpke, csak éppen köszönésféle, a meglepetés örömével ható találkozás a bűvöletes Falconieri-palota udvarán 2010. július havának közepén, a legközepén, amikor is általában szokás szerint Európában barangoltunk Borbálával, születésnapjainkat ünnepelendő: az övé 15., az enyém 21. Akkor ott Róma volt, ahogy máskor London, Stockholm vagy legutóbb Koppenhága. Hol a születésnapjainkat a lehűlésre szántuk, és a fojtó nyárból a hűvös északra kívánkoztunk, hol meg a mediterráneum világába, mert a dél vonzása olyan, mint a jáspisfényé: nem lehet kitérni előle. Ezt éreztük Szarajevóban, Mostarban és Dubrovnikban is; próbálja az ember önmagát, személyes bátorságát egy teljesen másként föltáruló világba helyezni.

Róma a nérói hőséget jelentette, hozta a formáját, ontotta az ősi kövekből az antik forróságot, a forró láz behatolt a csontjainkba, Marcus Aurelius szoborszeme szigorúan nézett ránk a Capitoleumról, égetett az a szempár, maga volt a római kánikula. „Rekkenő hőség”, írta Kosztolányi a Neróban; nincs pontosabb jellemzése.

Ebből a hőségből, elvégezve napi munkánkat („legszebb alkotás a séta” – WS), hét óra környékén érkeztünk vissza a Via Giulián álló gyönyörű épületegyüttesbe, hogy az éjszakai kalandozásaink előtt fölfrissítsük magunkat. Közel a Tiberis rakpartja várt, kicsit távolabb az isteni Fellini filmvilágának valósága; mindkettőbe belekóstoltunk. A római éjszaka hangulata külön fejezet mindenki életében, külön fejezet a „rózsaujju hajnalé” is, mint odébbról, a Földközi-tenger másik csücskéből Homérosz hangján szoktuk hallani, Arany János lantja után. Vagyis Róma költészete közrefogott minket, hangsúlyossá tett minden pillanatot.

Istvánékkal való találkozásunk hangsúlyai később, évekkel később kezdtek szép lassan kirajzolódni, mint a vízjelek, aztán felerősödni, mint a nagyító alá tett papírnyomat. Főként én gazdagodtam a barátsággal, mivel István kivételes beleélő-képességgel, sokatmondón írt a munkáimról. Tanulhattam tőle kollegiális szeretetet, önzetlenséget, arányérzéket – és (más alkotásaiból még), munkaszenvedélyt.

Ha a grafikáit nézem például, olykor azokat tükröknek látom.

Innen csak egy lépés volt az elhatározás: a rajzok által közvetített hatásnak úgy vetem alá magam, hogy közös munkára veszem rá (szedem rá?)  Istvánt.

Lesz, ami lesz. Reménykedő tervezés mintegy a kertek alatt.

A könyvünk csalitja:
ki-ki,
kettős: pont,
a mint b.

Üveggyöngy, gyermekkor, az elhagyott éden.

 

 

Fábián István: Játszó terek

A gyerekkor nem veszti türelmét. Vár, nem hagy el, vár, hogy bármikor rád találjon! A Bástya utca hosszában zuhog a nyugati fény, a budai hegyek mögött lebukó Nap fölragyogtatja a szenes­targoncák ráfjait (lovak akkor már nincsenek, a kanizsai szenes­lovak régen halottak már akkor, felfalta őket a távoli gyerek-idő), a cipészműhely ablakán zsírosan feszül a megfejthetetlen PALMA- PALMA-OKMA-OKMA fölirat, mögötte a műhely sötét mélyéből szemüvegkeret villan és a szájszélbe szorított faszegek világítanak – a suszter volt talán a gyermekévek egyetlen túlélője. Azután a Nap átszalad a Magyar utcába egész a Károlyi kertig, ahol zordon-sötéten állt a kastély, az irodalom máig idegen palotája. A Károlyi kert volt a grund, ahol este hétkor gyúltak a sárga fényű lámpák, amikor rohanni kellett, mert otthon prakker, tollporló, sámfa fenyegetett, ha nem értél haza, aztán később Filmmúzeum, Astoria, valami nyomda a Szentkirályi utcában, Uránia mozi, Híradó-Horizont mozi, gimnázium, munkahelyek a NyuJork palotában, ugyanitt a fiatal költők-írók-grafikusok handabandázása, Lucullus, Gong-presszó, józan és fiatalságtól részeg idők. Olykor simán csak részeg idők.

 

Ma már elmerültek azok a grundok – Lajos grundja, a kanizsai a Bugyi-rétről, ahol két tégladarab jelölte a kaput, az enyémek is a Bástya utcai kis-térről, el a Károlyi kertből, ahol ma ápolt bukszusokat vigyáz a közfenntartó, lassan a mozik is kikopnak a városból s a New Yorkból is száműzöttek a versírás csapzott megszállottjai. Visszavonultak a kocsmák, csapszékek, talponállók, idegenként ácsorgok múltidőmben. Erre jártam én is, mondja Lajos, talán később néhány évvel, de ugyanazon a karcolt kirakatüvegen át bámuljuk elmúlt világunkat, egyetlen birtokunkat, a megőrzött időt.

Fábián István: Szenesember

A könyvet tervezte, a rajzokat készítette:  Fábián István.

A mű 2019 végén jelent meg a K.u.K. Kiadó gondozásában. Én úgy kísérlem meg bemutatni ezt az eseménydús, mégis lassan bontakozó, sok látszólag apró, mégis jelentőségekkel bíró mellékszállal rendelkező, súlyos és mégis könnyen emészthető (sőt, sokszor kifejezetten üdítő – helyi kulturális és természeti sajátosságokat finom alapossággal bemutató), érzékletesen ábrázoló, katarzisba hajló regényt, hogy ne áruljak el a szükségesnél több információt (azok miatt, akik még nem olvasták).
„Az önkeresés regénye ez a mű” – áll a fülszöveg végén, mintegy szlogenként. Az „önkeresés” túlhangsúlyozását abból a szempontból félrevezetőnek érzem, hogy nagyon mást sugall a cselekmény az elbeszélő-főszereplő, Anna természetéről, mint amit Anna mutat magából a leírásai tükrében. Ha Annának csak a kalandjairól, illetve csapongásairól lenne tudomásunk, akkor valóban megrögzött kalandorként vagy egy végtelenül éretlen, borderline személyiségzavarral élő lányként képzelnénk el. Egy feszült pesti otthonból Genfbe, majd Afrikába (Mauritániába, majd Szenegálba) vetődő nő, akinek az életét pszichopata, bántalmazó férj, különböző szeretők, nem kívánt terhesség, jól fizető félprostitúciós illetve önkéntes segítő munkák is “színesítik”. Azonban nem a külső történések, hanem Anna motivációi, vágyai, emberi megnyilvánulásai vannak a legvilágosabban ábrázolva a regényben, melyekkel – meglátásom szerint – (a kritikus pillanatokban is) mindvégig önazonos – miközben persze változik is. Épeszű kalandkeresésre talán van Annának némi hajlama, de semmiképpen sem igaz, hogy hajhászná a kalandot. Sőt, legfőbb hiányérzetem  Anna ábrázolásával kapcsolatban az, hogy a naivitáson kívül nem derül fény semmi olyan hangsúlyos vonására vagy hibájára, amit esetleg szégyellhetne magában – emiatt nem érzem teljesen őszintének. Hiányolom, hogy a hús-vér embernek csak az ártatlan  oldalát látom.
Nem feltétlenül annak az ellensúlyozását várnám, hogy Anna a jó, férje, Miklós pedig a gonosz (ahogy erre egyébként utal is a regény utóhangja, hogy valóban nem lehet ennyivel elintézni), hanem azért is érezném szükségét, mert ezen keresztül az Anna körül lévő szereplők – pl. Miklós – motivációi is talán világosabban nyomon követhetőek lennének… Anna kétségtelenül átesik jellemfejlődésen, bár abból a szempontból nem érzem annyira drasztikusnak, hogy Miklóssal való kapcsolatának korai szakaszában sincs lángoló szerelem vagy teljes meggyőződés Anna részéről, inkább csak sodródik, de akkor még benne volt a pakliban, hogy ebből akár építő kapcsolat is lehet. Aztán ahogy szaporodnak a baljós jelek, Anna egyre inkább elbizonytalanodik – igaz, hogy mikor Miklós régi arcát véli újra látni, akkor látszólag eloszlanak benne a kételyek. Egyszerűen nem hiszi el, hogy vele ez megtörténhet, hogy vele ezt megcsinálják, hogy ilyen szinten megalázzák, ráadásul olyasvalaki, akit szeret, és akiről azt feltételezi, hogy viszontszereti. Ám ez a bizonytalankodás (az ember abban is kételkedik, amit saját szemével lát) a bántalmazó kapcsolatok jellemzője, nem Anna személyiségjegye. De afrikai kiruccanásai során Anna már más perspektívából is képes látni a dolgokat. Köszönhetően az ott tartózkodó Karlnak, a vele való kapcsolatnak, melyet már nem pótszerként él meg (mint pl. a Genfben Miklós mellett tartott szeretőit), és ez segíti lassan kirángatni Miklós kötelékéből. A kallódás után ráébred arra, hogy nem csak olyan lehet az élet, mint ahogy eddig megélte vagy elképzelte. És mivel ebben az új helyzetben úgy tűnik, hogy képes kibontakozni, közelebb kerül ahhoz, hogy érettebb önmaga lehessen – kevésbé direkt módon valóban lehet úgy tekinteni a regényre, hogy az önkeresésről szól. Sajnos a fülszöveg leírása Annáról nagyon felületes képet festve emeli ki ezt a vezérmotívumot.

Ennek alapján a regényt leginkább jellemző kulcsszóként az „önmegértés” kristályosodik ki bennem. Anna kezdetben felnézett Miklósra, Miklós pedig ezzel úgy élt vissza a későbbiekben, hogy egyre irrelevánsabb dolgok miatt akad ki a feleségére. Anna ezért önmagában kezdett kételkedni, és egyre reménytelenebbül igyekezett megfelelni Miklósnak. Az idő múlásával, Miklós másokkal való viselkedését és a saját környezetükben élő barátaik reakcióit is figyelve, a kezdeti Miklós-kép lassan kezd átalakulni. De jön az újabb csavar: hogy Miklóst kiszolgáltatottnak, segítségre szorulónak kezdi látni, megsajnálja, és úgy érzi, hogy meg kell mentenie a férjét. Aztán persze ráébred, hogy Miklós semmiféle hálát vagy meghatódást nem mutat azért, amiért a válságosabb időszakaiban támaszkodhat rá, sőt, kifejezetten tárgyként kezeli, és semmilyen jellegű vállalást vagy áldozatot nem hoz Annáért – mindez a nem kívánt terhességből adódó kiélezett helyzetben lesz teljesen nyilvánvaló.
Az egyik legizgalmasabb kérdés (ami csak a regény legvégén elsülő utolsó utáni „slusszpoén” miatt lett számomra hangsúlyos), hogy kicsoda Miklós. Látszólag Annáról szól minden, de a hol eltűnő, hol előbukkanó férj az elejétől a végéig központi figura marad, szemben az Anna életében megjelenő új perspektívával, Karllal és Afrikával, melyekben inkább potenciális jövőképet látok. Ahogy már utaltam rá, (részben Anna szerintem nem kellő önkritikával rendelkező leírásai miatt) hiányérzetem van Miklós személyének a kidolgozásával kapcsolatban. Miklós  valahol főszereplőbb, mint Anna, ezért fontosnak tartottam volna, hogy Miklósnak a személyébe jobban bele lehessen helyezkedni.
A regény kifejezetten élvezhető, nehéz letenni. Ám én más potenciált is látok ebben a remek elbeszélésben. Anna története leginkább egy másik formanyelven – konkrétan filmben – tudna érvényesülni. Ennek megrendezésére alkalmasnak tartom magam, és örömmel vállalnám ezt a feladatot (a regényben általam vélt hiányosságokat megtöltve). Aki ennek a megvalósulását támogatná, és tud esetleg benne valamilyen módon segíteni, az vegye fel velem, a recenzió szerzőjével kapcsolatot.