B. Mihály Csilla összes bejegyzése

B. Mihály Csilla (Szatmárnémeti, 1977). Grafika-szobrászat, óvó-tanítóképző és 2 év tanítás után a kolozsvári BBTE filológia karán, vallás-néprajz szakon végeztem. 2002-től Budapesten, 2006 óta Örkényben élek, alkotok, költök, szerkesztőként tevékenykedem. Az alkotás, főként a versírás, hivatás, küldetés és felelősségteljes feladat is számomra. „Szent játék.” Az összhangra törekszem, nem csupán a gondolat, a forma és ritmika között, hanem bensőm és egy magasabb szféra, bensőm és a környező világ között is. Verseim nyomtatott folyóiratokban, antológiákban jelentek és jelennek meg határon innen és túl. 2016-ban a Magyar Művészeti Akadémia díjazottja lettem.

Ollantaytambo; Fájdulás

 

Ollantaytambo

A Szent völgy égre táruló terében
megbújik annyi frissen hűs zamat,
rikoltó csend telepszik rá merészen,
mohón a kőházak köré dagad.

E város bölcs öreg, kit múltja mardos,
mormolja bátran sámánesküjét,
vagy érett férfikorba lépő harcos,
mindegy talán, de érzem nagy tüzét.

Göröngyös úton álmok szétdobálva,
lépcsős terasz, s erőd karolja át,
belépve, fent, a víznek templomába,

meghallom szívét, szép, napos dalát.
De éjjelente lelke, vad folyója,
akárha Isten dörgő hangja szólna.

*

 

Fájdulás

A nap szobámba tűz kajánul,
torkomban még a tegnap fájdul;
a szó, a csend is eskütétel,
lesújt az ég rám nagy dühével.

És jönnek mind, kik elfeledtek,
akár egy fontos, nagy betegnek,
virágot hoznak, közte átkot;
velük magányom összerántott.

Sebesre fest a lázas alkony,
ki élni nem tud, meg kell haljon;
kivet magából minden emlék,
vagyok, de mintha mégse lennék.

Az óceánnyi hűvös álom
ágyat vet fáradt szempillámon,
magára formál, készre sminkel,
elalszom rejtett kincseimmel.

*

 

(Illusztráció: Ashton Howard: Fire sky)

Égi pásztorok; Felriadva

 

Égi pásztorok

Estbe hajló őszi óra
és parázsló távolok
rőt fuvalma hull a szóra,
míg a dal, e régi szolga,
lelkeinken átforog,

s bár a jajszót felsöpörné,
mint a hit, a küzdelem,
álmodásunk szent öröklét,
s Dúl királynak dús örökjét
tékozoljuk szüntelen.

Szép magyar beszédet őrző
versek, égi pásztorok!
Hadd legyen ma fény a költő,
mely az éjen szívbe ömlő
békeszóval átlobog.

*

 

Felriadva

Még éjjelente felriadsz, ha csörtet
szobád alatt a pesti forgalom,
sziréna vijjog, reng a ház, a körzet,
s az utcazaj egy suttogó vadon
neszével rémít, vállaidra görnyed,
előtte körbeleng a négy falon,
verítékcsepp pereg, akár a kláris;
nem oly rég így hagyott itt jó apád is.

A szenvedésnek csendbe fúló mérge
kihűlt imádra lassan rácsorog,
felszisszennek az égnek nyílt sebére
a görcsberándult, csontos házsorok,
s amint a megnyúlt délelőtt elérte,
még láttam, hogy az élet ellobog,
kiles szeméből, mint a fáklya lángja,
szétcsap felénk, s a dermedt fénybe rántja.

*

 

(Illusztráció: Sunniva Myster (Sunima): Autumn forest)

Újra; Tovább

 

Újra

Szétbomló sóhaján a végtelennek
kiléptem szálkás árnyékom mögül,
az ajkamon friss dallamok rezegnek,
és újra fáj kicsit szívem körül.

Ha kérdeznéd, mi szülte ezt a csendet,
azt mondanám, egy perc aligha volt,
az őrület futótüzekként terjedt,
miközben tőlünk álmokat rabolt.

Időmet most a lelkem fénybe gyúrja,
mint kisdedet, mellemre vonhatom,
s a versek égi óceánján újra
megjáratom parányi csónakom.

*

 

Tovább

Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek.
Fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.

Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.

Mert álmaimnak zsongó vére sürget
tanulni és csodálni életünket,
amíg az ég puhán aláfolyik.

Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,
ringunk tovább szelíden, halk kacajjal,
tovább, tovább a végső alkonyig.

*

 

(Illusztráció: Erin Hanson: Dawn Lights)

Cabo da roca (Szikla-fok); Akár a tolvaj

 

Cabo da roca (Szikla-fok)

Hol jégvirágok bokra fut remegve,
cikázik szét megannyi fényfolyam,
és szédítő a mélység, s épp olyan,
akárha őrült álmokat temetne,

magába ránt a perc, a bősz jelenbe,
a szikla partján újabb cél fogan,
nem tudni még, miként lesz és hogyan,
de mintha már a messzeség vezetne.

A szárazföldnek, ím, a véghatára,
ki visszafordul, nem talál magára,
vihart idéz a szél, ahogy vacog.

Ha vízre szállsz, tiéd a fény, a fárosz,
ha itt maradsz, merészen érj a mához,
mint Szikla-fokra csattanó habok.

*

 

Akár a tolvaj

Jönnél, de már bezárva minden ajtó,
fejed fölött az ég sötétbe hajló,
komor magánya mindent hűsre mázol,
merítve lépted árnyas csendporából.

Beszökhetsz úgy, akár a tolvaj, lopva,
a szívedet szoros marokra fogva,
a minden mindegy reszkető falánál
hamis meséket, lim-lomot találnál.

Csak rettegést, csak néma szót, de főleg
üres szobát, mi nagyra nő belőled,
és mintha fogva tartaná az álmod,
amíg bizalmam újra megtalálod.

*

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: Cliffs by the sea)

Intenzíven; Ha megtalálsz

 

Intenzíven

Az intenzíven nincsen angyal,
csak Isten, egymaga,
ott ül fejednél tiszta aggyal,
éjjel megy haza.

Nem kérdez semmit, tudja régen,
mennyit ér a szó,
de eljön reggel újra étlen,
legjobb véradó.

Lesz majd egy nap, hogy nem találod,
furcsa ébredés…;
egy kőbe, mint az elmúlt álmot,
téged épp bevés.

*

 

Ha megtalálsz

A port, a napfényt lassan elnyelem,
ruhád alá, a csontodig befúrva,
akár a szél, majd visszatérek újra,
s veled bolyongok parton, tengeren.

Leszek puhán cirógató selyem,
ki álmodat döbbent szemedre fújja,
a lélegzet, ha fáj, a semmi súlya,
kiáltsd ki hangosan halott nevem.

Ne üljön ajkadon gonosz, se pánik,
tudod te jól, a lélek nem hibázik,
de kell, hogy Isten mindig ott legyen.

Törődött szíveden parányi balzsam,
ha megtalálsz, leszek remény a dalban,
kagylómagányba halkuló jelen.

*

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: The world in the sunlight, 2022)

São Roque; A kötéltáncos

 

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

 

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)