Újra

Szétbomló sóhaján a végtelennek
kiléptem szálkás árnyékom mögül,
az ajkamon friss dallamok rezegnek,
és újra fáj kicsit szívem körül.

Ha kérdeznéd, mi szülte ezt a csendet,
azt mondanám, egy perc aligha volt,
az őrület futótüzekként terjedt,
miközben tőlünk álmokat rabolt.

Időmet most a lelkem fénybe gyúrja,
mint kisdedet, mellemre vonhatom,
s a versek égi óceánján újra
megjáratom parányi csónakom.

*

 

Tovább

Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek.
Fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.

Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.

Mert álmaimnak zsongó vére sürget
tanulni és csodálni életünket,
amíg az ég puhán aláfolyik.

Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,
ringunk tovább szelíden, halk kacajjal,
tovább, tovább a végső alkonyig.

*

 

(Illusztráció: Erin Hanson: Dawn Lights)