Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.

Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.

Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.

November

Hajnalt rikoltoz, ráng a szélkakas,
alázenél a méregzöld redőny,
csak folt a nap, kopottas rézgaras,
gurulni kezd a rég megdőlt fenyőn.

Lenéz, utána nyúl az ég maga,
a ködbabák csoszogva oszlanak,
kezükben leng az elmúlt éjszaka:
halott papírra csorgatott szavak.

November ül megint a szívemen,
bakancs a lábán, másikon topán;
királyom várom, jöjjön dísztelen
a messzeségnek tejfehér lován.

Üresség

Mintha téli hálót szőne már a nap,
bőre pergamenfehéren rátapad,
s míg alatta széthull őszünk kelleme,
elzokogni annyi mindent kellene.

Lusta rend hevert el kint a kazlakon,
fáj a szó, s ha itt-ott megkapargatom
s eltolom a felszín gyenge léceit,
félek, nem lelem, mi újjá lényegít.

Úgy növekszik bent a csend, s a ház körül,
ablakomra szürke fénye rákövül,
és csak írom, egyre írom holt dalát,
rím dorombol és üresség fogja át.

(Illusztráció: jonathanjessup: Frozen Spiderweb)