Újra

Szétbomló sóhaján a végtelennek
kiléptem szálkás árnyékom mögül,
az ajkamon friss dallamok rezegnek,
és újra fáj kicsit szívem körül.

Ha kérdeznéd, mi szülte ezt a csendet,
azt mondanám, egy perc aligha volt,
az őrület futótüzekként terjedt,
miközben tőlünk álmokat rabolt.

Időmet most a lelkem fénybe gyúrja,
mint kisdedet, mellemre vonhatom,
s a versek égi óceánján újra
megjáratom parányi csónakom.

*

Tovább

Borulj reám, én átkarollak újra,
csitít a csend s a könnyező egek.
Fejét az éj varázslatokba fúrja,
meleg szemedben körbeőgyeleg.

Feloldozó sötét ez, mint a csókunk,
akár a végzet díszes páholya,
meggörnyedő gerinccel ringatózunk,
de nem hajóznék innen máshova.

Mert álmaimnak zsongó vére sürget
tanulni és csodálni életünket,
amíg az ég puhán aláfolyik.

Ha majd ezüstös fénnyel ér a hajnal,
ringunk tovább szelíden, halk kacajjal,
tovább, tovább a végső alkonyig.

*

(Illusztráció: Erin Hanson: Dawn Lights)

Cabo da roca (Szikla-fok)

Hol jégvirágok bokra fut remegve,
cikázik szét megannyi fényfolyam,
és szédítő a mélység, s épp olyan,
akárha őrült álmokat temetne,

magába ránt a perc, a bősz jelenbe,
a szikla partján újabb cél fogan,
nem tudni még, miként lesz és hogyan,
de mintha már a messzeség vezetne.

A szárazföldnek, ím, a véghatára,
ki visszafordul, nem talál magára,
vihart idéz a szél, ahogy vacog.

Ha vízre szállsz, tiéd a fény, a fárosz,
ha itt maradsz, merészen érj a mához,
mint Szikla-fokra csattanó habok.

*

Akár a tolvaj

Jönnél, de már bezárva minden ajtó,
fejed fölött az ég sötétbe hajló,
komor magánya mindent hűsre mázol,
merítve lépted árnyas csendporából.

Beszökhetsz úgy, akár a tolvaj, lopva,
a szívedet szoros marokra fogva,
a minden mindegy reszkető falánál
hamis meséket, lim-lomot találnál.

Csak rettegést, csak néma szót, de főleg
üres szobát, mi nagyra nő belőled,
és mintha fogva tartaná az álmod,
amíg bizalmam újra megtalálod.

*

(Illusztráció: Olha Darchuk: Cliffs by the sea)

Intenzíven

Az intenzíven nincsen angyal,
csak Isten, egymaga,
ott ül fejednél tiszta aggyal,
éjjel megy haza.

Nem kérdez semmit, tudja régen,
mennyit ér a szó,
de eljön reggel újra étlen,
legjobb véradó.

Lesz majd egy nap, hogy nem találod,
furcsa ébredés…;
egy kőbe, mint az elmúlt álmot,
téged épp bevés.

*

Ha megtalálsz

A port, a napfényt lassan elnyelem,
ruhád alá, a csontodig befúrva,
akár a szél, majd visszatérek újra,
s veled bolyongok parton, tengeren.

Leszek puhán cirógató selyem,
ki álmodat döbbent szemedre fújja,
a lélegzet, ha fáj, a semmi súlya,
kiáltsd ki hangosan halott nevem.

Ne üljön ajkadon gonosz, se pánik,
tudod te jól, a lélek nem hibázik,
de kell, hogy Isten mindig ott legyen.

Törődött szíveden parányi balzsam,
ha megtalálsz, leszek remény a dalban,
kagylómagányba halkuló jelen.

*

(Illusztráció: Olha Darchuk: The world in the sunlight, 2022)

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)

Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

Palackposta

Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

Fényt szitál a lomb

Mennyi szín, ezernyi érzelem pezseg,
lombok álma, hűse, óceánja
zúg bomolva, árnya rám vigyáz ma,
mint betegre gondos, ápoló kezek.

Fényt szitál a lomb, a mérhetetlen űr
forradásait fehérbe vonja,
kínjain lazít, betéve gyolcsba
ring a múlt szilánkja tépte seb belül.

Csillanó puhán simítja homlokom
zönge dallamok korál imája,
visszazeng fülembe tűfok ormokon

gyönge léptem, egy se volt hiába;
adj erőt, ha majd a véggel osztozom,
hittel érjek át egy új világba.

(Illusztráció: Lana Guise: Talking to the Sun)

Június

Rekkenő csendben combig ér a nyár,
zöld selyme ringat, dúdol és akár
a szél ölébe rejtve elvihetne újra
virító, könnyű léptű álmainkon túlra.

Kacagva bomlik szét a tér, neszek
hálóján csüng a lét, magán-cseveg
arcomba égett, meglepett idők nyomával:
valós a hűség? – mert gyümölcse mind korán hal.

Csitul zizegve, úgy taszít a porba
fülledt reményem, s kósza pírba vonja
a kék egekre gyűrt hitet, tűrésre szólít:
kitarts, amíg a vég szemedre rácsukódik.

Alföldi július

Tűzaranyba vonva
ring a szilfa lombja,
rekkenő a csend itt.
Rókalepke röppen,
révedő körökben
fényharangot csendít.

Rezge álmaimra,
mintha már ma hívna,
ajtót tár a messze.
Őz-szelíd a vágyam,
nádas ingoványban
jár a mába veszve.

Reng a Nap dagadva,
mint egy sárga labda
gördül át az égen,
s mintha mégse fájna,
port hevít a tájba
puszta létezésem.

Nyári zsoltár

Nyugatra néz a néma ég,
milyen nehéz, tömör!
Idő falán a szél marék
hideg mesét söpör,
Korán, de már a végtelen
hazába vinni kénytelen
a nyárcsodát, s a sárga rét
siratja már, siratja még,
ne menj, te szent gyönyör!

Bolyong a zúgó estharang,
a csendje mélyre nyúl,
szíved porát, giling-galang,
letörli, s elcsitul.
Kutasd a véges út okát,
a fény ezüst selyembrokát
ruhája bő, de felveszem,
csak itt maradj belül velem
te szent s örökre új!

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Pilgrimage, 2021)