São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)

Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

Palackposta

Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

Fényt szitál a lomb

Mennyi szín, ezernyi érzelem pezseg,
lombok álma, hűse, óceánja
zúg bomolva, árnya rám vigyáz ma,
mint betegre gondos, ápoló kezek.

Fényt szitál a lomb, a mérhetetlen űr
forradásait fehérbe vonja,
kínjain lazít, betéve gyolcsba
ring a múlt szilánkja tépte seb belül.

Csillanó puhán simítja homlokom
zönge dallamok korál imája,
visszazeng fülembe tűfok ormokon

gyönge léptem, egy se volt hiába;
adj erőt, ha majd a véggel osztozom,
hittel érjek át egy új világba.

(Illusztráció: Lana Guise: Talking to the Sun)

Június

Rekkenő csendben combig ér a nyár,
zöld selyme ringat, dúdol és akár
a szél ölébe rejtve elvihetne újra
virító, könnyű léptű álmainkon túlra.

Kacagva bomlik szét a tér, neszek
hálóján csüng a lét, magán-cseveg
arcomba égett, meglepett idők nyomával:
valós a hűség? – mert gyümölcse mind korán hal.

Csitul zizegve, úgy taszít a porba
fülledt reményem, s kósza pírba vonja
a kék egekre gyűrt hitet, tűrésre szólít:
kitarts, amíg a vég szemedre rácsukódik.

Alföldi július

Tűzaranyba vonva
ring a szilfa lombja,
rekkenő a csend itt.
Rókalepke röppen,
révedő körökben
fényharangot csendít.

Rezge álmaimra,
mintha már ma hívna,
ajtót tár a messze.
Őz-szelíd a vágyam,
nádas ingoványban
jár a mába veszve.

Reng a Nap dagadva,
mint egy sárga labda
gördül át az égen,
s mintha mégse fájna,
port hevít a tájba
puszta létezésem.

Nyári zsoltár

Nyugatra néz a néma ég,
milyen nehéz, tömör!
Idő falán a szél marék
hideg mesét söpör,
Korán, de már a végtelen
hazába vinni kénytelen
a nyárcsodát, s a sárga rét
siratja már, siratja még,
ne menj, te szent gyönyör!

Bolyong a zúgó estharang,
a csendje mélyre nyúl,
szíved porát, giling-galang,
letörli, s elcsitul.
Kutasd a véges út okát,
a fény ezüst selyembrokát
ruhája bő, de felveszem,
csak itt maradj belül velem
te szent s örökre új!

(Illusztráció: Eduardo Rodriguez Calzado: Pilgrimage, 2021)

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

(Illusztráció: Raven: A Sanctuary of Calm)

A folyónál

Hallgattam újra, úgy, mint senki eddig,
a mélynek lassú, habzó sóhaját,
mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik,
s egy pillanatra lényed fonja át,
olyan nyugalmat vont körém remegve,
a hangja tiszta dallammá dagadt,
amíg a gonddal megrakott dereglye
elindult messze, árnyas fák alatt.

A nap korongja nagy, kövér parázsként
felizzott akkor még a szívemen,
éreztem, már a bensőm mintha más fényt
pulzálna vissza csöndben, dísztelen,
s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel,
és új reményért ázva-fázva esd,
a holnapoknak szent ígéretével
csillagszekéren szállt alá az est.

Alkonyég

Az alkonyég dohogva rezdül,
rőt könnye most csorog keresztül
létünk tengelyén.

Surrog hajónk, s egy régi ének
a félelem csahos ebének
torkán lángra kap.

Piros vizek között jajongva
aranycsapást vetít a csonka
fénnyel telt edény.

Remény szorít, azsúros kelme,
bomlott szívem köré tekerve
vérző rongydarab.

Éjjel

A szűkölő sötét szobák magánya
magára ébredt álmokat motoz,
sebek húsán kikelt imákba zárva
dalolni kezd a leskelő gonosz.

Szilánkos árnyvilág, a holdja csonka,
borong a fény, e pár falat remény,
amint a reszketést halomba hordja
lecsorgó csendben házfalak szemén.

(Illusztráció: Enegry Artist Julia Watkins: The Eclipse Spiritual Awakening Energy Painting)

Piszkozat

Tövist neveltem, jössz, kitéped,
nem kell a szívbe holt anyag.
Már hófehér a kinti élet,
ezüst harangok bonganak.

Kinyílt az ég, hogy megsegítsen,
mert álmom gyűrött piszkozat;
nincs senki itt, csak én s az Isten,
fagyos kezével tisztogat.

Vérem csorog, de még nem unja,
sebészszikével húsba vág,
úgy állok közben égbe nyúlva,
mint édenkerti néma fák.

Tengerentúl

Az éjszakát most hagyd el, hadd apadjon,
a házfalak mind tőle védenek.
Testünk az ágyon, mint a sziklaparton
egymásba csúszott kőzetrétegek.

Tévénk a szélbúgással összepaktál,
hangyás a képe, nincsen semmi jel.
Bennünk, köröttünk végtelenség-fraktál,
s csak Isten az, ki minket megfigyel.

Elborzad néha, sír is, mégse retten,
hogy új batyukkal nyomja vállam, vállad,
de forr a lelkünk, napnál fényesebben.

Maradj, hozom már friss matéteádat.
S míg szürcsölünk az édenkerti kegyben,
az óceán az ablakon beárad.

Vadászbaleset

A fákra ólmos fellegek tapadtak,
alattuk sír a sárba gyűrt avar,
szemek kutatják lábnyomát a vadnak,
a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.

Vércseppek ízét hordja szét az alkony,
kopók ügetnek át a tölgyesen,
felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,
eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Safe Harbor)