Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

 

Palackposta

Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

 

Fényt szitál a lomb

Mennyi szín, ezernyi érzelem pezseg,
lombok álma, hűse, óceánja
zúg bomolva, árnya rám vigyáz ma,
mint betegre gondos, ápoló kezek.

Fényt szitál a lomb, a mérhetetlen űr
forradásait fehérbe vonja,
kínjain lazít, betéve gyolcsba
ring a múlt szilánkja tépte seb belül.

Csillanó puhán simítja homlokom
zönge dallamok korál imája,
visszazeng fülembe tűfok ormokon

gyönge léptem, egy se volt hiába;
adj erőt, ha majd a véggel osztozom,
hittel érjek át egy új világba.

 

(Illusztráció: Lana Guise: Talking to the Sun)