Úgy

Úgy vagy velem, mint a meg nem történt
öntözés ellenére, betonból született gyomnövény.

Úgy vagy velem, mint az éhessé vadult
rókák rejtekhelye, amit a nyúl saját üregének néz.

Úgy vagy velem, mint a vissza nem köszönés
okozta íztelen öröm.

Úgy vagy velem, mint egy fel nem fedezett sziget,
és a benne megbúvó kétely: létezik ő egyáltalán?

Úgy vagy velem, mint az őrjöngésre készülő
viharfelhő a világ pereme fölött.

Úgy vagy velem, mint egy versbe illesztett, oda nem
illő kérdés: melyik a kedvenc színed, és miért a fekete?

Úgy vagy velem, mint egy ember a kerekesszékkel,
aki most ébredt rá, még mindig tud járni.

Úgy vagy velem, mint a tévedésből jobbra fordult

autók az egyre üresebb úttal.

Úgy vagy velem, mint egy szuicid, rozoga szék,
aki hosszas érintésre vágyik.

Úgy vagy velem, mint egy évszázadnyi múlt azokkal,
akik percenként elfelejtik a velük történteket.

Úgy vagy velem, mint a következő halálra ítélt
nyakában szakadni készülő kötél.

Úgy vagy velem, mint a véletlenből írt széljegyzet
egy sokadik pincében porosodó, vékony füzetben.

Úgy vagy velem, mint Isten a nem hívőkkel.

Úgy vagy velem, mint a mentés máskéntre kattintás.

Úgy vagy velem, mint a fejszékre vágyók erdeje.

Úgy vagy velem, mint a tizenhárom egy óra számlapján.

Úgy vagy velem, mint a magukra maradt otthonok.

Mint egy néma köd a benne vakon sétáló emberrel.

Mint a szépen hangolt zongora a selyemhernyóval.

Mint a kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak.

Mint a meg nem látogatott szülinapi zsúrok.

Mint sükettel a nem szűnő madárcsicsergés.

Mint a leghidegebb nappal a legforróbb éjszaka.

Úgy vagy.

 

Vers

A vers egy lebénult végtag, amit
zsinórokkal ráncigál a bábos.
A vers az észlelés szája
összevarrva a hallgatás cérnáival.

A vers az, hogy mindig lefelé.
Örök zuhanás, amelyben
addig kapálózhatsz, míg elhiszed,
hogy repülés.

A vers ablakból kovácsolt ajtó.
Zsákutca kapukból összerakva.
Eltévedés a térképen, és kilincsek
nyikorgása akkor is, ha zárva.

A vers egy olyan álom, ahol
szögeket spriccel a locsolócső,
és amelyben rá kell, hogy ébredj,
ébren vagy.

A vers az, amit kikérek magamnak.
Bambulásom tálcán tálalva fel.
Leleplezhetetlen átverések leve
egy kristálypohárban.

A vers az egy kimondhatatlan szó.
Családnyi árva, ahogy összekarol.
A vers a szabadság ketrece.
Rések a ténylegesség falán.

A vers az, hogy a képzelgés méhét
felszakítod, és mint egy kabátot
öltöd fel magadra, a legelső
meztelenséget így várod egymagad.

A vers színtiszta dadogás,
rajta fénylik minden tekintet.
A vers az, hogy beszélgetni róla
épphogy nem felesleges.

A vers az az, mikor eléd áll a vak,
majd azt mondja: semmi sem az,
aminek látszik, mire te hirtelen
megszólalni se mersz.

 

Anya

Lassan mozogsz. Tested, az átláthatatlan
térkép, kúszik valahol.

Lassan mozogsz. Csontjaid recsegése
a földkérgek óvatos elmozdulása.
Ereid barlangjában kincseket kapál
a vér. Hajad fűcsomókban és gazdagon
burjánzó erdőkben végződik.
Bőrödön, a talpalatnyi földön,
a néhai verejték könnyű esőzés,
máskor kegyetlen vihar.

Lassan mozogsz. Két szemedben elterül
a látvány. Szemhéjad, mint egy redőny
felhúzás közben, elhozza a hajnalt.
Pupillád északi fény.
Orrlyukadból a szél kergeti az eget.
Ajkaidon az ott felejtett nyál
végtelenként emlegetett óceán.
Hajók sodródnak rajtad a mégbe.

Lassan mozogsz. Nyelveden, mint
a hullámokon, szónokok szörfölnek.
Fogsorodban, ott szuvasodik a közlés.
Füleidben vadlovak vágtáznak
és egyre idősödő kezek ügyeskednek
a hangzás műhelyében,
kalapácsod üllőt kínoz, kengyelt készítesz
a dübörgés patáinak.

Lassan mozogsz. Hasfalad hosszú
és kiszáradt síkság, nyugalmak szőnyege,
köldököd a szövet szakadása.
Mellkasod felszínén, minthogyha ezer,
óriási hűtőszekrény végezné dolgát,
gleccserek fagyoskodnak.
Vállaid, a lakatlannak hitt szigetcsoportok,
a hódítás súlyára készek.

Lassan mozogsz. Karod uralkodás, öklöd
kíméletlen erő, körmeid a halál kaszája.
Lábadban minden egyes volt moccanás
kövületként raboskodik.
Sarkad gyengeség, felszínén felesleges
csaták kürtszavai zengnek.
Térdedben, az üres teremben,
elmormolt imák visszhangoznak.

Lassan mozogsz. Gyomrod a jól lakott
gyermekek mosolyában éhező vágyakozás.
Tüdődben kertek lélegeznek,
mögöttük, valahol elsüllyedt civilizációk
emlékei örökké fulladoznak.
Májad szűnni nem akaró mámor,
lábak dübörgése által megkínzott hegytető.
Agyad egy jópofa ötlet.

Lassan mozogsz. Combjaid egy templom
két erőlködő oszlopa, dualisztikus
rendje a létnek. Szemérmed
oltár körüli izzás. Méhed óriási urna,
melynek falai közt felsírások ömlenek szét.
Valahol, mindened legmélyén pedig
szívverésed, a te legféltettebb titkod,
csendként morajlik bennünk.

Lassan mozogsz. Tested, az átláthatatlan
térkép kúszik valahol. Egyhelyben,
de mész.

 

(Illusztráció: Ricardo Hernandez-Estrada: Butterfly Piano)