Cabo da roca (Szikla-fok)

Hol jégvirágok bokra fut remegve,
cikázik szét megannyi fényfolyam,
és szédítő a mélység, s épp olyan,
akárha őrült álmokat temetne,

magába ránt a perc, a bősz jelenbe,
a szikla partján újabb cél fogan,
nem tudni még, miként lesz és hogyan,
de mintha már a messzeség vezetne.

A szárazföldnek, ím, a véghatára,
ki visszafordul, nem talál magára,
vihart idéz a szél, ahogy vacog.

Ha vízre szállsz, tiéd a fény, a fárosz,
ha itt maradsz, merészen érj a mához,
mint Szikla-fokra csattanó habok.

*

 

Akár a tolvaj

Jönnél, de már bezárva minden ajtó,
fejed fölött az ég sötétbe hajló,
komor magánya mindent hűsre mázol,
merítve lépted árnyas csendporából.

Beszökhetsz úgy, akár a tolvaj, lopva,
a szívedet szoros marokra fogva,
a minden mindegy reszkető falánál
hamis meséket, lim-lomot találnál.

Csak rettegést, csak néma szót, de főleg
üres szobát, mi nagyra nő belőled,
és mintha fogva tartaná az álmod,
amíg bizalmam újra megtalálod.

*

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: Cliffs by the sea)