Nagykifli vagyok. Ideje volt már. Kezdtem megbékülni a magánnyal, és onnan már egy merő iszap az út visszafelé. De észrevettek. A kiskifli. Most itt szuszog, néha horkant, grimaszol álmában. Csak az ébenfekete haját látom, elbújok benne, belélegzem. Még egy kicsit ne mozduljunk. Ébredezik, kibújik kiskifli burkából, hanyatt fordul. Szeme csukva, mosolyog. Elégedettnek tűnik. Elégedettek vagyunk. Jézusom…

– Jó reggelt – nyammogja álomittasan. Ennyire szép nőm még sose volt. Gabrielle egyetlen testi hibája egy húszforintos nagyságú anyajegy a belső combján. Mikor közelítek hozzá, sopánkodik miatta, én pedig csókolom a helyet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Teste az akrobatáé, mint egy felhúzott íj, teljes igénybevételre termett. Hegymászás, kötélugrás, tenisz, tánc és persze szerelem, hosszú órákon át. Huszonhárom éves, és, ahonnan én nézem, a világ egyetlen nagy vörös szőnyeg előtte. Az én testem ötven múlt, nagyjából arra jó, hogy egy pohár bor mellett az íróasztalomnál ücsörögjek és a naplómat körmöljem. Egy-egy esti séta, kéthavonta egy kis kocogás, hogy hős is legyek néha. A bungee-jumping nem nekem való.

Fiatal éhséggel csókol. Persze épp eléggé éhes voltam magam is. De már múlik, gyorsabban, mint vártam. Akár meg is ijedhetnék, de a hiúságom is lankadni látszik, elröhögöm az egészet. Azért, ha kell, teljesítek. Nyújtom a percet, hölgyeké az elsőbbség. Aztán nagykifli megint. Faltól falig kerek a világ. Talán én is szundítok még egy órát. Habár kár minden perc alvásért; nem biztos, hogy ez az én életem.

– Kisvalóság – ejtem ki a számon, és nem is gondolok vele többet. Perc is eltelik, némi fészkelődés, aztán csend vág a csendbe.

– Quoi?– érzem az izmait. Mit is mondtam? Ja, igen.

– Ez a szoba… a mi kis külön valóságunk. A fal mögött meg a nagy.

Szembefordul, fürkészőn rám mered, kellemetlenül ismerős nézés, de már elfelejtettem, honnan.

– Je ne comprends pas – határoz végül és befészkeli magát az állam alá. Hagyjuk is ennyiben. Csak egy hülye szó volt.

– Kicsi? – szólal meg mégis, angolul színtelenebb a hangja. Amíg összeszedem gondolataimat a megfelelő magyarázathoz, előveszem a bújós hangomat.

– Nem a méret a lényeg.

Nem mosolyog.

– Felteszem, az igazi valóságban nincs helyem.

Ez nem lehet, ennyire nem érthet félre.

– Nem így értettem.

– Hát hogyan?

Tényleg, hogyan? Már nem is emlékszem, mit akartam mondani az imént azzal a szóval. Ami a számra jön, nem akarom kimondani. Hogy ez az igazi valóság, és nem a másik, odakint. Még akkor is vacakul szólna, ha tényleg így gondolnám. Itt még nem tartunk.

– Úgy, hogy ez itt… egy kerek egész, nem hiányzik semmi. Az meg ott kint olyan… félkész. Már sajnálom, hogy nem az alvást választottam mégis. Mintha töprengene valamin. Én is érzem, mennyire hamisan csengett a mondandóm, és lázasan töröm a fejem valami feloldáson. Öleljük egymást megint, segítségre várva, zakatoló aggyal. Megszólal, olyan szelíden, hogy megüt vele.

– Nekem egy valóság elég. A közepén ezzel a szobával.

Elment ennek az esze?

Szorítok az ölelésen, csókolom a feje búbját.

– Igazad van, ez nekem is jobban tetszik. Venez monde, bújj ide hozzánk!

Halkan nevet, a testem ellazul, és reagálni kezd a karomban tartott meleg lüktetésre. Később, az ágyon egyedül feküdve, a fürdőszobából hallatszó csobogás mellett visszatérek ahhoz a néhány perchez. Az a kedves, naiv mondat… benne van a mindenség. Mégsem tudok örülni. Kilógok én ebből a mindenségből, akárhogy igyekszem. Magzatpózba kuporodva kéne tűrnöm a jó dolgomat, de valami ormótlan végtagom mindig kikandikál, és végül majd kipukkasztja a burkot.

És Gabrielle nem fogja érteni.

De miért is kéne, hogy értse? A provence-i borvidék csodájába született, tizenhat éves kora óta önellátó, járt Új-Zélandon, Japánban, Brazíliában és Európában szinte mindenütt. Tizennyolc évesen vette az első kocsiját, saját pénzből. Nem szorul a szüleire, inkább ő támogatja őket. Németül, angolul és spanyolul is kiválóan beszél, ide Budapestre valamiféle kreatív ösztöndíjjal jött. És mert itt még nem volt. Teniszezik, falat mászik, túrázik, és még folytathatnám. Igézően táncol. A tudatos létezés olyan fokán áll, ami számomra szinte felfoghatatlan. Úgy érzem, befogni is alig vagyok képes az a spektrumot, amin ő az életét éli, nemhogy megközelíteni.

De nem ez aggaszt. A magamfajta műkedvelő szobanövény hajlamos azt hinni, hogy az ilyen mozgalmas életstílus nem hagy elég teret az elme pallérozására és a lélek kibontására. Van ennek némi empirikus alapja, de a java inkább irigység azon dolgok láttán, amik kimaradtak az életünkből. Olykor átválthat rosszindulatba is, amikor rájövünk, hogy miért is maradtak ki. Szerencsére annyira sikerült megbékélnem magammal, hogy, mire mi találkoztunk, ebből az irigységből már nem sok maradt.

A gond az, hogy ez a lány minden, csak nem sekélyes. Elvégre a beszélgetésünk apropója is a Bűn és bűnhődés volt. Ő jött oda, mikor meglátta a kezemben. Majd’ harminc évvel a gimnázium után kezdtem el olvasni, ő pedig a legbájosabb francia akcentussal idézett belőle. Elvesztem, még mielőtt hellyel kínáltam volna.

Ezt persze nem kötöm az orrára. A hangom ércesen tud csengeni, ha akarom, és ezzel átverem a világot. Őt is becsapom, lelkiismeret furdalás nélkül. Bántani nem bántom vele, ha elég ideig velem marad, úgyis minden kiderül.

Megérti majd, hogy egy másik kor és táj szülötteként olyan ólomcsizmákat viselek, amiknek a létezéséről nem lehet tudomása. Hogy, akárcsak a tanáraim egykor, én is mindig a hibáimat kutatom, és már előre belepihenek a kudarcaimba. Hogy, üljek bármilyen bohéman egy cseh söröző teraszán, sosem fogom felvenni azt a fordulatszámot, ami az ő számára a születésétől fogva evidens. Hogy a Villon-idézetek sem tartanak örökké. Csak azt csodálom, hogy így sikerült lóvá tennem.

Vajon hogyan? Apafigura lennék? Vagy ennyire tufák a mai srácok? Ez a másfél szobás garzon nemigen csábíthatta, még ha este ki is lehet ülni olvasgatni az erkélyre. Harminc évnyi munkám gyümölcse, életem főműve ez a két négyzetméternyi kis beton. Érdekes színfolt lehetek az életében, de ennél aligha több, még ha most szeret is.

Tényleg, és én mit érzek?

Csak azt, hogy viszket a maszk alatt, le is veszem olykor, amikor alszik, és figyelem az arcát, alighanem olyan elragadtatással, amit nem szívesen látnék a tükörben. Kétségtelenül egyfajta szórakozás ez is.

Egyenletesen piheg, irigylem érte. Vigyázom az álmát, nem kerül semmibe. Úgyse tudok aludni. Hang nélkül nézem a híreket a tévében. El kellene engednem őket, de attól félek, ha csak egy napig nem figyelek rájuk, elszabadulnak. Jobb is, hogy Gabrielle alszik, én majd aggódom helyette is. Kintről köd jön be, lassan már alkonyodik, a pulzusom beáll a szuszogása ütemére. Hadd éljen és szeressen – lehetőleg engem, ha már nem talált jobbat.

Kikapcsolom a tévét, úgyis csak a harcot szítja, köztem és a falon túli világ közt. Meddő az egész, az igazságaim rám száradtak, mégis naponta küzdök értük, nélkülük szétfolynék az utcán, mint egy doboz tej. Minden, amit a világról tudok, csupa karácsonyfadísz, üres, könnyen törik. Szabadulnék tőle.

Ez a szoba lenne a menedék? Mi ez itt? Szerelem? Inkább valami anomália, egy titkos átjáró valaki más életébe, ahogy az előbb is gondoltam. És piszkosul bele lehet szokni.

Belefúrom az arcom a fekete hajzuhatagba. Mit látsz bennem, kiskifli? Majd elmondhatnád egyszer. Vagy tudod mit, inkább mégse. Mennyi időnk maradt? Évek, hónapok, napok? És ha hinni kezdek abban, amit az előbb olyan édesen mondtál? Hogy a négy falon túl sincs más, mint bent? Vagy ne csináljak efféle ostobaságot, elvégre felnőttek vagyunk?

Kilépek az erkélyre, odakint esteledik, az utcai lámpák köré glóriát fon a köd, dunaszagot hoz a szél. Erre biztosan emlékezni fogok. Ritka teljes pillanat. Minden a helyén, meleg szél simogat. Nézem a várost, és az is engem. Azért ugye, jól megleszünk, barátom? Ha majd ennek odabent vége. Válaszul fájdalom nyilall a fejembe, mintha különbözne a légnyomás az erkélyajtó két oldala között. A szuszogó paplan felé fordulok, és jeges borzongás jár át. Legyen hát szerelem, ezen ne múljon. Csak el kell hinnünk, és valóra válik.

A függöny felé nyúlok, hogy behúzzam, de aztán mégse merem. Kell egy kis fény, nehogy elessek valamiben, útban vissza az ágy felé.

 

 

A borítókép forrása: Link.