Gyakran megkérdeznek, hogy írásaimban miért jelenik meg olyan gyakran a király, és olyan ritkán a diktátor. A király szó olyan lágyan hangzik. És azt is gyakran megkérdezik, hogy miért fordul elő olyan sokszor a fodrász. A fodrász méri a hajat, és a haj méri az életet. A róka volt a vadász című regényben egy gyerek azt kérdezte a fodrásztól: „Mikor hal meg az a bácsi, aki kidobta a kismacskát? A fodrász betömött a szájába egy marék cukorkát, amikor valakinek már annyi haja le van vágva, hogy megtölt egy zsákot, mondta, degeszre. Ha a zsák már olyan nehéz, mint maga az ember, akkor meghal. Mindenkinek a haját külön zsákba gyűjtöm, míg csak egészen meg nem telik, mondta a fodrász. A hajat nem mérlegen, hanem a szememmel mérem.”[1]
A fodrász, a haj és a király már jóval hamarabb összekapcsolódtak, mint hogy megtudtam volna, ki a diktátor, és írni kezdtem volna.
Amíg a király hasa dagadt, eleven kutya volt és borjú
halálával ráragadt a korona, félig epe, félig dinnye
a haj alatt minden nyári zápor otthagyja lopakodó angyalát
a kukoricakórók között mindenki testőr, aki valaha a királynál járt
A félreeső faluba, ahol felnőttem, nem vezetett aszfaltozott út, csak zötyögős földút. A király mégis odatalált, különben nem találkozhattam volna vele. Semmi köze nem volt a mesebeli királyokhoz, nekem nem voltak meséskönyveim. Megélt, tehát valódi dolgokból állt össze. Nagyapám sakkfigurái közül származott, a sakk pedig a hajához kapcsolódott. Az első világháborúban nagyapám katona volt, hadifogságba esett, és ott sakkfigurákat faragott magának.
A foglyoknak csomókban hullott a hajuk, a század fodrásza pedig szétzúzott falevelek nedvével kezelte a bajt. A fodrász szenvedélye a sakk volt, játszott, amikor és ahol csak lehetett. Otthonról elhozta magával a sakkot a háborúba. A front zűrzavarában azonban elvesztett hét figurát. A játékhoz helyettesíteni kellett őket kenyérhéjjal, madártollakkal, ágacskákkal vagy kavicsokkal. Amikor nagyapám haja néhány hetes kezelés után sűrűbben és sötétebben nőtt vissza, mint amilyen valaha is volt, azon kezdett töprengeni, hogyan hálálhatná meg ezt a fodrásznak. És akkor a fogolytáborban észrevett két fát: az egyiknek viaszfehér, a másiknak sötétvörös volt a belseje. Kifaragta belőlük a hiányzó sakkfigurákat, és a fodrásznak ajándékozta őket. Így kezdődött, mondta nekem. Faragás közben túl közel kerültek hozzá a figurák, mondta, mulasztásnak érezte, hogy nem tudja, mi a szerepük a sakktáblán. Megtanult sakkozni. Ez nemcsak a várakozás hosszú napjainak sivárságát rövidítette meg, hanem kapaszkodót is jelentett, az ember lefoglalta a fejét és a kezét – ha nem is az igazi életben, de legalább annak egy változatában. Kiélte magát a gyökerestül kitépett időből, amiben volt, vissza az egykori otthon emlékei közé, és előre a hazatérés reményébe. És mindez anélkül történt, hogy az embernek saját magát akár csak meg kellett volna említenie, hiszen belebújt a sakkfigurák bőrébe. A játék ideje magával vitte, mondta, nem kellett olyan üresen elviselni az időt, ahogy volt. A hadifogság után nagyapám visszatért a faluba, és a század fodrászához hasonlóan neki is szenvedélyévé vált a sakkozás.
A hét figura kifaragásának gyakorlata és a lassú idő, mondta, arra kényszerítette, hogy továbbra is munkát adjon a kezeinek. Fa volt még bőven, faragott hát magának egy egész sakkot. Először a parasztokat, mesélte, mert a háború előtt paraszt volt, és mert haza akart menni, hogy újra megművelje a földjeit.
Amikor nekem ezt mesélte, már régen volt rendes, üzletben vett sakkja. Azzal, amit kézzel faragott, és amiből hiányzott négy figura, játszhattam én. Minden figura közül a két király tetszett nekem a legjobban, a viaszfehér és a sötétvörös. A fa idő teltével régi és piszkos lett, szürkésfehér és sötétbarna, mint a napon kiszáradt és az esőben megázott föld. Minden figura repedezett és girbegurba volt, egyik sem hasonlított a másikhoz. A faragáskor még nyers fa úgy száradt meg minden alakban, ahogy akart. De a legferdébbek, amelyeknek elöl hasuk és hátul púpjuk lett, az igazán esendőek mégis a királyok voltak. Tántorogtak, mert a fejükön a korona félrecsúszott, túl nagy volt.
Nagyapám évtizedeken keresztül minden hétvégén sakkozott. Csak, mikor sakkozó barátai mind meghaltak, akkor kezdett vasárnaponként kártyázni, hogy legyen társasága. De utána megint szerencséje volt. Mint mindig, néhány hetente meglátogatta a nővérét, aki a szomszéd faluba ment férjhez. Az egyik ilyen látogatáskor találkozott egy „komoly” sakkpartnerrel, hogy ő mondta. Attól kezdve minden szerdán átment a vonattal a szomszéd faluba sakkozni. Gyakran én is vele mehettem. Ahogy a mi falunkban csak németek voltak, a szomszéd faluban csak magyarok. Nagyapám sógora, az asztalos, és a komoly sakkpartner is magyar volt. Nagyapám a sakkozásban ezért egyszerre két szenvedélyét is kiélhette, mert a második szenvedélye az volt, hogy magyarul beszéljen. Azért szabadott vele utazzak, hogy amíg ő sakkozik, én magyarul tanuljak.
Nagyapám sógora, az asztalos, köpenyt viselt, az egész fűrészporból volt, csak a hóna alatt látszott a barna szövet. A svájcisapkája fűrészporból volt, a halántéka és a füle fűrészporból, a vastag bajsza is fűrészporból. Bútorokat készített, és padlódeszkát, ajtót, ablakkeretet, gyerekkocsit, amit kicsi faredőnnyel be is lehetett csukni, kisebb tárgyakat, vállfát, fakanalat – és koporsót is készített. A berlini fal leomlása után a német sajtóban rendszeresen jelentek meg példák az NDK nyelvhasználatot szabályozó hivatalos intézkedéseiből. Szószörnyetegeket lehetett találni az újságban, és ha ezeket hangosan és helyesen kiejtve megismételtük, akaratlanul is furcsák, nevetségesek lettek, idétlen felépítésűek, otromba tartalmúak. „Év végi szárnyas figurának” nevezték a karácsonyfát díszítő angyalokat, „integetőelemeknek” a zászlócskákat, amelyeket a tribünökön lengettek, „italtámaszpontoknak” az italkereskedéseket. Két ilyen NDK-s szó mégis ismerős volt számomra, az asztalos sógornál tett látogatásokra emlékeztettek. Az egyik a koporsó volt, amit NDK-iul „földbútornak” neveztek. A másik a Stasi egyik részlege volt, ami a párttisztviselők ünnepeit és gyásznapjait tartotta számon, az „Öröm és Üröm Osztály”. „Év végi szárnyas figura”, hogy az angyal szót elkerüljék. „Integetőelemek”, hogy a zászlócska szót elkerüljék, mert egy ilyen kicsinyítő képző bántotta volna a zászlót. Az „italtámaszpont” katonai erősítést ad az üzletnek, a hatalmasok talán itt csillapították szabadságszomjukat. Ezekben a fogalmakban egy esetlen, a jó hangzásra süket ideológia alkotta meg szókarikatúráit. Az én fülemnek mégsem voltak furcsák a „földbútor” és az „Öröm és Üröm Osztály” kifejezések. Ezekből a szóképződményekből a halálfélelem hallatszik ki.
Mert a halált az állam rendszerében betöltött magas tisztség sem állíthatta félre az útból, a halál átszakította a névleges funkciók és a köznép közötti sorompót. A halandóság tudata, amelynek az ember egyénként, az „átlaggal” egyenlőségben ki van téve, nyilvánvalóan nem hagyta hidegen az uralkodó klikk kollektív örökkévalóságát. Ez volt hatalmának egyetlen gyenge pontja, itt lapítania kellett, mert ez nem tett különbséget szocialista hősök és az állam ellenségei között, hanem mindenkit egészen személyesen kapott el, és ott már nem segíthetett semmilyen Marx vagy Lenin, sem Honecker vagy Mielke. A „koporsót” helyettesítő „földbútorban”, ebben a marxista szóleleményben Isten egyszerre kívül és belül van, megtagadják, ugyanakkor gondolnak is rá. Ugyan nincs szó feltámadásról, de a halálra mégis rávetítenek egyfajta vigaszt, a továbbélés lehetőségét. Mindenkinek kiutalják a földbútorait, és azután a föld alatti szobájában éldegél. Így tekintve magától értetődő, hogy a bebalzsamozott Leninnek villa jár a Vörös téren, míg az átlagos embereknek meg kell elégedniük egy garzonlakással a temetőben. A fűrészpor-köpenyes magyar asztalos a gyakorlatba ültette a „földbútor” szót, anélkül, hogy tudott volna NDK-iul. Munkája természeténél fogva az ő házában a koporsó is bútornak számított, amely, ha valakit belefektettek, a földbe került. Minden holmi, amit készített, összevissza keveredett, aszerint, hogy éppen hol akadt hely a műhelyben: egy kész gyerekkocsi egy kész koporsó mellett, felett, alatt, vagy éppen benne. Ott a műhelyben a fa a születés és a halál közötti minden állomást megmutatott nekem. Az élet ideje ott állt, keze tele fakanalakkal, lapítókal, vállfákkal. A szekrények, éjjeliszekrények, ágyak, székek és asztalok között a koporsók olyan megszokottan néztek ki, valóban a földbe való bútoroknak. Semmi nem bújkált, nem titkolózott, a tárgyak a kimondott szavaknál világosabban álltak ott. Nem volt szükségük beszédre az életről és a halálról, a tárgyak maguk voltak az, amire az élethez és a halálhoz szükség van.
Számomra az asztalos ezermester volt. Az én szememben ő állította elő a világot. Megértettem, hogy nem változó egekből és gyomos kukoricatáblából áll, hanem mindig ugyanolyan fából. Mindig szembe tudta állítani a fát az elrepülő évszakokkal, a föld csupasz és a fűvel benőtt évszakaival is. Itt a halál napjainak panoptikuma simára csiszolt, szögletes anyagként állt. Piszkosfehértől mézsárgán át sötétbarnáig itt volt a földszínek egyértelműsége, olyan színek, amelyek nem szöktek meg, nem változtak, csak éppen egy árnyalattal magukba sötétedtek, ahelyett, hogy tájként elszálljanak, eltékozolják magukat. Néma természetük, nyugodt meghatározottságuk volt. Nem kellett félnem tőlük, ha megérintettem őket, olyan mozdulatlanok maradtak, hogy a nyugalmuk szétterjedt bennem. Míg az évszakok odakint, az egész vidéken keresztül űzték egymást, tolakodtak, és végül az egyik felfalta a másikat, ezek a koporsók a műhelyben nem közeledtek fenyegetően a húshoz. Ráérősen vártak, a halottak számára csupán az utolsó ágyat jelentették, amiben el lehetett őket vinni. Az asztalosnak egy varrógépe is volt, a koporsókhoz halotti párnát is készített. „Fehér damaszt”, mondta, „gyaluárnyékkal töltve, egy királynak sincs különb.” A hosszú, gyaluból kihulló szalagokat nem forgácsnak, hanem „gyaluárnyéknak” nevezte. Nekem tetszik ez a szó. Már akkor is tetszett, hogy nem száraz levelek, szalma vagy fűrészpor töltötte meg a halottak párnáját – hanem csak az árnyék, ami az élő lombkoronából még benne volt a fában, aztán ismét kihullott belőle, amikor szétvágták. Alexandru Vona írja Befalazott ablakok című regényében: „Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor meg kell találni a szavakat, amelyek azok közé keveredtek, amikhez nincs semmi közünk.”[2] Számomra a „gyaluárnyék” ilyen szó.
A gyaluárnyékok zizegtek, keserű illatuk volt. Amíg nagyapám a verandán sakkozott, én a műhelyben a rövidebb gyaluárnyékokból parókákat készítettem magamnak. A hosszabb karikákból övet, szoknyafodrot, sálat. Egy nagyobb dobozban aranybetűk voltak, szúrós, éles lakkszaguk volt. Ezekből rakta össze az asztalos a halottak nevét, aztán ráragasztotta a koporsófedélre. Én gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat készítettem belőlük. Ma már megrettennék a gyaluárnyékoktól és a betűktől. De akkor annyi halottat láttam, akiket élőkként jól ismertem, a hangjukat, a járásukat. Éveken át tudtam, mibe öltöznek, mit esznek, hogyan ássák fel a földet, hogy táncolnak. Egy napon aztán a koporsóban feküdtek, ugyanazok voltak, csak mozdulatlanul, és mohón vártak az utolsó látogatásra. Még csak egyetlenegyszer fontosak akartak lenni, a faragással díszített kocsiban, mint egy mozgó tornácon, zenekísérettel végigringatózni a falun. Isten visszakövetelte tőlük az anyagukat, a táj felfalta őket az éppen múló évszakkal együtt. Alig gondoltam rájuk, amikor teleaggattam magamat az aranybetűkkel. Csodáltam az asztalos bácsit, mert ő gondoskodott arról, hogy a halottaknak mennyezetes ágyuk legyen aranynévvel, és damasztpárnájuk tele gyaluárnyékkal, és hogy elvigyék őket. Néhány koporsó függőlegesen a falnak támasztva állt, szorosan egymás mellett, mint egy kerítés. Néhány pedig vízszintesen feküdt, tele gyaluárnyékkal, a padlón. Amikor éppen ott voltam, az asztalos soha, egyetlenegyszer sem ragasztott neveket az aranybetűkből, nem varrt párnát, nem töltötte meg gyaluárnyékkal, nem adott el koporsót. Délben az asztalos felesége kihozta az ebédet a műhelybe, és hogy a lábos tovább tartsa a meleget, beletette egy koporsó gyaluárnyékai közé.
A műhelyben ott voltak a királyhoz méltó gyaluárnyékok és damasztpárnák, a sakktábla felett pedig nagyapám ráncolta a homlokát, állkapcsa járt, mint a malom. Néha ő, néha a partnere állt sakk-mattban a királlyal. A késői vonattal megtett rövid hazaúton az égnek szédítően éles esti színe volt, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. A hold úgy függött rajta, mint egy patkó vagy mint egy sárgabarack, a tetőkön szélkakasok suhantak a menetiránnyal szemben, mint megannyi sakkfigura. Volt, amelyik éppen a királyhoz hasonlított. Másnap a fűben csipegető tyúkok is koronát viseltek, nem taréjat. Minden héten szerdánként és szombatonként le kellet vágjak egy tyúkot. Úgy végeztem el, mint minden más munkát, hozzáértéssel és érzéketlenül, mint a krumplihámozást vagy a portörlést, mint az olyan munkát, amit az ember egész életére megtanult. Női munka volt. Hogy valaki ne tudjon a tyúknak fájdalmat okozni, ne bírja látni a vért, ilyesmi nem volt. Esetleg a férfiaknál, ha borotválkoztak. És nagyon ritkán nőknél, akik – így mondták – haszontalanok voltak. Lehet, hogy később én sem lettem volna jó semmire, de akkor még nem voltam haszontalan.
Csak az álmaim álltak zavarosan összekevert dolgokból: felvágom a tyúkot, és a hasa egy skatulya tele sakkfigurákkal, pirosak és kékek fekete-fehér helyett. Nagyon szárazak és kemények, hallani lehetett a zörgésüket, amikor a tyúk a füvön járt. Kiveszem a figurákat a hasából, és színek szerint két sorba rendezem őket. Csak egy király van, tántorog, lehajol. Zöld, és amikor lehajol, vörös. A kezembe veszem, és érzem, ahogy dobog a szíve. Fél, és ezért beleharapok. Belül sárga és puha, édes húsa van, mint egy őszibaracknak, megeszem.
A dolgoknak egyenként megvolt a maguk királya, de az egyes királyok, ahol megjelentek, a többi felé hunyorítottak. A királyok nem hagyták el a tárgyaikat, de ismerték egymást, a fejemben találkoztak, és ott összetartoztak. Egyetlen, magát szétosztó király volt, aki mindig új anyagot keresett, amelyben élhetett: a fakirály a sakkban, a bádogkirály a szélkakasban, a húskirály a tyúkban. Csak rá kellett nézni. Az anyag, amiből a tárgyak állnak, a pillantástól hirtelen kiéleződik, és ettől megindul az őrült kergetőzés a fejünkben. A dolgok megszokott felszíne felhasadt, az anyaguk személyessé vált. A hasonló dolgok között hierarchia alakult ki, és ez méginkább érvényes volt a viszonyra közöttük és közöttem. Elébe kellett álljak az összehasonlításnak, amit én magam kezdtem el, és mindig csak a rövidebbet húzhattam. A fa, a bádog vagy a tollruha mellett az emberi bőr a legmulandóbb anyag. Elkerülhetetlenül ki voltam szolgáltatva a király hol jó, hol gonosz hatalmának.
a tollházban lakik egy kakas
a falevélházban a járda
egy nyúl lakik a prémházban
a vízházban egy pocsolya
a sarokházban az őrjárat
letaszít valakit az erkélyről
a bodzafa fölé
persze megint öngyilkosság volt
a papírházban lakik a nyilatkozat
a kontyban a gépírókisasszony
Ennek a kollázsnak a szövege későbbi visszatükröződése a falu szedettvedett királyának, de a rendőrség sarokházában elkövetett gyilkosság, amelyet a nyilatkozat papírján öngyilkossággá hamisítanak, már régen a városi király műve. Ő az államkirály. Élet és halál választóvonalán kufárkodik: aki számára terhessé vált, azt kilöki az ablakon, betaszítja az autó vagy a vonat alá, ledobja a hídról a folyóba, felakasztja, megmérgezi – és a megölését öngyilkosságként rendezi meg. A menekülőket a határon idomított vérebekkel tépeti szét, és otthagyja őket, hogy a parasztok később, a termés betakarításakor megtalálják félig szétbomlott testüket. Akik a Dunán át menekülnek, azokat hajóval üldözteti, a hajócsavarral morzsoltatja szét. Van mit egyenek a halak, a sirályok. Mindenki tudja, de soha nem bizonyíthatja azt, ami nap mint nap megtörténik. Ahol egy ember eltűnt, csak csend maradt utána, hozzátartozók és barátok, akiknek túl nagyra nyílt a szemük. A városi király nem engedi, hogy észrevegyék gyengeségét, ha megtántorodik, azt gondolják, hogy csak lehajol, pedig meghajol és gyilkol.
a királyom nem ok nélkül mondja
hogy ő mindenkit szeret
hegyespofájú királykutyáján
ott a csillogó fűegyenruha
és hullámbádog nyakörv
éjjel csak a drótlámpás világít
fényében egy az ugrás és a lehelet
mintha valakit átszeretett volna
kora reggel a kutyahasba
A falusi király „egy kicsit lehajolt”, tántorgott, ahogy a táj is lassan botorkált az időben. Az emberek ebben a tájban laktak, ami lassan felemésztette magát, mígnem valakit felfalt magával együtt, mígnem az ember belehalt saját magába. Csak a városi király adta meg a mondat második felét: „a király meghajol és gyilkol”. A városi király eszköze a félelem. Nem a fejben felépített falusi félelem, hanem megtervezett, hidegen beadagolt félelem, ami szétszakítja az idegeket. Miután a falu rojtjai közül a városba érkeztem, az aszfalt olyan szőnyeggé változott, amelyen a gyásznapok panoptikuma helyett az államilag eltervezett halál lopakodott a bokám körül: az elnyomás. Az első években mindenhol megláthattam. Olyan embereket érintett, akiket nem ismertem személyesen. Csak úgy általában rettegtem tőle, túl közel voltam hozzá, hogy ne lássam, de túl messze ahhoz, hogy felfogjam, mire készül. Mindig elment mellettem, soha nem lépett át rajtam ebben az első időszakban. Heves részvét azok iránt, akiket éppen eltalált, ez az akaratlan együttérzés, ami egy időre elfogott, és aztán elmúlt. Csak ott állni begörbített ujjakkal, a körmöt bevájni a tenyérbe, hogy az már fáj, az ajkak összeszorítása, miközben bámuljuk, hogy valakit, akit nem is ismerünk, mindenki szeme láttára letartóztatnak, megvernek, összerugdosnak. Aztán továbbmenni kiszáradt szájpadlással, felforrósodott torokkal, olyan merev léptekkel, mintha a gyomrunkat és a lábunkat telepumpálták volna áporodott levegővel. Émelygős bűntudatot érezni, hogy semmit nem tudunk megakadályozni, ami másokat érint, és a törékeny megkönnyebbülést is, hogy a büntetés nem nekünk jutott ki. Mindenkit, aki látta, szintén eltalálhatott, hiszen a levegővételen kívül minden tilos volt, akárhová nézett az ember, mindenki számtalan okot adott a büntetésre.
Csak a következő években lettek olyan barátaim, akiket beárnyékolt ez, akiket rendszeresen kihallgatásra vittek, a lakásaikat átkutatták, a kézirataikat elkobozták, kicsapták őket az egyetemről, letartóztatták őket. Amit addig fojtogató légkörként érzékeltem, konkrét félelemmé változott. A barátaimat kínozták, pontosan tudtam, hogy hol és hogyan. Napokon át beszéltünk róla, tréfa és rettegés között, rámenősen és feldúlva kerestünk kiutat, ami pedig nem volt sehol, mert elképzelhetetlen volt, hogy visszalépjünk, hogy megtagadjuk azt, amit tettünk. Az elnyomás belépett az életembe. És még néhány év múlva egészen a bőrömig ért – azt kérték, a gyárban kémkedjek a munkatársaim után, és ellenkeztem. És minden, amit a barátaimtól a kihallgatásokról, házkutatásokról, halálos fenyegetésekről hallottam, megismétlődött velem. Akkor már gyakorlatom volt a tépelődésben azon, hogy hogyan állít csapdát a következő kikérdezés, a következő munkanap, a következő utcasarok.
Tudtam, hogy a félelemtől kiélesedő pillantás, a fejben meginduló őrült rohanás minden szó elől elsiklik, a beszédben úgy, mint az írásban – és két barátom halálához mégis hozzá kellett fűzzek valamilyen írott szöveget. Mint annak idején a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben a bogáncsnak találó nevet, úgy kerestem később a szavakat közös félelmünkre. Meg akartam mutatni, hogy milyen a barátság, ha nem magától értetődő, hogy ma este, holnap reggel vagy jövő héten még életben leszünk: „Mivel féltünk, Edgar, Kurt, Georg és én naponta együtt voltunk. Együtt ültünk az asztalnál, de a félelem ugyanolyan különálló maradt mindenikünk fejében, ahogyan magunkkal hoztuk, mikor találkoztunk. Sokat nevettünk, hogy elrejtsük ezt egymás elől. De a félelem előbújik. Ha az ember ura az arckifejezésének, átcsúszik a hangjába. Ha sikerül az arcot és a hangot elhalt, rólunk levált részként kordában tartani, akkor az ujjunkról is lecsúszik. A bőrön kívülre telepszik. Szabadon jön-megy, megállapodik a tárgyakon a közelben. Láttuk, hogy kinek a félelme milyen helyen van, mert már régóta ismertük egymást. Sokszor kibírhatatlanok voltunk egymásnak, mert egymásra voltunk utalva.”[3]
A kihallgatáson a tiszt megvetéssel kérdezte: „Mit képzelsz, ki vagy te.” Nem is volt igazi kérdés, annál is inkább kihasználtam az alkalmat, hogy válaszoljak: „Ugyanolyan ember vagyok, mint maga.” Ez szükséges volt, és nekem is fontos, mert a visekledése olyan zsarnoki volt, mintha erről megfeledkezett volna. A kihallgatások örvénylő szakaszaiban szarnak, mocsoknak, parazitának, szukának nevezett. Ha mérsékeltebb volt, szajhának vagy ellenségnek. Az ártalmatlanabb kihallgatásokkor szolgálati idejének kitöltése voltam, egy rongy, amit összegyűrhetett, hogy szorgalmát és hozzáértését bizonygassa. Sokszor rajtam gyakorolta a kínzást, mert a munkanapjából még órák álltak előtte, és hogy ne üljön egyedül az irodájában, ott tartott engem, ironikusan vagy cinikusan visszakérődzött mindent, amit már ezerszer végigmondott dühösen is. Maradnom kellett, hogy az órája ne csak üresen ketyegjen, hogy ne forduljon saját maga ellen. Minden dühroham után rajtam gyakorolta az embervadászatot – hogy ne essen ki a gyakorlatból –, számára pihentető, hanyag módon. Minden kedélyállapotában rutinja volt. A gyerekkori kérdés: „Mit ér az életem?” elavult. Ez a kérdés csak belülről fakadhat. Ha kívülről teszik fel, az ember dacos lesz. Már csak makacsságból is elkezdi szeretni az életét. Minden nap külön értéket nyer, az ember megtanul szívesen élni. Magunkban elmondjuk, hogy elevenek vagyunk. Csak most akarunk igazán élni. És ez éppen elég, ez erősebb életcél, mint hinnénk, mert már kiállt egy próbát: érvényes, mint a lélegzetvétel maga. Ez a minden külső körülmény ellenére belül kicsírázó mohó életvágy is egy király. Egy dacos király, én nagyon jól ismerem. Ezért szó szerint soha nem említettem, a nevét titokban óvtam. A számára találtam ki a „szívjószágot”, hogy megszólíthassam, anélkül, hogy ki kellene mondanom a nevét. Csak évekkel később, amikor az akkori idő már elég távol volt tőlem, akkor léptem át a szívjószág szótól a király szóhoz:
és a király egy kicsit lehajol
és az éjszaka gyalog érkezik
és a gyár tetejéről a folyóba
két cipő világít
fordítva és olyan korán neonsápadtan
az egyik betapossa a szánkat
a másik lágyra rugdossa a bordáinkat
és reggelre kialszik a neoncipő
a vadalma tréfás a juhar elpirul
a csillagok kipattognak az égre, mint a kukorica
és a király meghajol és gyilkol
A falusi nyelvből ismert rím már kezdetben is a királyhoz vezetett: „allein – wenig – König” [egyedül – kevés – király], ezt már a völgyben, a tehenek között is rímbe foglaltam: „alleenig – wenig – Kenig”. A rím és nagyapám sakk-királya. A nyelvjárásból ismertem rímelő falvédő-szövegeket, imákat, az időjárást megjósoló mondókákat. Gyerekként komolyan vettem, kamaszlányként a városban csak megmosolyogtam ezeket. A középiskolában aztán éveken keresztül a Goethe- és Schiller-balladákat nyűtték. Üresen ledaráltuk őket, anélkül, hogy egy gondolat is megfordult volna a fejünkben, az utolsó szótagot hangsúlyozva. Olyan volt, mint a szőnyegporoló ütései. „Ki nyargal a szélben, az éjen át? / Egy apa az, ő viszi kisfiát.”[4] vagy „Lenóra virradat felé / Nehéz álombul ébredt: / »Holt vagy-e, Vilmos, hűtlen-é?« / Meddig remegjek érted?”[5] És még borzalmasabbak voltak a rímbe szedett pártversek: „Harcba hívja azonban a vörös lobogó, / Munkája, kezének ereje eredményt hozó. / Jelszavai: ellenállás és szolidaritás, / A küzdelemben fegyvere a sarló és a kalapács.”[6] A rím ezekben megbicsaklik, nem lehet betartani a szőnyegporoló ritmusát. Ha az ember egymás után felmondta a hat-hét szakaszt, úgy hangzott, mintha hepehupás út döcögne a fejét át. Szenvedtem a rímundortól. Csak később olvastam Theodor Kramer és Inge Müller szikár rímeit. Óvatos, sebezhető ütemeket éreztem bennük, mintha az ilyenfajta rímekben a koponya dobozában kopogna a lélegzetem. Megszállottja lettem ezeknek a verseknek, rengeteget tudtam kívülről, anélkül, hogy valaha is szándékosan megtanultam volna őket. Az én életemet kísérte a pillantásuk, hozzám szóltak, ezért maguktól megmaradtak a fejemben. Annyira szerettem őket, hogy meg sem mertem nézni, hogyan készültek. Mai napig hiszem, hogy ennek a két szerzőnek a különlegessége hozzáférhetetlen marad, ha alaposan megfigyeljük verseiket.
Aztán elkezdtem szavakat kivágni az újságokból. Ezen az úton eleinte elkerültem a rímeket. Az egész azzal a szándékkal kezdődött, hogy utazásaimról küldhessek valamit a barátaimnak, hogy saját üzenetet tehessek a borítékba, ne képeslapokat a fényképészek lokálpatrióta lencséjével ábrázolt helyekről. A vonaton újságolvasás közben egy képrészletet és szavakat ragasztottam egy fehér papírra, vagy egy-két mondatot: „a csökönyös VAGYIS szó”, „Ha egy hely valóban létezik, eltörli a vágyakozást”. Megdöbbentett, hogy mi mindent ki lehet hozni összefüggéstelen, újságból kivágott szavakból, és csak ez a csodálkozás hozta magával a rímeket. Otthon már régóta vágtam ki szavakat. Úgy tűnt, válogatás nélkül gyűlnek az asztalon. Jobban megnéztem őket, és bámulatosan sok rímelt közülük. Theodor Kramer és Inge Müller rímeiben bízva fogadtam el ezeket, amelyekért semmit nem tettem, amelyek csak véletlenül találkoztak az asztalon. A szavak azért ismerkedtek meg egymással, mert osztozniuk kellett a helyen, ahol voltak. Nem kergethettem el őket onnan, és így éreztem rá a rímek ízére.
Eleinte egyetlen kollázsban sem tudtam benne hagyni a király szót. Pedig megrögzötten kerestem, minden királyt kivágtam az újságcikkekből, ahol megjelentek. Egyszer összeszámoltam őket, huszonnégy királyom sorakozott az asztalon egymás mellett, mielőtt az elsőt beengedtem volna egy szövegbe. Amikor aztán beléphetett oda, elkezdődött a rímelés. Kiderült, hogy a királyt a rímekkel lehet legyőzni. Így lehet szembenézni vele, lerántani róla a leplet. A rím visszakényszeríti őt a szívdobogások ütemei közé, amelyeket ő maga okozott. A rím egyenes utakat vágott a király teremtette zavarodottságba. A rím felkavar, de fegyelmez is belülről. Az egész sor színt válthat, cinkosa lesz más soroknak. A rímeket lehet visszafelé fésülni, a mondatok közepén, vagyis a térben elrejteni, és nézni, ahogyan azt, amit elárulnak, újra elnyelik. A mondat végén pedig súlyossá lehet őket tenni, a térben megmutatni, de olvasáskor mégsem hangsúlyozni, vagyis a hangban elrejteni.
A király gyerekkoromtól kezdve ott volt a fejemben. A tárgyakban rejtőzött. Ha soha egyetlen szót sem írtam volna, akkor is ott lett volna, hogy uralkodjon a napok újonnan érkező bonyodalmain egy jól ismert, noha gonosz Leitmotiv alakjában. Ahol a király megjelent, ott már semmilyen kíméletre nem lehetett számítani. És mégis ő teremtett rendet az életben, szavak nékül hatalma alá hajtotta a zűrzavart, ha az elillant az elmondható elől. A király mindig is megélt és megelevenedett szó volt, a beszéddel nem lehetett legyőzni. Sok időt töltöttem a királlyal, és ezt az időt néha alig észrevehetően, néha teljesen átjárta a félelem.
A szívjószág az megélt királlyal szemben írott szó. A papíron alakult ki, írás közben, a király pótlására, mert szót kellett keresnem a halálfélelemben rejlő mohó életvágyra, olyan szót, ami akkor még nem volt meg, amikor félelemben éltem. Kétélű szót akartam, olyan kétélű kellett legyen, mint maga a király. Benne kellett legyen a bátortalanság és az önkény is. És a test részévé kellett váljon, különleges zsigerré, egy belső szervvé, ami befogadja egész külső környezetének rakományát. A kiszámíthatatlant akartam megnevezni, ami minden egyes emberben ott van, egyformán bennem és a hatalmasokban. Valami, ami önmagát nem ismeri, hagyja, hogy más és más alakban kitömjék. Aszerint, mivé alakít minket a véletlenek és a vágyak zajlása, szelíd vagy vad lesz.
Első Németországban töltött Szilveszter estémen éjfél után a király hirtelen ott termett az összejövetelen. A vendégek elkezdtek ólmot önteni. Néztem, ahogyan az olvasztott ólom a teáskanálból a hideg vízbe szisszen, majd megdermed, előre nem is sejtett alakot öltve. Teljesen világosan tudtam, a királlyal ugyanígy van ez, és a szívjószággal is ugyanígy kell legyen. Megkértek, hogy én is öntsem ki az újévre saját ólomkísértetemet, és nem mertem. Nevetve szálltam ki a játékból, hogy senki se sejthesse az okát: tönkrement idegekkel nem szabad ólmot önteni. A többi ólomöntőt a derűs képzelőerő hajtotta. Én túl sokat gondolkoztam. Féltem, hogy az ólomkísértet a szívjószágomat leláncolhatja, engem pedig egész évben nyomaszhat és megbéníthat, ha el akarom kapni a szívjószágot, ezért nem akartam ólmot önteni. De azért sem, ami talán ugyanennek a gondolatnak a meghosszabbítása, mert azt gondoltam: a többiek egy tárgyból, ami a kanalamról lemászik, most mind azt akarják látni, hogy mennyire tönkre vagyok menve belül, és hogy mennyire kínlódok, hogy a szívjószág szóval megfogalmazzam ezt az állapotot.
Fritz Lang nyomasztó Nő az ablak mögött című filmjében ezt hallottam: „Az ember olyan helyzetekbe kerül, amelyekkel egy pillanattal azelőtt nem is számolt.” Én számoltam, mégpedig azzal, hogy egy ólomöntő játék olyasmit mutathat nekem, amivel nem akarok számolni.
A király először a faluból a városba, aztán Romániából Németországba követett a számomra soha meg nem érthető dolgok visszfényeként. Megszemélyesítette ezeket a dolgokat. Ha a fejemben az őrült kergetőzésre már egyetlen szó sem talál, mai napig ezt mondom: „Igen, most jön a király.”
Amikor az egyik barátomat felakasztva találták a lakásában, már itt voltam Németországban. Ott, ahol a barátaimat kellett hagyjam, a király ismét meghajolt és gyilkolt. Roland Kirschet ölte meg, egy 28 éves építészmérnököt, aki keveset és halkan beszélt, nem sok feltűnést keltett, verseket írt, fotózott, nem szakította meg a barátságunkat, mint annyian, amikor Romániában az állam ellensége voltam, sem a kivándorlásom után. Képeslapokat írt nekem Berlinbe, tudva, hogy ezzel mit kockáztat. Azt kívántam, bárcsak hagyná parlagon heverni a barátságunkat, hogy ne tegye ki magát a veszélynek, féltettem.
Félelmemben annál jobban örültem a leveleinek – mert az életjelei voltak. Az utolsó képeslapja pár héttel a halála előtt érkezett, egy fekete-fehér fénykép volt, rajta egy utca, amin annyiszor végigmentünk. Az elutazásom óta nagyon megváltozott, villamossíneket fektettek le rá. Az új sínek között már derékig érő vadmurok burjánzott. Törékeny, fehér ernyőkben bomlottak ki virágaik. Megmutatták nekem, hogy a barátom veszélyben van, és hogy én kiléptem ebből a veszélyből, széttépett közelségünk volt a virágokban, kapcsolatunk elkobzott spontaneitása, mert soha nem nevezhettünk nevén semmit levélíráskor, ha olvastuk, átkutattuk a szavak rejtett kamrácskáit, vajon mivel mit is akar mondani a másik. Elválásunk képe a vadmurkok között. Az gondoltam, talán minden növény, ami az emberek kilátástalanságával találkozik, vadmurokká változik. A fénykép hátoldalán egyetlen mondat állt apró betűkkel, amelyek már nem is tervezték kitölteni az íráshoz rendelkezésre álló felületet: „Néha az ujjamba kell harapnom, hogy érezzem: még vagyok.”
Nem sokkal azután már nem volt. A mondat súlyosabb, mint amennyit minden szavának szabad lenne mondania. És oda vezet, ahol a szavak saját magukat sem tudják elviselni, azok sem, amelyekre az idézethez feltétlenül szükség van. Nem a mondatról van szó, hanem erről az emberről. És egyetlen mondatban sem szabadna annyira benne legyen egy ember, amennyire ő ebben benne van, mert belekényszerítették. Amilyen a mondat, olyan halálának dátuma is: május elseje, a legnagyobb szocialista ünnep, „a munka ünnepe”. A munka ünnepnapján egy emberkínzásra és monumentális épületekre mohón éhező diktátor lerázott a nyakáról egy építészmérnököt. A király összeszorította a torkomat, amikor megkaptam a hírt. Milyen az, ha valaki késő este otthon ül, valaki bekopog, és felakasztja. A szomszédok ma azt mondják, éjszaka több kiabáló hangot is hallottak a lakásból. Senki nem ment segíteni. A boncolást megtagadták, a király nem engedte, hogy a kártyáiba lássanak. A hivatalos jegyzőkönyvbe és a halotti bizonyítványra ezt írták: öngyilkosság. A kérdés marad: Vajon már az elején is fel akarták akasztani. Védekezett, és aztán mégis a hurokba kellett tennie a fejét. Vagy azon az éjszakán a kihallgatás, a kínzás közben meghalt a kezük között, és nem tudták, mit kezdjenek a halottal, ezért felakasztották. Tehát szándékosan tették, vagy ijedtükben, mikor a tervük kicsúszott a kezükből, lekezelően vagy egyenesen szórakozásból. Kik voltak a gyilkosai, főrangú titkosszolgálati tisztek, vagy bérgyilkosok, vagy éppen egy megzsarolt bűnöző.
A haláleset megdöbbentett, és talán a megtagadott boncolás miatt felidézte egy fordított eset visszhangját gyerekkoromból, a falusi eperfakirályét. Ő vitathatatlanul felakasztotta magát, a boncolást kikényszerítették. Rákos betegként az utolsó stádiumban csak penicillin-injekciókat kapott, mert az orvosnak nem volt morfiuma. Nem bírta továbbb a fájdalom tombolását, találkozót beszélt hát meg a halállal. A hátsó udvarán ott állt egy eperfa, alatta egy létra. A tyúkjait minden évben megtanította, hogy a fán aludjanak. Minden este felmásztak a létra fokain a fa koronájáig, sorban felültek az ágakra. Mikor megvirradt, a létrán lemásztak az udvarra. A halott lánya azt mondta, hogy amíg betanította őket, a tyúkok nagyon megszokták. Nem zavartatták magukat, amikor a fájukra felakasztotta magát. Nem volt szárnyverdesés, rikácsolás, az udvar éjszakáját egy hang sem verte fel. Három óra felé, mondta a lánya, meg akarta nézni, hogy van. És az ágyában ott feküdt a pizsamája nélküle, a szekrény nyitva, a vállfa, amin a jobbik öltönye volt, üresen. Az volt az első gondolata, hogy az apja kiment az udvarra, hogy fájdalmát lehűtse. De minek ahhoz a vasárnapi öltöny. Kimerészkedett, a holdfény az egész udvart kiemelte a sötétségből. A tyúkok, mint mindig, az eperfán ültek, a fehérek, különösen a fehérek, mondta, úgy fénylettek, mint a porcelánedények az almárium üvege mögött. És ő alattuk lógott az ágon. Az akasztott ember nekünk szomszédunk volt. Számtalanszor, amikor a következő években a fára néztem, elindult a fejemben az őrült kergetőzés, magamban ezt ismételgettem: ugyanazt a létrát használták, a tyúkok és ő.
A penicillines orvos nem tett magának szemrehányást. Megengedte magának, hogy kételkedjen az öngyilkosságban, ragaszkodott a boncoláshoz. Megfosztotta a felöltözött, felkészült halottat a jó öltöny méltóságától, megjátszotta a nagy szakértőt, és felboncolta őt egy forró nyári napon, az eperfának támasztott létra mellett egy disznóvágáskor használt asztalon. Ezért a koporsóra rögtön rá kellett szegezni a fedelet, amikor a szétroncsolt holttestet felravatalozták a háza legszebb szobájában. Mégis elképzeltem, hogy a nyaka körül ott látom a feketés csíkot, indigókék, mint az eper a fán.
Mint a tyúknak a taraja, neki a nyaka körüli folt lett a koronája. A halott nem kísérte tovább a húsát, egy más, csendes anyagba költözött, átszökött a gyümölcs húsába. Sötét csíkkal a nyaka körül és a legjobb ruhájában átváltoztatta magát a legnagyobb eperré, ami valaha is termett a fákon. Eperkirályként szállt a föld alá.
Alexandru Vona Befalazott ablakok című regényében váratlanul ismét előjött az eperkirály a sorok közül. Itt egy nő alakjában jelenik meg, akinél az akasztás nyomát előrevetíti egy ékszer a nyakán. Más, mégis ott rejtőzik benne gyerekkorom eperkirálya. „Amikor kiitta a poharat, amit apám adott neki, észrevettem vastag nyakán a fekete bársonyszalagot, amin egy medál lógott. Egy hónappal később megtudtuk, hogy apám nem tévedett. Megkérdeztem, hogyan végzett magával. A kérdésem valójában csak formaság volt, mert a szemem előtt volt a fekete nyakék, és tudtam, hogy felakasztotta magát. […] Talán a feszesen rögzített nyakpánt (elég lett volna, hogy beleakassza az ujját, máris megfojtotta volna) volt az oka, hogy olyan egyenesen tartotta magát.”[7]
A barátom meggyilkolása után minden hurkot másképp láttam. Mai napig kerülöm őket, a buszon sem fogom meg a kapaszkodókat. Ha kabát lóg a fogason, egy pillanatig lábak vannak alatta, aztán eltűnnek, mintha az agyamban csettintene egy kéz. Egy állomáson vettem egy képeslapot, ami a különféle nyakkendőcsomókat ábrázolja. A csomófajták egyértelműen hurkok, amelyek az ingnyak alatt a torokra szorulnak. Könnyelműség volt a vásárláskor azt gondolnom, hogy dacolhatok a csomók parádéjával. El akartam venni a félelem erejét, szándékosan addig bámulni rá, amíg már nem hat. A képeslapot persze senkinek sem tudtam elküldeni. Otthon becsúsztattam egy fiókba, mindenféle más papír alá. Évek óta ott van. Nem használhatom semmire, és soha nem szabadulok meg tőle.
Ahogyan a hatalmi elit az öldöklést öngyilkosságként rendezte meg, úgy az ellenkezőjét is megtette: képviselőinek öngyilkosságát balesetnek állította be. A magas és közepes tisztséget betöltők klikkei az egész országban Ceaușescut, a nagy vadászt akarták utánozni. Így a vadászat a hivatalnokok sportja lett, egyfajta pártgyűlés az erdőben. Még a legeldugottabb vidéki porfészek hatalmasai is eljártak vadászni. Amikor Temesváron egy párttitkárnak elege lett az életéből, az erdőben a szarvas helyett az egyedüllét lehetőségét leste, és amikor eljött a megfelelő pillanat, a saját szájába űzte a golyót, az újság „papírházában” az állt, hogy egy tragikus vadászbaleset elragadta az életét. A barátaim és én azonban ismertünk egy diáklányt, akinek az apja részt vett a vadászaton. Mivel halálos fenyegetések között éltünk, és el kellett fogadnunk, hogy napjaink az állam időmértéke szerint meg vannak számlálva, az ilyen hírekből sok keserű humort merítettünk. Építészmérnök barátom, akit négy-öt évvel később felakasztottak, és halála a hivatalos iratokban ma is öngyilkosként szerepel, ezt mondta a „vadászbalesetről”: „A vadász arrafelé céloz, ahol a szarvas fut, ennek a vadásznak éppen a fogínyén ugrott át a préda.” Viccelődtünk a „fogínyszarvasról”.
A tréfáknak folytatás kellett, az egyikből adódott a másik: „Jobb ma egy veréb, mint a számban egy szarvas”, vagy „Jobb a bolha elefánt nélkül, mint a poloska a szekrény alatt, de jobb a poloska a szekrény alatt, mint a fedél a koporsón.” Mindenki hozzátett valamit a rögtönzött meséhez, a szétszórt képekből álló mozaikhoz, egymás és önmagunk felülmúlását, spontán versgyakorlatokat magunk között, annyira ironikusan, amennyire lehetett, hogy megszelídítsük a félelmet, ami ott volt mindannyiunkban. Úgy indult el, hogy mindenki tovább kellett űzze az abszurd felé, amit valaki éppen elmondott. Ennek a dinamikának az eredménye jólnevelten kezdődött, ahogyan egy német mesének kell: „Egyszer volt”, és így folytatódott: „Egyszer volt, ahogy soha nem volt”. Románul minden mese így kezdődik. És már ez a klasszikus román mesekezdet, ami a rendszer szánalmasan összefércelt hazugságaira utalt, elég okot adott a jóízű nevetésre. Aztán tovább gurult az egész, már lendületből: „Egyszer úgy volt, ahogy volt. És ez akkor volt, amikor úgy volt, ahogy soha nem volt. Volt egyszer, hogy mindegy volt, hogy is volt. És egyszer volt, hogy nem is tudom, hányszor volt, ahogy soha nem volt. De egyszer a vadászaton úgy volt, amikor utoljára volt egy vadász a többi vadásszal, akik nem tudom, hányan voltak. Amikor egy vadász sem volt, amíg a szem ellát, bár nem tudom, meddig lát, rajta kívül, aki nem tudom, hányadik vadász volt a nemtudomhány vadász közül…” Minden egyre viszonylagosabbá vált, ezt a végletekig kiéleztük, a mondatok labirintusokká változtak. Valamikor az egymásba illesztett történetekben a vadász fogínye meztelenül, sebezhetően és rózsaszínen rohant az erdő kemény földjén, mígnem rátalált egy szarvasra, megnőtt, szőrt és agancsot növesztett, megtévesztésig hasonlított egy igazi szarvasra, és a saját gazdája lelőtte. Aztán ez következett: „A fogíny és a szarvas úgy hasonlított egymásra, mint egyik erdő a másikra, mint egyik fa, ág, levél a másikra, mint egy zászló vagy borsószem a másikra, éppen, mint egyik elvtárs a másikra.” Teljesen átláttuk a mondatok labirintusait, területi felségjogot élveztünk bennük, annyi ösvényt és kerülőutat vágtunk beléjük, míg csak bele nem szédültünk.
Ezeket a mondatokat most találtam ki, mert az akkoriakat már régen elfelejtettem. De ehhez hasonlóak lehettek. A halálfélelem és az életéhség feszültsége provokálta a királyt. A poétikai gyakorlatok alatt életfüggők lettünk. Drasztikus viccek mint a rendszer bomlasztása. Önmagunk bátorítása, mert azok, akiken nevettünk, minden nap véget vethettek az életünknek. Az együtt felépített mulatságos történetek vidáman nyert, de inkább elcsent derűt jelentettek. A poloskák, amelyekről gúnyosan beszéltünk, ott voltak a szobában, lehallgatták az egészet. És valamikor, amikor már régen elfelejtettük a mesét, azt, amit hozzátettünk, és a többiek mondatait is, a ki tudja hányadik kihallgatáson, vallatóink visszavették az ellopott időt. Szóról szóra elszámoltak vele, ráadásul az egész – többnyire silány – román fordításával is. Itt humorról már szó sem lehetett, mindenikünket külön-külön szembesítettek „államellenes kijelentéseink” titkosszolgálati elemzésével. Ez fél napig is eltartott, amíg azt sem tudtam, a sajátom-e még a fejem. Amikor végre kiengedtek, újra összeültünk, hogy megtanácskozzuk, hogy lenne a legjobb viselkedni, hogyan tagadjuk, amit mi magunk mondtunk, anélkül, hogy másokat vádolnánk. Ami legbelül rosszul esett: történeteink a rossz román fordításban politikailag nem váltak ugyan veszélytelenné, de irodalmi szempontból csonkák lettek. A poétikusságukat mintha elfújták volna. Kihallgatáskor, mikor órákon keresztül kérődztek rajta, és lassan minden újra eszembe jutott, kedvem lett volna ezt a veszteséget helyrehozni. Az ösztönös javítási kényszert természetesen magamba kellett fojtsam, ha kimondom, az beismerő vallomással lett volna egyenértékű.
A tiszt minden kihallgatáson, amikor úgy gondolta, hogy végre sakk-mattot adott nekem, diadalmasan ezt a mondatot ismételte: „Látod, a dolgok összefüggenek.” A tudtán kívül igaza volt, mert nem is sejthette, milyen és mennyi dolog kapcsolódik össze az én fejemben, ellene szövetkezve. Már csak az is, hogy ő nagy, fényesre lakkozott íróasztalnál ült, én pedig egy kicsi, rosszul gyalult, piszkos fából összetákolt asztalnál. „Látod?”, igen, láttam egy asztallapot, tele karcolásokkal, más emberek kihallgatásainak nyomaival, akikről nem lehetett tudni semmit, azt sem, élnek-e még. A tiszt, mivel órákon keresztül kellett nézzem, minden kihallgatáson királlyá változott. A fején a kopasz foltnak szüksége lett volna a fodrászra nagyapám századából. A lábszárának is, ami a nadrágja éle és a zoknija széle között egy szőrszál nélkül, visszataszítóan, fehéren csillogott. Igen, a dolgok az ő fejében az én rovásomra kapcsolódtak össze. De az én fejemben teljesen más összefüggések épültek: ahogy a sakkfigurák között olyan király állt, aki meghajolt, a tisztben ott volt a gyilkoló király. Az egyik első kihallgatás volt, és nyár és délután, és felbukkantak a gyaluárnyékok. Az ablaküveg hullámozva megcsillant a napfényben. A padlóra fehéren kunkorodó fénycsíkok hullottak, felkúsztak a tiszt nadrágjának szárán, ha keresztüllépett rajtuk. Azt kívántam, bárcsak megbotlana bennük, vagy bárcsak becsúsznának a cipőjébe, hogy a talpán keresztül megöljék.
Néhány héttel később a király már nemcsak az ő hiányzó hajába jött el, hanem az enyémbe is, ami még ott volt a fejemen. Az asztalaink között megint ott voltak a napkacskaringók a padlón, ragyogón tekergőzve, hosszabbra nyúlva, mint általában, valósággal ide-oda kúsztak, mert kint erősen fújt a szél. A tiszt fel-alá járkált, ideges volt, a gyaluárnyékok olyan nyugtalanok, hogy folyton magukhoz vonzották a pillantását. Valóságos, de rezzenéstelen jelenlétem és a csak visszfényként megmutatkozó, őrülten ide-oda ugráló gyaluárnyékok között elveszítette az önuralmát. Járkálás közben ordítva odajött az asztalomhoz. Pofonokra számítottam. Felemelte a kezét, de aztán csak egy hajszálat vett le a vállamról, két hegyes ujjával a földre akarta ejteni. Nem tudom, miért mondtam hirtelen ezt: „Kérem, tegye vissza azt a hajszálat, az az enyém.” A karját mintha az elnyúló, felnagyított másodpercek bénították volna, különösen lassan ért újra a vállamhoz, megrázta a fejét, a fénykacskaringókon keresztül odament az ablakhoz, felnézett a fára, és harsogva felnevetett. Csak akkor, amikor ezt hallottam, néztem a szemem sarkából a vállamra. A hajszálat tényleg visszatette, mégpedig pontosan úgy, ahogy azelőtt ott volt. És most semmilyen királyi nevetés nem segíthetett rajta, erre a hajszálas jelenetre nem volt felkészülve. Túlságosan kibillent a nyeregből, megszégyenült. Én pedig olyan buta elégtételt éreztem, mintha attól a pillanattól kezdve minden nap a markomban tarthatnám. Romboló idomítása csak rutineljárásként működött, be kellett tartsa a menetrendet. A rögtönzés számára is kockázatos volt. Persze nem igazi rizikó, csak én képzeltem el, de az én ostoba számadásomban volt értelme.
A haj és a fodrász mindig a királyhoz kapcsolódott. A barátaim és én hajszálakat hagytunk szerte a lakásban, mielőtt elmentünk otthonról. Az ajtók, szekrények kilincseire, a fiókban a kéziratokra, a polcon a könyvekre tettük őket – ravasz, mivel feltűnésmentes jelek voltak, megmutatták, hogy távollétünkben elmozdították-e a bútorokat, hogy járt-e ott a titkosszolgálat. „Egy hajszálon múlott”, „hajszálon függ”, „hajszálfinom”, „hajszálpontos” – számunkra ezek nem csak szófordulatok voltak, hanem szokások.
A Szívjószág című regényben ez áll: „A szívjószágaink úgy menekültek, mint az egerek. Levedlették a bundájukat, otthagyták maguk mögött, aztán eltűntek a semmiben. Ha egymás szájából kapkodva a szót, sokat beszéltünk, tovább maradtak ott a levegőben. Ha írtok, ne felejtsétek el a dátumot, és mindig tegyetek egy hajszálat a levélbe, mondta Edgar. Ha nincs benne, onnan lehet tudni, hogy a levelet felbontották. Hajszálak, egyenként, gondoltam, szerte az országban, vonatokon. Edgaré sötét, az enyém világos, Kurté és Georgé vörös.”[8]
Miután a titkosszolgálat egész csapata végzett házkutatást Rolf Bossert barátom lakásában, aztán minden kéziratával és levelével együtt távozott, Bossert fogott egy ollót, némán bement a fürdőszobába a tükör elé, és egész csomókat vágott le a hajából és a szakállából. Ez nem sokkal Németországba utazása előtt történt. Ez a vad olló a hajában, hét héttel később derült ki, az első alkalom volt, hogy önmaga ellen fordult. Mert akkor már hat hete Németországban volt, és kivetette magát az átmeneti szálláshelye ablakán.
Sokkal inkább, mint a nőknél, a hajviselet a férfiaknál gyakran vált politikai mutatóvá. Jelezte, hogy az állam milyen mértékben szól bele a személy életébe, mekkora az elnyomás.
Mert minden férfit, akit egy időre vagy örökre elvett, lefoglalt magának az állam, kopaszra nyírtak. A katonákat, a fegyenceket, az árvaházi gyerekeket. És minden diákot, akik valamit elkövettek. Az iskolákban minden nap ellenőrizték a hajhosszúságot – hátul le kellett nyírni a hajat a tarkó közepéig, a fülcimpa egyujjnyi széles sávban szabadon kellett legyen. És ez nemcsak a kisiskolások között volt szabály, hanem a gimnáziumban is. Az egyetemen is közölték a diákokkal, hogy ilyen hajhosszal semmi keresnivalójuk ott. A férfiaknak ott volt a borbély, a nőknek a fodrász. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy férfiak és nők ugyanabba az üzletbe járjanak. A király ragaszkodott a rendszerességhez, amelyet itt a nemek szétválasztásával valósított meg.
Ha a gyerekkori fényképeimet nézem, akkor is meghajol a király. Minden képen meg lehet állapítani a frizurámról, hogy édesanyámnak milyen kedve volt aznap reggel, miközben fésült. Fényképészek csak ritkán jöttek a faluba, már nem emlékszem, hogy volt, hogy egy ház előtt a falu közepén, egy virágágyás mellett az udvaron, vagy a templomhoz vezető behavazott úton lefényképeztek. A fényképek nem sokat árulnak el rólam, annál többet édesanyámról. A fotókon keresztül háromféle emlék idéződik fel. Az első: a fejem közepén a választék ferdén szalad át, de a két varkocs azonos magasságban van a füleim fölött összefonva – ez azt jelenti, hogy édesapán előző este csak egy kicsit volt részeg. Az ilyen napokon édesanyám sztoikus közönnyel fésült, gondolataiba merülve, az ujjai gyakorlottan mozogtak. A házasság valamennyire jól működött, az élet elviselhető volt. A második visszapillantás: a választék és a hajfonatok teljesen elcsúsztak, a fejem olyan a képen, mintha összenyomták volna, az arcom széthúzódik. Ez azt jelenti, hogy édesapám előző este hullarészeg volt – édesanyám sírt, miközben fésült, teher voltam a nyakán, egy kolonc, ami, ahogy sokszor elmondta, elrettentette a válástól. És a harmadik emlék: a választék és a hajfonatok is egyenesek, a fejem, az arcom bal és jobb oldala szimmetrikusan áll. Azt jelenti, hogy édesapám előző este józanon jött haza, édesanyám fellelkesedett, sikerült egy kicsit megszeretnie engem is, jól volt. De a harmadik fajta képek ritkák. A fényképészek csak ünnepnapokon jöttek a faluba. Hétköznapokon édesapám már munkaidőben is ivott. De ünnepnapokon ez volt az egyedüli elfoglaltsága. Nem szerette a társasjátékot, amivel más férfiak elűzték a dologtalan időt, sem a sakkot, sem a kártyát, sem a kuglit, nem táncolt szívesen. Csak ült ott és ivott, míg a nyelve elnehezedett, a lábai összecsuklottak. Ilyen értelemben ezek a visszatekintő fényképek az ő állapotának dokumentumai is. Neki is csak háromféle volt, és ezek másnap a fésű fogain keresztül belopakodtak a hajfonatomba.
De talán azért került édesanyám kedélyállapota ilyen láthatóan a hajamba, mert néhány évvel azelőtt, hogy engem fésülgetett, deportálták a Szovjetunióba kényszermunkára. Öt évet töltött a lágerben a gyilkos királynál, és ez alatt az idő alatt folyamatosan éhezett. Tizenkilenc évesen hurcolták el, mint minden parasztlány, hosszú hajfonattal érkezett a munkatáborba. Az okok, amiért kopaszra nyírták, váltakoztak, mondta. Két ok volt, és az egyik mindig igaz volt rá. Vagy a tetvek miatt, vagy azért, mert a földről ellopott néhány krumplit vagy takarmányrépát, hogy ne haljon éhen. Néha már kopasz volt a tetvek miatt, és ráadásul lopáson is rajtakapták. Akkor a felügyelők megsajnálták, mert a kopaszra nyírt fejet nem lehet újra lenyírni, ahogy az összevert hátat sem lehet újra megverni. A kopasz sokáig kopasz marad, mondta nekem, a haj nem olyan buta, mint a bőr. Van egy fénykép: édesanyám kopaszra nyírt lányként, úgy lesoványodva, hogy a bőre a csontjaira tapad, egy macskát tart az ölében. Az is le van fogyva, és ugyanolyan tűhegyes a pillantása, tágra nyitott, éhesen mély a szeme, mint neki. És mindig, amikor ezt a képet nézem, arra gondolok: akármennyire is szereti valaki az állatokat, hogyan oszthatta meg egy csontsoványra fogyott ember az ételét egy macskával? Vajon ennek is a hajhoz van köze, mert az állatnak van, és neki nincs? A macska bundája borzos, a szőre ferdén nő és hosszú, mintha a húsa rovására nőtt volna, a saját természete ellen forduló anyagként.
És itt, Németországban? Miért nyírják kopaszra a neonácik a fejüket, amikor erre semmi szükség nincs? Perverz a viszonyuk saját magukhoz, nem érzékelik önmaguk megalázását. Eszközzé teszik a saját koponyájukat, lecsupaszítva viselik, mintha kőhordalék lenne, lemállott szikladarab az eltűnt vagy elapadt folyók medrében. Hideg katonásdit játszanak, önmaguk megvetését hetvenkedéssé alakítják. Nyers, eldurvult világnézetükben megnemesítik a kopaszra nyírás perverzióját, önként veszik fel ezt a stigmát, mint a csoport ismertetőjegyét. A szikladarab-fejekből kivágták az egyéniséget, a kopasz koponyák csontvarratai alatt nyomorúságos agy van, amit a hatalmaskodó ember irányít. Ösztönökre csonkítva, a testük a támadás eszköze.
Az egyik első kollázsban, ahol rátaláltam a rímre és a királyra, ez áll:
az egyik kezemben
ott állt a király
az esőben ült
így történt
odamentem
hogy magam elkerüljem
és a másik kezemben
ott állt a király
elvesztett mindent
így történt
odamentem
megnyírtak, kopasz a fejem
Még két fontos dolog kapcsolódik a királyhoz: nagyapám haja soha többet nem hullott ki. Sűrűn és fehéren vitte magával a koporsóba.
Minden igyekezete ellenére sem tudott megtanítani sakkozni. Kételkedni kezdett az értelmi képességeimben, én pedig ráhagytam. Soha nem mondtam meg neki, hogy mennyire féltem és szerettem a királyt. Azt hiszem, erre mondják: nem állt oda az eszem.
András Orsolya fordÍtása
(A fotókat a fordító, András Orsolya készítette a szerző szülőfalujában.)
[1] Müller, Herta: Der Fuchs war damals schon der Jäger. Reinbek: 1992. 19.
[2] Vona, Alexandru: Die vermauerten Fenster. Ford. Georg Aescht. Reinbek: 1997.
[3] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: 1994. 83.
[4] Johann Wolfgang von Goethe: A villikirály. (Vas István fordítása)
[5] Gottfried August Bürger: Lenóra. (Reviczky Gyula fordítása)
[6] Kató Tamás: Munkásdal.
[7] Vona, Alexandru: i.m., 248.
[8] Müller, Herta: i.m. 1994. 90.
