„Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.”

Dsida Jenő: Laterna magica

Dorka elköszönt a Violinkulcs munkatársától, és egy ideig még elgondolkodva nézett az újságíró után a kirakatüvegen keresztül. A férfi visszaintett az ajtóból, esernyőt nyitott, átszaladt a zebrán, és eltűnt a sarkon felállványozott épület mögött. Üveghangok bővebben… →

„Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Az élet nem lányregény.”

Koncz Zsuzsa

Sokat gondolok mostanában Borira. Főleg a temetése óta álmodom vele rendszeresen. Tudom, hogy nem kellene az álmoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanom, de nincsen rá megnyugtató magyarázat, hogy a nagynéném miért látogat meg éjszakánként rendszeresen.

Azt gondolná az ember, a falusi hétköznapok és a nagyvárosi élet közötti szakadék cseppet sem áthidalhatatlan, főleg ha csak száz kilométerről van szó. Hétvégén fogod magad, beülsz az autóba, és nem több mint másfél óra múlva már a vidéki élet lelassult gyümölcsöseiben szeded a barackot a fáról, meg egész nap csak tréningruhában igyekszel az egyik rokontól a másikig. Végtelen nyolcasok bővebben… →

Éva megvárta, míg a férje becsukja maga után a bejárati ajtót. Hallgatózott. A lift nagyot kattant, ahogy elindult a földszintre. Éva bólintott és odasétált az ablakhoz. Szép idő volt, kora tavaszi, napos szombat délelőtt, így elhatározta, hogy gyalog sétál el a fodrászhoz.

Gyorsan összekészült, a haját kibontotta a reggeli kontyból, kifestette a szempilláját és tett egy leheletnyi rózsaszínt az arcára, majd belépett a gardróbba és határozott mozdulattal eltolta az utolsó ajtót. Nem kellett keresgélnie. Pontosan emlékezett rá, hogy a leghátsó vállfára akasztotta. Nagyot dobbant a szíve, ahogy előhúzta a türkizkék kabátot. Remegő ujjakkal simított végig a deréktájt megkötött puha övön, majd lemerevedett.

Lehet, hogy nem is az ő mérete. A repedés bővebben… →

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben… →

Türelmesen vártam, ahogy Balázs elcsomagolta a hegedűt. Óvatosan zárta le a tokot, majd miután felegyenesedett, felkiáltott:

– Várj, elfelejtettem!

Beszaladt a szobájába, majd egy puha rongyba csomagolt gyantadarabbal tért vissza.

– Megfogod nekem? – nyújtotta oda.

Óvatosan húzta elő a vonót, majd hüvelykujjával lenyomta kicsit a szőrt a kápánál. Sustorgott a lószőr, a felesleges gyanta finoman pergett le a márványos padlóra, nyomot hagyva unokám ruháján. A gyanta éterien tiszta illata belengte a helyiséget, benne volt a fa ereje, megnyugtatott, kitisztította a szívemet.

Leültem a lócára, onnan néztem, ahogy alaposan lekezelte a vonót; mintha több órás koncert előtt állna. A felesleget finoman letörölgette a ronggyal, majd visszacsúsztatta a vonót a tokba.

– Indulhatunk! – jelentette be.

Előreengedett az ajtóban, és néhány perccel később már az erdőben gyalogoltunk. A Hegedűs völgye bővebben… →