Éva megvárta, míg a férje becsukja maga után a bejárati ajtót. Hallgatózott. A lift nagyot kattant, ahogy elindult a földszintre. Éva bólintott és odasétált az ablakhoz. Szép idő volt, kora tavaszi, napos szombat délelőtt, így elhatározta, hogy gyalog sétál el a fodrászhoz.

Gyorsan összekészült, a haját kibontotta a reggeli kontyból, kifestette a szempilláját és tett egy leheletnyi rózsaszínt az arcára, majd belépett a gardróbba és határozott mozdulattal eltolta az utolsó ajtót. Nem kellett keresgélnie. Pontosan emlékezett rá, hogy a leghátsó vállfára akasztotta. Nagyot dobbant a szíve, ahogy előhúzta a türkizkék kabátot. Remegő ujjakkal simított végig a deréktájt megkötött puha övön, majd lemerevedett.

Lehet, hogy nem is az ő mérete. A repedés bővebben… →

Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan? Égszínkék bővebben… →

Türelmesen vártam, ahogy Balázs elcsomagolta a hegedűt. Óvatosan zárta le a tokot, majd miután felegyenesedett, felkiáltott:

– Várj, elfelejtettem!

Beszaladt a szobájába, majd egy puha rongyba csomagolt gyantadarabbal tért vissza.

– Megfogod nekem? – nyújtotta oda.

Óvatosan húzta elő a vonót, majd hüvelykujjával lenyomta kicsit a szőrt a kápánál. Sustorgott a lószőr, a felesleges gyanta finoman pergett le a márványos padlóra, nyomot hagyva unokám ruháján. A gyanta éterien tiszta illata belengte a helyiséget, benne volt a fa ereje, megnyugtatott, kitisztította a szívemet.

Leültem a lócára, onnan néztem, ahogy alaposan lekezelte a vonót; mintha több órás koncert előtt állna. A felesleget finoman letörölgette a ronggyal, majd visszacsúsztatta a vonót a tokba.

– Indulhatunk! – jelentette be.

Előreengedett az ajtóban, és néhány perccel később már az erdőben gyalogoltunk. A Hegedűs völgye bővebben… →