„Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el, mit érzel,
Az élet nem lányregény.”

Koncz Zsuzsa

Sokat gondolok mostanában Borira. Főleg a temetése óta álmodom vele rendszeresen. Tudom, hogy nem kellene az álmoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanom, de nincsen rá megnyugtató magyarázat, hogy a nagynéném miért látogat meg éjszakánként rendszeresen.

Azt gondolná az ember, a falusi hétköznapok és a nagyvárosi élet közötti szakadék cseppet sem áthidalhatatlan, főleg ha csak száz kilométerről van szó. Hétvégén fogod magad, beülsz az autóba, és nem több mint másfél óra múlva már a vidéki élet lelassult gyümölcsöseiben szeded a barackot a fáról, meg egész nap csak tréningruhában igyekszel az egyik rokontól a másikig.

Én sokáig igyekeztem. Még Bence születése után is minden második pénteken fogtam a nagytáskát, összedobáltam a legszükségesebbeket, többnyire sok szabadidőruhát, gyerekjátékot meg mesekönyvet, és nekivágtunk, hogy kiszakadjunk a nagyvárosi élet szögletes bezártságából. Mielőtt ráhajtottam volna az autópályára, bevásároltam nagymamának meg Borinak. Bori anyám húga volt, tíz évvel fiatalabb nála és tíz évvel idősebb nálam. Tizennyolc évesen férjhez ment a helyi borbély fiához, Andrishoz, és tizenkilenc évesen elvált. Utána visszaköltözött nagyanyámhoz a szülői házba.

A csermelyesi kis Sparban nem mindig lehetett kapni azt a Nescafét, amit nagymama szeretett – csakis kettő az egyben. Imádta az egzotikus gyümölcsöket is, gránátalmát meg kivit, amit csak nagyvárosi Tescóban árulnak.

Borinak vihettem bármit, ő mindig a ciginek örült a legjobban. Még lánykorában szokott rá a Szofira, visszautasított minden újabb, flancos márkát. Emlékszem, gyerekkoromban még az aranybarna, csíkos Sopianae-t szívta, hosszabb volt, mint a mostaniak. Amikor otthagyott egy dobozzal a konyhaasztalon, és nem látott senki, gyakran megszagoltam a felbontott csomagból kikandikáló, egyforma cigarettavégeket. Hatévesen már ki tudtam olvasni az apróbetűt: a dohányzás káros az egészségre. A dobozban büdös volt minden szál, de Borit sosem éreztem visszataszítónak. Lehet, hogy azért, mert nagymama miatt jó erősen parfümözte magát. Vagy mert a legtöbbször kint az utcán, az árokparton vagy a kerítés tövében ülve szívta, sosem dohányzott bent a házban, nagymama eltörte volna az ujjait. Legalábbis mindig ezzel fenyegette.

Gyerekkorom nyári szüneteit mindig nagymamánál töltöttem Csermelyesen. Én már városi gyereknek születtem, apámék beköltöztek a megyeszékhelyre, mert ő asztalosként a nagyvárosban jóval több megrendelést kapott. A nyár három hónapjára leadtak nagyanyámhoz, mert anya csak két hét szabadságot kapott a Julius Meinl Csemegénél, ahol könyvelőként dolgozott. Annyira felszabadító volt ez a három hónapnyi, szinte kontrollmentes élet, hogy augusztus végén, miután hazavittek, rendszerint csendben szipogva ültem egy kád vízben a fürdőszobában. Könnyezve búcsúztattam a nyarat. Anya ült a kád szélén és arra várt, hogy a több hónapos kosz és nyers stílus egy fürdéstől leázzon rólam, és kérte, meséljek neki.

Hogy mesélhettem volna el, hogy kilencévesen már kijártunk a szomszéd fiúkkal esténként a közre – így neveztük a két utca eldugottabb találkozását – bicskázni meg cigizni? Lantos Misitől hallottam először, hogy a cigifüsttől meg lehet betegedni. A keresztanyja nővérke volt a megyei kórházban, és ő azt állította, hogy a dohányosoknak előbb-utóbb kilyukad a tüdeje. Mindnek. Csak hallgattam. Hazafelé menet, továbbgondolva a témát, cseppet sem csodálkoztam, hiszen rá is volt írva a dobozra, de ezt akkor nem mertem mondani a többieknek, mert nem voltam benne biztos, hogy mindenki tudott olvasni. A falusi gyerekek mindenben ügyesebbek voltak nálam, jobban másztak fára, sebesebben tudták bevenni a kanyarokat biciklivel, a gyümölcslopásban is bátrabbnak bizonyultak. Egyedül csak az olvasás meg az éneklés ment nekem jobban, ennek viszont akkoriban még nem sok hasznát vettem. Utáltam, hogy városi csajként kezeltek, és a legizgalmasabb játékokból – például a varangyok cigiztetéséből – gyakran ki is hagytak. Anya ritkán füstölt, akkor is kizárólag a szomszéd Julcsinál, ha Julcsi egyedül volt otthon; mert ő hivatalosan nem dohányzott, a férje nem engedte. Mivel Pista bácsi minden második héten délutános műszakba járt a városi óragyárba, ezeken a heteken anyám minden nap négy körül átment Julcsihoz tojásért, és a nyitott konyhaablakon fújták ki a füstöt háromnegyed ötig.

Ahogy Misi a tüdőbetegekről mesélt, azonnal Bori jutott eszembe, hogy ha ez az egész a cigarettáról igaz lenne, az ő tüdeje már tele lenne lyukakkal. Hazaérve a biztonság kedvéért kétszer is megkerültem a baromfiudvart, meg egyszer a pincelejárót, mielőtt bementem a házba, nehogy nagymama a ruhámról kiszagolja, mit műveltünk.

A tejbegríz melegen várt az asztalon. Bori a fürdőszobában énekelt, mama pedig a tévében nézte a Szomszédokat. Azt sosem hagyta ki. Gyakran mondogatta, hogy mióta nagyapa meghalt, ez az egyetlen szórakozása.

Akkor kezdődött, mikor Bori kijött a fürdőből, mellig törölközőbe csavarva.

– Végeztem, tied a pálya – mondta nevetve, majd mielőtt megkerült volna, alaposan beleszimatolt a levegőbe. Nem mondott semmit, csak csettintett egyet a nyelvével és beült ő is nagymamához tévézni.

Kővé dermedtem. Nem amiatt, hogy megérezte rajtam a Szofi szagát. Bori mellkasa jobb oldalán, a kulcscsontja alatt egy tízforintos nagyságú, fekete lyuk tátongott. Egy ideig nem mozdultam, de aztán mikor már csak a szobából kiszűrődő nevetéseket hallottam, belestem hozzájuk. Bori mama mellett ült, felhúzott térdekkel, törölközőben, és a vizes haját fésülte. Tizenkilenc volt akkor. Nem ismertem szebb nőt nála. Nyílt, kék szeme messzi álmokba kapaszkodott, haja szőke hullámokban hullott meztelen vállára, teste mindenhol gömbölyű, formás. Egyedül a vádlija volt karcsú és hosszú, amitől a járása olyan könnyeddé vált, mint a szökellő gazelláé. Még az is jól állt neki, hogy hiányzott oldalt egy foga; a pénzt régen összegyűjtötte a pótlásra, de annyira félt a fogorvostól, hogy már vagy hét időpontot lemondott. Nekem tetszett, ahogy minden második szót selypítve ejtett, néha rá is játszott egy kicsit, mintha titokzatos, egzotikus nyelven végezne ráolvasásokat.

A nevetése más volt, mint anyámé vagy az enyém. Anyám visszafogottan, gyöngyözően nevetett, Bori kacagása cintányérok csattanására hasonlított, apró sikításokkal a végén. Ezt irigyeltem tőle a legjobban. Évekig próbáltam utánozni, főleg később, kamaszkoromban, ha fiúkkal beszélgettem, de az én hangszálaimról csak nevetséges nyávogás préselődött ki. Mire tizenöt lettem, felhagytam vele.

Csak vártam a résnyire nyitva hagyott ajtóban, figyeltem nagymamát, ahogy csodálkozva bámulja Borit, hallani akartam a kérdést: Hát te meg mit műveltél magaddal? vagy Téged meg mi ért, lányom? De nagymama látszólag semmit sem vett észre, mondjuk a Szomszédok alatt akár a tető is rászakadhatott volna.

Mire végeztem a vacsorával és bementem én is tévézni, a lyuk eltűnt, de még most, felnőtt fejjel sem szívesen gondolok vissza arra az estére. Akkor kezdett el emészteni a gondolat, hogy talán én tehetek mindenről. A bűntudatomat – ami ettől az estétől kínzóan gyötört –, egész életemben igyekeztem Bori felé törleszteni.

Sokkal szívesebben emlékszem azokra a békés nyári délutánokra, mikor ebéd után kiültünk a verandára, vagy csak egy plédre a nefelejcsekkel meg eperherékkel tarkított, magas fűbe a ház melletti elhanyagolt kocsibeállón. Bori utált csirkét tokozni, mindig megpróbálta kihúzni magát a feladat alól, így gyakran kötöttünk üzletet. Én átvállaltam a délelőtti csirke kopasztását, cserébe ő kiporszívózta a vendégszobát, plusz kifestette a körmömet, időnként még a lábujjaimon is. Egy ilyen nyugodt, békés délután éppen a verandán ültünk, tizenkettő lehettem, a kazettás magnóból az ezerszer játszott dal szólt: Jöjj, kedvesem, gyere, mondd el mit érzel… Bori önfeledten énekelt. Korábban énekesnő akart lenni, de miután nagyapát elütötte a teherautó, Borit ki kellett venni a gimnáziumból. Nem volt pénz a taníttatására. Az éneklésből csak annyi maradt, hogy hétvégente felkérte egy gitáros barátja, lépjen fel vele a kultúrházban. Leginkább Koncz Zsuzsát, Illést meg Beatles-számokat játszottak. Én csak a refrént énekeltem vele.

A zene mögött a szomszéd kutyái csaholtak, bárki megfordult az utcán, eksztatikus ugatásba kezdtek. A rózsabokrok körül darazsak zümmögtek, a fák tetején könnyű felhők henyéltek. Bori összeszorított ajkakkal koncentrált, hogy a lila lakk nehogy megfogja a bőrömet is – különben bárhogy figyelt, mindig kiment a körmömről, de nem bántam, mert két szappanos kézmosás után le is kopott. Dúdolásztam a dalt, ütemre lóbáltam a lábamat.

– Ne mocorogj már – dorgált összehúzott szemöldökkel.

Keresztbe vetettem egyik bokámat a másikon, próbáltam mozdulatlan maradni. Az asztallap alatt feszülő pókhálót figyeltem. Egy kaszáspók szorgoskodott rajta napok óta, hihetetlenül gyorsan haladt vele, minden este leellenőriztem, egy nap alatt nagyjából egy centivel lett nagyobb a műve, eddig három kisebb légy és egy beazonosíthatatlan bogár esett áldozatul. Bori félt a pókoktól. A hernyóktól meg az egerektől is. De nagymama szerint a legjobban Andristól félt.

Anyáék jutottak eszembe. Elképzeltem, ahogy apu hazaér a munkából, csenget, anya szalad, hogy ajtót nyisson neki. Sosem használta a kulcsát. Mikor anya zsörtölődött emiatt, apa csak annyit mondott: – Mire való az asszony, ha nem lehet már az ajtóban megölelni? – És megölelte.

– Miért váltál el az Andristól? Nem szeretted? – tettem fel a kérdést gondolkodás nélkül.

Bori le sem vette szemét a körmömről, befejezte a középső ujjamat, és csak azután dőlt hátra a széken.

– Ha nem szerettem volna, hozzá se megyek.

Nagyot kortyolt a málnaszörpből, ekkor én is ittam, mert tudtam, még van folytatás.

– Őrülten féltékeny volt – folytatta halkabban, és intett a fejével az ajtó felé, hogy nagymama hallhat minket. Az ebédről maradt csetreszt mosogatta bent, nyitott ajtónál. – Különben sosem ütött meg olyan erősen, mint ahogy meséli – suttogta. – Nagymama felhergelte apádat, ő meg berontott a lakásba, fogta a gönceimet és hazahozott. Andris már másnap megbánta, idejött, hogy hazavigyen, de apádék nem engedték.

Összetekerte a szétröppenő hajfürtjeit egyetlen tincsbe, és felkötötte a feje tetejére. A kontytól valahogy szigorúbbnak tűnt a tekintete. Majd visszahajolt a körmöm fölé, és leitatta a felesleges festéket a lakkos ecsetről.

– Na és te? Mi van azzal a városi biciklistával? – kérdezte, és szemében a szomorúságot egy másodperc alatt váltotta fel a kíváncsiság.

Megrántottam a vállamat. – Semmi.

Ekkor szólt ki nagymama, hogy valamelyikünk segíthetne neki a vacsorához tököt gyalulni. Nagymamának különös érzéke volt ahhoz, hogy mindig a legizgalmasabb részeknél szakítsa félbe a sugdolózásunkat.

Aznap este örököltem meg Boritól a legelső melltartómat. Fekete csipke volt, én alig múltam tizenkettő. Még évekig dugdostam anya elől a fiókomban.

Sokszor visszajátszottam magamban ezt a régi beszélgetést, mert sem gyerekkoromban, sem felnőtt fejjel nem tudtam összeegyeztetni azzal a rémtörténettel, amit a rokonok pusmogtak Bori válásáról.

Andris rászokott a nyugtatóra, aztán bort ivott rá, és ilyenkor elment az esze. Egyik este Bori később ért haza a munkából, túlóráznia kellett. Alig nyitott ajtót, Andris a hajánál fogva rángatta be a szobába. Kitől van ez a virág, kérdezte erőszakosan, de Bori nem tudta, miről beszél. Úgy megütötte, hogy kiesett oldalt a foga, majd újra megkérdezte, honnan ez a csokor, de Bori akkor már a fájdalomtól nem tudott megszólalni. Andris rugdosni kezdte, mire Bori belemart a szemébe, és valahogy sikerült kiszaladnia az utcára, pár saroknyira esett össze. Kórházban kezelték, két hét szabadságot kellett kivennie a munkahelyén, a kisboltban.

A virágcsokorról senki sem tudott semmit.

Sokszor falaztam Borinak. Rendszeresen kölcsönkérte az anyától kapott zsebpénzemet, én meg sosem kértem vissza. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, hogy a barátnőjével minden második szombat délután elbuszoztak a halmosi fegyházba. Andris három évet kapott, miután elítélték súlyos testi sértés bűntettéért.

Akkor is segítettem Borinak, amikor átjárt a szomszéd faluba egy roma férfival, Füttyössel dinnyét árulni. Erre a szívességre önként is jelentkeztem volna. Szerettem, amikor a férfi jött értünk, jókedvűen kacsintott, felkapta Borit, úgy rakta fel a teherautóra. Nagymama úgy tudta, hogy én is megyek, felszálltam velük együtt a kisteherautóra, de engem a falu túlsó szélén, a cukrászdában mindig letettek egy fagyikehelyre, és csak egy óra múlva jöttek vissza értem. Nem bántam. A fagyi finom volt, és Füttyös hazafelé izgalmas történeteket mesélt a környék növényeiről. Dísznövénykertésznek tanult, minden fának és virágnak tudta a roma, a magyar és a latin nevét is. Bori hatalmas, sárga belű görögdinnyéket kapott ajándékba, amit én is nagyon szerettem. Mindig édesebbek voltak, mint a piros fajta, de húsuk keményen harsogott a fogam alatt.

Füttyöst augusztusban még táncolni is láttam a falunapon, szájtátva bámultam, ahogy csettintgetett és fürgén csapkodta a lábszárát. Nem feledtem azt a táncot évekig, vagy három farsangon is cigánylánynak öltöztem.

Csak sokkal később, miután megszületett Bence, ütött rajtam váratlanul a gyerekkori rémálom. Bencével késő este értünk le Csermelyesre. Ketten utaztunk, Csaba tréningre ment a kollégákkal Tokajra. Fülledt, meleg július volt, az autó légkondija nem működött. Kisfiam nyűgösködött, nem tudott aludni. Borit ágyban találtuk, nagymama pisszegett, hogy hagyjuk, hadd pihenjen, megfázott néhány napja.

Másnap reggel Bencével még hosszan nyújtózkodtunk a hűvös vendégszobában. Itt mindig olyan jól aludtam, kakaskukorékolással a fülemben ébredtem; amikor gyerekkoromban későig ágyban maradtam, már a galambok turbékolása váltotta fel a baromfiudvar urait, nagymama mégsem zavart ki, hagyta, hadd lustálkodjam.

Aznap reggel arra ébredtem, hogy Bence hozzám tapadva szuszog a takaró alatt, bőre meleg, haja finom púderillatú, a bukóra hagyott ablakon halkan neszel a szemerkélő eső. Órákig tudtam volna még így pihenni, de meghallottam a konyhából Bori köhögését, majd a kávédaráló gyilkos hangját. Óvatosan bújtam ki a takaró alól.

Bori a tűzhely előtt állt, nekem háttal, a gázrózsa lángja égett a kotyogós alatt. Ahogy megfordulva észrevett, fáradt öröm sugárzott gyűrött arcán.

– Jó reggelt – erőlködött rekedt hangon –, nem adok puszit, mert jól megfáztam.

– Nem kellett volna hajnal kettőig egy szál spagettipántban az utcán flangálni – szólt ki nagymama a spájzból.

Bori rám nézett és legyintett, szemét az ég felé forgatta. – Harminc fok volt még éjfélkor is. Kérsz cukrot bele? – kérdezte. – Sűrűtejet már tettem bele.

– Akkor nem – válaszoltam. A sűrített tejtől bűnédes lett mindig a kávé, itt mégis azzal kértem. Így esett jól.

Bori leült az asztalhoz velem szemben, megkeverte a feketét, csipkés köpenye szétnyílt a mozdulattól. És ugyanott, ahol húsz éve is először megláttam, jobb oldalt, egy lyuk feketéllett. A kávé kilöttyent, Bori egyre csak köhögött, fáradt arcára fájdalom ült ki. Arca pírja megfakult ugyan és hatalmas szemére árnyékot vetett szemhéjának laza szaténfüggönye, de harmincnyolc évesen még mindig szép volt.

– Szóltál már a boltban, hogy nem mész be hétfőn? – kérdezte nagymama.

– Még nem. Lehet, hogy addigra rendbe jövök, azt mondta a doki, az antibiotikum már három nap után segíteni fog.

Mama rántottát sütött, mi megbeszéltük az elmúlt hetek eseményeit, Bori mutatta az új nyakláncát, amit előző éjszaka kapott ajándékba. Új áruszállítót vettek fel a Pepsihez, Zolinak hívják, vagy két hétig ostromolta, mire nagy nehezen beadta a derekát. Nagyvonalú ember, magyarázta Bori, minden kedden és pénteken elviszi moziba vagy táncolni. Van egy kisfia. Meg egy felesége is. Nehezen tudtam figyelni rá; ahogy beszélt és köhögött, a seb ütemre mozdult a mellkasán.

Reggeli után kimentem vele az udvarra, ő rágyújtott, én még a teám végét iszogattam.

Kihoztam a szobából a Nescafét meg az arckrémet, amit ajándékba vettem neki. Sokat panaszkodott, hogy egyre szárazabb a bőre.

– Szofit hoztál? – kérdezte.

– Hoztam, világoskéket. Azt mondják, ebben erősebb a füstszűrő – jegyeztem meg, miközben előkotortam a zacskó aljáról a cigisdobozt. A világoskék csomagoláson fekete betűkkel feltüntetve: A dohányzás halált okozhat.

– Jó lesz az is. Semmi különbséget nem érzek köztük – nevetett fel. – Holnap, ha jobban leszek, befested a hajamat? – kérdezte.

– Bencét átviszem Piroskáékhoz, megígértem neki, hogy kismacskázhat, addig mi leszedjük a sóskát. De délután befesthetjük.

Másnap estére Bori sokkal jobban lett, átjöttek Piroskáék, apám húgáék társasjátékozni, vasárnap, mielőtt hazaindultunk, még elvittük Bencét a játszótérre. Megvívtuk vérre menő csatánkat a főtéri játszótér egyetlen hintájáért.

A következő években egyre ritkábban utaztunk haza nagymamáékhoz. Nem emlékszem rá, hogy volt-e egyetlen indok, vagy csak a körülmények összessége miatt. Talán az is közrejátszott, hogy mikor Bence iskolás lett, már tanulnunk kellett hétvégén, vagy szeretett volna az osztálytársaival találkozni, meg biciklizni a Duna-parton. Vagy akkor kezdődött az elmaradozás, mikor Csaba nem engedte, hogy több pénzt adjak kölcsön Borinak, mert összeszámolta, hogy az elmúlt öt év óta több százezer forinttal tartozott nekünk.

– Az már egy kisebb vagyon – mondta. – Kihasználják a jóindulatodat.

Én szívesen segítettem. Nagymama mindig várt, Bori ölelése mindig meleg volt és biztonságot adott. Csaba nem tudhatott a varázslatos nyarakról, hiába meséltem annyit a gyerekkoromról, nem érthette, miért szerettem ennyire Bori közelében lenni.

Egyik karácsonykor Bencével több napra lent maradtunk Csermelyesen, Csaba elment a haverokkal síelni. Huszonhetedikén délután Bori bement a CT-eredményéért a megyei kórházba. Bence a barátjával telefonált éppen, mikor Bori hazaért. Szeme kisírva, alig vette le a csizmáját, nyitott is be nagymama szobájába. Elhangzott egy-egy szó, a tévé elhalkult, tisztán hallottam, ahogy Bori azt mondja:

– A jobb tüdőmben. Elküldött biopsziára.

Nem mentem be hozzájuk, inkább kiültem az ablakba. Csak pár perc volt az egész, ahogy a könyökömre támaszkodva megjelent előttem minden. A kerítés, a ház előtti árokpart, Bori kecses csuklója, ahogy finoman leütögeti a hamut a cigaretta végéről. Úgy ült ott, a pitypangok között, bő szárú farmerben, spagettipántos trikóban, mint egy filmsztár. Haját az ébredő nap narancsosra, a déli tűző nap vörösre, a naplemente aranyra festette. A cigi végtelen nyolcasokban hullámzott két ujja és ajka között. Végén a rúzstól vérvörös foltok. Gyakran csak magában mosolygott vagy dúdolászott. Más volt, mint a többi lány a faluban, teljesen más. Vagy csak én hittem másnak?

Az arcát mindig profilból láttam, ahogy állát enyhén megemelve a háztetők fölé ámult, mintha onnan jönne a megváltás, a bárányfelhők mögötti semmiből. Minden Lada és Mercedes megállt a ház előtt pár szóra vagy legalább egy füttyentésre. Tárt karokkal várt rá a falun túli végtelen, de ő az árokpartnál messzebb sosem vágyott.

Utoljára a kórházban láttam. A daganat akkora volt, hogy már nem lehetett műteni, egyből kemoterápiát javasoltak. Kérdeztem tőle, elfogadja-e, de ő csodálkozott, mi mást választhatna.

– Nincsenek választások – mondta. – Az élet nem lányregény.

Lekísértem a kertbe. A vörösbe hajló gesztenyelevelek meg-megremegtek a szeptember végi könnyű szellőben. Az előző napi vihar a zárt terméseket a lábunk alá verte. Még meg sem repedtek a gubacsok, sosem fognak beérni. Bori nem panaszkodott, hogy régen látott, csak szorosan ölelt. Bosszankodott, hogy lenőtt a hajfestése és hogy a nővérek nem engedik, hogy körömlakkozzon a szobában.

– Mindegy – legyintett –, hoztál Szofit?

Vittem neki. Előtte megkérdeztem a doktornőt, megengedte. A testtől már nem érdemes megvonni olyat, amit eddig a lélek sosem kapott meg, mondta. Vajon honnan tudta?

Ültem mellette, ahogy elővette az öngyújtót és tüzet pattintott. Sosem kapkodta el, nem türelmetlenkedett, tenyerével szélárnyékot tartott, a cigi elsőre meggyulladt. Nem volt mit mondani, tudtam, nem szereti elbeszélgetni ezt a néhány percet. Ilyen közelről ritkán figyelhettem, ahogy szívja. Színtelen ajkait összeszorította, mielőtt hamuzott. Haja már nem omlott a vállára, parókát viselt, rövidet és vöröset. Profilból is jól láttam, ahogy az a lusta könnycsepp egy kicsit elidőzött még mosolya mély ráncában, mielőtt a köntösére cseppent. Megsimogattam.

Nagymama azt a rohadt cigit okolta. Én másra is gyanakodtam. Éveken át figyeltem Borit dohányzás közben. Le sem tüdőzte a füstöt, szinte alig érintette ajkaihoz a füstszűrőt. Az a néhány percnyi nyitott szemmel álmodás, a bizakodás, a háztetők mögött repkedő remény, és azok a végtelen nyolcasok. Várni, hogy történjen valami, ami megváltoztatja az életét. A füst csak mérgező menedék volt, amiben közben elrejtőzhetett.