„Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.”

Dsida Jenő: Laterna magica

Dorka elköszönt a Violinkulcs munkatársától, és egy ideig még elgondolkodva nézett az újságíró után a kirakatüvegen keresztül. A férfi visszaintett az ajtóból, esernyőt nyitott, átszaladt a zebrán, és eltűnt a sarkon felállványozott épület mögött.

A tavaszi zápor könnyű széllel söpört végig a széles körúton, bimbózó virágágyások és színes esernyők festették az utcaképet vibrálóan élővé. A kávézó egyre jobban megtelt, halk neszezés és zongorazene adott alaphangulatot a forró italokhoz és a házi készítésű desszertekhez. Mivel Dorkának csak fél óra múlva kellett visszaérnie a közeli zeneiskolába, rendelt még egy teát.

Kíváncsian szagolt bele a gőzölgő forrázatba. Az illata nem volt rossz, de már megtanulta, hogy az nem sokat árul el a tea zamatáról. Évek óta kereste azt az ízt, amit még gyerekkorában kóstolt. De bárhol járt eddig a nagyvilágban – pedig a zenekari turnéi alkalmával bejárta Európa és Anglia nagyvárosait –, ahhoz hasonló kamillát nem ivott többet.

Becsukta a szemét, mint mindig az első korty után, és várta a hatást. Hagyott egy kis időt, amíg az ízlelőbimbók az idegrendszeren keresztül közvetítették az üzenetet. Majd csalódottan sóhajtott. Talán nem ugyanaz a virágzat, mint egykor. A gyógynövényboltban hallotta, hogy a Bodegold kamilla sokkal aromásabb, viszont a Gosal fajta illóolajban gazdagabb. Azt sem tudta igazán, hogy orvosi kamillát vagy római kamillát kell-e keresnie. Vagy a víz nem volt megfelelő hőmérsékletű, vagy éppen a forrázási időn múlik az az árnyalatnyi különbség, amit ő kiérzett? Azt mondják, nem szabad felforralni a virágokat, csak forró vízbe dobni, nehogy a gyógyolajtartalma sérüljön. Otthon is számtalanszor próbálkozott, vett egy profi gyógyteakészítő szettet is, de mindhiába.

Azért csak elkortyolgatta, és közben az interjún gondolkozott. Meglehet, az ital sem volt az igazi, de nem az kedvetlenítette el. Leginkább magában csalódott. Miért hagyta rá a Violinkulcs munkatársára a saját eszmefuttatásait? Már az ötödik mondat után félbe kellett volna szakítania és a helyes irányba terelnie a beszélgetést. Persze az is igaz, hogy a Zeneakadémián nagyszerű professzoroktól sajátíthatta el a tudást, hogyne lenne igaz. Kerepesi tanár úrnak például egész életében hálás lesz azokért az ujjtechnikai gyakorlatokért, amiket egy teljes éven át tanult nála. Nem akar ő hálátlannak vagy elégedetlennek tűnni, de a szíve mélyén érezte, van itt más is, ami miatt sikeres csellista lett belőle. De ezt a valamit még magának sem igazán tudja megnevezni. És az is bosszantotta, hogy miért lovagol minden riporter azon, hogy nőként vajon nehezebb volt-e idáig eljutnia. Hát nem teljesen mindegy, hogy a csellón kívül mi van még a lába között? Vannak jó női zenészek meg jó férfi zenészek is. Az meg hülyeség, hogy a gordonka férfias hangszer. Vagy beleszeretsz egy hangszerbe, és társaddá válik a zenében, vagy el kell engedni – mint a kapcsolatokban.

Ő már a nevébe is beleszeretett. Cselló, gordonka, violincselló, kisbőgő. Nem volt még egy hangszer, amit ennyiféleképp hívtak volna. A hangja pedig semmihez nem hasonlítható, csak a legőszintébb emberi énekhanghoz. Kár, hogy nem ez irányba indult el a beszélgetés, erről igazán tudott volna mit mesélni.

Kiitta az utolsó kortyokat a csészéből, bekapta az apró bonbont, amit mellé kapott, és intett a pincérnek, hogy fizetne.

Az eső éppen csak csepergett, mire kiért a körútra, andalogva indult meg a zeneiskola felé. Nem tette fel a kapucniját, szerette érezni a szemerkélő cseppek játékát az arcán. Ahogy kerülgette a kisebb-nagyobb tócsákat, arra lett figyelmes, hogy a víztükör megmozdul, amerre lép. A pocsolyák szólongatni kezdték, tocsogtak-locsogtak, mintha mutatni akarnának valami fontosat. És akkor eszébe jutott az a péntek délután. Akkor is tavasz volt, akkor is esett.

Egyetlen nagy levegővel merült alá az emlékekben.

Zeneóra előtt hazaszaladt a csellójáért, mert előző alkalommal kérte Vinő bá, vigye be a bérelt hangszert, hogy a záróvizsgára felhangolják. Zeneórákon mindenki ugyanazon a csellón játszott, így nem kellett otthonról minden alkalommal becipelni a kölcsönhangszert. Saját hangszert csak Egressy Emma engedhetett meg magának, az apja professzor volt egy bécsi klinikán. A többiek mind a zeneiskolától béreltek csellót, megfizethető áron.

Otthon az előszobában csomagolta be a gordonkát a bőrtokba, amikor Feri, a bátyja idegesen berontott a lakásba, a kulcscsomóját a konyhaasztalra dobta, és kirángatta a bőröndjét az előszobaszekrényből.

– Elegem van anyából, folyton üvöltözik a pénz miatt, nem tudok a fősuli mellett minden éjjel dolgozni. Megőrülök, ha csak egyetlen nappal is tovább kell itthon maradnom – lihegte fojtott hangon.

– Hova mész? – kérdezte Dorka zavartan.

– Pár napra Lackóhoz költözöm, amíg nem találok valami albérletet. Ne haragudj, Dorci, de nem megy tovább. – Kézfejével megdörzsölte a szemét, és behúzta a bőröndöt a hálószobába.

Ő csak bámult szótlanul. A vonót beledugta a keskeny, külső zsebbe, fogta a dzsekijét, és elindult a lépcsőn lefelé. A fordulóban megállt, visszalépett, talán elbúcsúzni, ám ahogy újra benyitott a lakásba, elbizonytalanodott. Megtorpant. Olyan sok mindent szeretett volna mondani Ferinek, de mivel késésben volt, inkább kisietett az utcára.

A zuhogó esőben csellóval a hátán kerülgette a pocsolyákat, aztán már nem figyelt az óvatoskodásra sem. Éppen abban az évben váltott feles gordonkáról háromnegyedesre, ami nagyobb is volt, meg nehezebb is. Gyengének és kicsinek érezte magát, mire odaért a zenesuli kovácsoltvas kapujához.

– Mi baj van, Dorka? – kérdezte Vinő bá, mikor a vizes cipőjével betocsogott a zeneszobába.

Még be sem csukta a kipárnázott, hangszigetelt ajtót, hullani kezdtek a könnyei.

– Feri elköltözik – válaszolt úgy, hogy a tanár ebből a tőmondatból tudta, nincs szükség további kérdésekre. Azért annyit még halkan odaszólt:

– Anyád tudja?

– Nem hiszem.

Vinő bá ismerte jól a család történetét, a szülői értekezletekre is leginkább Dorka húszéves bátyja, Feri járt, mert az anyja késő estig dolgozott a fodrászatban, vagy éjszakába nyúlóan irodaházakat takarított. Ha a tanár összefutott vele az utcán, a nő zavartan köszönt és elcsigázottan sietett tovább. Évek óta pereskedett volt férjével, a férfi egy fillért sem fizetett neki a gyerekek után. Dorka bátyja a gépészeti főiskolára járt, mellette hétvégenként a város egyik hamburgerezőjében szolgált ki. Néha hétköznap is. A lánynak Feri volt a mindene, apja helyett is apja. Dorka elvált szülők gyermekeként gyakran többet időzött a zeneiskolában, mint azt órarendje megkívánta volna, és Vinő bá elnézően hagyta, hadd gyakoroljon kedvére az üres zeneteremben. Nyolcéves kora óta járt hozzá csellózni. Szerette ezt a csendes, de határozott lányt, igyekezett a zene erejével feledtetni hétköznapi nehézségeit és kamaszkori dilemmáit.

Közelebb lépett Dorkához, és tétovázva simogatta meg a fejét. – Jól van, na. Tedd le azt a hangszert, és vedd le a kabátot. A cipőt is, folyik belőle a víz, mintha az összes tócsán direkt keresztülgázoltál volna. Mindjárt hozok egy papucsot – szólt, és elindult a hosszú folyosón a tanári szobák irányába.

Dorka megnyugodott, ahogy levetkőzött és a sarokban álló nagy, kényelmes fotelbe süppedt. Biztonságban érezte magát ebben a kicsike, gyanta illatú szobában. Legszívesebben behúzta volna a függönyöket, és itt maradt volna egész éjszakára.

Vinő bá asztalán egy nyitott kotta hevert, az asztal mögötti falon az ismerős festmény lógott, amely egy lanton játszó kínai nőt ábrázolt. Mellette a kottatartón Friss Antal Gordonkaiskolája 5. osztályosoknak, kinyitva a Triónál. Ez volt Dorka egyik vizsgadarabja. Vele szemben a falon csellóművészek képei, alatta a nevükkel. Starker Jánost gyakran emlegette Vinő bá, kedvence és példaképe volt. Barátjával két éve kivonatoztak Bécsbe, ahol testközelből hallhatták Starkert a híres Gofriller-csellóján játszani. A lány kedvence Yo-Yo Ma volt; kínai, mint a nő a lantos festményen. Róla nem volt fotó a falon, de a tévében látta egyszer egy amerikai koncertfelvételen. Valami új filmzenét mutattak be, de arra már nem emlékezett, melyiket. Olyan sok filmzenében csellózott Yo-Yo Ma.

Vinő bá megérkezett egy barna, puha papuccsal, legalább negyvenes lehetett a mérete, de papucsot Dorka még olyan kényelmesnek sosem érzett.

– Ma cserélünk. Én játszom neked, te meg csak hallgatod. Majd a végén elmondhatod a véleményedet. Mit szólsz? – mosolygott Dorkára.

– Az jó lesz – a kislány szeme felcsillant –, de a csellómat hangoljuk fel előbb, mert nem tudom itt hagyni. Hétvégén gyakorolnom kell a vizsgadarabokat.

– Na, akkor nézzük. – Vinő bá felemelte a földről, kicsomagolta és egyenként megpengette a húrjait. – Ajjaj, ez tényleg ramaty állapotban van, és itt már a finomhangoló sem segít. Még szerencse, hogy hangolókulcsokat is terveztek rá.

A legmélyebb, C húrral kezdte. Óvatosan ellentartott a cselló nyakának a túloldalán, miközben enyhén befelé nyomta és tekerte a húrhoz tartozó fakulcsot.

Dorka közben az ablak melletti falon lógó Dsida Jenő-versidézetet olvasgatta. Jó nagy, nyomtatott betűkkel szedték, messziről is bárki számára jól kivehető volt. „Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam.”

Tizenhárom évesen még nem volt teljesen világos neki a sorok üzenete, de a magány sóhaját már akkor kihallotta belőle. Talán emiatt gondolta, hogy Vinő bá egyedül él. Zenei körökben azt beszélték róla, sosem nősült meg, a tanítványai voltak a családja. Egy kőhajításnyira lakott a zeneiskolától, mindig egyedül érkezett a kora délutáni órákban és egyedül ment este is haza. Barna posztókalapjáról és világos ballonkabátjáról már messziről fel lehetett ismerni. Nevetséges volt a gondolat is, hogy a mindig higgadt és megfontolt Vinő bát bárki szaladás vagy meggondolatlan, kapkodós mozdulat közben csípje. De a nyugalma mellett megfejthetetlen derűt is sugárzott, amely művészi melankóliával keveredett. Ezeket a határokat a tanár csak csellózás közben lépte át.

– Na, meg is vagyunk – jelentette ki Vinő bá, miközben egymás után, szünet nélkül megpengette a húrokat. Az akkord még sokáig zengett a szobában, mintha egy teljes zeneművet zárt volna le. – Mit játsszak neked? Kodály vagy Bach kergeti el hamarabb a rossz kedvedet?

Dorka felélénkült, és gondolkodás nélkül vágta rá, hogy Bach G-dúr csellószvitjét szeretné, azt különösen jól játszotta Vinő bá.

– Annyira tudtam – nevette el magát a tanár. – Nincs is jobb szomorúság ellen, mint a szvit. Tudod, ugye, hogy a szvit táncok sorozata? Akár fel is állhatsz zenehallgatás közben és táncra is perdülhetsz!

A tanár leült a székre, Dorkával majdnem szemben, egész testével átölelte a csellót, és felemelte a vonót. Majd, mintha elfelejtett volna valamit, a vonót a combjára fektette és nadrágja zsebéből elővett egy zsebkendőnyi pamutdarabot, amit állandóan magánál tartott. Miközben végigtörölgette az ujjait, odaszólt a lánynak:

– Zenehallgatás közben azért adok egy feladatot. Emlékszel, beszéltünk már a vonó és húrok különleges kapcsolatáról. Nem kell erővel nyomnunk a vonót a húrokra, engedjük csak, hogy köztük lévő láthatatlan mágnes vonzza őket egymáshoz. Figyeld meg és számold össze, hol találsz még ilyen különleges kapcsolatot a csellista és hangszere között. Rendben?

Dorka bólintott, a tanár pedig felemelte a vonót, és becsukta a szemét. Vinő bá a legtöbbször vakon csellózott, elvarázsolva ezzel a lányt; neki még nagy szüksége volt a szemére ahhoz, hogy beossza a vonó hosszát vagy kimérje a hangokat a gordonka nyakán.

Dorka nézte a tanár bal kezét, rövid, meglepően tömzsi ujjai határozottan, de nem görcsösen érintették a húrt, hüvelykujja hátul a levegőben követte le a hangok ritmusát. Olyan érzése volt, mintha a cselló mozgatná a férfit és nem fordítva. A húrok vezették a vonót, a vonó mozdította az ujjakat, az ujjak továbbadták az üzenetet a csuklónak, a csukló hullámzóvá varázsolta az alkart és azon túl még Vinő bá válla is táncolt. A lusta délutáni napfény aranyba öltöztette a zeneszobát, és mintha megbotlott volna a cselló öblös testében, úgy ömlött szét a tanár arcán. Vonásai gyermekivé változtak, évei számáról csak halántékánál megritkult haja és kopaszodó fejtetője árulkodott. Bőre kipirult, magas homloka hol kisimult, hol csíkokba rendeződött az önfeledt örömtől. Dorka is becsukta a szemét. Érezte, hogy vállában és nyakában ringatózásba kezd a ritmus, de szégyellte volna, ha táncra perdül, kamaszkori teste még görcsösen elrejtette lelke rezdüléseit.

***

– Jó napot, tanárnő, hát maga aztán jól elázott!

Dorka összerezzent az éles hangtól. A portás kérdőn nézett rá, és már nyúlt is a nő vizes kabátjáért, hogy segítsen leemelni a hátáról. Dorka elborzadt egy pillanatra. Nem is emlékezett rá, hogy került az akadémia kapujába, pedig jó néhány úttesten át kellett kelnie, mire ideért. Egyszer ez lesz a veszte, ez az elvarázsoltság, ami, mint egy ellenállhatatlan erő, elragadja és rángatja az emlékei között.

– Köszönöm, Pali, felakasztaná a kabátomat az öltözőben a radiátor fölé? Talán mire hazaindulok, megszárad.

– Fel, persze, és kereste Takács Tivadar. Hívta a tanárnőt is, de mivel nem tetszett felvenni a mobilt, nálam hagyott üzenetet telefonon. Nem tud ma jönni órára, mert belázasodott.

Dorka összeszorította ajkait a hír hallatán, nem örült a kimaradó alkalomnak, de azért megköszönte a portásnak a segítséget, és elindult a lépcsőn felfelé. A mobilját is ellenőrizte, gondolatban azzal vigasztalta magát, hogy biztosan a város zaja nyomta el a csörgést. Felszabadult egy órája, legalább több ideje lesz gyakorlásra az esti koncert előtt.

A zeneszobában édesség illata terjengett, a nyitva maradt bonboné, amit előző nap kapott a tanítványaitól. Felakasztotta a táskáját az ajtó melletti fogasra, bekapott a dobozból egy szem mogyorósat, és az ablakhoz lépett. Kitárta mindkét szárnyát.

A tavaszi zápor friss erőt permetezett a város elhasznált levegőjébe az ablak alatt nyújtózkodó orgonabokrok élénkzöld levelein esőcseppek gyöngyöződtek, a lila virágfürtök bólogatva ringtak alá a nedvesség súlya alatt. Dorka a párkányra könyökölt.

Minden fontos helyszínt az életében orgonabokrok kereteztek. Már harminc éve is tele volt velük a kisváros, ahol felnőtt. Lila orgonák hajladoztak a házuk előtti parkban, fehérek a zeneiskola ablakai alatt, és még Vinő bá bejárati ajtaja mellett is két orgonabokor vigyázott a rendre.

Csak egyetlenegyszer mert becsöngetni a tanár otthonába. Ugyanazon a napon derült ki, hogy meg akarják buktatni matekból és hogy a Pálhalmi Peti Franciskát kísérte haza suli után.

Peti volt az egyetlen barátja, már harmadik óta jóban voltak. Az ő szülei is elváltak, ráadásul ugyanazon a lakótelepen lakott, mint Dorka. A nyolcvanas években még nem volt divat a válás, pláne nem a mozaikcsalád. Aki elvált, azt megbélyegezték, és az ilyen ember általában igyekezett az addigi környezetből elmenekülni, messzire, hogy lehetőleg ne is lássa többé a volt férjét, feleségét, és illetéktelenek se kérdezősködjenek az okokról. Ez persze rögtön azt is jelentette, hogy a gyerekét csak karácsonykor meg a születésnapján láthatta.

Dorkának még ebben sem volt szerencséje, mert ő december huszonkettedikén született, így adta magát, hogy a Jézuska meg a szülinapi torta egy kalap alá került. Mondjuk az apjával az az évente három nap is maga volt a pokol.

Nem mintha az anyja szoknyáján kisírhatta volna magát. Az anyja mindig fáradt volt, rosszkedvű, csak a tanulásról kérdezte, de ha jó jegyeket vitt haza, legalább békén hagyta. Peti is az anyjával lakott, de neki nem volt testvére, így azokon a napokon, amikor nem volt zeneórájuk, hozzájuk mentek fel suli után. Tejberizst főztek vagy lemezt hallgattak. Több tucat Liszt-darab volt meg nekik bakeliten, az Esz-dúr zongoraversenyt annyiszor lejátszották, míg két helyen meg is akadt a tű az apró karcolások miatt. Peti volt a legtehetségesebb zongorista az évfolyamon, Dorka biztos volt benne, hogy elsőként fog bekerülni a konzervatóriumba.

A többiekkel csak akkor beszélt, ha muszáj volt. Néha szóba állt vele Láng Zsuzsi; mivel egymás mellett álltak a tornasorban, így gyakran párba kerültek kislabdadobásnál. Mindketten ugyanolyan ügyetlenek voltak, olyankor jól elnevetgéltek.

Aznap nem akart hazamenni csellóóra után. Tudta, hogy Vinő bá este hétig tanít, így Dorka a házuk előtti parkban várta, míg hazaér. Egyszer korábban már elkísérte a kapuig a tanárt; kottákért szaladt fel neki, mert ő a buszon felejtette a dossziéját. Távolról is felismerte a fehérre mázolt ajtót és a házszámot. Akkoriban még nem zárták a lépcsőházak bejáratát, és kapucsengő sem létezett. A postaláda árulta el, ki melyik emeleten lakott; Dorka kiderítette, és még sokáig ácsorgott a kapu melletti orgonabokrok takarásában, mire a tanár hazaért. Várt egy kicsit, összeszedte minden bátorságát, és felment a negyedikre. Vinő bá meglepetten nyitott ajtót, kikukucskált a folyosóra, mintha attól félne, valaki megláthatja a lányt.

– Anyád tudja, hogy itt vagy? – kérdezte egészen halkan.

– Nem, csak tíz után ér haza. Azt sem tudja, hogy meg fogok bukni matekból. – Zavartan kotorászott a zsebeiben, mintha keresne valamit. Petiről és Franciskáról nem említett egy szót sem.

Vinő bá sóhajtott egyet, hátrébb lépett és beengedte. Már az előszobából hallani lehetett a nappaliból kiszűrődő zenét. Dorkának ismerős volt a dallam, de nem tudta, ki a szerző.

– Vedd le a cipődet, tegnap takarítottunk – mutatott le a padlóra, majd betessékelte a konyhába Dorkát. – Most ültünk le vacsorázni, krumplis tészta van uborkasalátával. Szereted?

– Az uborkát nem mindig – válaszolta a kislány bizonytalanul, mert a menzán sosem ette meg, de a tejfölöset, amit a nagymamája készített nyaranta, azt imádta.

A konyhaasztalnál középkorú férfi ült, nagyjából egyidős lehetett Vinő bával. Kérdőn nézett a tanárra, mire az magyarázatképp odaszólt neki, hogy Dorka az egyik tanítványa és elég rossz napja volt, a matektanár meg akarja buktatni.

– Én még olyan gyerekkel nem találkoztam, aki nem szereti a tejfölös uborkát – lágyult el Vinő bá hangja, és kihúzott egy hokedlit az asztal alól. Elővett egy tányért és a tűzhelyen lévő tésztából szedett egy kupacot. Kistányérra tett mellé a salátából. A másik férfi elvette a kislány táskáját és mosolyogva jegyezte meg:

– Ülj csak le, tényleg nagyon jó lett ma az uborka.

– Imi majd átnézi veled a matekot, csak nem fog ki rajta a hetedikes anyag, ugye? – mosolygott Vinő bá a férfira, de ő kíváncsian nézte Dorka lesütött szemét, és figyelme megakadt tövig rágott körmein.

– Mivel gyűlt meg a bajod, mit tanultok matekból? – tudakolta, és közelebb tolta a tányért a lányhoz.

– Síkidomok, sokszögek területe.

– Geometria? Az nagyon izgalmas. – A férfi szeme felcsillant. – Na, edd csak meg a tésztát, és megnézzük a mumusokat.

Kiderült, hogy Imi könyvelő, de korábban matematika–földrajz szakon végzett, és még tanított is két évet. Mialatt Vinő bá elmosogatott és gyakorolt a hétvégi koncertre, Dorka megtanulta, hogyan számolja ki a téglalapok területét. Megbeszélték, hogy következő héten is átjöhet matekozni, folytatják majd a háromszögekkel, de addig is kapott Imitől gyakorlófeladatokat.

Fél kilenc körül a kislány fejfájásra panaszkodott, aztán már reszketett, annyira fázott. Belázasodott. Nem engedték haza, csak miután az Algopyrin hatni kezdett. Vinő bá főzött egy nagy kancsó kamillateát, megesküdött rá, hogy az mindenre jó, és feltette a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét. Dorka percekig forgatta az 1979-es kiadású bakelitlemezt, az elején egy színes fotó volt a filmből, Vinyl LP felirattal. A zenét ismerte, a filmet is látta már a nyári szünetben, de nem tudta, hogy Morricone volt a zeneszerző, pedig a szájharmonika és hegedű szólamait már le tudta volna kottázni fejből.

Ült meleg takaróba csavarva a lemezjátszó melletti fotelben, figyelte, ahogy Vinő bá és Imi egy Malév-katalógust lapozgatva egy őszi, prágai utat tervezgetnek. A kamillatea selymesen édes volt, csak az utóíze fordult enyhén kesernyésbe, de Dorkában egy életre összeforrt a biztonság érzésével. Arany gőze elfátyolozta a kislány arcát, nyugodtan könnyezhetett, nem bámulta meg senki. Láztól kiszáradt ajkai minden kortynál megremegtek, ahogy rájött, hogy mindvégig tévedett. Nem a tanár volt az, aki aranycsellón zenélt a végtelen magányról, nem ő tapogatózott kinyújtott karral a zene erdejében.

Tíz órakor indult csak haza. Az utcáról még felnézett a negyedikre, a félig behúzott függöny mögül kihallatszott Morricone esdeklő harmonika szólama. Május hetedike, szerda este volt.

Akkor látta Vinő bát utoljára.

Két napra rá, pénteken az üveghangokat gyakorolta a csellóján, amikor anyja az esti munka előtt hazaszaladt, mert otthon felejtette az irodaház kulcsát. Bekiabált Dorkához a kisszobába:

– Reggel hívott a zeneiskola igazgatója a fodrászatban, hogy jövő héttől áttettek a Klári néni növendékeihez. Vince bácsit kirúgták és a többi tanár között osztották el a tanítványait. – És mivel Dorka nem válaszolt, az anyja bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón, úgy tette hozzá: – Hallottad?

– Hogyhogy? – tudakolta a kislány rémülettel az arcán, de már csak az anyja távolodó válaszát hallotta.

– Gőzöm sincs, nem is kérdeztem.

Dorka kezében újra elindult a vonó. Az üveghangokat nagyon nehéz volt úgy megszólaltatni, hogy fényesen rezegjenek, hiába mérte ki, ahogy Vinő bá mutatta, ha nem sikerült pontosan a cselló nyakának a felét eltalálnia, a húr hamisan nyávogott, mint a beteg macska. Most ez a macska egyre hosszabban visított, egyre recsegősebben nyüszített, az ujjak csúszkáltak a hangszer nyakán fel-le, a vonó egyre nagyobb erővel nehezedett a húrokra. Elviselhetetlen hangok szabadultak ki a csellóból.

– Neked meg mi bajod? Megőrültél? – rivallt rá az anyja, visszalépve a szobába. – Hagyd már abba! A végén még feljelentenek a szomszédok a közös képviselőnél.

Dorka abbahagyta. Nemcsak az üveghangok gyakorlását, de egy időre a csellózást is. Klári nénivel nem jöttek ki jól. Ha valami nem ment neki, a tanárnő kikapta a kezéből a vonót, és rácsapott vele a kezére. Az anyja azt mondta, túl érzékeny, és nem fájhat az annyira, hogy ilyen parádét csapjon belőle. Ebben igaza volt. Nem is a fájdalom miatt, de volt abban a mozdulatban valami, amitől a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. A gyakorlástól is elment a kedve. Az anyja egyik péntek délután visszavitte a bérelt hangszert, és kijelentette őt a zeneiskolából. Matekból ugyan nem bukott meg, de kétséges volt, hogy a jegyei alapján felveszik-e a helyi gimnáziumba.

Csak akkor tette be a lábát újra a zenesuliba, mikor a gimiben egy folk-rockegyüttesbe csellistát és hegedűst kerestek. Addigra már éppen eléggé hiányzott neki a cselló, így újra beiratkozott, és megkapta élete első felnőtt hangszerét. Elülső lemeze vörösre festett lucfenyőből, hátlapja juharból készült. Négy évig használta, a konzervatóriumba ezzel ment a felvételire.

Vinő báról csak annyit hallott, hogy külföldre költözött. Élt Hollandiában egy rokona, ő szerzett neki állást egy zenekarnál, ezt az egyik évfolyamtársa mesélte, aki Klári nénihez járt csellózni. Elsétált időnként a tanár lakásához, a negyedik emeleti ablakokról lekerültek a függönyök, és az utcáról is látszottak a fehérre meszelt falak. Az ablakszárnyak ijesztően ridegen és kitárulkozva várták az új lakókat. Azelőtt halványsárgára voltak festve. Meleg árnyalatúra, mint a kamillatea.

Dorka észrevette, hogy a párkányhoz közeli ágon egy méhecske kapaszkodik – a tavasz pazarlóan bőkezű volt; a tömött virágfürtök élénk lila színe elnyomta a levelek zöldjét. Még ennyi év után is gyakran foglalkoztatta a gondolat, mit adhat a művészet az embernek. Egész életében zenészek között mozgott, minden szakmai fórumon elhangzott néhány mondat a zene léleknemesítő erejéről. Mégis gyakran érezte úgy, a kifinomultság és művészi zsenialitás nem elég ahhoz, hogy az ember megkülönböztesse a helyest a helytelentől.

Az eső újra eleredt. Dorka becsukta a zeneterem ablakát, és átmozgatta a vállait, a nyaka az évek előrehaladtával egyre merevebb lett, időnként még a csellózásban is akadályozta.

Ahogy visszafordult a szobába, szeme megakadt a faliújságon. Tizenkét magyar csellóművész bámult le rá a fekete-fehér fotókról. Volt a nézésükben valami gyanús; eddig sosem tűnt fel neki. Mintha összesúgtak volna a háta mögött.

– Rendben – mormolta maga elé Dorka –, legyen, ahogy akarjátok.

Odaült a számítógépe elé. Vinő báról már évekkel korábban sem talált semmit az interneten, hiába próbálta vele felvenni a kapcsolatot. Elszomorította a gondolat, hogy talán már nem is él. Megnyitott egy üres lapot a szövegszerkesztőben, és válogatni kezdett a betűtípusok között. Amikor végzett, felugrott, kilépett az ajtón, és laptoppal a kezében elsietett a folyosó végén lévő tanári iroda felé.

A helyiség üres volt, de a nyomtató még meleg, nem sokkal azelőtt használhatták. Rácsatlakozott a szerverre, és elküldte a dokumentumot. Az első példány nem tetszett neki, összegyűrve dobta a kukába. Állított a betűméreten és újraküldte. Ahogy sétált vissza a folyosón a vonós szobák felé, lelassította lépteit. A harmadik szobában egy hegedűs üveghangokat gyakorolt. Megállt az ajtó előtt és fülelt. Az üveghangokhoz türelem kell és finomság. Azok a lélek legmélyéről szólnak. Csak ha a lélek megérett rá, akkor születik meg a kézben a mozdulat. Talán ezért kezdett el ő is újra csellózni a gimnáziumban. Hogy a lelkéből kiszabadítsa azokat a csapdába ejtett, szilánkosra tört hangokat.

Miután visszaért a szobájába, a fénymásolt lapot hosszában kettévágta és méretre igazította. Azon mosolygott magában, hogy csodálkoznak majd a tanítványai. Nem baj, alig várta, hogy mesélhessen. A legnagyobb magyarokat listázó faliújságon kerített egy kis helyet Starker János neve mellett, és odatűzte:

Várközi Vince
zenepedagógus és csellista

 

Az illusztráció forrása: Pexels.