Ahogy lehajtottam a pályáról, az út szinte kötelezően döcögőssé vált. Mint a patchwork takarón, úgy csillogott a napfény a világosabb és sötétebb aszfaltfoltokon, ringattak a hepehupás buckák.

Ha nyár volt, ha tél, már éreztem is az orromban a friss fű, a búzakalász és a trágya illatát. Ezt így, együtt imádtam, ez volt az otthon, a szabadság, a kitárult égbolt illata. Faluszag. Erdőkertes szaga, gyerekkorom szaga.

Rápillantottam a műszerfalra: negyedórás késésben voltam. Nagyanyám azt kérte, öt órára menjünk, Ági meg én, és hiába kérdeztük, csak nincs valami baj, csak azt mondta, ötre legyünk ott, ezt tartsuk tiszteletben, mert lehet, hogy most látjuk utoljára.

– Ezt ugyanaz az orvos mondja, aki már öt éve is eltemette? – kérdezte nővérem a telefonban, amikor előző este felhívott. – Hányadik utolsó találkozás is lesz ez pontosan?

Hiába, hozzá voltunk szokva, hogy nagyanyának időnként szüksége volt a drámára, a közönségre maga körül. Így szerettük, a nehéz életével és a hátborzongató történeteivel együtt, kíváncsi voltam, vajon ezúttal mit tartogat nekünk.

Ahogy leparkoltam az árokpart mellett, a kutyák őrült ugatásba kezdtek.

– Maradj már, Rexi, menj odébb, nem hallod?

Ez a nővérem, Ági hangja volt.

– Örülnek neked – mondta, amint megpillantottuk egymást. – Akármilyen ritkán jössz is, emlékeznek rád!

Na, már meg is kaptam az első szemrehányást. Való igaz, több hónapja nem látogattuk meg őket, karácsonykor voltunk legutóbb.

– Majd húsvétra lehozzuk a gyerekeket – válaszoltam röviden. Ti meg sosem jöttök fel Pestre, gondoltam, de nem szóltam semmit, csak igyekeztem befelé, préseltem magam egyre beljebb a kutyák és a házfal között.

Egymásra mosolyogtunk. Minden összezördülésünk ellenére szerettem ezt a megfáradt arcot; Ági két évvel volt nálam idősebb, de az idegeskedés és a sok munka a helyi cukrászdában meggyűrte a bőrét. Persze az sem segített, hogy a szemöldökét a valódi helyénél majd egy centivel magasabbra tetoválták az erdőkertesi „Luxus” szépségszalonban.

– Kérsz egy kávét? – kérdezte, és máris a konyhában termett, nyúlt a madaras csészék után. – Te jó ég, mi van ebben a szekrényben – hőkölt vissza. – Remélem, egér nincs a cukorban!

– Mama merre? Fekszik? – kiáltottam a nyitott fürdőajtón keresztül.

– Nemrég kelt fel, bent van a hátsó szobában. Elég gyenge.

– Mi baja a cukron kívül? – kérdeztem.

Két hete beszéltem nagyanyával telefonon, akkor még jókedvűen mesélt arról, hogy árvácskákat ültetett a veranda előtti kiskertbe. Nem tűnt betegnek, tudtam, hogy szúrja magát inzulinnal, és ugyanúgy eszi a fagyit meg a minyont, mint annak előtte. Sosem tartotta be az orvos utasításait.

Ági kiporciózta a kávét, a süteményeket pedig kitette egy tálcára.

– Valami komoly dolog lehet – mondta –, ő kérte, hogy a madaras készletben vigyem be a kávét.

Szerettem ezeket a porceláncsészéket. Mindig elmerengtem azon, vajon hány titkot rejtenek az oldalukra festett égszínkék virágok, indákba tekeredve egészen az aprócska fülekig. Hány generáció álmait őrzik a tányérok közepére mintázott, széttárt szárnyú fecskék, miközben diszkréten csörögnek, biztonságot adva. Mindig, minden fontos eseményen ott voltak, összekötöttek bennünket a múlttal. Ismerték a családi történeteket, kihallgatták az első csókok titkait, majd a csalódások csendjét, porcelánfényükben nevetések és könnyek tükröződtek. Nagyanyám még ükmamától kapta őket nászajándékba. Némelyiknek elcsorbult arany karimája, de így is gyönyörűek voltak.

Vajon ki lesz az utolsó nő, aki ezekből a csészékből kávézni fog? – gondoltam. – A lányom? Az unokahúgom? Az unokám?

Hoztam a süteményt és beljebb húzódtunk a hálószobába. Állott étel- és macskaszag keveredett a kávé illatával, a félhomályban is jól láttam, hogy a mama sokat fogyott utolsó találkozásunk óta, sápadt bőre gyűrötten feküdt szögletes arccsontján.

– De régen láttalak, kislányom!

Megcsillant halvány ibolyaszín szeme.

– Sok minden volt mostanában – mentegettem magamat. – Jól vagy, mama?

Nem válaszolt. Ágival felsegítettük, kitámasztottuk a hátát egy nagy tollpárnával. Tetőtől talpig végigmért.

– Kislányom, eszel te rendesen? – kérdezte, majd kortyolt egyet az éjjeliszekrényén lévő vízből.

– Eszem, persze, csak három gyerekkel tempós az élet. Gergő késő este jár haza, sok a munkája, ráadásul a cég most költözött nagyobb irodába.

Nagyanyám evett a diós puszedliből, szertartásosan kortyolgatta a tejeskávét, majd lassan elhalkult a csevegés, már a kiskanalak sem csilingeltek a csészékben. Beállt a várakozással teli csend. Azon gondolkodtam, vajon melyik sztorival rukkol elő. A családi legendárium véges volt. Terhesen mentem anyátokkal a hasamban a Tiszának, de végül nem engedtem, hogy egy szélhámos hülyére vegyen. Nagyapátok meglátott az utcán és pontosan három hét után megkérte a kezem. Terhesen. Mert lenyűgöztem. Legendás szépségű nő voltam, tisztára, mint Bajor Gizi.

– Nem fogtok örülni annak, amit most elmesélek – kezdte rekedt hangon. – Sokáig magamban tartottam ezt a családi titkot, de itt az idő, hogy beavassalak titeket. Emlékeztek, hogy nagyapátok negyvenegy évesen ment el, Isten nyugosztalja, a második szívinfarktus után? – Persze, hogy emlékeztünk. – És a szegény Ferikém pont negyvenegy volt, amikor elvitte a rák – folytatta.

Nagyon is jól emlékeztünk, apám milyen tragikusan fiatalon hagyott itt minket több mint tíz évvel korábban. Furcsának találtuk a számbéli egybeesést, de nem akartuk megkapargatni a felszínt, nem kerestünk rejtett összefüggést, az elmúlt tíz év ahhoz sem volt elég, hogy szembenézzünk azzal a ténnyel, hogy apám életerősen és mindig huncut mosollyal a szája szélén milyen gyorsan és könnyen adta fel.

Nagyanya krákogott, kortyolt a kávéból, és folytatta:

– Arról viszont nem tudtok, hogy a vér szerinti apám szintén negyvenegy volt, mikor a vonat alá esett.

Értetlenül néztünk egymásra a nővéremmel.

– Erről eddig miért nem meséltél soha?

– Tudom is én, talán nem akartalak megijeszteni titeket. De nem akarok úgy meghalni, hogy elhallgattam előletek a teljes igazságot. Súlyos teherrel áldott meg minket nőket a sors ebben a családban. Minden generációból egy férfit, akit szeretünk, negyvenegy évesen elveszítünk. Anyám a férjét, én nagyapátokat, majd az apátokat is. Azt nem tudom, hogy ki lesz a következő, de biztosan valamelyik vejem. Ahogy betöltik a negyvenegyet, vége. Apám a születésnapjára egy hónappal ment el, papa meg három hónapra. Fel kell készülnötök! Én is fiatalon lettem özvegy, tudom, miről beszélek. – Sóhajtott. – Nem tudom, miért büntet minket az úr ezzel. Csak ő tudhatja – mondta égre emelt tekintettel, legalábbis úgy, mintha valaha is hívő, vagy istenfélő asszony lett volna, holott sosem hitt semmiben, csak önmagában, utálta a papokat és felettébb szerette a pajzánkodást, ha ivott egy kis bort, bizony még a nyelve is megeredt.

– Na, most menjetek, hagyjatok pihenni! Ági, majd melegítsd meg a vacsorát, el ne induljatok nekem evés nélkül! Keltsetek fel egy óra múlva!

Eszünkbe sem jutott vitatkozni vele. Behúztuk a függönyöket és magára hagytuk.

A konyhában Ági szólalt meg legelőször:

– Most komolyan! Más földeket meg aranyat örököl, mi meg ezt a maszlagot? Ennél az is jobb lett volna, ha századszorra elmeséli, miért ment a Tiszának terhesen.

Kínunkban röhögtünk, mint gyerekkorunkban, mikor esténként apánk dühös tekintete elől a szobánkba menekültünk, majd a takaró alatt elszabadult a feszültség és felrobbant. Csak egymásnak engedtük meg ezt: nevetni a másik kínjain. Ismertük egymás gondolatát, a legkisebb rezdülést sem értelmeztük félre.

Nagyanyám kikiabált a szobából:

– Tisztára, mint két óvodás!

Másnap hazafelé az autóban azzal nyugtattam magam, hogy Gergő még csak harmincnyolc éves. Biztos, ami biztos, jó hangosra állítottam a zenét, attól mindig jobb kedvem kerekedett. Eldöntöttem, hogy én ennek nem dőlök be, hogy nem vagyok már az a tízéves fruska, aki elhitte, hogy a családi képek azért potyognak le a falról pontosan hajnali kettőkor, mert nagyapám szelleme olyankor érkezik meg a hálószobába, hisz hajnali kettőkor állt meg a szíve. Nagyanyám hitte, hogy ott bolyongott a házban, esténként még a pipáját is kikészítette a konyhaasztalra – a kályha melletti oldalon szeretett ücsörögni –, hogy ha éjszaka megérkezik, kedvében járjon.

Alig aludtam ezeken az éjszakákon. Ahogy hajnalban a fény beszűrődött a vaskos zsalugáterek között, első utam a konyhába vezetett. Nem volt ott addigra sem a pipa, sem a dohány. Halálra szörnyedtem.

Elképzeltem, ahogy Gergőt beavatom a történtekbe, és ő felnevet és azt mondja, ugyan, rossz pénz nem vész el, vagy valami hasonlót. De tudtam, hogy nem szólok róla. Abszurd és mély érzéseket keltett bennem nagyanyám színvallása, szerettem volna elfelejteni. Mire elértem a Budapest-táblát, eldöntöttem, hogy harcolni fogok, ha kell. Én ezt a szerelmet nem adom se Istennek, se sorsnak. Aztán az jutott az eszembe, Dezső, a sógorom majdnem egy évvel idősebb Gergőnél, két év múlva lesz negyvenegy, ő az első. Nem Gergő.

Az élet ment tovább. A gyerekek nőttek, a munka mindig kicsivel több volt, nagyi nem halt meg azon a tavaszon, sem a következőn, sőt, jobb színben volt, mint valaha, a telefonban arról mesélt, hogy meditál. Reggel és este is húsz percet, valamelyik tévéműsorban látta, hogy kell. Így könnyebben el tudja viselni Ági hülyeségeit, meg hogy nagyon fáj a csípője.

Egyedül a visszatérő álmom nyugtalanított. Voltak olyan hetek, hogy minden éjszaka küzdöttem vele.

A folyóparton állok, a víz lustán nyaldossa bokámat. Szemeim csukva, szinte alig lélegzem. Hallgatom a sirályok vijjogását és érzem szemhéjaimon az őszi naplemente erőtlen melegét. Ujjaimat összefonva tartom méhem súlyát, életem ólomnehéz terhét. Egész testemben megremegek, ahogy a reménytelenség fájdalommá sűrűsödik a szívemben. Hirtelen megindulok. Határozott léptekkel haladok beljebb és beljebb a hömpölygő vízben. Felszisszenek, ahogy a Tisza átöleli a combjaimat. Megragadja a derekamat, a hullámok a vállam mögé csapnak, majd az arcom elé. Hív az örvénylő mélység. Nem akarok megbocsátani, nem tudok. Kemény és gőgös a szívem. Összetörték, és én is törni-zúzni akarok, saját magamat elpusztítani, villámként belemarni az életbe. Mindenki életébe. – Áldozat kell! Nem lehet a sorsot megváltoztatni! Áldozat kell! – hallom, és dörög felettem az ég.

Ilyenkor sírva ébredtem, lázasan, csatakosan.

– Nincs baj, csak álmodtál. Gyere ide, na – csitított Gergő, szorosan magához húzva, ujjaimat belekulcsolva tenyerébe. – Itt vagyok! Itt vagyok!

Habár számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, miért álmodom folyton nagyanyám életét, miért élem újra a múlt fájdalmait, megválaszolni sosem tudtam.

Szembe kellett néznem azzal a lehetőséggel, hogy örököltem nagyanyám sorsát.

Egyik őszi reggelen a nővérem hívott sírva. Dezső balesetet szenvedett. Előzni akart, kisodródott, a szalagkorlát fogta meg. Roncsolódott a mája, a lépe. Néhány csontja is eltörött. Megvizsgálták a koponyáját is, mert az arca több helyen bevérzett, az intenzíven van, instabil az állapota.

– Ha tudtok, gyertek haza a hétvégén! – kérte. – Dezső két hónapja töltötte a negyvenegyet. Kezdek becsavarodni. Miért kellett az ördögöt a falra festeni? Most akkor meg fog halni? – kérdezte elcsukló hangon.

– Rendbe fog jönni – nyugtattam meg.

Mit mondhattam volna?

Hogy inkább ő, mint Gergő?

Minden nap vártuk a híreket a sógoromról. Két hétig válságos volt az állapota; hol jobban volt, hol meg már temettük. Folyamatosan harcoltam a lelkiismeretemmel. Szerettem Dezsőt, mert ugyan magának való ember volt, Ágit és a lányukat imádta. Mégis elemeztem a lehetséges veszteségeket.

Nekik csak egy gyerekük van, nekünk három.

Náluk már rég kihunyt a szenvedély, nálunk még lobog.

Ági egy idő után túllépne a gyászon, kettőnk közül mindig ő volt az erősebb. Én belehalnék. Tudom. Belehalnék.

Szégyelltem. Még magamnak sem vallottam be, hogy a nővérem férjének a halálára vágyom, annak reményében, hogy mentsem saját boldogságomat.

Amikor két héttel később találkoztunk, Dezső sokkal jobban festett. Megműtötték a máját, kivették a lépét, és az orvosok azt mondták, túl van az életveszélyen. Mosolygott, mikor meglátott minket a kórteremben. Tényleg jól nézett ki, még viccelődni is volt kedve.

– Jó látni, hogy túlvan rajta – mondtam Áginak búcsúzóul a kórház parkolójában, de nem tudtam a szemébe nézni.

Hosszasan öleltem, némán esedeztem bocsánatáért.

A gyertyák meghitten pislákoltak a csokitortán. Nem fért rá negyvenegy darab, így elöl egy négyes, mellette karcsú egyes fénylett a vörös gyümölcsök között; a gyerekek eperrel és áfonyával díszítették a tetejét, nagyon büszkék voltak magukra.

– Apa, most kívánj, mielőtt elfújod őket. El ne áruld, fújd el gyorsan! – suttogták felváltva, a legkisebbik, az ötéves Peti egészen odahajolt Gergő arcába, fürkészte a szemét, figyelte a reakcióit. Mind a hárman azt próbálták kitalálni, vajon mit kívánhatott, de ő csak nevetett.

– Ez aztán a szülinapi torta! – álmélkodott férjem. – Vajon finom is?

Majd a négyest a fogai közé kapta, mintha meg akarná kóstolni. A gyerekek kacagtak.

– Jaj, apa, ne már!

– Vághatok neked én egy szeletet? – kérdezte a tizenkét éves Janka és óvatosan megfogta a kést.

– Persze, de előtte még bezsebelem a szülinapi puszikat. Ide az összeset! – mondta Gergő, és széttárta a karját.

Még a nagyok is odabújtak, mosolyt erőltettem az arcomra, majd hátulról átöleltem őket. Itt volt az az ember, akit tizenöt éve szerettem, ugyanazzal a lelkesedéssel és csodálattal.

– Boldog szülinapot – súgtam a fülébe –, remélem, jót kívántál!

Egyszerre törtek rám a kamaszkor villanásnyi képkockái és az elmúlt évek éles kontúrú emlékei. Az idő úgy folyt össze a szívemben, mint torkomban a meginduló könnyek. Férjem őszülő tincseivel a torta fölé hajolt – épp úgy, ahogy tizennyolc évesen fölém hajolt a kukoricamezőben, a magasra nőtt kukoricaszárak elrejtették az öleléseket, alábújtunk, összefonódtunk.

Nem hagyott alább ez az érzés. Már rég el kellett volna múlnia, már régen le kellett volna csendesednie, anyám is megmondta, ne legyek naiv, a szerelem egyszer csak elmúlik, és aszerint válasszunk, ami utána marad: legyen jó a természete és keressen sok pénzt. Persze én nem hallgattam rá, mindig önfejű voltam és határozott, nagyanyám természetét örököltem. Nem voltam problémás vagy lázadó, csak mindig tudtam, mi kell nekem, mint amikor észrevettem Gergőt. Suli után sétáltunk haza Timivel. A Városházától nem messze egy csapat fiú hangoskodott a sarkon túl, köztük ott volt Gergő, nem tudtam levenni róla szememet. Fényes nappal volt, ő világított a többiek között a délutáni napsütésben, senki mást nem láttam körülötte, csak őt. Nem volt valami jó természete, a családnak pénze sem volt, mégis őt választottam.

– Anya, gyere, itt a tortád – hívott Janka az asztalhoz.

Ünnepeltünk. Szép este volt. Mindenki ragyogott a fényben, csak én harcoltam árnyékokkal és lidércekkel. Vihar előtti csend – akkor még nem sejtettem, hogy valóban összedől mindaz, amit az elmúlt években felépítettünk és őrizgettünk.

Az első hetekben nehezen koncentráltam, gyakran égettem oda az ételt és folyton elhagytam valamit. Egyszer az egész táskámat ott felejtettem a gyógyszertárban. Szükségem volt fájdalomcsillapítóra vagy görcsoldóra, nyugtató nélkül nem próbálkoztam az éjszakai elalvással. Rászoktam, hogy rátelefonálok Gergőre a munkahelyén. Eleinte különböző ürügyekkel hívtam fel, hogy tudna-e hozni hazafelé ezt-azt a boltból, vagy, hogy hallotta-e, hogy lezárták a körutat, ne arra jöjjön, mert beragad a dugóba. Később már nyíltan ellenőriztem, hol jár, mit csinál. Nem tudta, hogy mi történt, féltékenységre gyanakodott, az őrületbe kergettem, de annyira féltettem, hogy minden percben tudni akartam, hogy jól van-e. Orvosi vizsgálatokra kértem neki időpontokat, rutin, vércukorszint-ellenőrzés, EKG, tüdőszűrés. Gergő megmosolyogta, amikor reggelente aurakölnit permeteztem a kabátjára meg a csakraközpontjaira, de visszautasította, hogy rendszeresen eljárjon vizsgálatokra, rosszul viselte, hogy akadályoztam az addig megszokott szabadságában. Együttműködött, de egyre gyakrabban kérdezősködött arról, minden rendben van-e a ciklusommal. Megnyugtattam, hogy nem én vagyok az egyetlen nő, aki megérzi a hormonális változásokat.

Minden nap kitaláltam valami újat, de csak akkor voltam igazán nyugodt, ha ott volt mellettem. Úgy éreztem, hogy a figyelmem, a gondoskodásom megvédi minden átoktól, a halál nyomasztó árnyékától.

Én magam is jógáztam, kundalíni jógacsoportba jártam, megtanultam az összes védelmi mantrát, Gergőnek is rátöltöttem a telefonjára, és minden közös utazásnál azt hallgattuk, már a gyerekek is kívülről tudták az összeset. Igyekeztem, hogy ura legyek az életemnek, mégis minden reggel arra ébredtem, hogy görcsben van a lábam és nem mozdul a nyakam. A gyerekekhez is kevesebb türelmem volt, meseolvasás helyett az internetet bújtam újabb és újabb ötletek után kutatva.

Mantrázz!

Relaxálj!

Fogyó Hold idején gyújts tizenhárom fekete gyertyát!

Égess tömjén és mirha keverékét!

Erősítsd a féltett személy auráját!

Burkold ibolya- és sötétkék fénybe a testét!

Egyik este érdekes ötletet találtam egy spirituális oldalon. Másnap reggeli után összekészítettem a gyerekeket, elsétáltunk a kreatív boltba, Janka választott egy színesceruza-készletet, a fiúk meg állatos átrajzoló sablonokat, én hímzőfonalat vettem, lilát és sötétkéket, gyűszűt meg hímzőtűket.

Este aztán alig vártam, hogy mindenki elaludjon, fél tizenegykor készítettem egy liter erős fekete teát és magamra csuktam a dolgozószoba ajtaját. Meggyújtottam az előzőleg bekészített füstölőt és elindítottam a mantrákat. A szanszkrit szöveget ugyan nem értettem, de már az ünnepélyes hangvétel önmagában is megnyugtatott. Az ajánlást még egyszer figyelmesen átolvastam, a kiválasztott mantra szövegét kiírtam egy papírlapra:

Aad guray namey

Jugaad guray namey

Sat guray namey

Siri guroo davy-ay namey.

Azt mondják, a mantrák szövegei magasabb rezgésű energiát hordoznak, így hatnak a testre és a tudatra egyaránt. A spirituális tanácsadó azt javasolta, hogy az inggallér és a mandzsetta belső felére hímezzük a szöveget. Így az diszkrét marad, láthatatlanul fejti ki hatását. A sötétkék szín megóv minden negatív hatástól, ez a védelmi mantra képes a sors akadályozó erőit átvágni, buborékot képez majd, amiben biztonságban lesz a szeretett személy.

A fehér ingekhez világoslila, a sötétekhez sötétkék fonalat használtam. Sorra vettem minden olyan inget, amit Gergő mostanában használt. Rajzoltam, befűztem, hímeztem, levágtam, csomóztam. Dúdoltam, motyogtam, görnyedtem, nyújtóztam. Könnyeztem. Hímeztem, hímeztem és hímeztem. Hajnali négy óra tíz perckor ott lógott a gardróbban a kilenc ing. A kilenc inggel egyetlen éjszaka alatt titokzatos intimitással kötődtem össze. Jobban ismertek bárkinél.

Gergő viselte az ingeket, én meg napközben dúdoltam a mantrákat. Minden rendben volt. De aztán férjem egyik este későn ért haza, a gyerekeket már le is fektettem, mikor ő leült az asztalhoz vacsorázni. Ahogy kiszedte a levest, bejelentette, hogy egy céges szerződés miatt Hongkongba kell utaznia néhány napra, rajtam pedig eluralkodott a pánik.

– Nem lehetne ezeket a tárgyalásokat elhalasztani? Ne most menj, most szükségem van rád!

Gergő nyelt egy nagy kanállal a levesből, majd felém fordult:

– Ne legyél már gyerekes, folyton akadályozol a munkában. Nem tudom mindig valami ürüggyel kimenteni magam, muszáj dolgoznom.

– Miért nem megy valaki más? Mindig téged küldenek!

– Értsd meg, ez az én munkaköröm.

– Miért nem megy Vince? Neki nincsenek gyerekei.

– Én megyek. Már meg is vettem a jegyet.

Soha nem emelte meg a hangját, de ekkor elszakadt a cérna. Odacsapta a kanalat az asztalhoz, és felugrott a székről.

– Komolyan el kéne menned szakemberhez, nem vagy önmagad! Nem tudok mindig a kedvedben járni, értsd meg. Neked kell úrrá lenned az idegbajon!

Tehetetlennek éreztem magam.

– Menj el – bukott ki belőlem. Ő csak állt mozdulatlan. – Nem hallod? Menj! – szóltam erélyesebben. – Menj!

A falak is megmozdultak az üvöltésemre.

Gergő csendben csukta be maga után a bejárati ajtót.

Peti jelent meg a lépcső tetején.

– Anya, rosszat álmodtam.

Dörzsölgette a szemét, a szívembe mart a realitás: a gyerekek is szenvedni fognak. Megnyugtattam és visszafektettem.

Éjszaka gondolkoztam. Gergő januárban született, a negyvenkettedik születésnapjáig még néhány hónap volt hátra, és rádöbbentem: így fogom elveszíteni, Gergő nem fog már soha a karjába zárni. Az életnek mennie kellett tovább, fontosabb volt, hogy éljen, minthogy velem éljen. Azzal vigasztaltam magam, hogy legalább látom majd néha. Nem sajnálkoztam. Megfigyeltem inkább, hogy mennyire pokoli, mennyire fáj, mennyire törékeny vagyok.

Olvastam valahol, hogy egy kisebb negatív eseménnyel kiválthatunk egy katasztrófát, halálos balesetet. Nem kerülhetjük el a karmát, a sorsot, de becsaphatjuk. Egyetlen éjszaka alatt tovatűnt a boldogság. Kiegyeztem a sorssal, Gergőt mindennél jobban szerettem, így hát megváltottam az életét.

Reggelre kissé megnyugodtam. Összepakoltam Gergő ruháit, öltönytáskába akasztottam mind a kilenc inget. Mikor délelőtt tízkor becsengetett – persze a kulcsát nem vitte magával –, higgadtan ültettem le az étkezőben.

– Külön akarom folytatni – mondtam. – Ne is kezdd! Nem érdekel, akármit is gondolsz. Ezt akarom. Majd jövő héten beszéljünk róla, mi legyen a gyerekekkel.

Nem ellenkezett, nem védekezett, nem kérdezett. Átvillant az agyamon, vajon hol töltötte az éjszakát, de kigurította a bőröndjeit, mielőtt rákérdezhettem volna.

Csak Ági ismerte az igazságot. Egyik hétvégén elmentünk hozzájuk, meglátogattuk a nagyit is. Ági kávét főzött, elővette a madaras készletet, én kitettem a süteményt tálcára. A csészéken kíváncsian nyújtóztak az égszínkék virágok, bimbóik kissé megnyíltak, mintha hallgatóznának, a fecskék szárnya megrebbent. Ági törte meg a csendet.

– Miután Dezső betöltötte a negyvenegyet, majdnem elváltunk. Volt, hogy a gyerek előtt öntöttem a nyakába a vasárnapi bablevest. Egyik este annyi nyugtatót vettem be, hogy éjfélkor Dezső gyógyszermérgezéssel vitt be a kórházba. A nagyinak azt mondtuk, az epém miatt fogtak bent. Aztán meg az a szörnyű baleset… Édes Istenem, már magam sem hittem, hogy felgyógyul belőle.

– Ígérd meg, hogy soha nem fogjuk a lányainknak továbbadni ezt a szörnyűséget – kértem komolyan. – Nem tudhatnak róla.

– Soha. Semmi áron.

A szívére tette a kezét. Szerződés volt ez, megbeszéltünk mindent, akárcsak régen. Azt ígérte, mindenben segít, hívjam. Én persze nem hívtam, pedig lassan teltek a hetek. A gyerekek fel sem fogták, mi történt, Gergő sokat dolgozott, gyakran hetekig külföldön volt, de a legtöbb hétvégét együtt töltöttük. Kirándulni jártunk meg állatkertbe, otthon társasjátékoztunk. Eljött a nyár, a kicsiket levittem Ágihoz Erdőkertesre; Jankát tizenhárom évesen nem vonzotta a falusi nyaralás, tánctáborba ment a barátnőivel. Én elvállaltam néhány fordítást, jólesett a munka, az pedig még jobban, amikor őszre visszatértek a gyerekek.

Ági egy szeptemberi reggelen hívott. Rekedt hangja napokig visszhangzott a fejemben.

Összepakoltam néhány napra való ruhát magamnak és a gyerekeknek. Még aznap délután hazautaztunk.

Az erdőkertesi temetőben a bejárattól nem messze, az út jobb oldalán ásták ki a sírhelyet. Még meleg volt, virágoztak a rózsafák, krizantémillat és trágyaszag lengte be a környéket. Erdőkertes szaga, gyerekkorom ismerős illata.

Ági napszemüvegben várt. Az új sírkőre támaszkodott, nem tudtam, mit nézett, látott-e egyáltalán; az orvos leszedálta, hogy eljöhessen az utolsó búcsúra. A sírkövön kecses betűkkel állt: Halmosi Dezső, élt negyvenegy évet.

Nagyanyám lépett mellém. Elmesélte, hogy Dezsőnek egy hétig nem ment le a láza, és mire kihívták a mentőt, már nem volt magánál. A főorvos gennyes agyhártyagyulladást és tudatzavart állapított meg. Talán egy kullancs fertőzhette meg, de mivel nem volt lépe – a baleset miatt eltávolították –, az immunrendszere nem tudott megküzdeni a betegséggel.

Odakísértük Ágit a ravatalozóhoz és vártuk, hogy előremenjen, használja ki ezt az utolsó pár percet, hogy egyedül lehessen vele.

Nagyanyám meggörnyedve botorkált a kövek között, majd egyszer csak felemelte tekintetét az égre, és halk, nyüszítő hangon felszólt a magasba:

– Mennyi áldozat kell még? Mennyi? Hallod?

Odaléptem hozzá, hogy megtartsam agg testét, és akkor megéreztem magam mögött őket. Ott álltak mind sorban: dédanyám, ükanyám, szépanyám és sejtelmes hangon susogtak, ahogy a szellő zúg, ahogy az egykori élet, az enyészet rebeg. Éreztem, hogy ott vannak mind velem, bennem, a sors, az áldozatéhség, a szenvedés, a rémálmok. Azt is éreztem, hogy mindez nem hozzám tartozik. Idegesített nagyanyám nyüszítése, rákiáltottam:

– Elég volt, mama!

A fekete ruhás tömeg elhalkult, mindenki engem bámult, ahogy megráztam nagyanyám csupa csont testét:

– Most már legyen elég!

Sosem láttam őt sírni, bár képzeletemben százszor is megjelent, ahogy lassan, könnyes szemmel, terhesen sétál bele a Tiszába. De ott a sírok közt zokogott. Túlvilági hangon buggyant ki belőle a félelem és düh, mintha egyszerre ezer hangszeren játszották volna az érzelmeit.

Megvártam, hogy elcsituljon, majd odatámogattam a ravatalozó előtti padokhoz. Gergő akkor jelent meg egy fehér virágos koszorúval, letette és megállt az utolsó sorban, biccentett anyámnak, a többieknek, majd tekintete megállapodott rajtam. Egyenesen felé indultam, ő széttárta a karját.

– Itt vagyok. Itt vagyok – duruzsolta, és körbezárta remegő testemet.

A halotti tor után, amikor már az utolsó vendéget is kikísértük, a fiúk visszamentek a paphoz, hogy rendezzék az anyagiakat. Magunk maradtunk. Nagyi, Ági, én meg a lányok. Janka kávét főzött, kipakoltam egy tányérra a maradék süteményt. Előkerült a madaras készlet. Ági kitette a csészéket egy tálcára, tejszínt öntött a kis kancsóba és középre állította a cukortartót. Ahogy megemelte a tálcát, a cukor megcsúszott.

Ági próbálta kiegyensúlyozni, de a lendület túl nagy volt.

A tálca a másik irányba billent.

Megindultak a virágok, röpültek a madarak.

A konyhakövön hamar egymásba folyt a feketekávé és a fehér tejszín, a foltokból fényesen csillantak elő a porcelándarabok.

Összetört az örökség.

Csak ennyi maradt.

Virágok, széttárt szárnyú madarak és egy-egy darabka égszínkék.

 

 

Illusztráció: Kisteleki Dóra.