Éva megvárta, míg a férje becsukja maga után a bejárati ajtót. Hallgatózott. A lift nagyot kattant, ahogy elindult a földszintre. Éva bólintott és odasétált az ablakhoz. Szép idő volt, kora tavaszi, napos szombat délelőtt, így elhatározta, hogy gyalog sétál el a fodrászhoz.

Gyorsan összekészült, a haját kibontotta a reggeli kontyból, kifestette a szempilláját és tett egy leheletnyi rózsaszínt az arcára, majd belépett a gardróbba és határozott mozdulattal eltolta az utolsó ajtót. Nem kellett keresgélnie. Pontosan emlékezett rá, hogy a leghátsó vállfára akasztotta. Nagyot dobbant a szíve, ahogy előhúzta a türkizkék kabátot. Remegő ujjakkal simított végig a deréktájt megkötött puha övön, majd lemerevedett.

Lehet, hogy nem is az ő mérete.

Belebújt a kabátba és az előszobába sietett, a tükör elé állt és a helyükre bújtatta a kabát aranyszínű gombjait, egyenként, fentről lefelé haladva.

Az utolsónál sóhajtott.

Mellben kissé szorította, de a vállaira tökéletesen rásimult az anyag. Megfordult. Elmerülten figyelgette a hosszát, és ahogy a varrás kifeszült a hátán és a derekán. Visszafordult és lazán megkötötte az övet.

Hátrébb lépett, hogy egész alakját szemügyre vehesse a tükörben. Zavartan elmosolyogta magát. Leakasztotta a táskáját az előszobafalról és kilépett az ajtón.

A fodrász lány már a bejáratnál üdvözölte:

– Milyen csinos a kabátod! Nagyon különleges a színe. Még sosem láttam rajtad. Új?

– Hát… most van rajtam először – mondta Éva, és elpirult.

– Festünk ma, ugye? A szokásos színt keverhetem?

– Ma kipróbálnék egy árnyalattal világosabbat.

– Jó ötlet, már a múltkor is javasoltam.

Éva felakasztotta a kabátját, majd beült a fodrászszékbe. A festés alatt átolvasta az elmúlt havi magazinokat, és csak akkor csillant fel a szeme, mikor a lány már a haját szárította.

– Tetszik – mondta.

– Fiatalít! – mosolygott rá a fodrász. – Üdébb lett tőle az arcod, lágyabbak a vonásaid, igaz?

Éva kifelé menet megállt a széles tükör előtt. Állt egy darabig. Szemmagasságban volt a tükrön egy repedés, torzította az arcát, így hátrébb lépett. Megjelent előtte egy szőke nő egy türkiz kabátban, ismeretlen, mégis ismerős: ezzel a világosabb hajszínnel, ebben a kabátban, ő volt és mégis valaki más.

Látta már ezt a nőt. Egy másik repedésen keresztül pillantotta meg, éppen a házuk előtt szállt le a villamosról, máskor pedig bevásárlás közben vette észre, ahogy kosár nélkül sétálgatott a gyümölcsök meg borosüvegek között. Tisztán emlékezett a vonásaira.

– Minden rendben? – lépett oda hozzá a fodrászlány.

– Igen, igen. Még ismerkedem az új színnel – mosolygott rá Éva és kilépett az utcára.

Ráérősen sétált vissza a körútra. Máskor kerülte az emberek tekintetét, de most belemosolygott a járókelők arcába. Vajon a kabát az oka, hogy ilyen felszabadultnak érzi magát? Sietnie kellett volna, minden szombaton ebéddel várta a férjét, mire az hazaért a teniszedzésről, de Évának aznap nem volt kedve főzni. Megállt, elővette a telefonját és megnézte a pontos időt.

Még belefér egy kávé.

A kávézóban volt még szabad hely, az utcafronton. Az egyik székre letette a táskáját, a másikra úgy, ahogy volt, kabátban ült le a kis, kerek asztal mellé. Nem látott pincért, így türelmesen várt, a kellemes zenét hallgatta, amit időnként a kávégép zakatolása szakított félbe.

Tenyerével végigsimított a kabát puha anyagán. Nem volt benne biztos, hogy mi lehet; talán kasmír? Felemelte a hegyes kis gallért és beleszagolt; jól ismerte ezt az illatot. Becsukta a szemét. Tempera. Vagy falfesték. Gyakran érezte mosás előtt a férje ingein is.

– Mit hozhatok? – törte meg a csendet a fiatal pincérnő.

– Egy dupla eszpresszót kérek meleg tejjel – válaszolta, és a pincérnő után nézett.

Mögötte a szőke nő nyitott be a kávézóba. Egyenesen Éva asztalához sétált, majd kis tétovázás után leült a mellette lévő székre, és kinyitotta az itallapot. Kihúzott háttal ült, elegánsan, rajta a türkiz kabát. A pincérnő is megérkezett, letette a kávét meg a tejet, a szőkét figyelmen kívül hagyta, közelebb tolta a cukortartót, majd sietős mozdulatokkal letörölte a szomszédos asztalt.

Éva nem nyúlt a kávéhoz.

A szíve a torkában dobogott.

A szőke nő szomorúnak tűnt, arca fakóbb, mint ahogy emlékezett rá, szeme körül mély szarkalábak. És elkezdődött minden pontosan abban a sorrendben, ahogy szokott. A kávégép zakatolása ellenére is hallotta a nő szívdobogását, egyre hangosabban és ütemesebben. Néhány másodperccel később már együtt lélegeztek. Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés. A légzés által eggyé váltak, egy test, egy lélek. Kilégzés, egy test. Belégzés, egy lélek. Nem lehetett tudni, ki kicsoda, eltűnt a határ a valóság és a fájdalom ködös dimenziója között.

A bejárati ajtó felett megszólaló csengő rántotta vissza a testébe.

Éva körülnézett. A kávézó üres volt, csak a fiatal pincérnő sürgölődött a pult mögött. Éva megitta az eszpresszót, fizetett és elindult haza.

Otthon, amikor felakasztotta a kabátot, észrevette, hogy hónaljban felszakadt a varrás, bő ujjnyi részen kilátszik a bélés. Olyan alattomosan keletkeznek ezek a repedések. Az üvegeken, a kabáton, a szíven.

Salátát készített; míg vágta a hagymát, paradicsomot, uborkát, gondolkozott. Épp készen lett, amikor a lift nagy zajjal megállt az emeleten. Éva határozott mozdulattal fordult meg, majd ment az előszobába. Akkor állt meg a fogas mellett, amikor a férfi belépett.

A férje megtorpant, ahogy Évát meglátta. Levette a kalapját, de nem akasztotta fel. A mozdulat félbemaradt, ahogy tekintete megakadt a türkiz kabáton. Falfehérré vált.

– Itt az ideje, hogy visszaadd neki – nézett a szemébe Éva. – Még két hete felejtette itt. Gondolom, már mindenütt kereshette.

 

 

 

Illusztráció: Sonny Sixteen.