Szabó Dárió összes bejegyzése

1996; kritikus, szerkesztő, futballelemző; Pécsett él.

Bárkitörmelék 

 

Bárkitörmelék 

Pókhálónyi évszak
Az égbolt nyakára
Gabalyodva.
*
Madárrajok
Verssorok nevében
Hullanak
Ámen.
*
A beszéd az üveglapon
Mászni készül.
*
Az első reggeli sugarak
Csupasz vállak
Amiken a férfi tekintete
Kitisztul.
*
Elkenődik a lírai
Én
Többes számmá.
*
A nő füstbe
Szerelmes
De csak
Férfit lát mögötte.
*
A táj erőszak
A látás ellen.
*
Medréből a tenger
Kitörni tanul
Cseppenként
Mint a vágy.
*
Tisztaságnyi város
Zsúfoltságnyi romantika.
*
Tekintet nélküli
Identitás
Földforgás mozgáskép-
telenségben.
*
Én ugyan nem leszek
Valaki
Más.
*
A seggedre csapok
És te nem
De benned felkiált
A táj.
*
Anyád tudja.
*
Az anya aki tudja
Nem anyád
Anyuka.
*
Csapkodták
Az ő seggét is
Én
A lírai éntől tudom.
*
Legyen a vége egy
Sírkő utáni
Nesz.

 

(Illusztráció: Philippe Auge: Surrealist Still Life)

Isten tudja

 

De én nem tudom ki ő mi ő csak azt tudom
Hogy mintha nagy hatalma lenne csak épp
Ő maga nem érzi nem is gyakorolja
Hideg tenyér egy kihűlt arcot melegít

Isten tudja hogy a semmi több mintsem mi
Éntelenségben zörögnek a csontok bent
A szabályok végtelen testében ima hangját idézik
Az arc földre hull és Isten tudja hogy

Odalent halványul a semmi

 

(Illusztráció: VintijeArt: Ring the Bells)

Rosemary Dobson: Konvex tükörben

 

Nézd, a körben, ahogy állunk,
Az angyalok megérintik szárnyaikat
Lángra lobban egy holland enteriőr
A születésről beszélve, jövendölve a királyokat.

A szoba nesztelen és szürkülettel van kifestve;
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az órát
Hát nem a legékesebb szólás
A tikk- és a takk közötti csend?

Rögzítve kéne lennünk a kereten belül
A fény hideg-tiszta levegőt fúj az üvegre
S amíg önmagunk képe vagyunk
A szavak egy bölcs hallgatás felé tartanak?

Rosztov romos, lángokban áll,
A városok összeomlanak, nyomuk elvész
Az idő szelíd vizei mélyen folynak
Az itt és a most mintha Babilonban történne.

A kavarodás a keretben
Széthúz kettőnket,
Elnyel minket a megszámlálhatatlan áradás
A szív rejtett terei.

 

(Szabó Dárió fordítása)

Deus

 

A várfalon
az esőcseppek
egyben maradnak,
utat keresnek,
ember nélküli
emlékezetig folynak
– töredezik, vékonyodik.

A kard becsapja
a királyokat, a királyok
a pék
kislányát, a pék kislánya
a lovász-
asszonyt, a lovászasszony
a lovakat és a kutyákat,
a kutyák és a lovak
a királynőket, a királynők
a szerelmet
szerelemistenek nélkül.

A várfalak
szégyellik,
nem számolják
a repedéseiket;
dőlnek
be-
felé.

 

(Illusztráció: Sergey Lukashin: Medieval knight’s castle, 2016)

Felszabadított karácsony

 

Karácsonykor csak a hegyek
magányosak
és a rajtuk díszlő medvék.

Mint ódon épületek között vagy fölött
a villanyvezetékek,
olyanok az alkalmi versek; különösképp karácsonykor, amikor
a szokások kifehérednek.

Nem a közhelyek és nem a rituális cselekvések
feszültségéé a karácsony, hanem
a csengőé, ahogy
elhalkul;
az aranyosan kopogó esőé, ahogy nem csak
a hó helyét veszi át a víz,
de a csengő hangját is az eső kopogásával
helyettesíti,

végül pedig a csengőt is vízzel tölti fel,
ami kiszolgáltatottá válik, mint a szarvasmintás bögrék
a hagyománynak, a mesterséges biztonságnak,
hogy a szarvasokra itt épp nem tud senki vadászni.

Kint esik a hó, benn a kályha sistereg,
a fát táncba fagyott gyerekek állják körbe.

 

(Illusztráció: Viggo Johansen: Silent Night)

Mint az irónia

 

Weöres Sándor 107, Rongyszőnyeg 4.-ihletés

Egy szoba vagy egy szekrény épp úgy a
titkok álruhája és épp olyan pontosan fejezi
ki és rajzolja körbe tartalmát, mint az irónia.
Egy szobáról az ablaka mesél a legtöbbet és
a padlón nyomot hagyó koppanások visszhangja az
egyetlen zene, ami nem zavarja a falakat.
A falakat, amikről a sarkok tudnak a
legkevesebbet – találkozásukból belső,
csukva felejtett horizontok születnek;
komolyságot imitálnak a tér végtelensége és
bohémsága mellé. Hogy a szekrénynek, a
személyes terek legősibb barlangjának
közege adódjon, hogy az ablakon át
minél irányítottabban áramolhasson be a
fény, hogy minél biztosabban találjon oda
a két ajtó közti hosszú és vékony csíkhoz,
hogy beférkőzve sosem öregedő
barlangrajzokat hagyjon odabent – amiken
keresztül nem látszol át, mert
ahogy értelmezed őket, az
mindennél jobban jellemez.

 

(Illusztráció: Pixabay)