Szabó Dárió összes bejegyzése

1996; kritikus, szerkesztő, futballelemző; Pécsett él.

Rosemary Dobson: Konvex tükörben

 

Nézd, a körben, ahogy állunk,
Az angyalok megérintik szárnyaikat
Lángra lobban egy holland enteriőr
A születésről beszélve, jövendölve a királyokat.

A szoba nesztelen és szürkülettel van kifestve;
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az órát
Hát nem a legékesebb szólás
A tikk- és a takk közötti csend?

Rögzítve kéne lennünk a kereten belül
A fény hideg-tiszta levegőt fúj az üvegre
S amíg önmagunk képe vagyunk
A szavak egy bölcs hallgatás felé tartanak?

Rosztov romos, lángokban áll,
A városok összeomlanak, nyomuk elvész
Az idő szelíd vizei mélyen folynak
Az itt és a most mintha Babilonban történne.

A kavarodás a keretben
Széthúz kettőnket,
Elnyel minket a megszámlálhatatlan áradás
A szív rejtett terei.

 

(Szabó Dárió fordítása)

Deus

 

A várfalon
az esőcseppek
egyben maradnak,
utat keresnek,
ember nélküli
emlékezetig folynak
– töredezik, vékonyodik.

A kard becsapja
a királyokat, a királyok
a pék
kislányát, a pék kislánya
a lovász-
asszonyt, a lovászasszony
a lovakat és a kutyákat,
a kutyák és a lovak
a királynőket, a királynők
a szerelmet
szerelemistenek nélkül.

A várfalak
szégyellik,
nem számolják
a repedéseiket;
dőlnek
be-
felé.

 

(Illusztráció: Sergey Lukashin: Medieval knight’s castle, 2016)

Felszabadított karácsony

 

Karácsonykor csak a hegyek
magányosak
és a rajtuk díszlő medvék.

Mint ódon épületek között vagy fölött
a villanyvezetékek,
olyanok az alkalmi versek; különösképp karácsonykor, amikor
a szokások kifehérednek.

Nem a közhelyek és nem a rituális cselekvések
feszültségéé a karácsony, hanem
a csengőé, ahogy
elhalkul;
az aranyosan kopogó esőé, ahogy nem csak
a hó helyét veszi át a víz,
de a csengő hangját is az eső kopogásával
helyettesíti,

végül pedig a csengőt is vízzel tölti fel,
ami kiszolgáltatottá válik, mint a szarvasmintás bögrék
a hagyománynak, a mesterséges biztonságnak,
hogy a szarvasokra itt épp nem tud senki vadászni.

Kint esik a hó, benn a kályha sistereg,
a fát táncba fagyott gyerekek állják körbe.

 

(Illusztráció: Viggo Johansen: Silent Night)

Mint az irónia

 

Weöres Sándor 107, Rongyszőnyeg 4.-ihletés

Egy szoba vagy egy szekrény épp úgy a
titkok álruhája és épp olyan pontosan fejezi
ki és rajzolja körbe tartalmát, mint az irónia.
Egy szobáról az ablaka mesél a legtöbbet és
a padlón nyomot hagyó koppanások visszhangja az
egyetlen zene, ami nem zavarja a falakat.
A falakat, amikről a sarkok tudnak a
legkevesebbet – találkozásukból belső,
csukva felejtett horizontok születnek;
komolyságot imitálnak a tér végtelensége és
bohémsága mellé. Hogy a szekrénynek, a
személyes terek legősibb barlangjának
közege adódjon, hogy az ablakon át
minél irányítottabban áramolhasson be a
fény, hogy minél biztosabban találjon oda
a két ajtó közti hosszú és vékony csíkhoz,
hogy beférkőzve sosem öregedő
barlangrajzokat hagyjon odabent – amiken
keresztül nem látszol át, mert
ahogy értelmezed őket, az
mindennél jobban jellemez.

 

(Illusztráció: Pixabay)

peremvidék

a szürkület meredek sziklafalként
emelkedik a táj fölé

a madarak csicsergése elhalkul egy balladai
homályban

s pókhálók szitaként szűrik meg az utolsó
előtti napfényeket – bennük legyek vannak megrekedve
ahogy bennünk az egymástól lopott szavak
mint összenőtt szemöldökök

a távolban elvétve még őzek rohangálnak
vágtatnak a káosz elől
ekkor ők a panoráma anyajegyei
előrevetítik a meztelen éjszakát

ég és föld kapcsolata egyre intenzívebb
az egész közöttük zajlik – innét nem térhetek vissza

itt lenni olyan mint egy meredek fal üregében kuporogni
homokszemcséket számlálva