Barátságos vagyok mégis nehezen
Barátkozom
[Fáraólevitáció]

Dobhártyám járdaszigete titánfehérre sűrűsödve
Múlik el

A búvárlélegzetmély esőben
[Nem csak régész vehet észre]

Sötétzöldnek tűnik ami ismeretlen
& minden üveglapot befestenék sötétzöldre hogy amikor
Pereg rajta az időplacenta

Úgy tűnjön mintha épp jóllakna egy népszerű leviatán

Sellakvörös nyelvével magához lasszóz minden fele-sem-tréfa-barátot
Akiből megemésztve piramist építhetnék

De nem ám sík vidékre és nem is dombtetőre
Egy hegy tompaárnyékú lábához

Hogy aki ott lakik ne veszítse hitét & érezzen magán kívül is
Biztonságot na meg lásson hadvezérekbe szorult
Ötleteket

Nevezzük
A hübrisz kérlelhetetlen koponyájának

Éhes vagyok
& ez kitakar

Úgy felfalnám fél
Európát
Aztán minden mást is
Hogy megtanuljak mesélni

(Illusztráció: Gill Bustamante: King of the Green Wood)

A tél introvertált árva kamasz
fülét egy faajtóra tapasztja

A nyár hörpintő kocsis
meghallhat megítél kibeszél

A tavasz csak ül és lélegzik
távoli helyeket restaurál

Az ősz meg eltér az európai etnikumtól
szívesen mutat valami újat

(Illusztráció: Josh Kirkham: Four Seasons)

Bibliai jeleneteket mozgat egy faliszőnyegen
a fagyközeli szél. Megválaszolhatatlan
a téli táj felfedezési ösztöne. Mit meg nem tesz
az emberek nyugtalanságának érdekében,

lehuppan a párkányra és az üvegen át nézi
egy nagy lakoma előkészületi zsongását.
Közben az utcát vándorszínészek járják;
néha megmoccan egy-egy jegesedő ág,
és én olyankor a konyhában köhögni kezdek.

Mintha egész nap hajnal lenne, a fények csak
útkeresésig jutnak egy ezüsttel betapaszolt völgyben.
Szűk terek, barátkozó emberek, szótlan, orrfújó családok.
Békés szerető valamennyi száraz levegővétel,
kondul egy nagyot bármi, amit a hidegben nézek;

a várakozás épp szökni készül;
gyertyafejű szellemek vonszolják el,
mielőtt ráköhöghetnék.

el kell választani
az igazságot és
a hitelességet
rá kell nézni
a csapásokra
mielőtt és miután
bejárásra kerülnek
belátható kell legyen a világ megosztottsága
hogy a gyanú rikítson és mikor már elég
áztassa a földeken
a hitet a beletörődést és az elengedést
hogy a sár levakarhatatlanul
az elhasználódott dolgozócipő talpára
és orrára száradjon mielőtt
a történelem igazított növésű bokra mellett landol
még akkor is ha nem találja meg senki hiszen
a napot kitakarja egy ökölbe szorított kéz

(Illusztráció: Oliver O’Keeffe: Cut Bush and Tree Stump)

Bárkitörmelék 

Pókhálónyi évszak
Az égbolt nyakára
Gabalyodva.
*
Madárrajok
Verssorok nevében
Hullanak
Ámen.
*
A beszéd az üveglapon
Mászni készül.
*
Az első reggeli sugarak
Csupasz vállak
Amiken a férfi tekintete
Kitisztul.
*
Elkenődik a lírai
Én
Többes számmá.
*
A nő füstbe
Szerelmes
De csak
Férfit lát mögötte.
*
A táj erőszak
A látás ellen.
*
Medréből a tenger
Kitörni tanul
Cseppenként
Mint a vágy.
*
Tisztaságnyi város
Zsúfoltságnyi romantika.
*
Tekintet nélküli
Identitás
Földforgás mozgáskép-
telenségben.
*
Én ugyan nem leszek
Valaki
Más.
*
A seggedre csapok
És te nem
De benned felkiált
A táj.
*
Anyád tudja.
*
Az anya aki tudja
Nem anyád
Anyuka.
*
Csapkodták
Az ő seggét is
Én
A lírai éntől tudom.
*
Legyen a vége egy
Sírkő utáni
Nesz.

(Illusztráció: Philippe Auge: Surrealist Still Life)

De én nem tudom ki ő mi ő csak azt tudom
Hogy mintha nagy hatalma lenne csak épp
Ő maga nem érzi nem is gyakorolja
Hideg tenyér egy kihűlt arcot melegít

Isten tudja hogy a semmi több mintsem mi
Éntelenségben zörögnek a csontok bent
A szabályok végtelen testében ima hangját idézik
Az arc földre hull és Isten tudja hogy

Odalent halványul a semmi

(Illusztráció: VintijeArt: Ring the Bells)