„… veszeeeeek!” – megesik olykor, hogy ez a kiáltás átjárja a tágas sötét padlásteret, s bennünket izgalomba hoz a remény. Meglehet valamelyikünknek szerencséje lesz, s újra napvilágot látunk. Valamelyikünk: a festett vastáblás ágy, dermedt mutatóival a vekker, a kuka rádiókészülék – öreg, elfelejtett tárgyak, amilyen magam is vagyok, a hajdanvolt újság.
Sok évvel ezelőtt egy járási kisvárosban jelentem meg. Most Szófiában élek, Velev ügyvédnél. Egész évfolyamom ott sorakozik katonásan a padláson, egymás mellett a lapszámok az alacsony polcon a bádogibrik, az időben mattá vált üvegek s a rézágygombok között.
Mielőtt elhagyta volna e siralomvölgyet, Velev ügyvéd gyakran fölkapaszkodott ide s olvasgatott engem. Annyi minden volt a lapjaimon. Például ilyen-olyan hírdetések:
SZTOILOV PETAR KAPITÁNYnak
nem álland módjában fogadni
születésnapján!
Jó egészségnek örvendő, jó karban lévő, pazardzsiki birtokkal rendelkező és jó társadalmi helyzetben lévő, szelíd jellemű, jószívű 42 ÉVES ÖZVEGYEMBER keresi 32-40 éves egészséges, jó karban lévő, gyermektelen, jószívű, nemeslelkű, saját házzal rendelkező, szerény és jó háziasszony ismeretségét – hogy a kisvárosban együtt éljenek.
DOHÁNYOSOK!
Keressék a községháza melletti árudában
az Alekszandar Nevszki jubileumi cigarettát!
FONTOS!
KORCSMÁROSOK FIGYELMÉBE!
Közlöm tisztelt kuncsaftjaimmal, hogy kis és nagy mennyiségben 36 fokosnál erősebb KARABUNARI SZŐLŐPÁLINKÁT hoztam forgalomba – 90 sztotinka foka. Az érdeklődést tanusítók keressék A.D. Carvenkovot – ul. Han Krum 3.
ITALKERESKEDŐK,
EL NE SZALASSZÁK AZ ALKALMAT!
Előfordult, hogy Velev ügyvéd akkorát nevetett rajtam, hogy a könnye is kicsordult. Kinyitotta a tetőablak fedelét, hogy jöjjön be fény, s miután gondosan letörölte, odatelepedett a komód peremére. Föltette csontkeretes szemüvegét, mely szerfölött jól illett ferde orrához. Mikor Velev még gyerek volt, egy siheder összetörte a palánkon az orrát. Emlékszem az esetre, mert az algimnázium direktora feddő írást tett közzé lapjaimon. No, az orra azóta csámpás.
Én sokszor olvastam és aztán újra meg újra magam, ezért amikor Velev ügyvéd engem lapozott, unalmas volt követnem a sorokat, inkább hát az ábrázatát vettem szemügyre. Nagy, pirospozsgás, szeplővel szórt arca volt, mely hol felélénkült, hol pedig megdermedt, és mintha csak az érzéseit figyelte volna, amelyek barna szemét a még eleven emlék fényével barázdálták. És most – Velev ügyvéd kinyitotta a 14. számot, július, XVI. évfolyamom. Ott hozták le azt a védőbeszédét, amelyet egy a városunkban annak idején nagy port felvert ügyben mondott. A helyi iszákos, zajos, piszkos kovács megerőszakolta a tejesasszonyt. Gavrilnak hívták, a tejesasszony fehér- és tisztabőrű, magaskeblű nő volt. Amikor reggelente öntötte bele a tejet a kapuk előtti edényekbe, keze dalolt a tisztaságtól. Az évek alatt rétegesen megkérgesült, lóverejtéktől cserepes szögletes ujjaival Gavril megragadta egy májusi estén, midőn az asszony lovacskáján háza előtt haladt el éppen. Betapasztotta a száját, behajtotta a lovat az udvarába, s ott a meleg és gőzölgő tejjel teli kannák között a szekéren gyömöszölte, közben arcára szorította a nagy merítőcsanakot, amellyel a tejet osztotta a porták előtt széjjel. A merítő széle felvérezte az arcát. Puffadt, örökre múlhatatlan bélyeget láttak körben éktelenkedni a népek a bírósági teremben – kerek, azelőtt mindig mosolygós arcán.
Ha gondolják, felolvashatok egy igen rövid, ám felettébb lényeges részt Velev ügyvéd védőbeszédéből:
„… Bíró urak, Önök tógát viselnek. Önök a jogot viselik. Azt mondanám, Önök maga a jog! Bűntény esete forog fenn. Eddig az enyhítő körülményekről beszéltem. Most másról is szólnék. Az ügy világos és egyszerű. Az esetnek van tanúja, akinek a vallomás kétségbevonhatatlan – Vacskov úr maradéktalanul feddhetetlen s valamennyiünk tisztelete övezi. Gavril Sztoev, a vádlott teljességgel beismerte bűnösségét, és mélységen bánja cselekedetét. Össze van törve, máig nem képes elhinni, hogy e szörnyű tettet elkövette. A sértett, Sztanka Teneva itt áll szemük előtt, s látják arcán a balvégzetű sebhelyet, mely töviskoszorúként övezi megszenvedett arcát. Gavril Sztoev visszaélt Sztanka Teneva testi ártatlanságával. Sokszor bevárta háza előtt, hogy elmondja neki, gyakran igen bárdolatlan szavakkal, mi a vágya. És akkor azon a májusi estén, elvakulva a ledöntött rakijáktól, vadállati szenvedélytől hajtva, eszement állapotban a vádlott nem tudott válogatni az eszközökben és a hely kiválasztásában, és megszegte a törvényt – ott, a kordén, a nagy fehér kannák között a keze ügyébe kerülő merítőedénnyel. Szomszédja – az ugyancsak özvegy Vacskov úr, zajt hall Gavril udvarában és úgy dönt, átmegy hozzá. Mintegy hogy együtt űzzék el a magányosságukat, legalább egy-két órára.
Véletlen tanuként Vacskov úr először elnémul a szörnyű dolog láttán, majd kiáltozni kezd. Idegességében a vádlott akkor feldönti az egyik kannát, fedele annak messze repül, s a tej kezd onnan kifolyni fehéren és tisztán. Mintha csak így testesítené meg a sértett eredendő tévedését, hogy csöndesen és jámboran lehet élni közöttünk – e kis járási városka lakói között.
Bíró urak, Önök mindent értenek! Kisvárosunk a jóformán megközelíthetetlen Balkán-hegység lábánál bújik meg. A Balkán-hegység akár egy hajó, szeli, hasítja keresztül honunk bőtermő mezeit. Hazánkon túl pedig a világ – kerek, forog, s a szent Nap körül írja köreit, amiként a zseniális Kopernikusz ezt először értette meg. A Nap egy mindenki számára. Első halványsárga sugaraival reggelente megcsiklandozta a vádlott orrlyukait, mikor az még gyerek volt. És valahogy még félálomban fogadta Gavril a Nap cirógatását, köszönetet mondott neki – miközben szívta be magába mélyen a pajta minden zugát átjáró szénaillatot, igen, mint mindannyian tudjuk, emlékszünk rá, ő is, apja és anyja ugyanúgy ott aludtak, a pajtában. S ugyanazon a hajnalon a város egy másik részén a Nap felébresztette Sztankát, az új napra, új örömökre, új gondokra ébresztette föl. Abban a fehér házban ott a sarkon, eperfa előtte, takaros macskakövek. Minden nap, amikor az ég derült és kék volt, a Nap mindannyiunkkal hasonlóképpen cselekedett. Napra nap – addig a szörnyű estig. És ha ott fenn valahol van Isten, azon az éjjelen ott lenn a Földön, az európai kontinensen, a Balkán-félszigeten, drága hazánkban, a mi kis városunkban, a helyi kovács udvarában, a tejesasszony kordéjában, Isten akkor nagyon csúnya képet látott. És én azt hiszem, megborzadt ettől. Bíró urak! Nemsokára Önök visszavonulnak, hogy védencem további emberi sorsáról döntésüket meghozzák. De én kérem Önöket, bíró urak, egyedül csak arra kérem Önöket, csupán csak arra, hogy határozásuk előtt képzeljék el egy pillanatra, hogy a Földön egyedül Gavril él akkor. Jusson eszükbe a geográfia, idézzék föl Szibéria végtelen tereit, a vad ázsiai sivatagokat, Amazonas őserdeit, Alaszkát és az afrikai szavannákat. S valahol ott, egy hegyen, a hegy egy zugában, egy terebélyes tölgyfa mellett – Gavril. És sehol a földkerekségen rajta kívül – senki! Egyes egyedül – ő! Hollófekete haja, bozontos szemöldöke, ló és vas szaga. Elkeserítő szegénysége és két kiskorú gyermeke. Gavril, a Nap, Alaszka és Afrika szavannái! Köszönöm, biró urak!”
Nem tudom, talán a vádlott teljes beismerése és őszinte megbánása, Velev ügyvéd okos beszéde, amelyben nem alakoskodott, nem vonta kétségbe a nyilvánvalót, tisztelettel és igazi együttérzéssel viseltetett a szenvedő fél iránt, anélkül hogy megkísérelt volna valami rendjén nem valót rábizonyítani; nem tudom, de mindez, úgy látszik, meghatotta a bíróságot s az ítélet az ilyen esetekben lehetséges legenyhébb volt. Gavrilt még aznap elszállították, de egy hét múlva jött a szörnyű hír a pazardzsiki börtönből – egy reggel, amikor még cellatársai aludtak, belefulladt a küblibe. Emlékszem, a rossz nyelvek elnémultak. Mindazok, akik támadták oldalaimon, most gondolkodóba estek. Sztoilov kapitányról, Sztanka távoli rokonáról, aki azelőtt nyilvánosan kijelentette, hogy megöli ezt a vadállatot, ezekben a napokban azt lehetett hallani, hogy jelentős mértékű karabunari pálinka elfogyasztása után nagyszámú hallgatóság előtt könnyes szemmel megbocsátott a megboldogultnak.
Eltemették Gavrilt, Vacskov úr pedig egy igen rendes árvaházba helyezte el a gyerekeit, a városbéliek megsüvegelték nemes cselekedetét. Hogy, hogynem azonban, nem telt bele hónap, s baljós szóbeszéd kapott lábra, s ködfáyolként tekerőzött a kisváros utcáin végig, hogy még jobban elhomályosítsa az emberek amúgy is egyre kuszább érzéseit. Azt beszélték, hogy Vacskov követte el az egészet, aztán átvitte a kordét Gavril udvarába – az hullarészeg volt, semmit nem értett az egészből, s egyáltalán nem volt nehéz rábizonyítani a dolgot. A tejesasszony már akkor elájult, amikor Vacskov az arcára szorította a merítőedényt, úgyhogy amikor felélesztette a szomszédja udvarában, és dühösen szidalmazta, vádolta Gavrilt, a nő könnyen hihette, hogy a kovács a tettes. Meg hát, ugye, az rendszeresen incselkedett vele, amikor csak a kapuja mellett vitte el az útja. Ahogy keletkezett a fáma, el is múlt, a legtöbben nem is hitték, aztán az ember is halott – volt értelme hát a csontok között kutakodni?
Iiigen, szóval hát így. Annyi év telt el azóta! Egészen megöregedtem. Szerencse, hogy a lapjaimon itt-ott képeket közöltek a városról, nézegetem őket, emlékezem. Itt van a szerkesztőség is – ablakait gömbölyű vasrudak rácsozzák. Innét indultak a rikkancsok, hogy szertevigyék a városban. A községháza, abban az időben jó nagy épület, jószerivel háromszög alakú. Előtte a trafik, ahol örökké valami új cigarettemárkát árultak, a dohányosok állandóan ott tolongtak a járdán. Fölfelé a kis utca a Gesov fertály felé. Kis boltok, bozakifőzde, Sztefan péksége. Egy özvegyasszony gazdag háza – szinte kicsattant az egészségtől s a szépségtől az asszonyság. Mellesleg én voltam az oka színpompás esküvőjének – egy Pazardzsik környéki gazdag özvegy vette el. Pech, hogy nem sokkal a lakodalom után az ifjú férj eltűnt, s magával vitte érzéseit s az özvegyasszony pénzét.
Hol nem olvastak engem?! Milyen ujjak nem lapozgatták oldalaim?! Ha megesett, hogy megharagudtak rám, eldobtak az utca közepén, s akkor felkapott a szél, bepiszkított mindenféle szeméttel, összegyűrt, felröpített a tetők fölé. Előfordult, hogy a város felett a medveárokig jutottam.
Leginkább a nők miatt vagyok szomorú. Nagyon szerettem, ha nők olvastak. Szerettem illatuk, szavaik, tekintetük. Milyen gyöngéden suhogtak ruhájukban! Amikor kristálytárgyakhoz értek, gyűrűik fényt bocsátottak belülre és csengtek. Ajkuk örökké sietős, remegő, rebegő volt. Talán azért olvastak engem olyan gyorsan és könnyen. Sztanka Teneva nem tudott olvasni. Olykor azonban belém tekerte a kannák fedelét. Csodálatosan betöltöttem a hézagokat, s óvtam a tejet, ki ne lötyögjön. Milyen gyönyörű keze volt! Jó, kicsit durva, de meleg, simogató és tiszta. Drága két keze!
Elment Velev ügyvéd is. Csodálkozom, miért olvasta oly sokszor azt a beszédét? Talán mert azzal indult szédületes sikere, mely a fővárosba repítette, egészen kora egyik legmegbecsültebb ügyvédjének pályájáig? Vagy talán ama pletyka miatt. Mintaszerű volt az a beszéd, de mégis csak bűnöst védett, ám ha Gavril nem volt az? Hitt Velev a pletykának? Vagy egyszerűen valahogy gyanút fogott? Milyen féreg rágta lelkét ennyi esztendő múltán? Ki tudja? Velev soha nem szólta el magát előttem. Én pedig nemrég átnéztem azt a számot, amelyben közölték az algimnázium igazgatójának feddő cikkét. És hirtelen rájöttem – a siheder, aki Velev orrát betörte – Gavril volt.
Igen, Gavril volt.
Gavril, a Nap, Alaszka és Afrika szavannái!
Bolgárból fordította Szondi György
