Kapitány Gábor mindenekelőtt jeles társadalomkutató, Széchenyi-díjas szociológus, akadémiai doktor, tárgyak, mítoszok és közlésmódok szimbólumkutatója, feleségével együtt több tucatnyi szakkönyv szerzője vagy összeállítója, egyetemi tanár, újabb időkben a korábbi verseken túl regényekkel is meglepi híveit. A nagy-nagy háború kötete,[1] melyben egy ideje ülök már, ilyen kísérlet. Értelmes beszéd, folton-folt szerkezet, krimibe illően kifundált események, világhálóba tagolódó végenincs összeesküvés, gyermekrablás és politikai terror, érzelmek és alakok, szerepek és funkciók. Kulturálisan roppant sokrétegűen építkező, nyelvileg is sokféle árnyaltságot tükröző könyv. Kapitány komolyan vette, hogy a kortárs regénynek értelmesen kell megszólalnia, értelmezhető esemény-készletet kell tálalnia, s itt egyben van ebből minden, öreges historizálástól a fiatalos érvényesülésig, Dél-Amerikától olasz faluig, Egertől a hunokig, network-analízistől a médiamogulok vészterhes eszmélkedéséig, molekuláris biológiától szovjet gyermekátnevelőig, magyar jobboldaltól Guevara-hívekig, fogyatékosoktól banktisztviselőig egy sor szakma és hivatás, szerep és modell. S főleg – ami regénynél nem szükségképpeni ártalom – szövegre szöveg, csillaggal elválasztott apró-hosszabb „fejezetek”, kevert dramaturgiai eszköztár, végtelen sok színhely, textuális poénok, szentenciák, tanmesék, istenek csevegései és civakodásai, óceániai halászesemény és lombikbébi szuperprogram is. A kötet hátoldali ajánlójában még egy ráadás is szerepel: „Egyes ismerői szerint A nagy-nagy háború az elmúlt évek egyik legjobb, legeredetibb magyar epikai teljesítménye”.

Kritikai nézetet felvéve, talán mindig is fontosnak tartottam kimondani: mint kicsoda beszélek én a műről, mi közöm hozzá az olvasáson túl, s mit vélek Mások számára is fontosnak belőle. Így fogok tenni most is – erősítvén egyúttal a zavaromat, tétovaságomat is, s talán a legjobban akkor oldhatnám meg feladatom, ha Kapitányhoz hasonlóan egyetlen főcím alatt a csillaggal elválasztott megfigyelési tapasztalatok lenyomatait adnám közre. Ettől azonban tartok. A regény ilyen téren szabadabb műfaj, Kapitány is él vele, hogy megengedődik írói szabadsága, stiláris kedve, tematikus eszközeinek alkalmazott eszköztára. De indulok a „ki beszél itt a sarokból” helyzetből, így a továbbiak talán jobban érthetők majd. Vagyis nem irodalomkritikus vagyok, hanem társadalomkutató és -olvasó.

Mint társadalomkutató közel fél évszázada úgy tanultam, úgy tudtam, sőt úgy tanítottam is, hogy ha meghalad egy probléma megértése, kezelése, pontosítása vagy talánya, akkor ne félrebeszélj, ne hantázz vagy cselezz, hanem oszd meg a gondot a befogadó érdeklődővel, …hátha együtt mégis többre juttok…! Így vagyok immár ezzel a kötettel: adott egy kolléga, szakterületén kiváló, élete párjával együtt könyvek több tucatját megalkotó, rendszerező szemléletű, a kultúra kutatásában jól megformált struktúrákat megalkotó…, s itt van egy eltérő műfajú kötet, melyen a „regény” minősítés áll. Hetente mondjuk három regényen megyek át, láttam már megannyi formakísérletet, regénypoétikát, új regényt és klasszikusat, modern magyart és konvencionális polgárit, meseregényt és szabadversbe komponáltat, nyelvi cselekbe öltöztetettet és liturgikusan szabatosat eleget. Saját érdeklődésemben egykor az olvasásbefogadás, a megértés határainak keresgélése volt kitüntetett szerepű, s a tudományos irodalomban is azt kedvelem, ami „eltér”, ami kihívóan más, speciálisan megoldott, szabványtól elrugaszkodó. E kötetnél mindezeknek együttes szerepe van, talán mindezekre szüksége is lehet bárki olvasónak, hisz (olykor oldalanként hármat is) egyszerre talál hétköznapi cseverészést, vagabund kiszólásokat, öreges motyogást, gyermeki margójegyzetet, médiaguru-hantázást, titkosszolgálati zizegést, magánnyomozói sztori-mesélést, belső monológot, külső dialógot, médiatitkot és politikai pamfletet, idilli szerelmet és aggodalmas szeretetet, világmegváltást és futurisztikai rémtörténetet is.

Első nekifutásra úgy fest, a szövegbe ékelt rejtett (tan?)mese vagy dramatikus publicisztikai megoldások sora talán azt tükrözi, hogy a nagyon sokszereplős nagy-nagy háború mindenekelőtt a textuális térben zajlik, a folyó szöveggel vagyunk harcban, hol megfigyelő-leskelő távolságban, hol főbekólintottan, megint máskor érzékelve a beiktatott dramaturgiai bombákat, de végül is azt a „világot” kapjuk, amelynek részei vagyunk. Ebben pedig a közlésmódok és szövegrétegek (2016-ban megjelent, Ágnessel közös tanulmányuk) „szocioszemiotikai” szempontú értelmezése kapja a főszerepet, vagyis a „minden társadalmi jelenséget mintegy ’szövegnek’ tekintve… a vizsgált társadalom sajátosságaira, összefüggéseire lehet következtetni, a szövegeket tehát többek között társadalmi sajátosságok és összefüggések jeleinek fogja fel”.[2] Ide sorolják a szűk értelemben vett szöveget, a vizuális vagy mozgásnyelvi elemeket, a szövegszerű elvont eszméket, a képi közlés rítusait, a beszélt és vizuális nyelv közlendőit, stb. A nagy-nagy háború textuális fegyvertárában mindezen eszközökkel szövegszerűen él Kapitány, vagyis köznyelvi kiszólásokkal éppúgy gazdálkodik, mint rejtett („befelé”) monológgal, sajtó- és média-közleményi tónussal és mesei tantörténettel, ábrándképekkel és dialógussal, leíró textusokkal és „elhallgatással”, filmképekkel és verssorokkal, eposzi magaslatokkal és abszurdba kacsintó szatirikus jelekkel, tévéképekkel és rejtett kameraképekkel, idegen nyelvű betéttel és régi ismerőssé tett isteni vagy nemzeti-irodalmi figuralitással (a Kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokig, Madáchtól és József Attilától a konyhai falvédő-szövegig, kolumbiai szappanoperásditól csillagháborús utalásokig) – mindennel, ami szöveg. A kötet hátoldali üzenete szerint „A könyv műfaja a mese és a szatíra, az eposz és a regény között egyensúlyozva állítja görbe tükör elé a különféle elvakultságokat, a békében, a mindennapi életben is folytatott kíméletlen háborút és az embereket hol emberfeletti képességekkel felruházó, hol a képességeket elsorvasztó ’nyomorító (háttér)hatalmakat’, a modern világ ’isteneit’, no és persze az ’emberi természetet’. A hagyományos értelemben cselekményes elbeszélés olvasható egy nyomozás történeteként, sajátos összeesküvés-elméletként, de az emberek életét meghatározó erők valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítésként is”.

Mármost…, jussunk tovább a megértésben. Közösen. Én ugyanis elakadtam. Abban akadtam el, hogy az állítólag „lépten-nyomon ráismerhet arra a világra, amelyben élünk” ajánlószöveg sehogy sem áll meg. Lépten-nyomon olyasmire ismerünk, amiről a Szerző felteszi, hogy adott olvasó számára evidens képekről-képletekről-textusokról van szó, melyhez a kontextust, az összefüggések rendjét is maga-maga társítja az olvasó. Ez pedig messze nem valódi történés, avagy legalábbis nem egynemű – leginkább valami választékos „értelmiségi üzenet” formáját ölti, kacsintós kivitelben, ironikus felhangokkal. De sok tucatnyi szövegszerű részt jegyzeteltem ki, melyeknek sem a helye, sem a funkciója, sem a dramaturgiai szerepe, sem a közlendője, sem a szerzői „üzenet”-szerepe nem nyilvánvaló. Cseppet sem vonakodom elismerni, hogy a „cselekményes elbeszélés” olvasatai között a krimi-elemek, a filmszerű poénok (pl. „a Vízverő” óceániai poénjának négyszeri diszfunkcionális beemelése a regény egészébe) nem átlátható dramaturgia mentén alakulnak, s nem egy esetben a folton-folt építkezés egyértelmű kimutatása sem jár egy remélhető „befejezés-közeli” összefüggés-rend formálódásával, valamely mátrix-hatás felfedezhetőségével. Magam kedvelem a „széttartó” szövegváltozatot, az asszociatív értelmező lehetőség benne-létét egy szövegben, s még talán az értelmezés kísérletének „valóságos működését feltárni igyekvő szellemi erőfeszítés” lehetőségét is – de ez már nekem is sok lett. Sok pedig abban a textuális értelemben, ahogyan minimum fél tucatnyi, de inkább több helyen a sokféle kompozicionális elem közé szinte provokációként be-becsúszik valaminő „ébresztő” másság, oda nem illő folytatás, meghökkentő fordulat a regényszöveg építkezésében. Mintha kissé túl személyesre hangolt, intuitívan impresszionista, szabadosan spontán, rögtönzötten esetleges, strukturálisan dekomponált, véletlenszerűen fölskiccelt megoldások együttese lenne. Mert bár a történő világban és a szeszélyesen szabados eseménysorok folytonos „újratervezésének” korában cseppet sem meglepő a sokpólusú jelentés-tér szabad asszociációs kezelése (s ennyiben mintha a képernyő-figyelésre beállított „gyerekek” huszonöt monitorát egyszerre látnánk mi is a regény-bekezdések együttesében…!) – de amikor ezek „belső rendjének” megváltozása már zavaróvá válik, akkor lehangolóvá és dekompozíció helyett destruálóvá is lesz. Ha nem értem, minek oda az a konkrét szöveg, akkor lebeghetek a szövegtenger felszínén, de éppen a valahonnan valahová eljutás öröme marad el, csupán elsüllyedek a hullámverésben. Ha elindul egy szöveg (pl. a 143-145. oldalon, „Azt hittük, hogy együtt maradhatunk”…), s nem derül ki, ki mondja…, akkor megzavar, mert korábban ez nem így volt. A kontextusból mintha egy (elrabolt) gyermek szövege lenne – de a szóbanforgó gyerekek közt (vélem én a regény szereplőiből kiindulva) hét évestől tizenhétig bárki lehetne, a szöveganyag azonban egy fölötte értelmes értelmiségi felnőtt monológja…! A későbbi részekben (pl. 252.) is több dramaturgiailag helyénvaló textus kerül elő, de ki sem derül, ki beszéli el és miért éppen ott olvashatjuk (pl. 315 old. a Niebelungok tellurikus energiáiról, 322. Cervantesről, 280. a madarak veszélyességéről). Az ily módon kétessé tett közlési szándék mintha megidézné az istenek gyülekezetének szertartásos vitáit és „emberi” vagy eposzi csalafintaságait meghaladó agresszivitását, ami jó jele a világmindenség kezdetei óta dúló harmónia-hiánynak, de kíméletlenül zavarja az olvasót. Avagy hát csak épp annyira, mint egy játékfilmben a reklám, egy festményben a papírból ráragasztott répa-orr, a „szövegromlás” értelmében vett „szennyeződés” sokféle példája, amit (fennebb utalt tanulmányukban érzékenyen kifejtenek) mint a „sűrű leírással” pontosítható megjelenítés-módot. Éppen a közlési stílusok, értelmezési módok és jelentésterek optimális harmóniáit emelik ki értelmező írásukban, ahol jelzik is: a mindenkori megjelenítésben „az attitűd beazonosítása történik, ha azonban valaki nem rendelkezik ennek a feltételeivel, a közlői attitűd ismeretének hiánya szövegértés-rontó tényező lehet”, s utalnak Mary Douglasre is „a szövegromlással fogalmi rokonságba hozható ’szennyeződés’ kapcsán”, hogy ugyanis „a szennyezéshez kötött veszélyek és büntetések (a hozzá fűződő negativitás) egyszerűen a konformitás elmélyítésére szolgáló eszközökként működnek”, s ezért „a szöveg romlása az emberiség szempontjából egyszerre negatív jelenség, mert fontos információk elveszítésével járhat, ugyanakkor magában hordja a lehetőségét a dolgok új szempontból való megközelítésének, a koncepcionális megújulásnak…”.

Nos igen…, a „szövegromlás” épp a szövegépítés ellenpontjaként itt szerintem végbemegy, például amíg az istenek párbeszédei (160-161., 180-182., 345-346., stb.) vagy mindennapi emberek közötti alkalmi megjelenései számos ponton murissá teszik az eposzi jelentéstartalmak hétköznapi kommunikációba és életvitelbe tagolódását, addig az még jelentőségét tekintve hertzig megoldása a mindennapi mitológiákká váló antik vagy perszonalizált eseménytörténeteknek, viszont a modern „istenekké” lett politikai-médiapiaci-militáris-gazdasági hatalmasságok cselekvéstörténete itt folyamatosan packázik a valóságosság és a képzeltség kettősségével, átláthatatlanságával és manipulálhatóságával. Ez azonban csak egy olvasat olvasata, viszont szövegromlás-élmény a regény egészében! S ha ehhez a szerzői „kacsintást/tikkelést” meg is kapjuk olykor (pl. csekély számú hullát ígértünk, de egyre halmozódnak immár…!), attól végképp patchwork-élménnyé válik maga a mű, hogyha ezek túltengése átbillen a cikizősség határain. Társulnak ehhez olyan elemek is, amelyek az „elvarratlan szálak” alakjában semmihez és semmiképpen nem kapcsolódnak a regény fővonalát, történésrendjét illetően – ilyenek a Cecco környezetében zajló események, a Vízverő blazírt visszatérése, a párizsi telefonáló szerepe, Abdul kettős ügynök-szerepe, stb. –, vagy olyan utalások, melyek egyetlen szereplő textusaiban sem kaphatnának létjogot (pl. 242. „a szinkretikus politeizmus természete szerint”), s így együtt és külön is azt a benyomást erősítik, hogy mintha nem lenne „rendszere”, hanem alkalmi szövegpasziánsz alapján állna össze a textus és kontextus. Érdekes, érdemes, figyelemre méltó, kísérletként talán kivételes is, de egészében mindez zavaróan hibrid – mintha a kötet báziskritikai szemléletét, a média-uralom és a gaztevők világának túlméreteződése nyomán előállt háborús állapotokat és kiszolgáltatottsági alaphelyzeteket az emberi elviselhetetlenség határain túljutva adagolná szöveg-mivoltában is… Vagy, hogy impresszió-közelibb formulával éljek: mintha a jobbára gyűlölt videoklippek gyors vágási és asszociatív közlési dömpingje valahogyan beletolakodott volna Kapitány regényébe, s máris szétvetné a szobafal-méretű led-képernyős világ még átfogható kontextusait, amikor elromlott távkapcsoló helyett egyszerre önti ránk ötvenhárom csatorna minden közlendőjét, mielőtt még a regény végére jutnánk.

A nagy-nagy háborúnak eszement végtelenné tobzódása mindenesetre csalafintán elmismásolt a regényben. Sem a gyermekrablásra nem derül tiszta fény, sem a kortárs hatalmasok kárvallásaira, terroristák méltó pusztulására, Nobel-díj-esélyes tudósok erkölcsi ébredésére, hétköznapi szerelmek beteljesülésére nem kerül sor. Benne ülünk, mint egy valódi dúlásban, akár egy olasz falucska menekültjeinek lemészárolásakor, akár a Gárda kiképzési szertartásának megidézésekor, akár a hibernált gazdag öregek pince-mélyi kiállításának utalásakor vagy a halhatatlanság elixírjének sürgetett megkomponálását erőszakoló akaratosság esetében. Kárvallott lesz kelekótya ifjú szerelmes (Csabi esete), méltatlan szenvedővé válik a talán jobbra érdemes (Béla esete), reményteljes presztízs-sikerre fut megint más (András esete), reménytelen jövőbe vetheti pillantását az ifjú sport-tehetség és az Öreg is (Artemisz esete és az Öreg háború-kutatásának állapota), s áldozattá lesznek jócskán többen is, mint azt a bevezető részben Szerzőnk szilárdan megígérte volt… Talán még az istenek között dúló agresszió és promiszkuitás egyetemes érvényének szól, talán csak valami jól hangolt zárótétel bonyolult akkordja szólal meg ekképpen, de megejtően hangzik az alábbi szövegrész a kötet alaptónusaként is: „Szóval javában folyt az istenek háborúja, rengett a föld, villámok cikáztak az égen, az emberek pedig, mint évezredek óta mindig, keresték az igazukat vagy csak a nyugalmukat, hajszolták a sikert, a tetszést, próbáltak bölcsen föléemelkedni a dolgoknak, vagy megszerezni és megőrizni a hatalmat, mindent tagadni, és pusztítani is – isteneik intenciói szerint” (243.).

A lehetséges olvasati szentenciák alapján talán még érdemes figyelembe venni, amit a regény egyik világhíresen titkos szereplője fogalmaz meg: „Minden – nyomta meg a szót Charlotte de Boismortier –, minden marketing. A háború marketingje annak elhitetése, hogy a háború nem is háború”. Talán a nagy-nagy háború marketingje is legfőképpen az, hogy szavak titkos háborúját toljuk a szöveg fölé…

Amúgy, a fentiek alapján elsősorban is az látszik, mit véltem olvasni én, ha „úgy” olvastam, ahogy érzékenységem erre képessé tett. De ne higgyék egy szavamat sem! A kicsiny szóháborúk és jelentős értelmezési csatamezők ott nyílnak, ahol kinek-kinek saját győzelmei, értelmező olvasatai is megvannak. Olvassák inkább Kapitány Gábor új kötetét – de mielőbb, mert rögtön írja a következőt…!

[1] Gondolat Kiadó, Budapest, 2019., 353 oldal

[2] A SZÖVEGROMLÁS/JELROMLÁS A SZOCIOSZEMIOTIKA SZEMPONTJÁBÓL. VASI SZEMLE 70. (2016) / 5. http://epa.oszk.hu/03300/03366/00091/kapitany.htm

Tettamanti Ádám festményének részlete