Úgy összement a házad,
Bele férsz még,
Istenem?
Vagy Téged is
Kiszorít a sok
Ruha?
Hogy bírod a parfümök
Illatát, Uram?
Nem tudom, hogy laksz-e
Még házadban,
De én, nem ott kereslek.
Nem zörgetek az ajtódon,
Hogy megnyittassék.
Felhívlak,
Küldök ímélt Neked,
Mindenható,
mindig-onlájn
Isten.
Egy Firenze melletti kis faluban, Topolinóban nagy a készülődés. A kis Cosimo alig várja már a Húsvétot. Ilyenkor mindig kicsinosítja a lakását, meg saját magát is. Ez a Húsvét sem más. Már az utcákon és lakásaikban sürögnek-forognak az emberek. A templom előtti főtéren, rengeteg virágárus között nyüzsögnek az asszonyok, rohangálnak a gyerekek. Mindenki színes virágdíszekkel szépíti otthonát, hiszen szeretnék a húsvétot illően köszönteni.
Már a templomot is elkezdték feldíszíteni, és a kis Cosimo is elcsent egy-két szirmot és kisebb virágfejet. Kitakarította kis vackát, majd megtisztogatta bajszocskáját és útnak indult. Mikor mindenki készülődik, siet valahová, könnyebb elcsenni egy kis élelmet, főként sajtot. A húsvéthoz hasonló nagy ünnepeken más finomságokat is rejtenek az emberek kamrái. Ám Cosimónak nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen a pap macskája veszélyes ellenség. Eddig azonban mindig túljárt a macska eszén.
Mikor még szüleivel élt itt a templomban, apja, Luigi ment el a pap macskáját kijátszva élelemért, és valóságos kitüntetés volt, ha valaki vele mehetett a dicső küldetésre. Míg apja és a szerencsés kiválasztott megszerezte az élelmet, anyja, Isabella és a többi kis testvér feldíszítették a lakást. De most nem ér rá Cosimo a nosztalgiázásra, sietnie kell, ha a misére és a körmenetre vissza akar érni. Nagyon szerette hallgatni a Stabat Matert éneklő embereket. Ráér még este is tollakból és rongydarabokból készített puha ágyacskáján visszagondolni gyerekkorára; a testvéreivel való játszadozásokra, az édesanyja által otthonossá varázsolt kis vackukra, a trükkökre, melyeket apja mutatott neki.
Így tehát, mivel az idő sürgette, gyorsan beosont a környező házakba, és ünnepi lakomát gyűjtött: sajtot, sonkát, tojást. Nagyon óvatos volt, nem akarta, hogy bárki is meglássa. Egy pillanatra meg is ijedt, mikor egy vidám kislány visszaszaladt a lakásba a bennhagyott rongybabájáért. De hál’ istennek a gyermekek nem úgy reagálnak, mint a felnőttek. Számukra egy egér nem kártevő és nem is ijesztő. A lányka egész aranyosnak találta, talán még meg is simogatta volna. Mikor azonban Cosimo elbújt és az édesanya is kiáltott a gyermekért, hogy igyekezzen, békén hagyta az egeret. Cosimo kapva kapott az alkalmon, kis batyujába berakott egy-két falatot és elindult.
Útközben találkozott jó barátjával, Bobbal, a foxterrierrel. Bob egy angol nemes úr vadászkutyája volt, aki idemenekült Itáliába a hideg, nedves angol időjárás elől. Szegénynek nehezen ment a beilleszkedés, hiszen egészen más volt a temperamentuma, mint az ittenieké. A foxterrierek általában véve eleven, élénk kutyák, de Bob emellett nagyon jó nevelést is kapott. Mindenkivel udvarias volt, az idegenekkel pedig kimért. Ezzel szemben az olasz ebek, mint gazdáik is, borzasztó közvetlenek. Nem értették Bob tartózkodását, azt gondolták, fennhordja az orrát. Mikor egyszer elkeseredett, találkozott a jólelkű Cosimóval, és elmesélte neki szomorú helyzetét, melybe igazán nem akart kerülni, és amelyből sehogyan sem tudott kikeveredni. Cosimo megértette őt, és barátságot kötöttek, mely az idő során egyre mélyebbé vált; igazi cimborák lettek. Könnyebben beilleszkedett a kutya most már, hogy volt kire támaszkodnia, és Cosimótól bármikor tanácsot kérhetett.
– Helló, Cosimo! – üdvözölte Bob az egeret.
– Hogy vagy, Bob?
– Szeretem a húsvétot, ilyenkor a gazdám mindig leejt egy pár finom falatot. De ezek a díszek nagyon zavarnak, a sok illatos virág összekeveri a szagokat, folyton csavarja az orrom a tüsszögés.
– Szegény Bob, én szeretem mindezt, magam is vittem a vackomba egy kis virágot.
– Erről jut eszembe Cosimo, találtál magadnak új helyet? – kérdezte a kutya nagy együttérzéssel.
– Miért kéne elköltöznöm? – Szegény Cosimo semmit sem tud. Bob talán már sajnálja is, hogy elszólta magát, igazán nem akarta elrontani Cosimo ünnepi hangulatát, ráért volna később is figyelmeztetni. De hát nem tudhatta, hogy Cosimo fülébe semmi sem jutott el a szóbeszédből.
– Azt rebesgetik, hogy fel akarják újítani a templomot, ráadásul a pap haragszik Lorenzóra, a macskára, amiért képtelen megfogni az egereket. Gyakran hallom, mikor elmegyek az udvar mellett, ahogy Demetrio atya leszidja: „A teremburáját Lorenzo, hát ma sem fogtál egeret? Hiába az a sok ugrabugra, mindig túljárnak az eszeden?”
Megjelent a Felügyelő könyve. A könyv, a kriminológiai összefoglaló, amelyről az első találkozásunkkor beszélt nekem. Adott egy példányt, amelybe ajánlást is írt: Mariannak, szeretettel és nagyrabecsüléssel, Báthory Ervin. Olyan nagy becsben tartottam ezt a kötetet, amelyhez képest Bernáth Antal könyveinek kultusza igazán jelentéktelennek minősült. Pedig valójában nem szerettem ezt a könyvet. Nem, nem ez a jó szó. Inkább: idegen volt nekem ez a könyv. Idegen, és mégis… minden, minden sora visszaigazolta számomra azt, amit a Felügyelőről az első pillanattól kezdve gondoltam. És éppen emiatt mögéláttam jólformált sorainak, mögéláttam szenvedélyes, sokszor körülményes gondolatmenetének, s annak ellenére, hogy sohasem tartottam túlságosan egyértelmű, közvetlen összefüggésnek az ember személyes világának és pályaválasztásának kapcsolatát, sőt kifejezetten durva és közönséges dolognak tartottam ennek firtatását, világosan éreztem, hogy számára ez az egész kriminológia – ürügy. Olyan terület, amelyben megélhet bizonyos élményeket, bizonyos tartalmakat, s jóllehet ez korántsem von le szakmai értékéből, mégis kiáltóan látszik a személyes vonatkozás. Hőskomplexus? Kíméletlen, néhol szinte émelyítő ingerkeresés? Nem. Nem így. Sohasem kételkedtem a Felügyelő munkájának hitelességében, de éreztem azt a másik világot, az ő világát, amit ezzel rejt el, s amibe én mindenáron betekintést akartam nyerni. Ezért volt idegen nekem ez a könyv, ezért keltett bennem ellenszenvet, bár nem tudtam elválni tőle, magamnál hordtam mindig: bizonyította, majdhogynem dokumentálta számomra ezt a világot, ugyanakkor azonban kijjebb tolta megismerhetőségének határait, s tovább fokozta vágyamat, hogy teljes bizonyosságot találjak mögöttes tartalmának valóságáról. Nyugalomról szó sem lehetett. Előttem volt a bizonyíték, és előttem volt az akadály. Ittam ennek a könyvnek a betűit, mértéktelenül merültem alá a Felügyelő szellemébe, és olyan zaklatott voltam, mint még soha. Olvastam, olvastam, olvastam, aztán egyszerre csak fölnéztem, és hangosan a következőket mondtam. Ebbe a férfiba bele fogok szeretni. De szólhat-e ez az érzés másról, mint az ő erejéről és az én vágyamról? Milyen szerencsétlen találkozás. Lehet-e ebből szerelem? Valami tiszta? Vagy már most romlott és hazug az egész? Mert én nem áhítom sem az ő démonait, sem a magaméit. Nem tudom, kívánom-e igazán ezt a veszélyt. Pedig minden jel arra mutat, hogy igen. Mert, igen, elszánt vagyok és kegyetlen, olyan vagyok, mint ő, és ha rá gondolok, mindig érzem a minden megfontolást nélkülöző őrület közelségét. És ez az őrület olyan ígérettel lép föl, amit nem tudok elveszteni. Hiába fáj. Én nem tudok elgyengülni. Belepusztulok, ha nem bonthatom meg a magányát. Ebben az érzésben nincsen irgalom.
Egyszóval megérintett valami, amit végzetnek szokás nevezni. Tébolyult voltam aznap este. Mászkáltam össze-vissza. Végül elmentem a Kamillába. Ittam egy sört. Még egy cigaretta – gondoltam –, és hazamegyek. Egyszer majd kikezeltetem ezt a jó kis Kékszakáll-komplexusomat, döntöttem el. De nem most. Fölnéztem, mintha kilökném a jövőmbe e majdani terápiát, és az ajtóban ott állt a Felügyelő.
Az ajtóban ott állt a Felügyelő. Azt hittem, rosszul látok. Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha látomásom van. Ilyen állapotban. De nem. Ő volt. Nem lehet igaz – gondoltam –, és igaz volt. Ez most a Gondviselés, a keserves mindenségit neki, vagy valami más? Ennek most így kellett lennie vagy lehetett volna másképpen is? Most azért van itt, mert ide vonzotta az, amit érzek? Azért, mert szükségképpen összeránt a végzet? Reménység! mely hitegettél, nemcsak a szerelem ígéretével, hanem azzal is, hogy érzéseinknek van helye a létezésben, ez volt a legszebb csalásod. Sohasem gyűlöltelek érte, magamat gyűlöltem, amiért hittem neked, és a magam kicsiny üdvtörténetébe vezettem a vegytintával írott soraidat. Pedig te ismeretlen nyelven írtál. Odavezetted, odavonzottad hozzám, akit szerettem, és én mélységesen megrendültem, mert gondviselésnek véltelek, mely egyértelműen hozzám szólsz és engem tartasz azon az úton, melyet magam választottam, de a jóváhagyásoddal. Tudom már, hogy csak kényszerítettelek rá, hogy megcsalj, én küldtelek magamhoz ezzel az ördögi tervvel. Reménység, mely éltetőm voltál, s az vagy még ma is, ez volt a legszebb csalásod. De nem az utolsó.
Varázsütésre kezdtem el remegni, mint mindig, ha megláttam. És varázsütésre öltöttem föl magamra, ösztönösen, minden szándékosság nélkül, számomra is mindig meglepő tökéletességgel a legsikerültebb szerepemet: a tehetséges, öntudatos, kissé bolond pszichológusnő álarcát. Fölálltam, odaléptem, kezet fogtunk. Nagyon jó illata van, hatódtam meg, biztosan randevúra készül. Remélem, nem itt lesz.
– Hogy van? – kérdezte.
Megbénított a közelsége, mint mindig. Hogyan tudtam mégis mindig ilyen összeszedett, majdhogynem szellemes lenni? Hogyan?
– Köszönöm. Egészséges vagyok, életerős és boldogtalan.
– És bővebben?
– Sokat dolgoztam, és megszomjaztam.
– Én is. Van társasága?
– Nincs. Leülhet.
Leült, rendelt, beszélgetni kezdtünk. Észrevettem, hogy ivott már. Féloldalasan ültünk, ha nem néztem rá, a dekoltázsomat bámulta. Milyen védtelen – gondoltam magamban.
– Bocsánat, igyekszem jobb társaság lenni – mondtam, néhány perces csönd után, mikor a jelentéktelen témákból kifogytunk. Fölélénkült.
– Nem. Olyan legyen, amilyen.
Ha tudná, hogy lehetetlent kér! Ha tudná…
Kint és bent, izoláció és a másik általi meghatározottság közti folytonos játékról beszél − többek között − Bajnai Nóra költő és Bodor Lilla festőművész kötete. A vékony könyvecske nem pusztán terjedelmével csábít újraolvasásra, újranézésre: hol a szövegekre, hol a képekre fordítjuk inkább figyelmünket, mígnem sikerül kitapintanunk e két autonóm művészi világ lehetséges közös vonásait. Vers és festmény nem támogatja, inkább értelmezi egymást: vastagon felkent ecsetvonások adnak tapinthatóbb textúrát a költői képeknek, amelyek viszont váratlanul megmozdulhatnak, s egy-egy festmény mellé szegődve új értelmezéseknek nyithatnak utat.
Az alkotók nem legfrissebb munkáikat bocsátották közre − két vers már szerepel Bajnai korábbi, tágabb élménykörből merítő kötetében −, a művek egymásra felelgetéséből tematikusan szerveződő koncepció bontakozik ki. Fellapozva és végigpörgetve a könyvet, első benyomásainkat a körformák adják. Anyagszerű felületek, komplementer színek játéka, és csupa ív, csupa görbülő tér − Bodor Lilla képei megnyugtatják tekintetünket, amint például a kötet címadó, első verse mellett ragyogó esőáztatta-napsütötte háztető. Azonban minél többször siklik végig pillantásunk ablakok, falak, oszlopok és nőalakok kecses vonalain, annál kevésbé érezzük derűs hangulatúnak a képeket.
Légüres, moccanatlan csend árad emberekből és tárgyakból. A képek hősei nem domború tükörfelületről néznek vissza ránk (vagy éppen fordítják el tőlünk néhány vonással jelzett arcukat): mi pillantunk be ricsajtalan buborékvilágukba. A tükröződés érzete illúzió (arra figyelmeztetve, hogy a művészet nem a valóság leképezése, de még csak a „görbe tükröt tartás”-ban sem merül ki). Furcsán törik és kettőződik meg a szoba sarka a Narancsok című kép terében, úgy, ahogy egyetlen halszemoptika sem mutathatná meg, a Kariatida nőalakja pedig valahol a mennyezet és a láthatatlan padló között lebeg. Testének íve a hosszúkás üvegablakok vonalait követi, bár ő maga nem torzulásban látszik, elbizonytalanítva a nézőt: a kép választott olyan szemszöget, melyből nézve test és tárgyak egymásra rímelnek, vagy maga az ábrázolt valóság csavarodik önmagába, akárhonnan nézzük is? Ebben a világban az élő alkalmazkodik, görbül hozzá a holt anyaghoz: mozgó és mozdulatlan emberi test egyként indul meg az ornamentummá válás útján.
A versek beszélője ugyancsak buborékvilágból szólal meg: az én burkából, de − a szerző első kötetének dominánsan egocentrikus látószögéből kimozdulva − kísérletet tesz a mi, a te és az én, a férfi és a nő közös zárványának megrajzolására is. Ám e kísérlet eleve kudarcra van ítélve: az izolációból való kitörés sikertelenségét, a két szubjektum közti áthidalhatatlan törést regisztrálja Bajnai lírája. A versek nem azt beszélik el, hogyan folytatódik két ember útja a szakítást követően: a szakítás nem egyetlen, talán még visszavonható pillanat, hanem létállapot. Sokszor abban sem lehetünk biztosak, a kapcsolat védőburkából szólal-e meg a lírai én, vagy már kívül rekedt azon − köztes sávon, senkiföldjén barangol, „…valahol a fal és önmagam közt…” (Hátúszó forduló). A fal, melynél hátunkon lebegve, tapogatózva nekirugaszkodunk és tovalendülünk, egyúttal az a fal is, amely elválaszt a másiktól, amely mögött ki tudja, miféle rejtett kincseket találhattunk volna.
Két ember szerelmi viszonya véget érhet, ám a köztük levő kapcsolat lezárhatatlan, éppen mert a paradicsomi egység soha nem is valósulhatott meg, legföljebb közeledések kísérletei. A vágyott összeolvadás tökéletlen mása fojtogató sziámi iker-lét: a szerelem megálmodott végtelenségéből az abszolútum csonkolt romja, félvégtelen marad.
Bodor figurái is magányra ítéltettek. Egy térben léteznek ugyan, de mint a borostyánba kövült rovarok: mozdulataik, pillantásuk s a közéjük ékelődött távolság gömbvilágukba dermedt. Egymással éppúgy nem lépnek kapcsolatba, mint az őket körülvevő tárgyakkal: narancsokkal, bőrönddel, távirányítóval, üveggolyókkal. A Különös látogatás című kép jobb oldali figurája a másik felé halad, mégis állni látszanak mindketten. Karjaikat távolságtartón kulcsolják össze hátuk mögött, egyetlen gesztussal sem utalva arra, hogy észlelik a másik jelenlétét. Az érkező léptének lendülete megtorpan a levegőben, ahogy az Esti film hezitálni látszó nőalakja sem nyújtja ki kezét a tárgyak egyikéért. Versek és képek hősei örökké várakoznak: kedvező fordulatra, megfelelően időzített továbblépésre, délibábok valóra válására − arra, hogy a másik közelebb lépjen. Ha másképp nem, hát (hiába várt) sms-ek szavain keresztül.
Némi szigorral a kötet hiányosságának nevezhetném, hogy nem kap kellő hangsúlyt a képek mérete. Bodor festményei nem monumentális művek, a tondók átmérői és a négyszögletes képek oldalai nem haladják meg az 1 métert, arra hívva fel a befogadót, hogy lépjen egészen közel hozzájuk. Sajátos kategóriát alkotnak az „apró képek”: 20×20 (pl. Eső tisztít, Estike) vagy akár 9×9 centiméteres festményecskék (Miss Naiva, MY sun). Mivel ez utóbbi kettőt hangsúlyozottan miniatűrként, tenyérbe simuló marokképként mutatja be a kötet (aminek a velük párba állított versek szempontjából is jelentősége van), óhatatlanul kivételeknek tűnnek, holott a kis méret éppen Bodor műveinek lényegéről mondhat sokat. Jó példa erre egy a kötetben nem szereplő, 15×15 centis mű, amely a Távolság címet viseli. A képen látható nő mintha óvón tartana valamit a tenyerében, valójában tétova mozdulattal nyúl a levegőben buborékként lebegő üveggolyó felé, melyet talán sosem fog elérni: végtelen távolság egy apró kép, egy apró zárványvilág szűk keretei közt.
A képméretek figyelmen kívül hagyásával tehát a kompozíció teljességéből is vesztünk. Az Árnyékaid című vers picinyke, akárcsak a mellette látható Estike, mégis a másik szorongató távolságának és vágyott magunkba olvasztásának, abszolút közelségének dialektikáját sűríti magába. Ugyanily apró a Házasság című vers: egyetlen mondata egy alma gömbformáját kanyarítja elénk − ebben az almában azonban elfér egy emberi kapcsolat, minden elvesztésre ítélt illúziójával együtt. A vers melletti tondón karoktól-lábaktól megfosztott, tehetetlen nőalakok lebegnek üveggolyók között egy olyan térben, mely már a valós terekre hasonlítás látszatával sem játszik el.
Az alkotók közös vonása, hogy műveik anélkül karakteresek, csakis rájuk jellemzőek, hogy modorosak lennének. Nagy érdemük, hogy már első pillantásra, olvasásra találunk bennük valami megragadhatót, érthetőt vagy átérezhetőt: nem kérkednek elvontságukkal, nem hirdetik, hogy korunk műalkotásainak az instant posztmodernitás vegykonyháján kellene születniük. A néző-olvasó azonnal bevonódik a művek világába. A képek és versek személyesek, hangulatunkra, nehezen kifejezhető érzéseinkre-érzeteinkre hatnak, de sosem személyeskedőek. Fiatal költők gyakran kínos közvetlenséggel dugják orrunk alá szerelmi csalódásuk, egzisztenciális szorongásaik dekadens pózokba merevedő, irodalomelmélettel nyakon öntött krónikáját; Bajnai versei kikerülik az ifjúság maníros, kötelező posztmodern iróniával kevert önpátoszát, és mernek nőiesen, érzelmesen, de nem hamis érzelgősséggel szólni.
A buborékok elpukkanhatnak, az üveggolyók ripityára törhetnek − de szorongató magunkba zártságunk, sérülékenységünk mellett mindig megmarad az individuum megismételhetetlenségének vigasza. „…én tűsarok, s te macskakő. / Ez voltam, és ez leszek.” − szögezi le önérzetesen a lírai én, a másiktól való különbözését, távolságát ezúttal nem hiányként, de erényként, önmaga vállalásaként fogva fel. A gyöngeség, törékenység megmutatása pedig bátorságot jelent, művészként és magánemberként egyaránt. Így válhat világossá, miért éppen e vers címét választották az alkotók a kötet alcíméül…
Bajnai Nóra − Bodor Lilla: Félvégtelen − Én tűsarok, te macskakő. Scolar Kiadó, Bp., 2011.
lllighaen olyan tudást örökölt, hogy már-már az Idő urának érezte magát.
Mert kicsodák is a királyok? Parázna bábok mind – hangosak, tudatlanok, ostobák. Egész életükben csatáznak: nyernek vagy vesztenek; véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek, ha megpillantják az örökösüket. Persze a tizenkét királyságban akadnak olyan férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik jóslataikkal megbolondítják az apákat, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy csak meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit. Visszaadják az öregemberek erejét, és tündérlányokat küldenek az álmatlanok útjába. Mert hiszen minden férfinak el kell vesztenie valahogy a szüzességét, és el kell tölteni az öregség óráit… Az ilyen bíborköpenyes, tekintélyes csodatévők mellett persze akadnak egyszerű, vásári varázslók is. Hiszen van-e olyan háziasszony, aki még nem fizetett egy kóbor szerencselovagnak, hogy keresse meg a birkáját, vagy találja meg az elveszett gyűszűjét?
Illighaen lenézte a varázslókat, nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű iniciálék, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen. De a tenger attól még tenger marad, ha sietteted a vihart, vagy ha hamut szórsz bele. Na de ki tudná a holtakat a sírból előszólítani? Az időt visszaforgatni? A tengert szárazzá, havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És nemcsak érthető, hanem tanulmányozható, sőt kiismerhető is. Ám csak a tompa agyúak hiszik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ugyanolyan ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik. Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a rögeszméje, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy boldogabb világra emlékeztette. Mert ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség, a vérszomj és a szenvedély.
Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy darabkát, egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó, titokzatos boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: az Illighaeneknek csak mérlegelniük kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg vagy beteges, akkor összeismertették egy tengerparton kóborló magányos katonával vagy egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a katonák, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka, áldott gyermek! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. A tizenhét királyságban több árva gyerek lakott, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Visszatartja a föld a magokat? Az Illighaeneknek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította a saját életét. Ne veszítsd el a fejed! Gondolkodj ésszerűen! Ne szomorkodj sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. A közrendűek pedig vásznat, gabonát, szárított ürühúst hoztak, vagy csak legeltették a marháikat. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos virágkezű, ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott. A baj mindig a fejekben kezdődik el, pletykákkal, híresztelésekkel, zavarosnál is zavarosabb történetekkel. Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. A nap mindig keleten kel föl. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, nyomoztak mérgezések, rejtélyes eltűnések után, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, szép, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.
A zavar mindig a fejekben kezdődik el. A félelem pedig eltorzítja az eseményeket.
Partra száll egy szedett-vedett hódító sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben meg nem született normann hercegek magukkal csalják a rengetegbe.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy hercegkisasszony a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe. És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói, akik az Illighanek hazájában leltek menedékre.
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak
visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem?
Most a legkisebb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje. Hol zavarodott meg az idő először? Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Ott van az a semmibe vesző, kopár szigetecske Írország mellett! Mintha ez a csúf kis sziget – aminek még a nevét sem meri senki kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják, ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet arról a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A normann hercegné, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy azt állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem az álmok vagy valami titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-vissza a tengeren keresztül a szavakat…
Ha az asszonyok nem alusszák ki rendesen magukat, képesek az időt is megfordítani, töprengett ingerülten. De persze hogy elégíthette volna őt ki ez a magyarázat?
De mi is az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből, hiszen a félelmet és a véletlent a legnehezebb nyomon követni vagy megigazolni. Látott-e már valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik? Pedig meglehet, tényleg léteznek ilyen különös kövek, csak erről sohasem beszélnek a krónikások, az események szakértői.
Hiszen a történészek a rendet kutatják. Nem törődnek a háborúk vagy járványok kitörését megelőző félelmekkel és előjelekkel. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett megnyernie a csatát.
De egy sziget, ahol már a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy ez a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás mindig idővonalat húz, és azon lépeget, pedig ő maga is tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, mi mind a Krisztus utáni VII. században élünk. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez, a tündérekhez és a szellemekhez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Illighaen amúgy sajnálta ezeket a változásokat. Hiszen a stílus a mondanivaló
teste. És ő az ír papok kacskaringós, ide-oda indázó jövendöléseinél jobban kedvelte az evangéliumok emberi lélegzetvételhez hasonló kijelentéseit.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen úgyis csak a tényeket szerette.
Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a nyomorult kis szigeten. Késett a tavasz, és mintha siratnának valakit, olyan haragosak voltak a felhők a kikötőben.
Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott, sértegetett. Hiszen a tenger törvényei mindenhol egyformák! A hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a kapitányok csak nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse….
Illighaen csak hahotázott ezen. Bár persze gondolatban nem zárta ki, hogy a szigeten betegség tört ki, és mára mindenki megbolondult.De fennhangon csak a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely ilyen életerős férfiakat is képes nyálcsorgató vénasszonyokká változtatni…
A rakparton csend támadt, mégpedig egycsapásra. Az egyik fickó, egy marcona, de ingerült hajóskapitány már nem hallgathatott tovább :
– Ne sipítozz tovább, te kecske! – szólt dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében.
Bánki Éva fordítása
Nem tudok beszélni a szegénységről. Tudom, hogy kellene, hogy égetően fontos lenne, s azt is tudom, hogy ha beszélnék a szegénységről, nem beszélhetnék róluk, a szegényekről, a hajlék nélküliekről, hiszen csak magamról szabad beszélnem. Vagy legalábbis csak rólunk szabad beszélnem. Nem nevezhetek senkit szegénynek, még ha saját magát ő így is nevezi. Csak ezt mondhatom: szegény vagyok, s mi mindannyian szegények vagyunk. Ha te az vagy, én is az vagyok, ha ők azok, mi is azok vagyunk. Ki viselheti el azt a megszólítást egy másiktól: te szegény?
Nem tudok beszélni a szegénységről. Nincsenek rá szavaim, pláne megoldásaim, pláne válaszaim. A nyelv ostoba, a nyelv elképesztően absztrakt és érzéketlen ahhoz, hogy mondjon valamit a szegénységről. Szavak helyett érintések kellenének, ingerek, szagok, arcok, könnyek, bőrfelületek találkozása, közös lélegzet, kézfogás. Olyan nyelv kellene, ami a testünk nyelvén beszél, és olyan, ami a föld nyelvén beszél. De a test mindig is a szellem, az ideák, a gondolkodás ellentéte volt: szenvedés, kín és kínzás, éhség, matéria, seb és kárhozat. Olyasmi, amit nem illik dicsőíteni, ami a démonok, az ösztönök, a kényszerek, egyszóval a kiszolgáltatottságok fészke, s ugyanakkor a tiltott, démonizált, perverz örömöké is.
Én magam is úgy el vagyok telve szellemmel, ideákkal és gondolkodással, hogy már vágyom a szegénységre, vágyom arra, hogy egyedül maradjon a testem, hogy testem a földdel beszélgessen. Ne is beszélgessen, csak rá legyen utalva, rá legyen vonatkoztatva. Testem feküdjön le a földre és csak vele legyen.
Talán sokan vagyunk, akik vágyunk, sőt készülünk a szegénységre, a szavak hiányára. Mert miközben azon gondolkodtunk, hogy micsoda az ember, hogy mi a jóakarat, hogy mi a szolidaritás, hogy mi a nyelv, hogy mik az emberi jogok, hogy mi az emberi méltóság, hogy milyenek az anyagi erőforrásaink – miközben mindezeken gondolkodtunk, nem vettük észre, hogy a fejünkkel gondolkodtunk, s csak azt gondoltuk el, ami a fejünknek elgondolható. Nem gondolkodtunk a testünkkel. Pedig mindvégig a test szegénységéről akartunk beszélni, legalábbis úgy hittük, hogy a test a szegénység háza. Csak hogy ezt mindig már el is fogadtuk, még ha oly emberségesek, oly humánusak, oly jóindulatúak, oly segítőkészek is voltunk.
Ki ismeri a saját testét? Ismerjük a tükörképünket, és ismerjük a másik testén keresztül a sajátunkat. De a test sokkal közvetlenebbül én vagyok, mint bármilyen cogito ergo sum. Olyan közel, hogy a nyelv nem is érzékeli, sőt az érzékelés sem érzékeli, csak a külső reprezentációimat. De ez még nem a test, még nem a szegénység teste, ez még csak a gondolkodás, a szellem által látott test. A szegénység teste olyan primordiális evidenciája az „itt vagyok”-nak, amiről a nyelv és a tudat nem tud közvetlenül számot adni, hiszen a nyelv és a gondolkodás sohasem közvetlen, emiatt ez az „itt vagyok” mindig illúziónak, egy „sehol sincs”-nek bizonyul, vagy valamilyen virtualitásban oldódik fel.
Nem tudok beszélni tehát a szegénységről, mert nem tudok beszélni a testről. Dadogok: a szegénység a test és a föld, amihez képest minden rendezési terv, minden társadalmi javaslat, minden egzisztenciális tematizálás, minden morális viszonyulás és minden politikai akcióterv jó esetben nagyképűség, rossz esetben gyilkosság. A jóindulat nyelve is könnyen válik a probléma tagadásává, nivellálásává. Minden jóindulat és minden rosszindulat ellenére fönnmarad a szegénység fölöslege. A szegénység, a test szegénysége a szellem, a társadalom, az etika vad területe, amit nem lehet – én legalábbis nem tudok – érvényes beszédmóddal belakni, domesztikálni.
És mégis elindulok, el kell indulnom a szegénység teste felé, és azt kérdezem: hol vannak a szegénység testének szellemi tartalékai? Mi az a nem-beszéd, ami nem tagadja, nem felejti el a testet, amiből kihajt? Hol lehet a szegénységről bőségként, tartalékként beszélni? Túl a prédikációk és az egyházpolitikák minden átabota ostobaságán: a böjt, az aszkézis, az önkéntes önsanyargatás, a táplálék szabályos megvonása, a kinézis mint testgyakorlat szavaiban vélem fölfedezni azt az emlékezetet, amely tud a test és a szegénység egyfajta „kultúrájáról”, és amely beemeli a napi létezés ökonómiájába a szegénység gyakorlását. Persze a böjt órája a kísértés órája is egyben: a pusztaságban meg kell küzdeni a nagyravágyás, a bőség és a hatalom zavarának minden csattogó démonával, melyek éppen ott a legéhesebbek. Igen, a szellemekkel, és az olyan szellemi értékekkel is le kell számolni, mint például: haza, család, igazságosság, barátság, tisztelet, egyetértés, szolidaritás, jog stb. Ki dönti el, hogy az, aki mindezeken túljutott, az akkor szent avagy őrült? Vannak szentek, akik böjt utáni őrületükben templomokat rongáltak és ártatlan embereket bántalmaztak, anélkül, hogy tetteiket társadalmi lázadásként lehetne értelmezni.
Ki érezte már a testét olyannak, mint ami maga a kiüregesedett éhségdémon?
A szegénység teste irracionális, őrült. Nem véletlen, hogy a középkor szellemének kifáradása után, amelynek talán még volt kultúrája, volt valamilyen nyelve a szegénységre, a koraújkorban létrejönnek a nevelőintézetek, elmegyógyintézetek, büntető kórházak, a sok „bolondokháza” a lakott területeken kívül, az erdőkben, majd létrejön a pszichiátria és a szociológia is. Az őrültek, a szegények, a szentek: ők azok, akikre nem igaz az, amit Descartes állított: gondolkodom, tehát vagyok. Ők azok, akik testükkel, idegrendszerükkel cáfolták az ész, a szellem, a társadalom minden törvényszerűségét. Lehet ész nélkül is élni – az is élet, de még milyen. Aztán Marx, Darwin, Freud, Nietzsche után – akiket méltán tarthatunk a test filozófusainak is –, a krematóriumok, a gépek lázadása, a napjainkban visszatérő rabszolgaság intézménye, a klónozás, az ember- és szervkereskedelem, a mérhetetlen mennyiségű élőlénynek (nem csak embernek) okozott testi szenvedés után akkor most hol is tartunk a saját testi szegénységünkkel?
Ma már nem csak a testek születését, szenvedését, szabályozását vagy kizárását, elpusztulását ismerjük, hanem már ismerjük az emberi testek művi reprodukciójának technikáját is. Ismerjük a föld testének és az ember testének elpusztításához szükséges legkifinomultabb technikákat. Mindez a technikai tudás nem elég arra, hogy megszeressük a szegénység testét, azt, ami a legközelebb van hozzánk. Az ökológiai katasztrófák, a föld erőforrásainak kimerülése, az időjárási ciklusok kiszámíthatatlanná válása, na meg a cinkelt kártyákkal lejátszott gazdasági válságok idején kellene fölmérnünk, hogy a szegénység: test és föld; az, ami mi magunk vagyunk.
Nem tudok beszélni a szegénységről. Tessék barlanglakóvá válni újra, tessék nedves kérget reggelizni, tessék megerőszakoltatni, megveretni, megöletni magunkat, tessék lefeküdni a földre, a betonra, a hóra és mozdulatlanul feküdni ott legalább egy órát. Tessék megpróbálni érezni a szegénységet.
