Bejegyzések kategória bejegyzései

Lépni kell, át

1.

Messze mögöttem gyűrűzik a zene. Ezüstös füstkarikák zengik körül.
Hol is vagyok?
„Kipukkadt egy újabb világ.”
Z. elereszti a kezem. A híd opálos derengés a folyó tükrén. Hol a lény?
Z. nekiveselkedik. Rohan, eszébe villan a Hídavatás képe, rohan, megtorpan a szélén. Táncol. Táncol a fényekkel.
Z. zeniten ülő hangjának langymelege, „Blaha Lujza tér”. Nikotintól ázott szavak. Csók marad nyomukban. Nedves, vörös folt.

Nézem az asztalok népét. Megint mások. Szépek, rókaképűek, szemük kocsányon lóg, megveszekedett tekintetek, idomítható tekintetek. Közönséges, megsárgult képek. Csak őt keresem. Asztallaptól plafonig, plafontól magamig. Váltják egymást a népek. Az asztalok népe. A biciklik és a marihuána népe. Engem senki se vált.
A karfa szellem nagyapó súlytalansága alatt süpped meg. Cigarettát rág, ködszín cigarettát. A túlvilágon talán nincs tűz.
– Halott embert – bólintok rosszallóan.
Elhessegetem nagyapát. A szemem sarkából úgy látni, a lámpa mögé bújt. Még hallom a huhogását. Élvezi, hogy halott.
Tejfölszőke kislány szuszog a szemközti kanapék préselésében. Nem szorul be. Tolja őket, szét! Erős, szívós lány. Odébb tolja a robosztus marhabőr-akadályt, ganésai segítséggel: „Gyere kicsim, megyünk”, hallom apját. „Nyinyinyinyinyinyenyenye”, válaszolja a pedáns lányka, és kötelességtudóan követi.
Ha még beszélnék gyereknyelven, biztosabban tudnám, mit jelent a nyinyerészése. Így csak sejthetem. „Igenis, légiós elöljáró!”, vagy „Pukkadj meg, de azért jövök, apafej!” Az utolsó ember a Földön, aki beszélte még ezt a nyelvet, rég kihalt. Belőlem. Z. elvitte magával. Nagyapa falaz neki.
 

„Micsoda pakli!”
„Kézzel festett, nagyapámtól kaptam még.”
Vertük a blattot. Láncdohány. M. a negyedik körben esett ki. Gatyáját vesztetten.
Kutyák csaholtak. Futottunk a tanyán keresztül, tábortűz képe rémlik. Szitáló jégesőben. M. az ingemet csavarta-tépte.
„Hová tetted az eszed? Hová?!”
Rongy-kalászok közé préselődtünk. Langyos homlokáról patakzott valami. „Rohadtul ne viccelj, M., rohadtul ne viccelj!”
Dőltünk a röhögéstől. Két szivar között piramisban nyakaltuk a feleseket. Z. Éváját esőköpennyel takargatva talált ránk. Aztán sátrat képzett az esőköpenyből hármasunk fölé.  „Gatyátlanodtam, szintén.”
Rózsavörös karja:  futónövény-kosztüm mellein.
 

A gyerek eltűnt a kijáratnál, apja nyomában.
– Tizenkét képkocka, percenként – súgja nagyapa hangja.
– Annyi az életem. Foghíjas emlékpróbálkozások.
Nevetnem kell. Nem tudok.
Ölelkező pár két óránál. „Menjetek szobára.” Valami rág, valami düh. Egyre megy. Rossz a hely, rossz az idő.
A gyomromban pokol nyílik. A pokol nagyon mély, talán végtelen, és nekem tériszonyom van. Húz-szippant magamba, zuhannék, fortyogok, émelygek.
Intek a pincérnek, és otthagyok egy kétujjas V-ét a távolságnak. Iszkolásában kilátszik felemás zoknija. Nevetnem kell. Nevetnem.
Mire felocsúdok, már el is kotródott. Kezében szent-jogar a kávéscsészém. Varázsolt a helyébe újat, egy szál zöldellő cigarettával. Akár a tavasz. Ránézek, kérdőjel tátong a fejem felett. A messzeségből még visszaint, Kossuthos elszántsággal néz a szemem közé, mielőtt elmosolyodna, és a hozzám húszlépésnyire árválkodó asztalra mutatna.
Ajándék.
Pislogok az árva asztal árva, fehér hajú, hátulgombolós tündérére. Mégis mit kezdjek vele? Egyedül a pácban?
Nagyapa a távolban huhog, krákog. Megütögetem recsegő fülemet. Az ember menekülőállat. Lohol Amszterdamig, mi végre? „Remélem ez legalább nem francia.”
Kedvesnek tűnik, különben. Tíz lépésről már egészen megjön a kedvem, fű ide vagy oda. Öt lépésnél már valómban izzok. Ez veszedelem.
 

Ülünk a kandalló előtt, giccses, szecessziós, rozsdavörös huzatú ülőgarnitúra-szetten.  L . az aranyozott giccskarfára hajtja fejét. Frakkja rendetlen deltába gyűrődik mellkasa felett.
Ópiumfüst. M. ziláltan felnevet. Kezében csontfaragott pipafej – koponya, esetleg beesett férfiarc, akárcsak M-mé, aki csíkos ingben, mellényben feszít.
Z. rakott szoknyában lebeg be a képbe. Rövid kezeiben egy-egy kék-arany csésze. Angolosan huppan mellém. Puha vállát hozzám dörgöli.

 

Kiűzetés

Gelléri Andor Endre Ház a telepen című elbeszélése Vincze Ferenc jegyzetével.

 

A nevére még emlékezett. Pettersen István. Nagyon régen így hívta őt a tanító úr, mikor a szürkefedeles elemista bizonyítványát a kezébe adta. Az előljáróságon mikor kiváltotta a munkakönyvét, megjelent egy kékzubbonyos, ellenzős sapkás altiszt és szigorúan belebámult a munkáskülsejűek csoportjába. Aztán elkurjantotta magát: – Pettersen István. Ez is ő volt. Látta magát sváb legények között, akiknek kerek fekete kalapja mellett a tavaszi virágok úgy sápadoztak, mintha ők is ittak volna a legények pálinkájából. Távolabb a sorozásra indulóktól egy-egy lány, vagy anya álldogált kipirultan, izgatottan. Aztán benyomultak valamennyien a nagy terembe, ahol hosszú asztaloknál urak ültek s az asztal előtt, szájában kialudt szivarral az ezredorvos járkált hátratett kezekkel. S a meztelen legények sora megindult a mérce felé, majd onnan kibukkanva az ezredorvos elé került. Akkor is Pettersen István volt, alkalmas közlegény, aki géppuskás szakaszhoz került és Montenegróba vezényelték.

– Nézze, Pettersen – mondták aztán neki pár évvel ezelőtt valamelyik lakatosműhelyben, – mit csináljak magával, ha nincs munkám?

Pedig akkoriban már az egyik lányos házban is mondogatták; hogy Pettersen István így és úgy, majd az Ellával…

De most amint a szétszórt, s apró házacskák között osont, ő másminő nevet adott magának: – Kutya.

Volt is benne valami kóbor eb, amint szedte a lábát s görbe háttal átbámult ezen az ablakon, majd oldalt lappangott és elnézte, hogyan vacsoráznak odabent.

Az ég borult volt. Alig mozgó szél járt az uccákon; lent alig csípett a hidege, de odafent a hegyekben már jeges lehetett az érintése. Eddig, fönt, akármelyik füves helyen elaludt; s mintha éjjel még jobbízűek lettek volna a lopott gyümölcsök, mint nappal. Tavasszal és nyáron kecskék legeltek a hegyoldalakban: mekegve közeledett feléjük, hasoncsúszva és megfejte őket. Voltak a hegyi házaknak kósza tyúkjaik, akik lopva kiszöktek és tojásfészket akartak rakni a széna között vagy a bokorban. Kifosztotta ezeket a fészkeket és néha olyan jól élt, hogy virágokat szedett, meg lepkét kergetett.

De most a fű hegyes lett és szúrós az ősztől. S a föld alatt mintha láthatatlanul folyó áramlott volna: nedvessé vált minden rög.

Le kellett húzódnia a városba.

Nagy fekete, üres telektömb ásított itten uccákon át.

Modern

Úgy összement a házad,

Bele férsz még,

Istenem?

Vagy Téged is

Kiszorít a sok

Ruha?

Hogy bírod a parfümök

Illatát, Uram?

Nem tudom, hogy laksz-e

Még házadban,

De én, nem ott kereslek.

Nem zörgetek az ajtódon,

Hogy megnyittassék.

Felhívlak,

Küldök ímélt Neked,

Mindenható,

 mindig-onlájn

Isten.

 


Cosimo – A templom egerének Húsvétja (Első fejezet)

Egy Firenze melletti kis faluban, Topolinóban nagy a készülődés. A kis Cosimo alig várja már a Húsvétot. Ilyenkor mindig kicsinosítja a lakását, meg saját magát is. Ez a Húsvét sem más. Már az utcákon és lakásaikban sürögnek-forognak az emberek. A templom előtti főtéren, rengeteg virágárus között nyüzsögnek az asszonyok, rohangálnak a gyerekek. Mindenki színes virágdíszekkel szépíti otthonát, hiszen szeretnék a húsvétot illően köszönteni.

Már a templomot is elkezdték feldíszíteni, és a kis Cosimo is elcsent egy-két szirmot és kisebb virágfejet. Kitakarította kis vackát, majd megtisztogatta bajszocskáját és útnak indult. Mikor mindenki készülődik, siet valahová, könnyebb elcsenni egy kis élelmet, főként sajtot. A húsvéthoz hasonló nagy ünnepeken más finomságokat is rejtenek az emberek kamrái. Ám Cosimónak nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen a pap macskája veszélyes ellenség. Eddig azonban mindig túljárt a macska eszén.

Mikor még szüleivel élt itt a templomban, apja, Luigi ment el a pap macskáját kijátszva élelemért, és valóságos kitüntetés volt, ha valaki vele mehetett a dicső küldetésre. Míg apja és a szerencsés kiválasztott megszerezte az élelmet, anyja, Isabella és a többi kis testvér feldíszítették a lakást. De most nem ér rá Cosimo a nosztalgiázásra, sietnie kell, ha a misére és a körmenetre vissza akar érni. Nagyon szerette hallgatni a Stabat Matert éneklő embereket. Ráér még este is tollakból és rongydarabokból készített puha ágyacskáján visszagondolni gyerekkorára; a testvéreivel való játszadozásokra, az édesanyja által otthonossá varázsolt kis vackukra, a trükkökre, melyeket apja mutatott neki.

Így tehát, mivel az idő sürgette, gyorsan beosont a környező házakba, és ünnepi lakomát gyűjtött: sajtot, sonkát, tojást. Nagyon óvatos volt, nem akarta, hogy bárki is meglássa. Egy pillanatra meg is ijedt, mikor egy vidám kislány visszaszaladt a lakásba a bennhagyott rongybabájáért. De hál’ istennek a gyermekek nem úgy reagálnak, mint a felnőttek. Számukra egy egér nem kártevő és nem is ijesztő. A lányka egész aranyosnak találta, talán még meg is simogatta volna. Mikor azonban Cosimo elbújt és az édesanya is kiáltott a gyermekért, hogy igyekezzen, békén hagyta az egeret. Cosimo kapva kapott az alkalmon, kis batyujába berakott egy-két falatot és elindult.

Útközben találkozott jó barátjával, Bobbal, a foxterrierrel. Bob egy angol nemes úr vadászkutyája volt, aki idemenekült Itáliába a hideg, nedves angol időjárás elől. Szegénynek nehezen ment a beilleszkedés, hiszen egészen más volt a temperamentuma, mint az ittenieké. A foxterrierek általában véve eleven, élénk kutyák, de Bob emellett nagyon jó nevelést is kapott. Mindenkivel udvarias volt, az idegenekkel pedig kimért. Ezzel szemben az olasz ebek, mint gazdáik is, borzasztó közvetlenek. Nem értették Bob tartózkodását, azt gondolták, fennhordja az orrát. Mikor egyszer elkeseredett, találkozott a jólelkű Cosimóval, és elmesélte neki szomorú helyzetét, melybe igazán nem akart kerülni, és amelyből sehogyan sem tudott kikeveredni. Cosimo megértette őt, és barátságot kötöttek, mely az idő során egyre mélyebbé vált; igazi cimborák lettek. Könnyebben beilleszkedett a kutya most már, hogy volt kire támaszkodnia, és Cosimótól bármikor tanácsot kérhetett.

– Helló, Cosimo! – üdvözölte Bob az egeret.

– Hogy vagy, Bob?

– Szeretem a húsvétot, ilyenkor a gazdám mindig leejt egy pár finom falatot. De ezek a díszek nagyon zavarnak, a sok illatos virág összekeveri a szagokat, folyton csavarja az orrom a tüsszögés.

– Szegény Bob, én szeretem mindezt, magam is vittem a vackomba egy kis virágot.

– Erről jut eszembe Cosimo, találtál magadnak új helyet? – kérdezte a kutya nagy együttérzéssel.

– Miért kéne elköltöznöm? – Szegény Cosimo semmit sem tud. Bob talán már sajnálja is, hogy elszólta magát, igazán nem akarta elrontani Cosimo ünnepi hangulatát, ráért volna később is figyelmeztetni. De hát nem tudhatta, hogy Cosimo fülébe semmi sem jutott el a szóbeszédből.

– Azt rebesgetik, hogy fel akarják újítani a templomot, ráadásul a pap haragszik Lorenzóra, a macskára, amiért képtelen megfogni az egereket. Gyakran hallom, mikor elmegyek az udvar mellett, ahogy Demetrio atya leszidja: „A teremburáját Lorenzo, hát ma sem fogtál egeret? Hiába az a sok ugrabugra, mindig túljárnak az eszeden?”

Leánybúcsú (37/9) – Szerelem

Megjelent a Felügyelő könyve. A könyv, a kriminológiai összefoglaló, amelyről az első találkozásunkkor beszélt nekem. Adott egy példányt, amelybe ajánlást is írt: Mariannak, szeretettel és nagyrabecsüléssel, Báthory Ervin. Olyan nagy becsben tartottam ezt a kötetet, amelyhez képest Bernáth Antal könyveinek kultusza igazán jelentéktelennek minősült. Pedig valójában nem szerettem ezt a könyvet. Nem, nem ez a jó szó. Inkább: idegen volt nekem ez a könyv. Idegen, és mégis… minden, minden sora visszaigazolta számomra azt, amit a Felügyelőről az első pillanattól kezdve gondoltam. És éppen emiatt mögéláttam jólformált sorainak, mögéláttam szenvedélyes, sokszor körülményes gondolatmenetének, s annak ellenére, hogy sohasem tartottam túlságosan egyértelmű, közvetlen összefüggésnek az ember személyes világának és pályaválasztásának kapcsolatát, sőt kifejezetten durva és közönséges dolognak tartottam ennek firtatását, világosan éreztem, hogy számára ez az egész kriminológia – ürügy. Olyan terület, amelyben megélhet bizonyos élményeket, bizonyos tartalmakat, s jóllehet ez korántsem von le szakmai értékéből, mégis kiáltóan látszik a személyes vonatkozás. Hőskomplexus? Kíméletlen, néhol szinte émelyítő ingerkeresés? Nem. Nem így. Sohasem kételkedtem a Felügyelő munkájának hitelességében, de éreztem azt a másik világot, az ő világát, amit ezzel rejt el, s amibe én mindenáron betekintést akartam nyerni. Ezért volt idegen nekem ez a könyv, ezért keltett bennem ellenszenvet, bár nem tudtam elválni tőle, magamnál hordtam mindig: bizonyította, majdhogynem dokumentálta számomra ezt a világot, ugyanakkor azonban kijjebb tolta megismerhetőségének határait, s tovább fokozta vágyamat, hogy teljes bizonyosságot találjak mögöttes tartalmának valóságáról. Nyugalomról szó sem lehetett. Előttem volt a bizonyíték, és előttem volt az akadály. Ittam ennek a könyvnek a betűit, mértéktelenül merültem alá a Felügyelő szellemébe, és olyan zaklatott voltam, mint még soha. Olvastam, olvastam, olvastam, aztán egyszerre csak fölnéztem, és hangosan a következőket mondtam. Ebbe a férfiba bele fogok szeretni. De szólhat-e ez az érzés másról, mint az ő erejéről és az én vágyamról? Milyen szerencsétlen találkozás. Lehet-e ebből szerelem? Valami tiszta? Vagy már most romlott és hazug az egész? Mert én nem áhítom sem az ő démonait, sem a magaméit. Nem tudom, kívánom-e igazán ezt a veszélyt. Pedig minden jel arra mutat, hogy igen. Mert, igen, elszánt vagyok és kegyetlen, olyan vagyok, mint ő, és ha rá gondolok, mindig érzem a minden megfontolást nélkülöző őrület közelségét. És ez az őrület olyan ígérettel lép föl, amit nem tudok elveszteni. Hiába fáj. Én nem tudok elgyengülni. Belepusztulok, ha nem bonthatom meg a magányát. Ebben az érzésben nincsen irgalom.

Egyszóval megérintett valami, amit végzetnek szokás nevezni. Tébolyult voltam aznap este. Mászkáltam össze-vissza. Végül elmentem a Kamillába. Ittam egy sört. Még egy cigaretta – gondoltam –, és hazamegyek. Egyszer majd kikezeltetem ezt a jó kis Kékszakáll-komplexusomat, döntöttem el. De nem most. Fölnéztem, mintha kilökném a jövőmbe e majdani terápiát, és az ajtóban ott állt a Felügyelő.

Az ajtóban ott állt a Felügyelő. Azt hittem, rosszul látok. Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha látomásom van. Ilyen állapotban. De nem. Ő volt. Nem lehet igaz – gondoltam –, és igaz volt. Ez most a Gondviselés, a keserves mindenségit neki, vagy valami más? Ennek most így kellett lennie vagy lehetett volna másképpen is? Most azért van itt, mert ide vonzotta az, amit érzek? Azért, mert szükségképpen összeránt a végzet? Reménység! mely hitegettél, nemcsak a szerelem ígéretével, hanem azzal is, hogy érzéseinknek van helye a létezésben, ez volt a legszebb csalásod. Sohasem gyűlöltelek érte, magamat gyűlöltem, amiért hittem neked, és a magam kicsiny üdvtörténetébe vezettem a vegytintával írott soraidat. Pedig te ismeretlen nyelven írtál. Odavezetted, odavonzottad hozzám, akit szerettem, és én mélységesen megrendültem, mert gondviselésnek véltelek, mely egyértelműen hozzám szólsz és engem tartasz azon az úton, melyet magam választottam, de a jóváhagyásoddal. Tudom már, hogy csak kényszerítettelek rá, hogy megcsalj, én küldtelek magamhoz ezzel az ördögi tervvel. Reménység, mely éltetőm voltál, s az vagy még ma is, ez volt a legszebb csalásod. De nem az utolsó.

Varázsütésre kezdtem el remegni, mint mindig, ha megláttam. És varázsütésre öltöttem föl magamra, ösztönösen, minden szándékosság nélkül, számomra is mindig meglepő tökéletességgel a legsikerültebb szerepemet: a tehetséges, öntudatos, kissé bolond pszichológusnő álarcát. Fölálltam, odaléptem, kezet fogtunk. Nagyon jó illata van, hatódtam meg, biztosan randevúra készül. Remélem, nem itt lesz.

– Hogy van? – kérdezte.

Megbénított a közelsége, mint mindig. Hogyan tudtam mégis mindig ilyen összeszedett, majdhogynem szellemes lenni? Hogyan?

– Köszönöm. Egészséges vagyok, életerős és boldogtalan.

– És bővebben?

– Sokat dolgoztam, és megszomjaztam.

– Én is. Van társasága?

– Nincs. Leülhet.

Leült, rendelt, beszélgetni kezdtünk. Észrevettem, hogy ivott már. Féloldalasan ültünk, ha nem néztem rá, a dekoltázsomat bámulta. Milyen védtelen – gondoltam magamban.

– Bocsánat, igyekszem jobb társaság lenni – mondtam, néhány perces csönd után, mikor a jelentéktelen témákból kifogytunk. Fölélénkült.

– Nem. Olyan legyen, amilyen.

Ha tudná, hogy lehetetlent kér! Ha tudná…

 

„Életünk egy gömbhurok a nem euklideszi térben”

Kint és bent, izoláció és a másik általi meghatározottság közti folytonos játékról beszél − többek között − Bajnai Nóra költő és Bodor Lilla festőművész kötete. A vékony könyvecske nem pusztán terjedelmével csábít újraolvasásra, újranézésre: hol a szövegekre, hol a képekre fordítjuk inkább figyelmünket, mígnem sikerül kitapintanunk e két autonóm művészi világ lehetséges közös vonásait. Vers és festmény nem támogatja, inkább értelmezi egymást: vastagon felkent ecsetvonások adnak tapinthatóbb textúrát a költői képeknek, amelyek viszont váratlanul megmozdulhatnak, s egy-egy festmény mellé szegődve új értelmezéseknek nyithatnak utat.

 

Az alkotók nem legfrissebb munkáikat bocsátották közre − két vers már szerepel Bajnai korábbi, tágabb élménykörből merítő kötetében −, a művek egymásra felelgetéséből tematikusan szerveződő koncepció bontakozik ki. Fellapozva és végigpörgetve a könyvet, első benyomásainkat a körformák adják. Anyagszerű felületek, komplementer színek játéka, és csupa ív, csupa görbülő tér − Bodor Lilla képei megnyugtatják tekintetünket, amint például a kötet címadó, első verse mellett ragyogó esőáztatta-napsütötte háztető. Azonban minél többször siklik végig pillantásunk ablakok, falak, oszlopok és nőalakok kecses vonalain, annál kevésbé érezzük derűs hangulatúnak a képeket.

 

Légüres, moccanatlan csend árad emberekből és tárgyakból. A képek hősei nem domború tükörfelületről néznek vissza ránk (vagy éppen fordítják el tőlünk néhány vonással jelzett arcukat): mi pillantunk be ricsajtalan buborékvilágukba. A tükröződés érzete illúzió (arra figyelmeztetve, hogy a művészet nem a valóság leképezése, de még csak a „görbe tükröt tartás”-ban sem merül ki). Furcsán törik és kettőződik meg a szoba sarka a Narancsok című kép terében, úgy, ahogy egyetlen halszemoptika sem mutathatná meg, a Kariatida nőalakja pedig valahol a mennyezet és a láthatatlan padló között lebeg. Testének íve a hosszúkás üvegablakok vonalait követi, bár ő maga nem torzulásban látszik, elbizonytalanítva a nézőt: a kép választott olyan szemszöget, melyből nézve test és tárgyak egymásra rímelnek, vagy maga az ábrázolt valóság csavarodik önmagába, akárhonnan nézzük is? Ebben a világban az élő alkalmazkodik, görbül hozzá a holt anyaghoz: mozgó és mozdulatlan emberi test egyként indul meg az ornamentummá válás útján.

 

A versek beszélője ugyancsak buborékvilágból szólal meg: az én burkából, de − a szerző első kötetének dominánsan egocentrikus látószögéből kimozdulva − kísérletet tesz a mi, a te és az én, a férfi és a nő közös zárványának megrajzolására is. Ám e kísérlet eleve kudarcra van ítélve: az izolációból való kitörés sikertelenségét, a két szubjektum közti áthidalhatatlan törést regisztrálja Bajnai lírája. A versek nem azt beszélik el, hogyan folytatódik két ember útja a szakítást követően: a szakítás nem egyetlen, talán még visszavonható pillanat, hanem létállapot. Sokszor abban sem lehetünk biztosak, a kapcsolat védőburkából szólal-e meg a lírai én, vagy már kívül rekedt azon − köztes sávon, senkiföldjén barangol, „…valahol a fal és önmagam közt…” (Hátúszó forduló). A fal, melynél hátunkon lebegve, tapogatózva nekirugaszkodunk és tovalendülünk, egyúttal az a fal is, amely elválaszt a másiktól, amely mögött ki tudja, miféle rejtett kincseket találhattunk volna.

 

Két ember szerelmi viszonya véget érhet, ám a köztük levő kapcsolat lezárhatatlan, éppen mert a paradicsomi egység soha nem is valósulhatott meg, legföljebb közeledések kísérletei. A vágyott összeolvadás tökéletlen mása fojtogató sziámi iker-lét: a szerelem megálmodott végtelenségéből az abszolútum csonkolt romja, félvégtelen marad.

 

Bodor figurái is magányra ítéltettek. Egy térben léteznek ugyan, de mint a borostyánba kövült rovarok: mozdulataik, pillantásuk s a közéjük ékelődött távolság gömbvilágukba dermedt. Egymással éppúgy nem lépnek kapcsolatba, mint az őket körülvevő tárgyakkal: narancsokkal, bőrönddel, távirányítóval, üveggolyókkal. A Különös látogatás című kép jobb oldali figurája a másik felé halad, mégis állni látszanak mindketten. Karjaikat távolságtartón kulcsolják össze hátuk mögött, egyetlen gesztussal sem utalva arra, hogy észlelik a másik jelenlétét. Az érkező léptének lendülete megtorpan a levegőben, ahogy az Esti film hezitálni látszó nőalakja sem nyújtja ki kezét a tárgyak egyikéért. Versek és képek hősei örökké várakoznak: kedvező fordulatra, megfelelően időzített továbblépésre, délibábok valóra válására − arra, hogy a másik közelebb lépjen. Ha másképp nem, hát (hiába várt) sms-ek szavain keresztül.

 

Némi szigorral a kötet hiányosságának nevezhetném, hogy nem kap kellő hangsúlyt a képek mérete. Bodor festményei nem monumentális művek, a tondók átmérői és a négyszögletes képek oldalai nem haladják meg az 1 métert, arra hívva fel a befogadót, hogy lépjen egészen közel hozzájuk. Sajátos kategóriát alkotnak az „apró képek”: 20×20 (pl. Eső tisztít, Estike) vagy akár 9×9 centiméteres festményecskék (Miss Naiva, MY sun). Mivel ez utóbbi kettőt hangsúlyozottan miniatűrként, tenyérbe simuló marokképként mutatja be a kötet (aminek a velük párba állított versek szempontjából is jelentősége van), óhatatlanul kivételeknek tűnnek, holott a kis méret éppen Bodor műveinek lényegéről mondhat sokat. Jó példa erre egy a kötetben nem szereplő, 15×15 centis mű, amely a Távolság címet viseli. A képen látható nő mintha óvón tartana valamit a tenyerében, valójában tétova mozdulattal nyúl a levegőben buborékként lebegő üveggolyó felé, melyet talán sosem fog elérni: végtelen távolság egy apró kép, egy apró zárványvilág szűk keretei közt.

 

A képméretek figyelmen kívül hagyásával tehát a kompozíció teljességéből is vesztünk. Az Árnyékaid című vers picinyke, akárcsak a mellette látható Estike, mégis a másik szorongató távolságának és vágyott magunkba olvasztásának, abszolút közelségének dialektikáját sűríti magába. Ugyanily apró a Házasság című vers: egyetlen mondata egy alma gömbformáját kanyarítja elénk − ebben az almában azonban elfér egy emberi kapcsolat, minden elvesztésre ítélt illúziójával együtt. A vers melletti tondón karoktól-lábaktól megfosztott, tehetetlen nőalakok lebegnek üveggolyók között egy olyan térben, mely már a valós terekre hasonlítás látszatával sem játszik el.

 

Az alkotók közös vonása, hogy műveik anélkül karakteresek, csakis rájuk jellemzőek, hogy modorosak lennének. Nagy érdemük, hogy már első pillantásra, olvasásra találunk bennük valami megragadhatót, érthetőt vagy átérezhetőt: nem kérkednek elvontságukkal, nem hirdetik, hogy korunk műalkotásainak az instant posztmodernitás vegykonyháján kellene születniük. A néző-olvasó azonnal bevonódik a művek világába. A képek és versek személyesek, hangulatunkra, nehezen kifejezhető érzéseinkre-érzeteinkre hatnak, de sosem személyeskedőek. Fiatal költők gyakran kínos közvetlenséggel dugják orrunk alá szerelmi csalódásuk, egzisztenciális szorongásaik dekadens pózokba merevedő, irodalomelmélettel nyakon öntött krónikáját; Bajnai versei kikerülik az ifjúság maníros, kötelező posztmodern iróniával kevert önpátoszát, és mernek nőiesen, érzelmesen, de nem hamis érzelgősséggel szólni.

 

A buborékok elpukkanhatnak, az üveggolyók ripityára törhetnek − de szorongató magunkba zártságunk, sérülékenységünk mellett mindig megmarad az individuum megismételhetetlenségének vigasza. „…én tűsarok, s te macskakő. / Ez voltam, és ez leszek.” − szögezi le önérzetesen a lírai én, a másiktól való különbözését, távolságát ezúttal nem hiányként, de erényként, önmaga vállalásaként fogva fel. A gyöngeség, törékenység megmutatása pedig bátorságot jelent, művészként és magánemberként egyaránt. Így válhat világossá, miért éppen e vers címét választották az alkotók a kötet alcíméül…

 

Bajnai Nóra − Bodor Lilla: Félvégtelen − Én tűsarok, te macskakő. Scolar Kiadó, Bp., 2011.