Bejegyzések kategória bejegyzései

Ajándék

Éjjel, vagy nappal van, nem tudom, épphogy kilátok  a pokróc alól, nézem a homályos ajtót, az összes redőny leengedve, félek… főleg itt a hűvös csempéken, az üres fürdőszobában, egy alak járkál le-föl, egy ismeretlen recsegteti a felázott padlót, barátkoznom kéne vele, hogy barátok lehessünk, ne ellenségek…

Majd egy gyermeket hoz magával, kézen fogva nevetgélnek, nem látom az arcukat, egy falovat húznak maguk után, „ajándék az életnek”. Egy ártatlan lelket tesz vidámmá, valaki végre játszhat boldogan anélkül, hogy álmodnia kéne… de Ő átveri, és kihasználja, a hálóban vannak, a kilincs csuklik egyet, a faló már nem billeg oda-vissza, késfenés hallatszik, aztán csönd, mintha kifacsarták volna körülöttem a levegőt. Fekszem mozdulatlanul, a zárt ajtó mögött fuldoklás hallatszik, gyötrelem, kattog valakinek a gégéje, kattog az álkapocs, (tudom drágám, ez az átkozott fájdalom, tudom mit érzek, mit álmodom). Bugyborékol a háló, még mindig elfojtott a fuldoklás, de szünet, megpihenés, aztán újra gargalizál az, aki szenved, aki köpköd a reménytelenségben.

Belépek én is a szobába, hiszen idehívtak, kihűl a testem, súrlódnak a porcikáim, állok a megkínzott előtt, arca lenyúzva, babérlevekkel feldíszítve. „Ajándék a halálnak”, rámutat az élettelen állatra, nekem is annak kéne lennem. Eladom magamat, megsimogatom a csípős testet, a nyirkos rostokat, ringatni kezdem a véres falovat. Hát igen, eladom magamat, barátkozom az élettel, kivel még nem tudtam szeretkezni a megnyúzott előtt, nyalom minden sótlan hajlatát, mielőtt engem vinne el, de végül megölöm, széttöröm apró szilánkokra a testét, mert engem törne szét egy megalázott előtt… Nyugodtan álldogál a faló a játszótársa mellett. Boldogan megpihenek, altatom magam, és most azt kívánom, bárcsak én is ajándéka lehetnék annak a „valaminek”, vagy legalább egy tárgy, mit elringatnának minden este…

 

 

(Illusztráció: sb)

Nefelejcs Hotel

Léptek zaja törte meg a csöndet. Két pár láb, az egyik nehézkes, csoszog, a másik hegyes cipősarkak ideges kopogása. Az alakok a sűrű ködben csak lassan haladnak az egyetlen fényforrás – egy hotel neonvilágítása felé. A sötétben két felirat világít, az egyiken az áll, hogy Zimmer Frei, a másikon pedig, kicsit megkopva, az establishment neve – Nefelejcs Hotel. Fénykorában talán három csillag is díszeleghetett a név mellett (vagy csupán az akkori tulajdonos tett fel reménykedve több csillagot a felirat mellé?), de azóta egyet leszámítva kifakult az összes.

A páros, miután végre elérte a hotelt, először az ajtón szeretett volna bemenni, de miután az nem sikerült, a férfi keresett egy csöngőt, amit jó hosszan lehetett nyomni, amíg valaki meg nem jelenik. Azon az éjszakán ez különösen hosszú időnek tűnt.

Amíg a férfi a kinti nyirkos hidegben kitartóan nyomta a csöngőt, a hotel meleg, poros belsejében a portás felnyitotta egyik, majd másik szemét és fejét elfordítva, a csipáján keresztül a vekkerje világító számlapja után kutatott a sötétben. Miután megállapította, hogy istentelenül késő van, morogva magára húzta a kabátját és a lehető leglassabban elindult a bejárati ajtó felé.

Mivel nem szerette volna elsietni a dolgokat, az ajtóhoz vezető úton még egy kicsit elidőzött a sötétben derengő Mária előtt. A napelemes üvegszobor jelenlétével lecsillapítja a kedélyeket és békét hoz a házra, állt a brosúrában. A portás ennek semmiképpen sem szeretett volna ellentmondani, mégiscsak vallásos ember. Röviden a szájához emelte a nyakában csüngő aranykeresztet és némi gondolkodás után folytatta az útját a bejárati ajtó felé, ahol a csöngő továbbra is engedelmesen adott hangot a látogatók türelmetlenségének.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a portás felkapcsolta a villanyt, hogy lássa, kik azok, akik csöngetnek.

A folyosó fénye megvilágította a két látogatót. Az alacsony, köpcös férfi mellett egy divatos ruhákba öltözött nő állt. A férfi szó nélkül belépett az ajtón, a nő pedig követte a hotel belsejébe. Először úgy tűnt, hogy egyikük se vette észre a portást, amíg az üres recepció nem engedett arra következtetni, hogy valahol másutt kell keresni az illetékes személyt.

A portás, amilyen lassan csak tudott, becsoszogott a recepciós pult mögé. Lepedékes fogai közül csak egy morgásszerű mibensegíthetek-et sikerült kifacsarni. A férfit ez azonban nem izgatta különösebben, mert bár későn értek ide, de mégiscsak foglalása van, már régi vendégek, szeretné elfoglalni a szobát.

Alig húszpercnyi adminisztrációt és kulcskeresést követően, elindultak az emeletre, ahol az elnöki lakosztály leledzett, ami nevéhez méltán, kellő körültekintéssel volt berendezve. A lakosztály közepén hatalmas ágy terült szét, mellette kétoldalt elegáns, csipkés kis terítővel díszített komódok. A falakat enyhén megsárgult tapéta és két gobelin ékesítette, az egyiken nagy szemű kiskutya, a másikon vadregényes táj. Persze minibár és tévékészülék sem hiányozhatott a szobából, előbbi egy csöndesen doromboló, dohos hűtő, utóbbi egy enyhén poros, méretes LCD TV.

A férfi lesegítette a nőről a bundát és maga is elkezdett volna vetkőzni, de a portást észrevéve, benyúlt a zsebébe és előhúzott egy kisebb köteg pénzt. Kettesben szeretné tölteni az estét a feleségével, reggelig semmi esetre se zavarják. A portás készségesen elfogadta a pénzt és a szobából kihátrálva becsukta maga mögött az ajtót.

A portás még a szobájába sem ért vissza (pedig ezúttal sietett), a lakosztályból máris felcsendültek az ilyenkor szokásos zajok – tompa hangok, bizonyára felborították a komódot, vagy mintha valamit többször leejtettek volna a földre, az ágy nyikorgása és elfojtott sírás.

Reggel volt már, mire a lakosztályból érkező hangok elcsendesedtek, a portás pedig kipihenten köszöntötte az új napot. Fütyörészve elkészítette a kontinentális reggelit, kitette a Mária szobrot a napra, majd kiült a hátsó kertbe elszívni a jól megérdemelt reggeli cigarettáját.

 

 

(Illusztráció: Margaret Glew)

Tükörképek – gondolatok Acsai Roland Szívhajítók című regényéről

Ahogy a japán irodalom és kultúra a XIX–XX. század fordulójától kezdve egyre szélesebb körben vált ismertté a nyugati olvasók számára, úgy egyre többen merítettek annak motívumkincséből és gondolatvilágából. Elég csak a haikuköltészetre gondolni, amely mára a világ egyik legnépszerűbb versformájává nőtte ki magát, időközben pedig a másik legjelentősebb japán versforma, a tanka is meghonosodott a nyugati irodalomban, így nálunk is. A prózai alkotások tekintetében azonban Magyarországon talán Krasznahorkai László Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó (Magvető Könyvkiadó, 2003) című regénye az első jelentős japán témára épülő mű. A keleti filozófia, mégpedig mindenekelőtt a szamurájerkölcs és a Hagakure szellemisége meghatározó motívumként jelenik meg azonban Acsai Roland műveiben: költészetében, nemrég megjelent Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje (könyv alakban: Főnix Könyvműhely, 2016) című verses regényében (versaniméjében) és legújabb kisregényében, a Szívhajítókban.
Egy nyugati világnézethez szokott olvasó számára első olvasásra különös, talán szokatlan a Szívhajítók világa. Minden fejezetben egy szamuráj szerepel, aki később nindzsaként jelenik meg, illetve egy lány, akivel a szamuráj egyszer fehér lepke, máskor egy ellenséges nindzsaklán tagjának képében találkozik. Ahogyan azonban maga a szerző is világossá teszi a bevezető részben: egyetlen férfiról és egyetlen nőről van szó, akik Sokszor születettek újjá, sok életet leéltek, sok alakban (7.), ez a sokszori újjászületés pedig az emberiség születésétől jelen korunkon keresztül a jövőbe vezet, joggal érezhetjük tehát, hogy Acsai regényének világa korántsem olyan szokatlan, távoli világot idéz fel. Aki jól ismeri a buddhista lélekvándorlás gondolatkörét és az ahhoz kapcsolódó hitvilágot, annak bizonyára a pár többszörös újjászületésének folyamata sem okoz meglepetést. Az élőlények a folytonos újjászületés során nem feltétlenül emberként születnek újjá, a lány második fejezetbeli lepke képében való újjászületése is ezzel magyarázható. Jelentős motívumok ezen kívül az álmok, amelyek gyakran az illető előző vagy következő életének létformáját nyilatkoztatják ki, az emberek ugyanis nem tudták, milyen létformában éltek, milyen sorsuk volt előző életükben, és milyen lesz a következő életük, ha egy álom nem nyilatkoztatta ki nekik, csak találgatásaik voltak vele kapcsolatban – gondoljunk csak a Gendzsi regényének szereplőire! A Szívhajítók férfi hőse második életében ugyancsak álmában kap kinyilatkoztatást, mégpedig előző (még születése előtti) és két elkövetkező életével kapcsolatban is.

Volt egy furcsa, visszatérő álma, amire nem igazán talált magyarázatot. Álmában kisfiú volt és egy kislány társaságában egy nagy víz előtt állt, aztán az eget hatalmas penge vágta ketté, mintha zsírpapírból lenne, és jeges rettegés járta át tagjait. Az álom eddig tartott. Volt egy másik álma is, ami többször meglátogatta életében. Általában a döntő fontosságú napok előtt. Ez az álma még az előzőnél is furcsább volt, és az elmúlt éjszaka is megjelent előtte. Az álomban egy fiút és egy lányt látott, akik egymást átkarolva lebegtek egy szokatlan berendezésű szobában, ami valamilyen nagy, emeletes épület része volt. A szamuráj álmában kívülről látta a házat, aminek aljából váratlanul lángcsóvák csaptak ki, mint egy sárkány szájából, és felszállt a földről, aztán addig emelkedett, amíg el nem tűnt az égen. (18.)

 Álmában egy furcsa szerelvényekből álló, hosszú járművet látott, ami nem a föld fölött, hanem a föld mélyében robogott, mint egy földalatti kígyó. (19.)

Ahogyan a szamuráj és a lány végigjárja az újjászületés körforgását, végül egy szentélybe kerülnek, ahol egy freskó képében látják viszont összes addigi életüket. Amennyiben egy buddhista allúziót sejthetünk a háttérben, itt a Japánban legnépszerűbb szútrának, a Lótusz szútrának A törvényhirdetők érdemei című fejezetében olvasható versre asszociálhatunk:

És ahogyan egy tiszta tükör sok-sok alak tükörképét mutatja,
a bódhiszattvák úgy látják kristálytiszta testükben az összes világot,
de csakis ők, senki más.
A sok-sok alak,
legyenek akár emberi világunkban, akár az istenek vagy a harcoló szellemek világában, a pokolban, az éhező szellemek vagy az állatok világában,
mind-mind láthatóvá válnak testükben.[1]

Főhőseink ugyan csupán saját (és csak földi) életeikre nyernek rálátást a szentély freskói által, és a buddhává válás felé tartó bódhiszattvákkal ellentétben a regény végén újra kisfiúvá és kislánnyá válnak, azaz újrakezdődni látszik folytonos újjászületésük, itt mintha egy fajta bódhiszattva-léthez hasonló állapotba kerültek volna: összeáll bennük a kép előző életeikkel kapcsolatban. A regényben kétszer megjelenő Semmi kardja és annak legyőzése is kapcsolatban állhat a buddhista világnézettel, ugyanis a semmi a világmindenség és minden dolog kezdete, a Semmi kardjának legyőzése tehát jelentheti szimbolikusan azt, hogy sikerült megtölteniük tartalommal a kezdeti ürességet.
Acsai sodró lendületű regényében, rendkívül gyorsan múlik az idő, a két főszereplő egy-egy élete mintha pillanatok alatt véget érne. Mondanunk sem kell, ez a tömörség, az egy-egy élet villanásnyi bemutatása szintén a mulandóságot, az idő gyors elmúlását juttatja az olvasó eszébe, ahogyan a szamurájok szimbóluma és a japán költészetben kezdettől fogva a mulandóságot, a földi dolgok ideig-óráig fennálló voltát jelképező cseresznyevirág. A rövid fejezetek azonban sok különböző, finoman megrajzolt, impresszív képből állnak, ahogyan többek között a szerző korábban megjelent Jin és Jang – a szív gravitációs mezeje című verses regényében is láthattuk, noha a Szívhajítókban sokkal több realisztikus képet találunk, amelyek egy része ugyancsak hagyományos japán motívum. Ilyen például a második fejezetben megjelenő darvak tánca (18.), amit a szamuráj maga elé képzel (tudjuk, a daru a hosszú élet jelképe a japán szimbolikában), vagy a következő hasonlat a cseresznyevirág hullásáról, amely már a IX–X. századi japán költészetben is kedvelt kifejezőeszköze volt a cseresznyevirágról szóló verseknek: Hullani kezdtek a fákról a virágok, először csak egyenként, aztán szakadni kezdtek, mint a hó. (20.) Ezek a képek mint egy-egy tanka vagy haiku adnak sajátos hangulatot a szövegnek, miközben emlékeztetik az olvasót: a szamurájok létének meghatározó eleme a költészet. Vagy megidézhetjük a völgyben meghúzódó nindzsafalut a szentéllyel a harmadik fejezetben (24.), vagy a befejező részben szereplő szentélyt, amelyhez egy kőlépcső vezet (78.), ahogyan több japán sintó szentélyhez, és a bejárat két oldalán álló farkasfejű embert ábrázoló szobrok is a sintó szentélyek bejáratát őrző, oroszlánhoz vagy kutyához hasonló állatokat (komainu) ábrázoló kőszobrokat juttatják eszünkbe. Számtalan képet ihletett ezen kívül a japán animációs filmek és mangák világa, és persze a fent vázolt keleti eszmekör és japán motívumokra építve Acsai beleszövi a regénybe saját szimbólumrendszerét, gondolok itt a különleges csillagképekre az égen, illetve a tengeri csillagok alkotta csillagképekre a tengerben, vagy a hófarkasokra, akikké átváltoztak az emberek, hogy megmeneküljenek az érzelemmentes társadalomból, vagy a regény egyik fő motívumára, a saját szívét dobócsillagként egy másik ember szíve helyére hajító szívnindzsára, akire a cím is utal.
A Szívhajítók tehát véleményem szerint azért érdekes és egyedi, mert szerzője úgy teremt saját motívumrendszert, hogy közben végig a keleti eszmekör, a japán mondavilág és a szamurájok eszmeiségének talaján áll, ezen nyugszik a regény alapgondolata, és a nyugati világszemlélethez képest egy másik nézőpontból világítja meg az egyén és az emberiség létét egyszerre.

[1] A részletet a szútra klasszikus kínai változata és az eredeti szanszkrit szövegből fordított mai japán változat alapján fordítottuk.

Acsai Roland: Szívhajítók 
(Holnap Kiadó, Budapest, 2016)

covers_396757

 

Fehér katonadalok

Kéklő hangokat küldött a tenger.
Mutatta mosolyát rózsaszín halaknak
S ott, a sziklacsúcs mögött, egy
sirály szemébe rejtve mohó dalom,
minden, mi örök, minden, mi végtelen.

Baglyok repültek odvas szárnyakon.
Fázott a szív, a bőrömön deres szikrák
vacogtak. Mindenütt maradtak késnyomok,
s a tőrökön hallgatott az alvadt vérdarab.
Még élt, még sírt benne a szenvedély.
Egy leölt test volt az ég,
s alatta heréltek hangján dalolt a szél.


Kértem, halkabban azt a szaxofont,
szerelmem szavát szeretném hallani.
S míg arcunk közt vergődve pirosló fogollyá
lett a szó, éledt a tánc, s az ajtón át pincér árny
osont. Bent vasra verten jajgatott.
Nem mert a táncosok ellen vallani.


Sirályszínű kövekként hullt a hó,
s a Szinva nyelvű kis folyó partján
dudorásztak a sziklák. A Hold mögül,
vagy még távolabbról,
röpültek átkaink gágogó csapatban.


E föld, mind az én országom.
Homoktengerben fahajó roncsa.
Előtte hatalmas, szárnyas kígyó lebeg,
szájában viaszos vásznon áttetsző arcom,
nagy, tányéros, égre néző sárga virág.
Holtak adósságát hajtják be rajtam.

Ég és föld között (Fordított idő II)

(Velence. November nonája felé)

 

Velence különösségére semmiféle álom vagy jóslat nem készíthet fel.
Nem akármilyen házak és hidacskák lebegnek az Adria egyik öblében, hanem nagy gonddal elkészített lebegő játékszerek, amiket talán – a tündérek idejében – láthatatlan királyi gyermekeknek építettek. Almería szigorúan egyforma körletei után öröm volt látni a tenger hullámain sziporkázó színeket.
De ezt a játékvárost nem unatkozó gyerekek, hanem ravasz kereskedők, görög tisztviselők emelték, akik láncra vert rabszolgákkal, félvad zsoldosokkal védelmezték a színes palotákat. Kereskedők, akik olyan gazdagok és hatalmasak, hogy a pénzükön végtelen erdőségeket vagy birodalmakat megvásárolhattak volna.
De akkor miért laknak egymás hegyén-hátán egy mesevárosban?
Erre ben Naftali sem tudta a választ. De Almería után nagyon óvatosak voltak. A kikötőben is olyan halkan beszéltek egymással, mintha a színes paloták óriási szemek vagy fülek volnának.

Másnap aztán Riolda erőt vett magán, elbúcsúzott az tengerészektől, és makrancos tincseit lesimítva, a Szicíliából hozott magvakat a köpenyébe rejtve elindult a Romerini-palotához.
De nem is volt könnyű ebben a tenyérnyi városban rálelni a reidenciára, és megközelíteni a tömérdek csatornán át. A hidak reszkettek a fátyolos napsütésben, víz fölött lebegő lépcsőkön alig tudott a szédülésén uralkodni.
Kopogtasson? Kiáltozzon?
– A szolgálatodra jöttem, méltóságos úr – mondta Riolda, és egyszerűen csak belökte az ajtót, vigyázva, hogy rá ne taposson a csodálatos madarakkal díszített mozaikpadlókra.
Az ablak előtt álló úr elégedetten felhorkantott:
Bocsánatkérés helyett Riolda végigmérte az előtte magasodó  nyurga, fekete ruhás alakot… és a meghökkenéstől szóhoz sem jutott: szemtől szemben állt Hanna vejével, Benjaminnal.
– Üdvözöllek, Romerini úr! Szolgálatodra jelentkezem.  – mondta óvatosan.
– Te vagy az az asszony! Lépj beljebb! Szeretem az északi cselédeket! Mindig is nagyon kedveltem a germán módra készült hallevest. – nevetett Benjamin. – Ismerkedj meg a rabszolgámmal, Shiobiannal, és foglald el a helyedet.
Riolda engedelmesen meghajolt, és betámolygott a kamrának is kicsi, szűk és levegőtlen konyhácskába. Miközben úgy érezte, a ház úgy ring vele, mint valami  csónak, lerogyott  az egyetlen zsámolyra, és megpróbált Benjamin feltűnésén napirendre térni.
Hát nem azt mesélte Hanna, hogy a veje, Benjamin is rokona a Narbonne-i Moises bácsinak? De ha ez a Benjamin az a Benjamin, akkor mért hívják Guido Romerininek? És ha ez a Guido-Benjamin Moises bácsi házában nevelkedett, akkor mért tart a házában kereszteket?
Az nem lehetséges, hogy egy városban, ahol minden valószerűtlen és lebegni látszik, rosszul emlékszik az arcokra? Benjamin!  Az lehet, hogy a vonásait nem is tudja élesen felidézni, de az biztos, hogy a szemét és ezt a másokba fúródó, hidegen eszelős tekintetet biztosan nem tévesztheti össze senkiével. Ez a Romerini bizony nem más, mint Lea gyerekének apja, a normann erdőkben kódorgó, elveszett törzseket kutató, mindig soha-nem-volt nagyurakra hivatkozó, fanatikus számolóművész.
De nem kuporoghatott a zsámolyon sokáig.
A sarkában egy megejtőenen szép arcú, koravén fiúcskával, a Shiobian nevű rabszolgával maga Guido Romerini is megjelent a konyhában.
Közölte, hogy semmi sem használ inkább az egészségének, mint a forró halleves, amit minden alkalommal „germán módra” kell Rioldának elkészítenie. Már ma este lehetőleg. És naponta kell takarítania a lépcsőket, de a könyvtárba nem szabad belépnie.
Riolda engedelmesen, lesütött szemmel bólogatott. Hát mi sem természetesebb!
–És még azt sem tudom, hogy hívnak téged, asszony – kérdezte Benjamin megpördülve, mozdulatlan szembogarát megint Riolda tarkójába döfve.
– Ermenguildének – felelte a legnagyobb nyugalommal Riolda. – És meglátja, uram, elégedett lesz a hallevesemmel.
Eszébe se jutott, hogy Benjamint emlékeztesse Hildi hercegségére, a régi találkozásukra.Szemernyi kétsége sem volt, hogyha kiderülne az ő története, Benjaminnak az lenne az első dolga, hogy jó pénzért visszavigye Almériába.
Gondterhelt sóhajjal számba vette a fazekakat.
Természetesen fogalma sem volt, hogy mi az a „halleves germán módra”, de remélte, hogy Romerini úr, vagyis Benjamin elégedett lesz vele. Ha engedelmesen felszolgálja a levest – akáármilyen levest –, ha rajongó pillantásokkal hallgatja Benjamin szónoklatait, ha a legodaadóbb figyelemmel követi a végtelen összeadásokat és kivonásokat, a soha-nem-volt ismerősökről szóló beszámolókat, akkor Benjaminnak tökéletesen mindegy lesz, mit eszik.
Riolda óvatos cseléd volt.
A gazdája pedig nagyon különös ember. Riolda még életében nem találkozott senkivel, akiről bárki ilyen könnyen elhitte volna, hogy nincs semmilyen múltja, nincsenek barátai, nincsenek szülei, és talán egy griffmadár dobta le merő véletlenségből Velencébe.  Benjamin nem hazudozott, nem tagadott le semmit, hiszen ami azt illeti, soha nem is beszélt a múltjáról. Persze úgy a legkönnyebb mindenről hallgatni,gondolta Riolda, ha emlékeinket csak olyan valóságosnak hisszük, mint a futó álomképeket, és ha azt képzeljük, a nevünk semmi más,  csak egy mindent beburkoló köntös.
És van-e a rejtőzködésre ennél a tengeren úszó városnál alkalmasabb hely?
És nem az a legjobb álöltözet, ha már magunk sem tudjuk biztosan, kik vagy mik voltunk?

217

Mikor pár hét eltelt, és már nem álmodott arról, hogy a tengervíz elönti a Romerini-házat, Riolda az esti halleves közben azért óvatosan szóba hozta a Narbonne-i Nagy Moises-t és a Normandiai hercegséget.  Benjaminon látszott, hogy komolyan töri a fejét – hisz megannyi fontosabbnál fontosabb embert ismert –, de végül legyintett: mintha azt akarná sugallni, ezek mind jelentéktelen helyek vagy emberek.
Én reményekkel és álomképekkel kereskedem, magyarázta Rioldának. És
nem emlékezhetem minden jelentéktelen részletre.
A reményeket illetően talán nem is hazudott, hiszen ő, Guido Romerini volt Velence egyik legtiszteletreméltóbb ereklye-kereskedője, aki a Furi-ház ügynökeként árulta a díszes dobozkákba, vagy aranyló foglalatokban rejtett csodatevő csontocskákat. De Benjamin elképesztő ügyessége és okossága még nem világított meg minden részletet. Hiszen még egy ördögien ravasz, a múlt valóságosságában kételkedő fickó sem képes pár hónap alatt kiépíteni egy óriási klientúrát, elhitetni egy egész várossal, hogy az ő családja évszázadok óta lakja a Romerini-házat.
A titkot Riolda Shiobiannal együtt próbálta megfejteni.
Mert valahol lennie kellett egy valóságos Romerini-családnak is, egy eltűnt fiatal kereskedőnek, aki ebben a játékkastélyhoz hasonló házacskában nevelkedett, aki talán a korán elhunyt szüleitől vagy nagyszüleitől szüleitől örökölte a legmegbízhatóbb ereklye-vásárlók és ereklye-vadászok névsorát. Ez a Guido évekkel ezelőtt eltűnhetett, és meglehet, a Normandiában kóborló Benjamin talánúgy döntött, eljön ide, folytatja az üzletét és megszemélyesíti. Mert melyik épeszű közösség merne a sikernek, a tehetségnek, a Benjamin minden mozdulatából áradó delejes határozottságnak ellentmondani?
Minden történet mögött ott van hát egy másik történet, egy kibogozhatatlan és megfejthetetlen. És talán tényleg igaza volt Hannának: az ő Benjaminjuk tényleg képtelen a ragaszkodásra, ezért mindent elfelejt, ami nem szolgálja az aktuális hóbortjait – most épp a hatalmas, egész Európát behálózó és felvirágoztató ereklye-kereskedelmet.
Mert Benjamin – meglehet tényleg bizonytalan volt – nemcsak gátlástalan, hanem józanul számító kalandor is volt. Az ő személyes biztonságát, a velenceiek talán mégiscsak létező gyanakvásának elaltatását éppen a „halleves germán módra” szolgálta, vagyis egy olyan cselédség, aki a hajdani famíliáról, a házban uralkodó szokásokról semmit sem tudhat. Se Shiobian, se Riolda nem beszélt jól görögül vagy latinul, ráadásul alaposan elütöttek a csatornák környékén kvaterkázó, pletykáló, intrikáló, egymás fazekába belebámuló velenceiektől. Ők ketten nem illettek a velencei famíliák világába, ahol a legutolsó mosónő is hét nemzedékig visszamenően meg tudta nevezni az őseit. Mogorva északi csavargók, mondták róluk a szomszédok: nemhogy anyjuk- apjuk nincs, de még nevetni sem tudnak, ahogy az egy tiszta lelkiismerettel élő, becsületes keresztényhez illik. Talán nem is valók egy olyan barátságos és nagylelkű úr, mint Guido Romarini társaságába.
Signore Romarini bezzeg minden szakácsnak, szakácsnőnek, nagyúrnak és kereskedőnek, koldusnak és rabszolgának azt mesélte magáról, amit az akart hallani. Mindig a megfelelő gesztusokkal és szavakkal. És mindig pontosan úgy, ahogy illik.

Ügyes ember ez a Guido, mondta Shiobian az egyik este gúnyolódva. Nincsenek titkai, hiszen semmire sem emlékszik.
De még ezek a józan következtetések is csak játszadozásnak tűnnek egy hullámok közt tündöklő városban, ahol késő ősszel két északi idegennek nem lehet más szórakozása, csak kimászni a tetőre, és figyelni a csillagokat és a hullámok tetején imbolygó házakat.
A tősgyökeres velenceiknek persze megvoltak a saját szenvedélyeik. Talán mert féltek a csendtől, vagy mert ők is fogolynak érezték magukat a víz színén lebegő házakban, ahol olyan szorosan éltek együtt, hogy éjszakánként talán jól látták egymás álomképeit.
Riolda és Shiobian megfigyelte, hogy a legtöbb velencei már a vacsoraasztalnál előveszi a hangszereit, és rázendítt valamelyik nótára, és a Miasszonyunk szenvedéseiről, az ilyen-olyan kurtizánok viselt dolgairól, a padovaiak, a szárdok vagy akárkik hitványságairól zengedeznek hajnalig. A háztetőn kuporogva számos dallamot ellesett Riolda – ha mást nem, legalább egy-egy szép dalt hazaviszek a gyerekeknek, gondolta.
És egyszercsak beléhasított, hogy abban sem lehet biztos, hogy ami megtörtént, az tényleg megtörtént-e, hogy abban a másik világban, a szigeten tényleg várnak-e rá a gyerekei. Egyáltalán léteznek-e, vagy amióta világra jött, ebben a velencei palotában álmodozik? Vajon nem álmodja-e a családját olyan eltökélt határozottsággal és szenvedéllyel, ahogy Benjamin nevezi magát Guido Romerininek?
Önmagától is elszörnyedve Shiobiant próbálta meg szóra bírni:
–Te még emlékszel a szüleidre? Vagy arra a városra, ahol megszülettél?
Shiobian, aki alig töltötte be a tizenkettőt, elgondolkodva bólintott.
És másnap Romerini úr mozaiklapos nagytermében – kicsit színpadiasan – bele is fogott a történetébe.

 

A hajléktalan és az újságíró

Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

 

 

(Illusztráció: Dan Gheno)