A holnap a holnap… Pesten könnyebben jön el,

mint Komáromban. Nem ugrasz fel? Nem jössz el hozzánk?

Nem ugrálok: éppen 350 Ft van a pénztárcámban, egy fél gyros-ra

épp hogy elég – ha egyszer épp egy fél gyros-ra támadna kedvem.

De nem támad, mert hiszen munkát keresek. Vagy csak üldögélek,

a térdemen egy verseskötettel. Hátam mögött a Parnasszus,

előttem egy tűzfal – ha ugyan érted. És a szegényekről olvasok,

akiknek nincs gobelin pénztárcájuk, ahogy nincsenek persze irodalmi

divatokban tájékozott barátaik sem. Azt persze nem tagadom,

hogy a szegények léteznek, csak éppen még nem laktam annyira jól,

hogy szeressem is őket. Pedig a város aluljárói, ezek a vasbeton

érfalak, ráncok, sebek, mind ugyanabban a kloákában futnak össze:

az éhség útvesztőjében. Én itt találkozom velük össze. Tudd meg,

Horatius: az éhség majd’ olyan makacs dolog, mint a költészet.

Drága dédmamám – akitől a gobelin tárcámat örököltem –,

énekelni tanult Bécsben, és az első háború után ő is éhezett.

Ám az utcán büszkén a járókelők szemébe nézett, hogy az arcára,

és ne a rongyos cipőjére figyeljenek. Micsoda példa, igen!

A Damjanich utcán végig – kezemben egy képzelt opera

kottájával és ezzel a valóságos kis gobelin micsodával –

én is büszkén lépkedek. Csak nincs arcom, talán már

tekintetem sem, amit megmutathatnék a többieknek.

Szánalomra méltó vagyok saját tükörképemnek. 
Miként a fehér fényt megtöri az undorom.
És torkomat tunkolja mérgezett kendőjével.
Beszédre kényszerít, miközben sebeimet ápolja.
Mégis sűrű volt, és egészen kietlen,

mint mögöttem a fenyves, hegyek, völgyek, dombok.
Tudom, hazudik, ezért felejtek el mindent.
Rámája szürkén fénylik, és hamis a színe.

Elhagyta a remény tisztasága, meztelen lenne? 
Kötve hiszem. Nem, nem, minden elromlott.
Igyak hát? Nevessek? Csókoljam hát meg?
Kinek? Kinek a kedvéért? Valóban az ő kedvéért.

Ő halványabbnak ábrázol engem, szüntelen.
Negédesen mosolyog vissza rám, örül.
Minden ördög beleszeretne magabiztosságába.

Álmaimban játszik velem, bánt, árnyakat mutat, 
ha ránézek, mesélni kezd, s anyámat utánozza,
egészen érthetetlen hangon, félek, félek
szembe nézni vele, de ha becsukom előtte
a könyvet, visszaveri elhaló rikácsoló hangját.

Sötét útról beszökök az el-eltűnő házba, 
akárcsak egy játékszer. Marionett, 
pinokkió, krumpliorr. A földön eleven tojás-
héjak pihennek. Keze alatt nőnek.

Halványuló életjelek.
Ujjai között fokhagymagerezdek, mint gyerekkezek. 
Egyedül állok a szomorú valóságban. 
Hacsak én nem hazudok, ki tudja.

fehér folt

nézte az önmagába omló havat,
az esésben magukat vesztő tárgyakat,
ám bemérhetetlenek maradtak a formák,
nem csillapodott semmiféle kényszer,
mert ez a zuhanás halálosan csendes,
üveget éget az arcra, nemérzést, fehér
lassúságot, hogy már fogni se tudjon,
de nyúljon, nézni se merjen, de lásson,
mégse értse meg, miért lehet,
hogy mínusz huszonöt fokon a szem
nem jegesedik el végleg

félremozgás

miért pont most?, kérdezte
kis unokám felsírva, gyökeret
eresztett repedt csempés nappaliba,
figyelte, hogy kékül el mamája,
kisfiam nyugtatni próbálta, közben
mentősök csatoltak drótokra, szirénázva
mentünk a kórházba, CT után kiraktak a
folyosóra, fiacskám az orvosnak elmondta,
hogy elestem már egyszer pár napja,
most is hirtelen szédültem fotelba, a
doktor a reflexeket vizsgálta, de hiába
kérte, hogy sarkammal érintsem a
térdem, hiába nyúltam érte, a mozgása
meg lelassult már régen, évek óta a rutin
dolgokra sem sikerül magát rávenni, a…
folytatta fiam, de nem tudta, hogy írja le
szebben a körülöttem tátongó szakadékot,
amiből elvenni sem lehetne már semmit,
gondolta, mintha nem is lennék, csak az
ő tekintetében, de hallgatásától
megeredt a szemem