Címke: vers

zárójeleinkről születésnapodra

zárójeleinkről születésnapodra

húgomnak egy meghiúsult búcsúvers helyett

 

ma beér végre a genny az agyba

holdtölte lesz és csend és bamba

utcai lámpákról zápor szuszog

képvihar dúlja meniszkuszod.

lehetsz most újszülött ki ló nélkül

látja érkezni a halált. a mélyben

gazdát cserél a nyomás – végül

elernyed a mellkas. halkan s csak éppen

akár egy folyton lekésett magömlés

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába annyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

éjszaka kimérten gyere

mint egy merénylet elnyúló neve

ma ne szórj el magot

kifakadt légy de meddő 

akár túlérett gyapot

legyél jog – egyetlen soha eredendő

számláltan súlytalan csüggj

mint marhák fülében billog

légy mit még belülről felfog

kérődző kéreg – dobbanásnak feszülő szügy

csak a csőbe nézz: rettegd spirális tükörképed

rettegd – mi nem vagy – spannolt perverz hidegséged

(rám fogott fegyver – semmihez sem fogható)

éltemre törő manifeszt

elalvás rögeszmés szokása

macskáid szemén úsztasd a Gangeszt

az epeszín mérget millió irányba

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

feküdjön bélszín hűvös porcelánra

 

légy atonális Mester

mondd: idő az út vagy tér

míg összeér

árnyék a testtel

légy atonális Mester

 

meddig feszülhet a test mint izzó sátorvászon

a folyton megbomló álomkeretre? meddig

érhet az éjszaka hímes ponyvájához

míg beázna végképp?

 

a játéktér – látod – olcsó .gif tebenned

a képen keresztben túl hosszú asztal

ételhez nem nyúlunk – pedig jó volna enned

ha nyúlnánk – az marasztal

 

felszakad aztán váratlan egy kagyló

vígasztal az idomait odahagyó

állat főtt lélegzete – ennyit még hallani.

nagyapa meg akar halni

betetőzött. egyetlen apró roppanással

szakadna át a mennyezet

ahogy csak tű hatol tojásba – mondja

s amikor a pizsama legfelső gombja

elgurul a padlón a beragadt nehezékeket

eloldja egy tramadollal lenyelt „béke véletek”

az ékezeteket még hosszan latolgatjuk

egyáltalán hogy dőlt vagy félkövér

s nem is látni mikor kiillan a lámpa fénykörén.

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

elmennek mind irénkék mártonok s lajik

a hátsó szobában majd csontszáraz csend lakik

ahogy csak tű hatol tojásba – alig-alig

 

egyetlen kitartott terc alatt

átrendeződni mint felkavart

légtér s halált csalni a színre

ezen dolgozom – reggel óta szinte

s közben rád gondolok

hogy évnyi haladék után ma ismét

hiába megannyi konok

mimikri – kötetnyi átkelés s kiért?

szokás mondani valamit

(puszta zárójeleinkért):

 

a nyolcadik főbűnt megnevezni sem merik

hogy miért: tudják jól irénkék mártonok s lajik.

nyolcadik főbűn a kimértség – s legbűnösebb én vagyok

a halál sohasem kimért – puhán dörgölik angyalok

Charles Bukowski: Dicshimnusz egy Pokoli Nőhöz

 

néhány kutya, aki Éjjel alszik,

csak csontokról álmodik

és én emlékszem a csontjaidra

a húsban

és legjobban

abban a méregzöld ruhában

és azokra a magassarkú, fényes

fekete cipőkre,

állandóan kurvaanyáztál, mikor ittál,

a hajad előre omlott, te ki

akartál robbanni abból

ami fogva tartott:

kibaszott emlékei egy

elbaszott

múltnak, és

végül kiszabadultál

azzal,

hogy meghaltál,

itt hagyva engem az

elbaszott

jelennel;

halott vagy

28 éve

már, jobban emlékszem

rád, mint bárkire, aki

itt maradt;

te voltál az egyetlen,

aki megértette

az élettel kötött

szerződés

jelentéktelenségét;

mindenki más csak

elégedetlen volt a

nyomorult részével,

szidta

értelmetlenül az

értelmetlenséget;

Jane, téged

megölt, hogy

túl sokat tudtál.

ezt az italt

a csontjaidra,

ez

a kutya

még mindig

róluk álmodik.

 

 

                        (Farkas Kristóf Liliom fordítása)

Răzvan Ţupa költeményei

 

szekuritáté, hozzá nem értés, különcségek

 

Nap mint nap ezt nézed végig: a kisebbeket kibelezik.

A nagyobbakat megvédelmezik.

Ha hozzájuk becézgetve szólnál

elakadsz az egy ’szekusok’ szónál

új sorokba rendeződnek mellveregetve gőzölgő falkákba verődnek

versengve véghetetlen litániákat énekelnek rendre mígnem

 

el kellene magyarázniuk hogy ezt miért is teszik

és akkor összegyűlnek és előadnak néhány poénos dumát

olyan tökéletes megoldásokkal akár a májfoltos dámák

el akarnak jutni  a teljes minőségi ellenőrzésig

 

új sorokba rendeződnek mellveregetve gőzölgő falkákba verődnek

versengve véghetetlen litániákat énekelnek rendre mígnem

 

leleplezed őket: rosszkedvűek

lehettek volna művészek

tehetségesek voltak (és kissé fajt megkülönböztetőek)

mai napig az ilyesmiért lelkesednek.

 

versengve véghetetlen litániákat énekelnek rendre mígnem

új sorokba rendeződnek mellveregetve gőzölgő falkákba verődnek

s aztán a háttérben szelíden elenyésznek 

 

(Ford. András Orsolya és Kovács Kinga Tünde)

 

 

 

Fuck és Off (elnök úr)

 

Uram,

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

máskor azzal, amire emlékezünk

 

és nagyon ritkán azzal, ahogy fordíta- / nak mindent. Néha-néha elkép-

zelem, hogy az, ami a zúg az agyam- / ban, hogyan hangzana szinkronizált válto-

zatban, közömbös han- / gon elismételve, mint a kommunizmus idején

az illegálisan terjesztett kazetták

 

„fuck off”, mondta a szereplő, és / feltűrte örökös

esőkabátja gallérját, mire / a női szinkronhang

hirtelen rávágta: „tünés!” / és utána megjelentek mind a halottak

 

Mint bárkinek, nekem is megvan a magam sóhaja, szinte / mindig azzal kapcsolatos, amit teszek

Néha én, néha mások

 

Egy diktatúra és egy demokratikus állam között / egyszerű különbséget tenni

Ahogyan felelni szokás két nyíltan kimondott szó- / ra : csinálom és jaj

És bármennyi fordítás is lenne /

bármennyi hangszín / a háttérben minden leszűkül

két válaszra amelyet / az elnöktől kaphatsz

vagy azt próbálja megérteni, / hogy miért beszélsz vele úgy, mintha

nem lett volna jófiú, vagy ő mondja meg / neked, hogy mit csinálsz, mit mondasz… és tudod,

 

hogy hazudik

 

(Ford. Kovács Kinga Tünde)

 

 

Az örökzöldön túliak

Tudom róluk, hová temették

tudom a népmeséiket,

mi hozta rájuk ezt az estét

tudom, ti feledhetitek,

s felejtsétek jól a homályos

borongások eredetét:

az örökzöldön túli város

nem áll romokban: hagyaték.

 

Füst és harangszó ismerős még

korom s kenyérgyár illata:

mintha a szomszédnak köszönnék

ki puszta árnyék, s éjszaka

kikötőbe ért csillagoknak

koldul fényes előterén,

amíg a léptek s lépcsők fogynak

érvek nélkül és lefelé –

 

Fáj a kezük, s diófát ültet,

a félig-meddig itt lakó

megérzi: a jövő nem ünnep,

s hívatlan az örökhagyó.

Hívatlan az emlékezés is!

tapogatom a fokokat:

csupa jelen, múlt, csupa tézis,

okok árvája okozat.

 

Bevonva úszó törmelékkel

eláramló tekintetük,

szilárdul az ég, komoly ékszer

a mederből szemükbe süt,

tudom: a gőgös koronából

némely hamis kő kivillan

vonulásukba orvul gázol,

s visszajajdul dalaikban.

 

Hová temették, tudom róluk

kereszteződésük dacos

irányát: napba-olvadó út,

szélrózsát összeharmatoz.

Suhog vérükkel vérem fája.

Fejsze nincs, vagy csorbul tövén.

Kinyargal alóluk a pálya –

Zuhanásuk is költemény.

 

Tudom, a trón előtti mezsgyén

javát áldozza s vad színét,

szorong némán városa vesztén

az örökzöldön túli nép.

Nehéz verejték csillagozza,

veri a só a homlokát,

a kontinens ingyen-bohóca,

a címerpajzsán délibáb.

 

Zugok, utcák, terek és álmok,

fasor, ívek. Gömbölydedek

asszonyaik tolatnak, áldott

fény érleli gyümölcsüket.

Gyöngéd piheként a pilládon

egy hópehely énekbe fog,

a percét örökzöldbe mártom,

s Evoé, végső grádicsok!

 

 

Ernesto Cardenal: 5. zsoltár

 

Figyelmezz szavaimra oh Uram

         Halld az én sóhajtásaimat

Ügyelj az én kiáltásom szavára

mert nem olyan Isten vagy te aki barátja a diktátoroknak

politikájuknak sem vagy te a híve

propagandájuk sem ér el tehozzád

és a gengszter sem lakhatik tenálad

 

Mert nincsen az ő szájukban egyenesség

sem sajtónyilatkozataikban

 

Békéről szól az ő szájuk

mialatt növelik hadi kiadásaikat

 

Békéről szól az ő szájuk a Békekonferenciákon

és háborúra készülődnek titokban

 

         Hazug rádióik egész éjszaka bőgnek

 

Íróasztalaik telvék bűnös tervekkel és baljós végzésekkel

De te megoltalmazol engem terveiktől

 

Szólnak szájaival gépfegyvereknek

 

Fénylő nyelveik

         pedig szuronyok…

 

Kárhoztasd őket oh Isten

         rontsd meg a politikájukat

zavard össze memorandumaikat

         akadályozd meg programjaikat

 

A Riadó Szirénájának órájában

te vezetsz engem

te leszel az én menedékem a Bomba napján

 

Aki nem hisz a kereskedelmi hirdetéseik hazudozásaiban

sem reklámkampányaikban sem politikai kampányaikban

         megáldod te azt

Jóvoltoddal körülveszed te azt

         mint tankok sorával.

 

 

(Simor András fordítása)

 

Megjelent: 12 Poetas Españoles y Latino-Americanos – 12 spanyol és latin-amerikai költő (vál. Simor András). Eötvös József Könyvkiadó. Bp. 1995.

 

 

 

 

Porozovo

― Belarusz táj,

magyar rajzolatban —

 

Fehér-orosz temetőben

kereszt füstöl az esőben

lobogó ornátusában

isten gázol a sárban

 

Farkastorkokból a tanyák

felszállnak a fénylő holdra

― hajladozik a jegenyék

felhőt söprő darutolla

 

A táj lelke súlyos ólom

balzsam vonja nyírfakéreg

vág az erdő fenyvesekbe

örökzöldbe mint a méreg

 

Fehér-orosz temetőben

isten mellig van elásva

bogaraival álmodik

hó hull a homlokára