Címke: vers

A félbehagyott költő dala

 

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

Mária, az Isten édesanyja…

 

de amikor Isten neve előtt ott a névelő

akkor is el kell mondani

valamit, amit nő nem érthet

és férfinak mesélni szégyen

 

 

A félbehagyott költő dala

 

a töltött káposztáról lehetne írni

egy meglepően mély allegóriát,

de nem tudom magam ma szóra bírni,

s levert is vagyok, mint egykor Góliát

 

a rímek valahogy kifogynak belőlem,

mint húsgolyók tűnnek el a tálból,

és arra gondolok igencsak erősen,

nekem az írás t.képpen nem áll jól

 

én törtem magam hetvenhét percet,

hogy valami legyen, apró dal csupán;

és bármi is lett, sehogy se tetszett,

mint éles kődarab, úgy vágott kupán

 

nem megy nekem ez a káposztás dolog;

Isten valahogy ebből is kiszállt,

– legalábbis én erre gondolok –

én az vagyok, Ő dettó enervált…

Fúga

 

FÚGA
 
Csak magánhangzók lehetünk mi.
törpülünk, de egyre nagyobb Ókat markolj, kérlek.
Mellek.
 
Smseket akarok írni neked.
Ma kellek. Úgy, hogy mindegyik
 
az egész éjjelt döfje át, ékezeteivel
s az elektron sugárzással, amit
 
kibocsát.
Tudom, nem bolondulhatok meg,
 
már rég bolond vagyok, tudod.
És a mennybemenetelem közben is
 
a pokol invitált.
A telefon kezemben lemerült.
 
Én pedig ígyis smseket akarok írni,
Neked.
 
A halott billentyűkön, direkt hiába
koptatni fogom ujjbegyeimet
 
s amputálhatjátok a lelkem utána.
Kereskedjetek vele, Smseket írni rád, akkor is
 
addig nyomom a gombot amíg át.
Átfúródunk, ezen az egész (kibaszott)
 
éjjelen át.
 
 
CIGARETTA PAPÍR
 
Ahogyan a
cigarettapapírt
megnyalod,
már tudom.
Tedd,
nem érdekelsz.
Elegem lettél.
Elegem vagy.
Tűnj el, szűnj szét.
Lehetsz bárki, vagy:
bárki vagy
sose szerettél.
Puszta nemiség az
szent neved és oly
mindegy, hogy nagy.
Légy bárkié csak-
tőlem szakadhat minden
egyes inad
– az enyém
soha ne legyél.
 
 
SZÉT(H)
 
 
Szemmozsdatás ez, habár a könny.
Helyett szemedbe mostanra rozsda.
Szúrok, eddig futotta lomha.
Empátiádból tekintetembe.
 
Csellóhang cseng alig szinte néma.
Üres teret szel ketté hiába szárnyas.
Halként amíg eloxidál az.
Enyém hiánya, de téged ez
 
nem, a húrok téged sosem, te általad.
Tudom, mert szövegeid helyett már túl.
Régóta súglak, téged, sajátom helyett.
Kiállak, besúgok, kiáltalak neked.
 
 
*
 
Megkésett ónoseső:
A „késő bánat” túl korán deres haja
hullámokban zubog rám.
Az összerázódott idő súlyával nyakában rám hanyatlik.
Egy férfi. Város a táj.
 
Pesti magukat kitagadva széjjelesett.
Koraestek szépre sápadt zúzmarát és rozsdamarást.
Ígértek. A villamoson időtlenül zötykölődő,
pesti magukat és szerelem megmaradást.
 

A nagy magány

A nagy magány mosott szennyesét
szívemben teregeti, nyitott húsomon
szárítsa a nap, a hold, és a csillagok.
Mostanában kissé egyedül vagyok.

 

Eltűnik a hely, el a levegő.
Nehéz a dolgokat megölelnem.
Napról napra fogy rólam a hús,
a piacnak is meg kell felelnem.
Azt álmodom, hogy királylány
leszel, meg híres színésznő,
mosolyodért odaadom kajlán
fele királyságom. De nincs mosoly.
Nincs királyság. A nagy magány
mosott ruháját szívemben teregeti,
s mire megszárad, kihűlnek az erek,
a halál piros szemeit meresztgeti.

 

Város, nélküled

 
 
 
 
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán fél kettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl),
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.

Ibér ének

Testvér, Szent Jakab útján majd üzennek
rögök, szikrázó mozarab éjszakák,
tépett gúnyában, cipők, szakadt lelkek
nyomát kövesd, s a déli fény illatát,
és üdvözöld a hit kiholtjait, kik
az arcukat megmártva üdv tavában,
mint oltott mészben, s jártak hitbe’ térdig
bolondok, szentek útján télben, nyárban,
s ha talmi fényt rejtett a szív karátja,
mint az arc is, sárral összemosva,
s a szó kegyeltje ajkát csöndre zárta,
szólj rá a rögben száradó halottra,
hogy nem hív Provence, nem Aquitánia,
se okszitán dal, se halk litánia.