Éjjeledünk

Fáj elismerni, mikor kimondod hat óra,

fázni kezdek, hogy kint már hóra

borul a sötét, s mögém ül, majd a vállamra

a hideg: befúj a lázamba,

hadd ne áltassam – legalább magam; hiába,

ha a tér sarkaiból kiáltja

az utcakövet, rajta rögvest kopogva követ félelmünk,

kedvesek, hát mégis éjjeledünk.

Őszirály

Téglalapként dől be a fény,

megtestesült glóriaként suhan mellém a szél,

hogy falevéllel koronázzon,

lábam előtt varjútollal táncot járjon,

s a reszkető kapualjban

leheletnyi halkan

őszkirállyá  kiáltson.

cím nélkül

Mondhatnám hogy kétezertizenkettő azt

hogy egy novemberi nap huszonnyolcadika

hogy milyen utca de valahogy inkább csak

valahány idővel a kezdet után és a vég előtt

valahol valamiért beszívva a hideg levegőt

–

s éppen csak hogy mondjak valami biztosat:

narancsot vettem a zöldségesnél

ANYÁMNAK

Képzeld, ma eszembe jutott

az a réges-régi tél,

mikor világkörüli versenyt engedtél

játszani a lakásban:

a relből kiáradó meleg gázban

Szahara volt a konyha,

a fehér fajáncok iglujában

Alaszkát fáztuk a fürdőszobában,

s a kicsapódó pára a falon

Velencévé folyt a szobámban –

gondola volt az ágyam és.

Akkor még játszottunk.

Most tényleg ott vagy Németországban,

egy szálloda annyi sok szobájában

takarítasz; s féltelek, hogy ma és azok

már mind csak szobák.

VALAHOGY CSAK OLDALT HULL A HÓ

Hull a hó.

Fehéren és szépen

száll oldalt.

Vízszintben fekszem

a finom levegőben,

így nehéz

eldöntenem,

honnan hull és merre,

pillanatra el is hiszem:

lentről havaz

felfelé.

Aztán megértem,

én vagyok

elfordulva,

s valahogy csak oldalt

hull a hó.

A FOGALMAKBA ÍRT NYELVNEK

Beszélhetnék a fájdalomról,

de nem beszélhetnék a fájdalomról.

Mint törött álomkor, mikor

minden megesik, de semmi nem ér le.

Arról, hogy ez már kórkép,

de mégse mér le e pár morzé jele