225 napja a fű alatt
és többet tudsz, mint én.
már régen, hogy véredet vették,
száraz gally vagy a kosárban.
tehát így működik?
ebben a szobában
a szerelem órái még
mindig árnyékot vetnek.
amikor elmentél,
elvittél majdnem
mindent.
az éjszakában térdelek
tigrisek előtt,
nem engedik, hogy éljek.
ami voltál,
az még egyszer nem lesz.
a tigrisek megtaláltak
és nem érdekel.
(Farkas Kristóf Liliom fordítása)
A várost, ahol élünk, folyó nem
szeli át, errefelé csak a szél szab
határt, vagy a záporesők. A húgom
éjszaka fél emiatt, de a mi házunkban
nem lehet sírni, talán az segítene
rajta, talán az elvenné
az eszét. A hangja
fagyos. Ha távolságot folyó nélkül
is lehetne lopni, legalább
a sejtéseink kitartanának: senki sem
közelít a házunkhoz, és a szüleinket
sem láttuk már régen.
De nincs kitartás, mint a márciusi
hófolt, olyan ez a város. Csak az
esőt laposra klopfoló szél sejteti
a végét. Jég temeti be házunk,
eltűnik: és úgy marad.
Majdnem teljes volt már a sötétség.
Állt, még meztelenül. A tükörben alig
látszódtak testének körvonalai,
csupán a szeméből sugárzott némi fény,
éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.
Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,
a kezében tartva őket, odázva még
pár percig a lassú mozdulatok éjfél
előtti árulását, amitől nem tudta; kívánatosabb
lesz-e vagy egyszerűen csak puhább, és
egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –
s hogy menni kell bár fogalma sincs, hová.
Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.
A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva
az ágy alá, jelezve; kutakodni kell, hogy bármit
is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,
hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán
a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,
sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében
mely nem tolakszik és kitart egészen az utolsó
leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi
magány után. Hirtelen elérzékenyült.
Közben szemerkélni kezdett kint az eső.
Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.
Mondják, írásom nem igaz,
színlelt minden sorom.
Nem. Csak érzelmem szerve az
imaginációm.
Szívem kikapcsolom.
Az álmok, képek, érzetek,
bennem vagy kívülem,
olyanok, akár terasz egy
házon, mely idegen.
Hát ez a szép, igen.
Azt írom, s komolyan veszem,
ami nem én vagyok,
viszonyaimtól mentesen.
Érezni? Arra jók
talán az olvasók.
Havasi Attila fordítása
Ők nem csinálják
a szépek lángok közt halnak-
meg öngyilkos piruláktól, patkányméreg, kötél, mind-
egy…
kitépik a saját karjukat,
kidobják magukat az ablakokon,
kiszedik szemgolyójukat a gödreikből,
elvetnek szerelmet
elvetnek gyűlöletet
elvetnek, elvetnek.
ők nem csinálják,
a szépek nem bírják ki,
ők könnyű lepkék
ők gerlék
ők verebek,
ők nem csinálják.
egy nagy korty tömény láng
amíg az öregemberek dámáznak a parkban
egy láng, egy remek láng
amíg az öregemberek dámáznak a parkban
a napsütésben.
a szépek ott hevernek a szoba falának tövében
összezsugorodva pici pókká és tűkké és csönddé
és mi sosem érthetjük meg, hogy ők miért
mentek el, annyira szépek
voltak.
ők nem csinálják
a szépek fiatalon halnak
és otthagyják a rútságot a rút életükkel.
bájos és briliáns: élet és öngyilkosság és halál,
ahogy az öregemberek dámáznak a napsütésben
a parkban.
(Farkas Kristóf Liliom fordítása)
(Slam a magyarokhoz)
Nem azért van a valóságos Erdély,
hogy pénzt, választást, s rajta presztízst nyerdélj,
ha szavadon foglak, rádbaszom a kukafedőt,
s olvasok inkább egy kis Dsida Jenőt,
mert nehogy már te mond meg,
mi irodalom itt, ha kihagyod a kánonból
Hervay Gizit, Orbánnal bratyizol, de nem jártál
még Tordán, s az csak hab a tortán, hogy
rosszabb vagy, mint Torgyán; és Erdély mi vagyunk,
neked a trauma, ha csak Pestet látod,
s nem mész lesz falura, mert kényelmesebb
az értelmiségi szauna; Erdély mi vagyunk:
a flóra s a fauna, s hiába pampog itt egy-két
pöttöm náci, ha én szólok, az visszhangzik
Udvarhelytől Vácig, mert itt a szellem játszik,
lásd, nem csak az intellektus, és nem tőled
tanuljuk, mi az intertextus, mert ötven évet
késik egy átlag pesti okos, míg megérti,
hogy ki volt Szilágyi Domokos, és nem érdekel,
hogy mennyire vagy továris, libsi, retró,
s az sem, hogy előbb volt a budapesti metró,
mint a bukaresti, mert nem szoktam, mint te,
hűhótól hasra esni; és Erdély mi vagyunk:
szellem és szemétdomb, tőlem tanulhatod,
az igazat hogyan mondd, de lírámat soha se
fogod utolérni, szöveged ragacsos, hatnapos
makaróni, és nekem kell helyetted ideróni
az igazt meg a valót, míg átlátszón exportra
tolsz Trójámba be falót, s csak hiszed,
hogy elérheted végre az egyetemest,
ha nem láttad még soha rappelni Egyed Emest,
vagy nagy truváj, ha jártál már Vegasba’,
de fogalmad sincs, hogy melyik a Vlegyásza;
mert Erdély mi vagyunk, te meg csak egyre rettegsz,
a gyarmati észnek ódáim keresztbe tesznek;
Erdély mi vagyunk: a nyelv s a szétszóratás,
szétforgácsolt szépség, könnyű szóforgatás,
arrogáns poézis Kolozsváron s Pesten,
te meg csak pislogsz, mint fanszőr a húslevesben.
