Címke: vers

Guido Guinizelli: Láttam a fénylő hajnalcsillagot

(Vedut’ho la lucente stella diana)

 

 

Láttam a fénylő hajnalcsillagot, 
Amely feltűnik, mielőtt a nap kél, 
S mely ölt magára emberalakot, 
Jó Úrnőm fénye szebb más hölgyekénél. 

 

Fehér hóarcán gránátpír ragyog, 
Szerelmes szeme fényesebb az égnél, 
Hozzá senkit sem hasonlíthatok, 
Hisz nincs, ki többet bírna ily erénynél. 

 

Szép tisztasága, bája megrohant, 
Ádáz csatába hív a sóhajokkal, 
Hogy én a félszbe rejtem hangomat. 

 

Látná, mint küzdök néma vágyaimmal, 
Bár elfogadná szolgálatomat, 
S gyógyítaná fájdalmam szánalommal.

 

M. József Karcsa fordítása

Tárgymutató

 

Lámpa

 

lábai alatt hever az élet.

összegyűjti a porszemeket, hogy

felhőoszlopként mutasson utat.

redőiben megáll az idő, minden

hajtásnál árnyékot vet a fény,

a falon képmása kutat.

egy tekintetet. semleges gázban izzik,

mint a langymeleg lélek,

energia takarékosan él. túléli magát.

halvány fényt bocsájt ki a spirálja,

kapcsolódási pontjait a vákuum

bura alá zárja. az ilyen csak félvezető. 

fénysebességgel tart az örök sötétségbe.

 

 

Lepedő

 

gyűrődései üres folyómedreket

rajzolnak a test alatt. kimossák

az álmok a völgyeket, utána egy másod-

percig még úgy homályosul a szem,

mint az újszülötté. reggelre

csak hajszálak maradnak utánunk.

irreverzibilisen csak az agykéreg sejtjei

károsodnak azonnal.  a hajsejtek még

hetekkel utánunk is osztódnak, mint

a papucsállatkák. csak ők harminc

percenként. alacsony anyagcsere-

igényűek, mondják. lábammal

kisimítom a hegygerincet, élükre állítom

a völgyeket. az élő szervezetek entrópia-

szintje a legalacsonyabb. felfekvéseimben

lebomlik a rendezetlenség. kivárom.

mert rend a lelke mindennek.

 

 

Óra

 

vízszintes síkjában elfordul a korong.

súlya alatt a lélek vékony szálán

függ. négyszáz nap.  a vezetőtű

bevarrja a gátmetszést a szerkezeten.

lassan fordul át az életbe. nehézségi

ereje hajtja a perceket. kerékgátlásos

lelke elmerül az örök-

naptár forgásában, nincs idő az

elmúlásra, időtlenségig kell

hallgatni az inga verését.

pontosan.

Anatol Baconsky versei

 A SZÉL

                                       

Nézem a szelet s láthatatlan.

Mióta nézem! s láthatatlan.

Csak bólongatni látom a fákat, és a

leveleket fű közt világgá menni.

 

Nézem az időt s láthatatlan.

Mióta nézem! s láthatatlan.

Csak a gyerekeket látom fölcseperedni.

S a felnőttek: őszen, gönyedve kétrét.

 

 

 

FEHÉR AKT

  

Oly pőre vagy, mint álom, akár

mint strandhomok, nagy sík látóhatár,

pőre, mint bujdosó hold a pusztán,

pőre, mint hattyúm ezüstön úszván.

 

Lássad, ne pisszenj:

azok a nedvek járnak át frissen,

melyek mezőket s rügyeket járnak,

s lásd a füzeket máglyalángnak.

 

Ahová tűnnél – tenger duzzad,

késő hullámok állják el utad.

Szemed csukd be, és magadat feledten

kialszol zöldellő örvényekben.

 

(Botár Attila fordításai)

(Kép: Dezső Tamás)

Mozdulatlan

Fát nézni olyan,

Mint eggyel szorozni,

Az ember magával szembesül.

Semmi akarat nincs

A gyümölcstermésben,

Ahogy az árnyékban és

Az avarban sincs.

Nem tehet róla a fa,

Hogy az ablakom előtt élve

Hozzámnőtt.         

 

Nem feszegetném,
Hogy az Úristen

Oszt-e, vagy szoroz,

De használja a nullát…

 

Egy szekrényben ülünk,

Meztelenül.

Kényelmetlen és kemény,

Moccanni sincs hely.

De nem ellenkezünk,

Ahogyan a fa sem teszi,

Ha fűrészelni kezdik…

 

Nem a fa szándéka

A lomb.

Egyedül az Istené.

Rainer Maria Rilke: Játékok

 

Egy játék, íme: kérdés, felelet;

s oly ismerős, az ember szinte unja

kicsiny szeretet-kocka hullt, s gurulva,

hogy elsápadsz, oly számhoz érkezett…

 

S újra, ismét vetettük a kockát,

s a kis játékszer asztallapon át hullt,

a ház teljes tömbjén szállt, hatolt át,

a gravitáció mélyébe száguld.

 

Hogy az esést fürkészve valamit még

jelent a hullás, az tárul  elénk,

hidd az asztalt, s kocka mutatja ezt: HÉT.

 

Vagy magát a kockát, sors szenteli meg,

hidd kettőzötten, hiszen részt nem vehet,

s bár mondod: TE, ő nem mond sosem ÉN-t.

 

Botár Attila fordítása

 

Szél

                       

                         1.

 

               A buszmegálló

               ma sem lesz otthonos.

 

A Szabadság-hídról a villamos

               fordul le,

               ringatja tavasz,

mögötte szobor, neonfényes alkony,

érchuzal dúdol lent a Duna-parton,

               engedetlen

               a sodró ár ellen.

 

                        2.

 

               Hosszú tükröket

               dobál a szél.

 

Szelek árnyéka, lekötött test,

hogy magányát feltörhesd,

               nincs arra szó.

Dohog a moszat, hallgat a fenék,

               iszap gyülemlik,

               algás hely fénylik.

 

                         3.

 

               S a part menti házban

               majd két denevér fogad,

fürgén körbetáncolják árnyékodat.

 

                 Valaki rád szól:

                 férfi vagy, felnőtt,

lángolnak akkor a folyóban az erdők,

s falba fonódott férgek énekelnek:

               íme,

               hűvös határa életednek.

 

                          4.

 

               És a szálkák

               kiáltozni kezdenek.

 

               Sebek,

természet árnyéka, zaj,

érintés vihara, húsmélyi moraj,

               rettegsz,

               hisz lesz

kenyér, bor, alvóhely, olaj,

               mégis meghasadt

               táblák közt kell élj.

 

               Forróság, porvihar,

               csillagok, idegek.

               Chamsin, Chamsin!

               Ne rettegj, ne félj!

 

                           5.

 

               Mivé lesz a por,

               mivé a vér?

 

Két karod, mint sűrű vadsövény,

mélyebb rejteket rejteget a test,

               s az érintetlen ér,

               már füst

               és már parázs,

magával hozza önnön sivatagát.

           

               Érintetlen ér,

               áttört határ a gát.

               Érintetlen ér:

               a szél és a szomjúság.

 

                         6.

 

               A buszmegálló hát

               ma sem lesz otthonos.

 

Egy nonstop presszó, hol megáll a villamos,

kilőtt nyíl a fényét vesztett pohár.

               Kezedben tartod még?

                Kék fák közt röpül.

 

               Agg állat arca

               lett fél szemed,

               te magad szakadék,

               zegzugos rengeteg.

 

               Üreggé vásott

               testedben a szél.

               Gömbvillám pásztáz

               egy pusztaságot.