Dicső Ferenc összes bejegyzése

La Femme Noire

 

 

 

– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.

– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.

A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.

Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.

Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.

– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?

– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.

– De azért még egy konyak nem árthat meg?

– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők -­ röfögte vigyorogva. De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.

– Az a helyes kis festő leányka?

– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.

– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.

– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.

– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!

A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.

– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.

– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!

– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.

– Tegnap a Döglött Disznóban.

– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.

– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.

 

A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.

 

Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.

– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.

– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?

– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?

*

A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:

9.10.

Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”

 

Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.

Még valami, Baptiste?

Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:

– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.

Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:

– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!

– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!

 

 

 

 

 

Az Öregtölgy

 

 

Egy délelőtt alatt kitavaszodott a Dunakanyarban. Engedett a hideg és az erdők fagyos magányát megtörték a csivitelő csermelyek. Három kisgyerek szaladt a folyások mentén incselkedve a duruzsoló patakokkal és a csiripelő madarakkal. A gyerekek örültek, hogy végre visszafoglalhatták jogos birodalmukat, az erdőt. A ligetek szíve is megtelt örömmel, hogy viszontláthatták a kis teremtményeket. A csurgások mentén sietve, fel-felkapták az útjukban henyélő békákat, majd nagyokat kacagva összeérintették a csúfságok szájait, hogy úgy tűnjön, mintha csókolódznának. Az ösvényhez érve gyorsabban kezdték szedni apró lábaikat. Sürgős tennivalójuk akadt. Az úton egy szót ízlelgettek szájukban, mint a kakasos nyalókát a majálison: leukémia.

Az erdő szívében, egy tisztáson állt az Öregtölgy. Árnyékába érve a lombok halk susogással köszöntötték három rég látott barátjukat. Ami, Tomi és Dali – így hívták a gyerekeket – mindig az Öregtölgy közelében építették meg gunyijaikat. Aki nem tudná, a gunyi egy rejtett zug, ahová nem ér el a felnőttek hatalma. A gyermekkor rejteke és szentélye. Gunyit lehet építeni a fa odvaiba, a fa lombjai közé, kis barlangokba, de a földbe is lehet ásni, majd lefedni azt levelekkel. Esetünkben a legutóbbi megoldást választották frissen épített gunyijuk tervéül. Az Öreg tölgy gyökerei közé ásták.

Körbelestek, hogy nem követi-e őket valaki, majd gyorsan lemásztak a gunyi hűvös rejtekébe.
– Olyan nyirkos itt, sokkal jobb volt, amíg a fán volt a gunyink – mondta szomorkásan Ami.
 Ne nyafogj, Amika! Ahogy meggyógyul Ferkó, és kiszedik belőle a leukémiát, építünk egy új gunyit, amit nem fog lefújni a szél az Öregtölgy ágairól! – biztatta Dali, mialatt egy húsos földigilisztát piszkált ki a gunyi falából, tenyerében szunnyadó békájának.
 De akkor is! Mikor gyógyul már meg? Nélküle hogyan építünk gunyit?
 Ezért vagyunk itt Ami, – vágott közbe Tomi – hogy kitaláljuk, hogy segítsünk Ferinek meggyógyulni, hogy végre felépíthessük a gunyit.

Feri volt a kis csapat negyedik tagja, egy évszakkal fiatalabb volt, mint a többiek. Nyugodt, de mindent tágra nyílt szemekkel figyelő kisgyerek volt. Alig ért meg hat telet, mikor első versét megírta. Egy békáról szólt, aki szeretett csókolódzni, de csúfos véget ért. Feri volt a gunyik helyének és tervének megálmodója. Mindig az Öregtölgy ágaira szeretett volna gunyit építeni, magasan a lombkorona tetején, de mint neve is mutatta az Öregtölgy már kicsit roskatag volt, ezért a téli fagy és szél mindig leverte gunyijukat a tölgy tetejéről. Mintha minden egyes gyermekkel, aki árnyékában nőtt fel és odvaiban álmodozott, de mára már elfelejtette ölelő ágait és lombjai rejtekét, a fa maga is egy kicsit meghalt. Levélről-levélre. A négy gyerek néha még imádkozott is az Öregtölgyhöz, hogy erősödjön meg. A tél beállta előtt, mikor kórházba kellett költöznie Ferinek, megígérte, hogy kitalál valamit és ne aggódjanak, mert gunyit fognak építeni az Öregtölgy tetejére, ha addig él is.

 Te Dali! – Tomi behúzta a gunyi fedelét – Honnan tudod, hogy Feriben leókémia van? Nekem azt monda Anya, hogy nagyon megfázott és a kórházban van csak olyan gyógyszer, ami meggyógyíthatja.

– Nekem is! – vágta rá Ami.

– Nekem is – dünnyögte Dali – De aztán egyik este véletlenül kihallgatóztam Apuékat, és tőlük hallottam.
– Véletlenül! Mi? – kuncogott Tomi – Igaza volt a Ferinek abban, hogy titkos ügynöknek kéne lenned.
– Jól van fiúk, de akkor most mi van? Én már ezt nem értem. Mit mondott Apukád? Mi a baja Ferkónak és mikor gyógyul meg végre?
 – Nem tudom. – kezdte Dali – Én csak ott hasaltam a küszöbön és valami leukémiáról beszéltek és arról, hogy Feri nagyon beteg. Egy lézersugárról is volt szó, amivel ki akarják lőni belőle ezt a leukémiát, de nekem nagyon nem tetszik az ötlet, mert hát tudjuk, hogy lézerrel a szörnyeket lövik le, nem a gyerekeket gyógyítják. Arról is mondtak valamit, hogy ha nem tudják Ferit eléggé meggyógyítani, akkor lehet, hogy soha nem jöhet már ki a kórházból.

Miközben Dali a gunyiban, az Öregtölgy tövében, a kihallgatottakat mesélte és a kikelet virágfüzérrel derekén táncolt a tisztáson, az Öregtölgy remegő ágairól lehullott egy falevél.

 Nem jöhet többet ki? – kérdezte Ami – Akkor beköltözik örökre a kórházba? Legalább a gunyiba engednék ki – szomorkodott.

– Akkor majd mi kiszöktetjük – jelentette ki bátran Tomi.
 Nem tudom Tomi, Apa azt mondta lehet meg fog halni.

A gyerekek észre sem vették, ahogy csendben beleremegett a fa. A pataknál fogott békák egy pillanatra elnémultak, amikor visszaszökött a tél utolsó sóhaja a tavaszba.

– Az nem lehet – mondta remegő hangon Ami – Ferkó nem halhat meg!

 – Nem hagyom! – fakadt ki Tomi – Valamit ki kell találnunk!

A gyerekek elkezdtek tanakodni. Először abban egyeztek meg, hogy ők soha nem fognak meghalni. Ez az egy biztos volt. Ki akarták deríteni, hogy hová kerül Feri, miután meghal. Ami azt hallotta Anyukájától, hogy egy Mennyország nevezetű helyre kerülnek az emberek olyankor. Dalinak nem tetszett ez az ötlet, mert túl sok lehet ott a felnőtt és túl kevés a béka, meg amúgy is, még vonattal is biztos messze van. A békák szóba kerültével Tomi felvetette, hogy öljenek meg egy békát és figyeljék meg, hogyan leheli ki nyákos lelkét, majd kövessék oda, ahova távozik. Ami mélyen felháborodott ezen, úgyhogy kénytelenek voltak elvetni az ötletet, a békák nem kis örömére. Tomi nagyanyja „ösztönösen” értett a gyerekek nyelvén. Mindig azzal fenyegette, hogyha netalántán kipróbálná a cigit a Svábfivérekkel, akkor el fogja őt is vinni a Kaszás, mint megboldogult nagyapját. Egyértelműnek tűnt tehát, hogy a legjobb megoldás az, ha a kórház kapujában megvárják a Kaszást és jól ellátják a baját. Ami szelíd kislány lévén lebeszélt a fiúkat a Kaszás elnáspángolásáról, pedig ők már élezni kezdték fakardjaikat. Ami felvetette, mi lenne, ha addig imádkoznának a Jézuskához, amíg vissza nem adja nekik Ferkót. Dalinak nem tetszett az ötlet, mivel éppen rosszban volt a Jézuskával, aki arcátlan módon nem a kormányváltós biciklit hozta neki karácsonyra. A gyerekek órákig tanácskoztak, mit kéne tenniük, de nem jutottak előrébb. Valami hiányzott. Nem volt köztük Feri. Nélküle nem alkottak egészet, nélküle nem építhettek gunyit és még a békavadászat sem volt olyan szórakoztató. Be kellett látniuk, Ő is kell a terv kifundálásához.

Későre járt mikor haza indultak. Az Öregtölgy frissen hullajtott avarán átgázoltak a gyereket, majd a patakok és ösvények mentén haza indultak. A vén fa ott állt a tisztáson. Reszketeg törzséből lassan párolgott az élet és száraz kérgén gyantaként fakadt ki az elmúlás. Az Öregtölgyet siratták a ligetek és a patakok.

Másnap megkérték Tomi anyukáját, hogy vigye be őket a kórházba, mert meg szeretnék látogatni Ferit. Felhívták a kórházat, és hétvége lévén beleegyezett a főorvos a látogatásba. A kórház a szomszéd városban volt. A gyerekek csendben ültek a kocsiban. Tomi mamája a szomorúságnak tudta be szokatlan némaságuk, de valójában titkos küldetésük részleteit dolgozták ki.

A kórházba érve rögtön a gyermekosztályra mentek. A penészedő falú folyosón egy enyhén borostás bohóc lufit osztogatott, amit a gyerekek illedelmesen visszautasítottak. Feri kórterme a folyosó végén volt. Megkérték az ápolónőt, hogy had kapjanak a gyerekek pár percet nyolc szem közt. Az ápolónő megengedte, de mielőtt bemehettek volna, steril maszkot tett szájuk elé és kesztyűt húzott kezeikre, ami tovább fokozta a csapatban küldetésük komolyságát, és valahol élezték is a felhajtást. Beléptek a kórterembe. Feri ott feküdt hófehér ágyán. Testéből csövek, drótok és zsinegek kúsztak a környező berendezésekbe. Az Öregtölgy zegzugos gyökereire emlékeztetett. Kezében egy kis papír fecni volt, amire oly buzgón írt és rajzolt, mintha az örök élet titkát körmölné. Kopasz buksiján az izzadtság cseppek úgy csorogtak, mintha könnyek lennének. A három gyerek ott állt az ágya végében, de nem hagyta el szó ajkaikat.

– Sziasztok, srácok! – örült meg Feri.

A pár másodperces némaságot, Ami törte meg.
– Szia Ferkó, hogy érzed magad?
 Egészen jól – köhécselte – a Doktor bácsi azt mondta, hogy nemsokára meggyógyulok.
– De hová tűnt a hajad, Ferkó? – kérdezte Ami.
– Most ilyen lézersugarakkal kezelnek – büszkélkedett Feri – Azt mondta Apa, hogy nagyon erősnek kell lennem, hogy legyőzzem a betegséget és azért kapok ilyen lézeres kemoterápiát, hogy gyorsabban meggyógyuljak. Amúgy meg szerintem azért hullott ki a hajam, mert nagyon erősödöm, és az ilyen nagyon erős bácsiknak, mint akik a tévében vannak, is ki szokott hullani a hajuk.

A két fiú, Dali és Tomi magukhoz tértek. Rémületükben rögtön rátértek a lényegre.- Feri! – vágott közbe Tomi – Nagyon fontos dologról kell beszélnünk! Tegnap nagyon sokat tanakodtunk a gunyiban az Öregtölgynél arról, hogy hogyan kéne téged kihozni innen.

 De hát miért kéne innen kivinnetek? Azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak, és végre megépíthessük a gunyit az Öregtölgy tetején.

– Ezt nem értheted! – folytatta Tomi – Dali tegnap előtt kihallgatta Apukáját és nagyon komoly dolgot hallott. Ugye Dali? El kell mondanod Ferinek is!

Dali némán nézett Ferire. Szemügyre vette a testét gyökérként a kórteremhez rögzítő csöveket, és azt a kopasz, sápadt, apró fejet. Úgy érezte, hogy már nem a legjobb barátjához beszélt. Aztán belenézett Feri szemeibe, azokba a reménytől csillogó gombszemekbe és megszólalt.

– Apukám azt mondta, hogy segíteni fog megépíteni a gunyit, ha meggyógyulsz. Nem igaz, Tomi?
Tomi levegőt sem vett. Feri arca kivirult.
– Szuper! Mondtam én, hogy titkos ügynöknek kéne lenned. Az én apukám is segíteni fog, és Ami apukája is megígérte. Már csak Tomi papáját kell megkérdezni. Mit szólsz hozzá Tomi?Tomi nem tudott megszólalni. Valami szorongatta a torkát, ezért csak bólintott egyet.


 – Na, figyeljetek srácok – Feri kicsit feljebb ült az ágyában – nagyon jó, hogy bejöttetek. Készen vannak a tervei a gunyinak, amit végre nem fog leverni a téli szél az Öregtölgy tetejéről. Sokat agyaltam rajta és elég jó lett. Elterveztem mindent. Sajnos még nem biztos, hogy pontosan mikor gyógyulok meg, ezért leírtam egy papírra a teljes építkezést, hogy át tudjátok nézni és majd jövő hétvégén, ha visszajöttök, megbeszéljük, hogy miket változtassunk.

Feri egy kis lapot nyújtott át Dalinak. A lapon ákombákomok és firkák voltak. A rajzokat körben különböző jelek díszítették, ezek számokat és mértékegységeket szimbolizáltak. Nyilak mutattak jobbról balra és mindent négyzetméterben adott meg, mert Apukája tervrajzain látta, hogy így kell. A tervek egészen olvashatatlanok és értelmezhetetlenek voltak, mert minden helyet elfoglalt a kép a kész gunyiról, amiben négy mosolygó gyerek ült.

Bekopogott az ápolónő. Dali gyorsan elrakta a terveket, majd elmerengett barátja fényes kis szemeiben. Egy darabig nézték egymás, majd elmosolyodtak és kezet fogtak, mint a nagyok. Dali elbúcsúzott és kiment. Ami hosszasan ölelgette Ferit, picit fecsegtek arról, hogy mi van a suliban. Tomi csak állt, leszegett tekintettel. Az ápolónő megint bekopogott. Ami megpuszilta Feri homlokát, Tomi pedig kipréselt egy halk „sziá”-t összeszorult torkából, majd haza mentek.

Egy hét múlva, ahogy megígérték, megint meglátogatták Ferit, de már nem a tervekről beszélgettek. Az onkológus főorvos felfüggesztette a kemoterápiás kezelést, mert már csak felesleges szenvedést okozott. Utolsó vágya az volt Ferinek, hogy had mennyen el még egyszer a gunyijukhoz. A doktorúr olyan reménytelennek ítélte az állapotát, hogy engedélyezte a kis túrát.

Feri már nagyon gyenge volt, ezért csak lassan haladtak az erdei ösvényen. Minden oldalról támogatták barátai és szülei. Remegő kezével a katéterét tartó fémrúdba kapaszkodott. A ligetben a szél lágyan kísérte régi barátját és a patakok és csermelyek is lassabban csorogtak. Az útmentén strázsáló békák is beálltak a gyereket kísérők közé és kedvenc béka-dalát brekegték.

A tisztásra érve meglátták az Öregtölgyet. A fa már alig élt. Szürke törzséből a nyüvek is kifordultak. Ágai recsegtek, ahogy a reszkető fiú sóhajtott. Odamentek a haldokló fa tövébe és lesegítették a gyereket a földbe ásott gunyiba. Az Öregtölgy régóta várta, hogy ismét befogadhassa korhadt testébe a gyermeket, aki bekuporodott gyökerei közé és utolsó erejével behúzza feje fölött az ágakból és levelekből készült tetőt.

 

Évtizedek teltek el mióta Ferit eltemették. Az Öregtölgy újra kivirágzott, és virágzik minden tavasszal. Koronája rejtekében, a fa legtetején ott áll a gunyi. A gunyi, melyet az élettől duzzadó tölgy már soha nem ereszt el, s a tél haragja, ha meg merné próbálni, sem tudná letépni tetejéről. Szentélyül szolgál építői unokáinak és azok leszármazottai is oda fognak elrejtőzni a világ bajai elől. A tervrajzot, melyen egy gunyi volt, benne boldog gyerekekkel pontosan követték. Sötét éjjeleken, mikor a háborgó éj oly mélyen terül el a világon, hogy az Öregtölgy teteje karcolja a mennyeket, a csillagok bevackolják magukat a gunyiba a fa tetején, és néha Ferkó is beül közéjük.

 

Bertrand Besigye: Tél a Tigrisvárosban

Tél van a Tigrisvárosban s a Tigrisvárosra rárontott a fehérség,

S a fagy hamva falhosszakra rakódva recseg, rian

Olyan mintha a téli szél kristályai között fagyott szellemek ropognának.

   Fagyott szellemek, jéggé szilárdulva, lepattogva mennyezetről, szegletekről és rasszokról

Erdők és kapualjak mélyén, gyilokvágyak hó-örvényén

Fagyott szellemek, egymásba hűlve jégezüst csillognak út hosszan

   S kacagva formálnak tükörjeget autóknak és trélereknek,

Hogy csússzanak, sodródjanak. Fagyott szellemek, melyek forgószelek fogsorán

Szeretkeznek, üvöltve Hó-infernójukban

   A Tigrisvárosra nehezedve, a Tigrisvárosba nehezedve

Oly fagyterhesen, hogy a gumiabroncsok megperdülnek a szűz hóban, s hókotrók robbannak

És érzed a hideget átszökni bőrödön csontjaidba, és füledbe súgja:

   „Egyikünknek pusztulnia kell!”

S a szerelmespárok ráharapnak egymás ajkaira, hogy hőt szítsanak,

Mely szembeszegül a szív izmaiba szivárgó fagyott szellemekkel,

   A szívverésre törő fagyott szellemekkel.

Bár ha a fagy csak a napfény hiányából fakadna, soha nem faragna a szépség mértanával

Jéglepkéket a hókristályba, a hókristályba, a hókristályba.

   S a hókotró is csak azért kapar az aszfalt testén, hogy felrepessze agykérged,

Hogy halljad kaparását, bár az autó-zsongást elcsitítja a hó-rengeteg

S a támadó tél hidege mindent és mindenkit pajzsa emelésére sarkall, mely erős,

   Erős, hogy kitartson, míg a városlakók arcában lakozó fagyott szellemek addig

Nem dermesztik őket, hogy botoxot és fagyálló szájfényt kelljen használniuk.

Egészen addig, míg a vérük is megfagy, ha arra kell gondolniuk, hogy ezen az utcán kell

   Leélniük életük hátralevő napjait. Egészen addig, míg oly sok húsbárdot nem metszenek Egymás pillantásába, hogy egymás szemébe sem mernek nézni öt másodpercnél tovább.

Ez a tél a Tigrisvárosban… e szubarktius városban,

   És ott állok egy toronyház tetején egy keményre főtt sárgájú téli telihold alatt, ujjakkal, Melyek oly fagyottak, hogy üvegként törnének össze, lábujjakkal, melyek mint jégkocka Roppannának el

És én csak égetem a számlákat csekkről-csekkre, mint lassú rituálé

   Miközben a legtisztább, legridegebb vodkát iszom… e szubarktikus városban,

Hol minden autó karambolozni táncol a tükörjégen és a fagyott szellemek ördögi mosolyként

Ülnek az emberek szájából szálló fagyfüst felhőkön s azok életére törnek a téli éjjel delejével.

 

Dicső Ferenc fordítása