– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.

– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.

A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.

Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.

Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.

– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?

– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.

– De azért még egy konyak nem árthat meg?

– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők -­ röfögte vigyorogva.– De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.

– Az a helyes kis festő leányka?

– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.

– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.

– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.

– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!

A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.

– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.

– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!

– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.

– Tegnap a Döglött Disznóban.

– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.

– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.

 

A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.

 

Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.

– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.

– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?

– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?

*

A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:

9.10.

„ Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”

 

Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.

– Még valami, Baptiste?

Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:

– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.

Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:

– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!

– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!