Kitisztulás és elmosódás

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána az Alföld, a Kalligram és a Székelyföld kínálatából állították össze a szeptemberi lapajánlót.

  1. szeptember 3.

A TIZEDIK:  Mesterházy Balázs: A mediterrán-állandó (prózavers-ciklus) [Székelyföld]

Jóllehet Mesterházy Balázs Székelyföldben megjelent prózaversei külön-külön is értelmezhetőek, én most mégis egységükben tekinteném őket. Nyaralás-élmény: így lehetne összefoglalni ezt a ciklust, egészen hétköznapi, nem nehéz vele azonosulni, nem sulykolja a vakáció tökéletességét, nem idealizálja sem a helyszínt, sem az eseményeket. Ám a tökéletlenség mélyén mégis ott lapul a tökéletesség. Mesterházy elképesztő érzékletességgel írja le a mediterrán közeget, szinte a bőrünkön érezzük a „kabócás, remegő meleget”, látjuk a fügét, az olívát, érezzük a lábunk alatt a tengerpart puha, kemény, vagy épp érdes kincseit, s azt a folyamatot, ahogy apránként magunkra találunk az új helyeken. Apróságokban leljük meg „[e]gy olyan nyelv darabjait, amelyet mindig is beszéltünk”. Persze az új közeg tartogat meglepetéseket is. Ilyen például a szállás híján az óceán partján töltött éjszaka eleven, humoros és tanulságos története. [E. D.]

A KILENCEDIK:  Peter Brezňan: köztünk (vers, N. Tóth Anikó fordítása) [Kalligram] 

A távolság és a küzdelem verse ez, s egy kicsit a hiányé is. Meg persze az önkeresésé, de a másik keresése is benne van. Ha Tóth Árpád felől olvassuk, úgy is mondhatnánk, azt fürkészik a sorok, hogy milyen hosszú és kanyargós is az út „lélektől lélekig”. A mozgások, a mozdulatok és a mozdulatlanság éppoly jelentősek a versben, mint a taktilis kapcsolódások, a képi hatások és a hangeffektusok. Szinte vibrál benne a vágyakozás és a várakozás a távolság áthidalására és arra, akit keresünk.

Szintén a műfordítás szekcióból ajánlom Jana Bodnárová prózavers-ciklusát, Noszek Barbara és Hajtman Kornél fordításában. A szövegekben az emlékek ereje dominál, s pszichológiai mélységet ad a szépirodalmi alkotásoknak az, ahogyan Bodnárová az anya-lánya viszonyt feltérképezi, annak minden traumájával és béklyójával együtt.  [E.D]

A NYOLCADIK: Harag Anita: Június (novella) [Alföld]

Harag Anita a hétköznapiságba bekúszó szinte észrevehetetlen drámák mestere. Ebben a novellában egy írónő beszélget valakivel (csak az írás későbbi részében derül ki, voltaképpen kivel), aki azt szeretné megtudni, milyen szöveget írna a szerző az ő halálára. Az ötletre megindul egy emlékfolyam, melyben fölidéződik egy régi horvátországi nyaralás, amely az emlékezők számára sorsdöntőnek tűnik föl. Az óvatosan és precízen adagolt információkból csak a novella végére tisztázódnak (valamelyest) a szereplők viszonyai, kibontakozik egy család feltűnésmentes története. A több (fiktív és valós) idősíkot egybemontírozó szövegből csendes megrendüléssel lép ki az olvasó. [B. Cs.]

A HETEDIK:  Galántai Zoltán: A Budapestek: Viharos szerelem (vers) [Székelyföld]

Ez az „egynyári varázslat” verse. Megszemélyesítések adják a mozgalmasságát. Egyszerre van jelen a nyáresték meghitt nyugalma és a stabilitást sokszor megzavaró viharok. Viharok, amelyek kiöntik az esőt, kilöttyintik a bort. Majd a bortócsába az ég, a vihar átmeneti otthona, beleírja a nyár vagy valaki más nevét. Ez a vers csupa szeszély, akárcsak a nyári időjárás, a nyári esték és románcok. Hogy mit őriz meg és mit pusztít el a vihar, az mutatja meg, hogy a nyár „félig teli vagy félig üres borospohár”. [E. D.]

A HATODIK:  Mirkó Anna Regina: Ukrán leves (kispróza) [Kalligram]

Hogyan kapcsolódik össze a nemzeti identitás és a gasztronómia? Szervesen. Alapanyagokban, elkészítési módokban és metaforákban. A nemzeti identitás keresésének és lassú elhagyásának (vagy inkább elvesztésének) minden fájdalma a levesfőzésben bontakozik ki. Mert bizony más az ukrán leves, mint az orosz és megint más a magyar. Az alapanyagok mellé emlék-fűszerek csatlakoznak, sorsszerűen cipelt traumák, a veszteségek örökségei és a jelen nyomasztó kétségei. Minden évekig vonszolt sérelem, düh és kiábrándultság belefő a levesekbe. Ízük pedig végül — ugyanolyan. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK:  Visy Beatrix: „feszítsd ki font köteled” (A vén kötéltáncos intertextuális és romantikus szálai) (tanulmány) [Alföld]

Babits Mihálynak A vén kötéltáncos című verse mindeddig kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit talán megérdemelt volna. Visy Beatrix tanulmánya egyrészt a babitsi életműben igyekszik elhelyezni ezt a — kötetben először — 1925-ben megjelent költeményt, másrészt pedig a Nietzschéhez és Vörösmartyhoz való kapcsolódásait fedi föl. A „kötéltáncos” motívuma fölbukkan az Így szólott Zarathustra szövegvilágában, és mivel Babits igen jól ismerhette a művet, számos kapcsolódási pontot találhatunk a két szöveg között. Ugyanakkor A vén kötéltáncos már címében is rájátszik Vörösmarty egyes kései verseire, és a természeti képek, a hasonló motívumok nyilvánvalóan játékba hozzák ezeket az intertextuális viszonyokat is. A szöveg beható vizsgálata nemcsak a tanulmányíróval, de annak olvasójával is kimondatja, hogy ez a költemény nagyon sok mindent magas művészi színvonalon mond el a babitsi poézis mély dilemmáiról, és érdemes fölfedeznünk, újra meg újra elolvasnunk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK:  Marno János: Vannak pillanatok (vers) [Alföld]

A vers a mottója szerint egy bizonyos Rubásovra, azaz Szijártó Csabára emlékezik, de akkor is megrázó szöveg, ha pontosan nem ismerjük az ehhez kapcsolódó referenciákat. A hét szakaszra bomló, meglehetősen terjedelmes költemény két alapvető motívum köré szerveződik: egyik az idill (egy tóparti pihenő „illatozó pillanatai”), másik a háború („mivelhogy / mindig háború van, illetve mikor / a háború elmarad, akkor felkelés van”), és e kettő nem két különböző helyen és időben jelenik meg, hanem egyazon tudat két formájaként. A másik emberhez (Rubásovhoz) kötődő emlékképek es emlékfoszlányok gondolattöredékeket is elindítanak, melyek nem utolsósorban az elmúlás, a halál, az idő megélése és elvesztése körül forognak. Nemcsak a képek szuggesztivitása, melankóliába és nosztalgiába hajló felidézése teszi a szöveget nagy erejűvé, de a különös verszene is; az egymásba kúszó, sorátlépésekkel fonódó verssorok közé itt-ott váratlan belső rímek, alliterációk vegyülnek, sajátos, magával ragadó szöveguniverzumot teremtve. Hadd idézzek itt most egy jellegzetes részletet:

[…] mélykéken lángolt az égbolt a nap
hevétől, lobogó nyelvével marta szerte a szem-
határ üszkös üregeit, újraégette a tettet
és tettünk gondolatát, benne lehettünk
ekképp a levegőben, amelyből belénk,
a tüdőnkbe alig jutott; kívül rekedtünk
javarészt rajta; javíts ki, lelkem, Rubásovom,
ha ügyetlenül mondom: neked ömlött a könny
a tengerkék szemedből

 

[B. Cs.]

A HARMADIK: Erdei L. Tamás: Ismétlés nélkül (Belemegy) (próza) [Székelyföld]

Erdei L. Tamás kisprózája egy életívet ír le. A gyermekkori képek jelentősége változik, a kínosságtól egészen az emlékek megerősítéséig, vagy éppen átírásáig terjed az élmény-skálájuk. Ez a változások szövege. Változik a tárgyakhoz való viszonyunk, megnő bennünk az élettapasztalat mennyisége, de még a nőideálok is változnak, nemcsak az egyénekben, hanem valami egészen homályos, általános kategóriaként is. Járni tanulunk. Figyelünk másokat, ellessük tudásukat. Utánzunk. Ismétlünk. Így élünk. Az ismétlés gyönyörűségében rejlik az élet művészete. Meg persze a feleletkeresésben, de a csend is nagy tanító. Belejövünk, kerek lesz minden, sőt püthagoreusok szerinti tökéletes forma lesz: gömb. Aztán egyszeriben minden törekvésünk törmelékké válik. Mégsem unhatjuk meg az ismétlést. Legfeljebb az élet alkonyán, akkor talán unja már egyik lábát a másik elé tenni. De hogyan lehet jól megunni? Hogyan lehet „belelenni a nemlétbe”? Ez az írás remekül ábrázolja az emberi életöröm eloszlását. [E. D.]

A MÁSODIK: Hévizi Ottó: Nagybácsik Diké körül (esszé) [Alföld]

Hévizi Ottó filozófus „játékos esszé-prológnak” nevezi ezt a különös írását, melyet eredetileg egy konferencia-előadás bevezetőjének szánt. A szöveg témája az igazság. Az „igazság-utáni” (posttruth) korban nagy erővel merül fel a kérdés, milyen volt az „igazság előtti” kor; vagyis ma, amikor a világ egyre kevésbé tudja elkülöníteni az igazat a hamistól, fölvetődik a kérdés, hogy ez az elkülönítés korábban vajon olyan egyszerű volt-e, illetve hogy mit mondtak erről a kérdésről az antik görög mítoszok. Hévizi Ottó a gondolatmenetét három szereplő köré építi, Brontész, Argész és Szteropész „villám-kovácsok” köré, akiket Apollón bosszúból megölt, amiért Zeusz elpusztította fiát, Aszklépioszt. A három küklopsz az igazság három stílusát jelenítette meg (a karakter igazságát, a mintázat igazságát és az ellenpont igazságát), mely stílusok mind a mai napig (vagyis ma éppen újra) meghatározói (lehetnek) az igazságról való gondolkodásnak; villám-készítő voltuk ugyanakkor arra világít rá, hogy az igazság mindig villámcsapásként éri az embert, minthogy — Schillert idézve — „az igazság a szakadékban lakozik.” [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Terék Anna: Délibáb (vers) [Kalligram]

Vonzódás és taszítás, remény és reményvesztettség egyszerre lüktetnek Terék Anna versében. A vágyak, amelyek nem érnek révbe, vádat szülnek. Vádat emelnek bennünk önmagunk ellen. Vagy az Úr próbája ez, az Úré, aki tudja, hogy úgysem bírunk eleget? A saját rombolásunk körénk gyűlik, szembesülnünk kell vele. A várakozás csak eltávolít. Minden távolodik, és mintha a vágyakozó is egyre távolabb kerülne saját magától, tünékennyé lesz. De mi tehet bennünket árnyékká? A hiábavaló várakozás? Az önvád? A távolságok? Vagy talán az, hogy az elkeseredésünk átkokat szór arra, akire mindhiába vártunk? Kérdéseket és tétova valóságot hagy bennünk egy ilyen délibáb. [E. D.]

Vélemény, hozzászólás?