Az Úr 1456. esztendeje, valahol Nándorfehérvár falai előtt.

A földsáncok közé állított ágyúk égzengést megalázó erővel dördültek el, halálos terhüket méteres lángcsóvák és kénkőszagú füstfelhők kíséretében okádták a támadáshoz fejlődő szpáhik hátába. Az emberfejnyi kőgolyók véres ösvényeket hasítottak a szoros alakzatba rendeződött katonák közé, a csatamének patái alól felfelé kavargó porfelhőt a levegőbe freccsenő vérfátylak festették vörösre. Zavarodott, félelemtől eszüket vesztett lovak és emberek kanyarodtak egymás útjába, végképp összekuszálva a fegyelmezett hadrendet.
Hátrább, a csatamezőtől távol magasodó domboldal tetején álló II. Mehmed a fogait csikorgatva bámulta az egyre inkább irányíthatatlanná váló ütközetett, jobbja görcsösen szorította az övébe tűzött tőr markolatát. A kürtök rivalgására felkapta a fejét, épp időben, hogy lássa a földsáncok takarásából elővágtató lovasok csapatát, akik legázolták a sebesülteket, majd barbár nyelvükön vijjogva támadtak a sortüzet túlélt szpáhik oldalában. A rohamra lendült madzsarok élén éjsötét páncélos lovag vágtatott, kétkezes pallosa hol jobbra, hol balra villant, minden alkalommal egy-egy igazhitűt sújtott a vértől iszamós homokba. Maga a Hollók Lovagja állt a támadás élén, háta mögött válogatott vitézeinek acélfolyamával. A rommá lőtt várfalak árnyékából özönlöttek elő, elfoglalták a topcsik állásait, saját ágyúikat fordítva az igazhitűek ellen. Ha ez nem lett volna elég, a folyón keresztül egyre több és több csónak és hajó indult a török tábor felé, hátukon az ezerszer átkozott vén olasz keresztesei. Páncélos hangyaseregként özönlötték el a partoldalt, haragos acélhullámként csaptak át a fogadásukra küldött akindzsik között.
A szultán dühödten meredt az előrenyomuló hitetlenekre, majd magához intette a személyes testőrségét parancsoló agát, az oldalán felállított lófarkas hadijelvények árnyékából.
– Sorakoztasd az ezredet! – intett a dombot körbezáró janicsárok csapatai felé – Legyen meg Allah akarata. Magam vezetem a támadást.
A diadaltetoválásokkal ékes seregvezér sápadtan hajtott fejet, nem mert ellentmondani urának és parancsolójának. Amaz nem is várt választ, hátat fordított a csatamezőnek, és dombtetőn felállított sátrak felé indult, dühösen félretaszigálva útjából díszruhás kíséretét. Nem a saját palotasátrába sietett, hanem a mögötte felhúzott, kopott nemezlapokból állított jurta bejáratán lépett be, ami alaposan kilógott a dombtetőt elfoglaló díszes selyemalkalmatosságok közül.
Odabent parázsszínnel festett félhomály fogadta, a középütt kivájt tűzgödörben koromtól fekete rönkök izzottak, tovább melegítve a sátor amúgy is fojtogató levegőjét. Első ránézésre úgy tűnt, senki sincs odabent, a szultán mégis tisztelettel köszöntötte a némán várakozó sötétséget.
– Salem alejkum! – biccentett egyet, majd megigazította hófehér turbánját – A Büyü szaváért jöttem. – mondta a homálynak, és türelmesen várakozott, épp tizenhárom szívdobbanásnyi ideig, mikor megmozdult körülötte a sötétség. Testek moccantak az árnyékok peremén, súlyt és kiterjedést nyertek a fénytelen ürességből. Nehézkes lélegzett mozgatta meg a pállott levegőt, és a szultán már bizton érezte, hogy nincs egyedül a jurta sötétjében.
– Alejkum salem! – hallatszott valahonnan a homály mélyéről, mire a parázsló farönkök arasznyi lángokat vetettek a tűzgödör közepén, megvilágítva a körötte helyet foglaló alakokat.
A tűzverem túloldalán kopott farkasbőrbe burkolózó öregember gubbasztott, szikkadt, századéves vénség, arcán tintaszínnel tekergő tetoválások. Göcsörtös kezei között csontból faragott pipát dédelgetett, a mívesen kidolgozott készségből dohánnyal kevert ópium illata áradt a levegőbe. Az öreg oldalát két tanítványa vigyázta, jobbról egy hatalmas termetű, kopaszra borotvált szerecsen, balról tejfehér bőrű, ágyékkötős kölyök, akinek derékig érő, rézvörös haja szinte ragyogott a lángok fényében.
– A Büyü szaváért jöttél. – bólintott a szultán felé a farkasbőrbe burkolózó vénember, miután alaposan megforgatta tüdejében a zsibbasztóan erős dohányfüstöt – Mond hát, mire vagy kíváncsi?
II. Mehmed a próféta egyenesági leszármazottja volt – élet és halál ura a birodalom földjein – így hát igen ritkán fordult elő vele, hogy kérnie kellett valamit valakitől. Persze a csonttá aszott vénség nem volt akárki, a krónikák szerint már a szultán nagyapjának idején is öregnek számított, és inkább tűnt valami emberbőrbe börtönzött dzsinnek, mintsem egyszerű halandónak. Ha a szavának hinni lehetett, akkor erről a vidékről származott, mivel egy ősi nemzetség utolsó sarjának, Koppány vérének mondta magát. Ennek ellenére, jól szolgálta a dinasztiát, ravasz tanácsai és sötét varázsereje emelte a birodalmat olyan magasra, ahonnan a félhold ragyogása bevilágította egész Keletet, Konstantinápoly falaitól az Erdélyi Havasok bérceiig. Századéves véreskü kötötte hűségét a dinasztia mellé, de hatalmát csak külön paktumok szerint bocsátotta a birodalom szolgálatába.
– Segítened kell! – nyögte ki végül a szultán, kiszáradt ajkai között szinte úgy kellett kipréselnie a szavakat – Elveszítjük a csatát! A Hollók Lovagja, meg a vén szerzetes és a keresztesei! Nem bírunk velük!
A Büyü hosszan hallgatott, arcán időnként megvonaglottak a kanyargós tetoválások.
– Megmondtam neked, hogy ez lesz a vége! – horkant fel végül az öregember – A Fehér vár falai előtt csak vereség és halál vár rád! Nekem nem hazudnak a csillagok, úgy lesz minden, ahogy megjövendöltem. A hollók birodalma felemelkedik, sötét szárnyakkal takarja be az eget, árnyéka elnyeli a félhold hatalmát.
Sajnálkozva ingatta meg a fejét.
– Amúgy meg, mivel fizetnél a segítségemért? Nincs semmid, amire igényt tartanék.
A szultán keze ökölbe szorult az övébe tűzött tőr markolatán, majd lassan elengedte az ékkövekkel kirakott elefántcsontot. Egyvalamit ajánlhatott csak a vén mágusnak, amit még akkor vesztett el, mikor a félhold oltalma alá menekült a kereszt hatalma elől.
– Ha segítesz, szabadon engedlek! Feloldozlak a dinasztiának tett esküd alól, még a tanítványaid is megtarthatod. – az uralkodó idegesen dörzsölte meg verejtékes homlokát, a századéves kontraktus felrúgásáért nem akármit szándékozott kérni.
A Büyü mintha csak olvasott volna a gondolatai között
– Nem tudom kedvedre fordítani a csatát, ahhoz túl erős a Megfeszített Isten az ellenség szívében. Ezt az ütközetett – intett a harctér irányába – mindenképp elveszíted!
A szultán ingerülten bólintott, majd felállt a tűzgödör mellől.
– Akkor öld meg a hollókat! A Lovagot, és mindkét utódját. Ha magvát szeged a dinasztiának, nem lesz, aki a félhold ártalmára törne.
A vén varázsló hallgatott egy darabig, majd rábólintott az alkura.
– Rendben van. Három holló, a szabadságunkért cserébe. Esküdj a próféta vérével, és ránk bízhatod a fekete tollúak jövőjét.
II Mehmed elővonta a tőrét, majd gyors mozdulattal apró vágást ejtett bal tenyerén. Felemelte a karját, és a tűzgödörben lángoló rönkökre csepegtette a vérét.
– Atyáim vérére esküszöm! – ahogy kimondta a szavakat, és vére a lángok közé csöppent, a farönkök parazsa fényesen villant egyet, elvakítva az uralkodó szeme világát. Mire kitisztult a látása, már újra egyedül volt a sátor belsejében.

*

A vihar napszállta előtt érkezett, hófehér szegélyű, feketén gomolygó felhőkkel, jéghideg széllökésektől hajtva. Eső egy csepp sem hullott belőle, csak a kékes fénnyel ragyogó villámok cikáztak a szakadozott felhőtornyok között, nyomukban szárazon recsegő égzengés hasogatta darabokra a nyárvégi alkonyat csendjét.
Orhen Mantar – aki a szultán kedvenc orvgyilkosának számított, már majd tizenkét esztendeje – igen hálás volt a váratlan égiháborúért, mivel így jóval könnyebben cserkészhette be a vén Büyüt, és kíséretét. Az egykori janicsár nem először eredt valami vajákosságban jártas személy nyomába, így aztán hálás volt minden könnyebbségért. Nem mintha tartott volna a mágus hatalmától – jómaga is ismert néhány ráolvasást, és igen sokféle óvó hatalmú talizmánnal rendelkezett – de azért nem bánta, hogy legalább a léptei zajára nem kell ügyelnie, mikor a közelébe férkőzik. A Fehér várat ölelő, századéves rengeteg fái recsegve hajladoztak a vihar ereje alatt, elleplezve minden áruló zajt, amit a lehullott avarban verhetne.
A veterán janicsár nem véletlenül számított az uralkodó kedvencének, mivel eddigi pályafutása alatt még egyszer sem vétett hibát. Még akkor sem, mikor a fényességes unokaöccsét, vagy Drinápoly legájtatosabb életű hodzsáját kellett a Paradicsomba segítenie. Már majd másfél napja volt a Büyü nyomában, mióta a szultán maga mellé szólította – épp mielőtt katonáit a pogányok ellen vezette – és megbízta küldetésével. Orhennek az ő nevében kellett elköszönnie a vén varázslótól, és búcsúajándékként néhány viperaméreggel kezelt nyílveszőt átadnia az öregnek és tanítványainak. Persze csak azután, ha feladatukat elvégezték.
A vén Büyü nem kapkodta el a dolgot, az biztos. Hajnal óta több kört is tett az erdőben, mire egy sűrű bozótossal és tölgyfákkal határolt tisztásra vezette tanítványait, a kétembernyi, feketebőrű óriást, és a rézvörös hajú kölyköt. A harminc lépés széles, mohával benőtt térség közepén asztallapnyi, faragásokkal ékes sziklakolonc hevert, körötte málladozó kőtömbök maradványai. Orhen – aki a bokrok között lapulva fürkészte a területet – úgy vélte, talán valami ősi, a madzsarok előtt a vidéket uraló népség szentélyének maradványa lehet.
Miután mindent szemügyre vett, a szultán orvgyilkosa kényelmesen elfészkelte magát a bozótos alacsonyra lógó leveleinek takarásában, íját az oldala mellé fektette. Ha jól sejtette, most lesz egy kis ideje pihenni, mielőtt a Büyü végez a szertartással. Amiatt nem kellett aggódnia, hogy esetleg felfedezik, mivel az erdőbe érve egy zöld és barna foltokkal kivarrt bőrruhára cserélte kaftánját, arca elé pedig vékony kéregmaszkot rögzített selyemzsinórral. Még közelről sem tűnt másnak az erdő egy darabjánál.
Közben a tisztáson a Büyü hozzálátott a szertartás előkészítéséhez. Odalépett a széles kőkolonc mellé, kopottas zsákját a szikla tetejére csapta. Torokhangon morrant valamit két tanítványa felé, akik gyorsan az oldalára zárkóztak, elhelyezkedve a kőtömb hosszában. A vén varázsló kibogozta a zsák száját lezáró bőrszíjakat, és gyors egymásutánban három összekötözött lábú madarat, három hollót rázott az időtől kopott sziklatömb hátára. A béklyók ellenére a madarak el is lehettek kábítva, mivel csak erőtlenül mozgolódtak egy kicsit, amikor a Büyü sorba rendezte őket. A legnagyobbat önmaga, a másodikat a balján álló tagbaszakadt szerecsen, míg a legkisebbet a rőtvörös hajú kölyök elébe.
Mikor végzett, egy darabig némán, vonalba rendeződve álltak a sziklatömb oldalán, mindegyikük előtt egy-egy széttárt szárnyú holló hevert. Hármuk közül az öregember mozdult elsőnek, göcsörtös ujjaival kanyargós jeleket rajzolt a madarak köré, kezei követhetetlen táncot jártak a levegőben. Közben különös, andalító dallamot kezdett énekelni a hollók fölé, ami még Orhen fülébe is belopózott, olajosan lassú sodrásba mosva a gondolatait. Alig néhány szívdobbanásig tartotta bilincsben a bűbáj, aztán lepergett róla a varázs, akár sátorlap oldaláról a záporverés. Az ujján viselt gyűrű, egy szurokköves, aranyló félholddal és csillagokkal díszített ékszer – amit még Konstantinápoly ostromakor szerzett egy haldokló ulema kezéről – lassan felforrósodott a balján, óvó hatalma eltaszította magától a Büyü varázslatát. Ennek ellenére, Orhen egyre nagyobb tisztelettel tekintett a vén mágusra. Nem akármilyen mágiát űzhetett, ha ekkora távolságból ilyen visszhangot vert a környéken.
A vénember közben egyre inkább beleélte magát az énekébe, majd mikor az odafent gomolygó viharfelhők végképp elnyelték a lefelé ereszkedő napkorong vörhenyes fényét, aranyozott pengéjű tőrt húzott elő a ruhája alól, és apró bemetszést ejtett bal tenyerének ráncoktól szabdalt bőrén. A sebszélek között kicsorduló vért az előtte heverő holló mellkasára csepegtette, gondosan ügyelve rá, hogy a némán tátogó madár csőrébe is jusson egy nyeletnyi. Az eddig kábán heverő jószág vergődve tiltakozott, szénfekete tollai alatt görcsösen rángatóztak az izmai, hogy aztán néhány szívdobbanás elteltével végleg elcsendesedjen. A Büyü fáradtan lépett hátra a sziklakolonc mellől, de az éneklést nem hagyta abba, csak baljával intett az oldalán álló szerecsen fellé, aki némán húzódott közelebb a második hollóhoz.
Szálas, majd két méter magas óriás volt, kopaszra borotvált feje akár a simára csiszolt, fekete márvány. Orhen úgy hallotta, hogy valahonnan a Nílus mellől származott, és a Büyü rabszolgakereskedőktől vásárolta még gyermekkorában. A nagydarab szerecsen érdes baritonján csatlakozott a vén varázsló énekéhez, miközben egy széles pengéjű obszidián tőrt húzott elő a háta mögül. Néhány pillanatig összpontosított, majd teljes erejéből lesújtott az előtte heverő madárra, egyetlen tiszta csapással elválasztva fejét a törzsétől. A megcsonkított holló nyakából széles legyezőben freccsent ki a vér, elnagyolt félhold alakját festve a sziklatömb tetejére.
Dolga végeztén a szerecsen is hátralépett a kőkolonc mellől, helyet adott az utolsónak maradt kölyöknek. A lángvörös hajú ifjú kezében keskeny, ezüstből kovácsolt tűpenge nyugodott, azzal lépett közelebb a harmadik hollóhoz. Nem sokat tétovázott, gyors mozdulattal emelte magasba a karcsú pengét, de lecsapni már nem maradt ideje.
Orhen leshelyével szemközt, a tisztás övező fák között sötét alakok mozdultak, majd kisvártatva valóságos nyílzápor zúdult a tisztásra, hátralökve a rőthajú kölyköt a kőtömb mellől. A Büyü, és a fekete bőrű óriás is kapott az áldásból, a horgas végű acélhegyek véget vetettek szentségtelen daluknak. Három szívdobbanással később már semmi sem mozdult a tisztáson, csak az utolsónak maradt holló csapkodott erőtlenül a sziklakolonc tetején.
A szultán orvgyilkosa óvatosan hátrább húzódott, még beljebb egy alacsonyra hajló bokrok leveli alá, onnan figyelte, ahogy a katonák elözönlik a tisztást. Szálas, sokat próbált végvári vitézek voltak, láncingbe, mellvértbe öltözve, mellkasukon hollós címerrel. A kardforgatók gyűrűjében földbarna csuhát viselő, galambősz szakállú papféle sétált ki a tisztásra, embermagas botjára támaszkodva.
Szigorú tekintette sorra végigvette a földön heverő testeket, végül odalépdelt a Büyü mellé, akinek mellkasából hét fehértollú nyílvesző meredt elő. Ennek ellenére, a vénember még mindig életben volt, bár szája sarkában minden lélegzet után apró vérbuborékok ütöttek tanyát.
– Itt vagy hát! – guggolt le mellé a szerzetesforma öregember, aki a vitézekkel érkezett a tisztásra. – Gondolom érdekel, hogy jutottam a nyomodra, bár kétlem, hogy egy magadfajta pogány megértené. Az Úr álmot küldött nekem, álmot, ami megmutatta hol talállak. Eleget ártottál a népének, itt az idő megfizetni a bűneidért.
A Büyü vértől vörös ajkakkal vicsorgott rá, majd nagy nehezen pár szót is kipréselt az ajkai között. Orhennek igencsak hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse.
– Nem számít, mert elkéstél! – hörögte – Elkéstél, és most már semmit sem tehetsz!
A vén szerzetes összehúzott szemöldökkel egyenesedett fel, és gondterhelt arccal sétált a sziklakolonc mellé. Hümmögve vette szemügyre a két döglött hollót, és a harmadikat, ami egyre inkább öntudatra ébredt, ahogy a Büyü hatalma a vérével együtt fogyatkozott. A bokrok között rejtőző Orhen már rájött ki lehet a kopott ruhás papféle, minden bizonnyal a kereszteseknek parancsoló itáliai szerzetes, akit valami Janos néven tiszteltek, épp mint a Hollók Lovagját.
– Háromból kettő! – mormogta az öreg, és óvatosan megpiszkálta a döglött madarakat. – Nem jutottál a végére! Az Úrnak legyen hála! – mondta, és keresztet vetett – Három holló, de vajon melyik maradt életben? Gondolom, nem szándékozd elmondani nekem igaz? – fordult vissza a földön fekvő Büyü felé, de az már nem válaszolt, szemei üvegesen meredtek az égboltra. A szerzetes elhúzta a száját, majd kért egy kést az oldalát vigyázó vitéztől. Miután megkapta, visszalépett a kőtömb elé, és gyors mozdulattal elvágta az életben maradt holló lábait béklyózó kötelékeket. A madár már amúgy is észhez tért, de amint lekerült róla a béklyó, egyből lábra kapott, majd némi tétova szárnycsapkodás után levegőbe dobta magát, és a magasba emelkedett.
Orhen összehúzott szemmel követte az útját, egész addig, míg bele nem veszett az égbolton oszladozó viharfelhők árnyékába. Akkor aztán óvatosan hátrább húzódott, távolabb a sziklatömböt körbezáró katonák közeléből. Hosszú út állt előtte, a szultán serege már lassan két napja visszavonult a Fehér vár falai alól, nyomukban az üldözésükre indult hitetlenek csapataival. Soká fog tartani, míg utoléri őket, és megviszi a híreket urának és parancsolójának. A vén Büyü nem járt sikerrel, az életben maradt holló pedig a magasba szárnyalt, olyan magasra, amilyenre annak előtte talán még egyik sem merészkedett.

VÉGE

Kellemes, nyár végi szellő borzolta fel Laurena haját. Szeretett kilépni a levegőtlen kastélyból. Ilyenkor úgy érezte, szabad, mint a madarak, melyeket annyira csodált. Hallgatta vidám, néha panaszos éneküket. Ezek a dalok ismerősek voltak számára, hiszen a boldogságot nem ismerte. Tizenkét esztendős volt, mikor apja, Poitiers grófja bemutatta neki vőlegényét, az akkor húszéves Renaud-t. A férfi barátságosnak tűnt, míg Laurena meg nem látta azt az összetéveszthetetlen mosolyt ajkán. Az ifjú, aki harmad szülött volt családjában, alig várta, hogy Laurenával együtt megkapja a kislány hozományát. A mosolyt egyedül a lány vette észre, míg öreg édesapjának egyre jobban megtetszett leendő veje. Nem csoda, hiszen az ifjú szellemes volt, imádott vadászni, s híres volt gyengédségéről. Mielőtt Renaud elhagyta a kastélyt, leguggolt Laurena mellé.

– Alig várom, hogy közelebbről is megismerhessem, kisasszony – búgta bariton hangján. A kislány félelmét látva felnevetett, s kilovagolt szürke lován.

Erre visszaemlékezve, Laurena maga előtt látta a magas, izmos férfit, aki képes volt minden nőt elcsábítani a francia udvarban. Hosszú, hullámos, fekete haja kísértésbe hozta még a legtisztább asszonyt is. A lány mégis félt a közelgő házasságtól.

Elmerengve közelgő jövőjén, sétálni indult, egyedül. Meg sem állt, míg ahhoz a forráshoz nem ért, ahol édesanyja életét vesztette. Senki nem tudta, milyen betegség tört rá, hiszen nagyon fiatal volt. Poitiers grófja ötvenévesen házasodott újra, és feleségül vette a huszonöt éves özvegy Anne-t. Csodának tartották Laurena érkezését. Anyja egy-két évvel Laurena születése után halt meg a forrásnál, ahová, ha tehette, Laurena mindig ellátogatott.

Mikor odaért, szoknyáit elrendezve leült a fűbe.

– Holnap férjhez megyek, édesanyám – suttogta maga elé. Remélte, hogy anyja meghallja.

– Bár itt lennél velem, s felkészítenél! – mondta. Félt, sőt rettegett esküvőjétől. Rossz érzései voltak. Tudta, hogy sosem lesz képes szeretni Renaud-t.

„Mintha csak tegnap lett volna…” kezdte el a merengést:

„Maga mögé ültetett a lován. S csak száguldottunk. Olyan érzés volt, mintha repülnék. Egyenrangúként bánt velem, úgy, ahogy még senki sem. Mindenkinek a szemében csak egy eszköz vagyok. Vagy a pénzszerzéshez, vagy a jó házassághoz. Szerettem Robert-et. Egy fiatal lány naiv szeretetével. Azt hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. De rá kellett döbbenem, hogy a nőknek semmi esélyük sincs a boldogságra. Robert egy angol lord fia volt. Azért érkezett Franciaországba, hogy megerősödjön. Elsőszülött volt, s emellett igen beteges. Az itteni levegő sokat javított egészségén. Boldogok voltunk. Azt ígérte, beszél apámmal a házasságról. Mikor apám tudomást szerzett románcunkról, visszaküldte Angliába. Nekem azt mondta, hogy Robert-nek már van menyasszonya, s édesapja soha nem egyezne bele ebbe a házasságba. Fél esztendeje már, hogy nem láttam. Eleinte írtunk egymásnak, de később ráeszméltem, hogy leveleink csak még fájdalmasabbá teszik különválásunkat. Két hónapja nem írtam neki, s amit tőle kapok, zokogva elégetem.”

Laurena nem figyelt a külvilágra. Könnyei egyre csak patakzottak szeméből. Lassan álomba sírta magát.

Patadobogásra ébredt. Felemelkedett a fűről, s ijedten vette észre, hogy a hold már magasan jár. Szoknyáit megemelve szaladni kezdett.

„Már biztosan keresnek. Renaud, és apja, egy feleségén keresztül meggazdagodott kereskedő, már biztosan megérkezett.” Futott, amilyen gyorsan csak tudott. Így is majd egy órájába került, mire megpillantotta a kastély körvonalait. Ekkor közelebbről hallotta a lódobogást. Nemsokára meg is pillantotta a lovat. A sötétben nem ismerte meg a lovast, akinek csuklya takarta el az arcát. A csuklya lehullott, mikor a lovas átugrott egy kidőlt farönköt. Laurena megpillanthatta azokat a fekete fürtöket, melyeket már négy éve nem látott, s melyektől rettegett. Remélte, hogy a lovas nem vette észre, s megbújt egy fa árnyékában.

– Nocsak! – mondta Renaud. Megállította lovát a pataknál, leszállt, s megveregette az állat nyakát. Majd maga is mohón inni kezdte a vizet.

Laurena befogta száját, hogy a férfi nehogy meghallja légzését. Szíve olyan hangosan vert, hogy félő volt, a férfi meghallja. A lány hátra felé indult. Ismert egy keskeny ösvényt, mely a kastélyba vezet. Lábujjhegyen lépkedett. Nem vett azonban észre egy kis faágat, melyben elbukott. Halk sikoly tört elő torkából, melyet rögtön kezével tompított. A férfi meghallotta a csöndben a lány hangját.

– Van ott valaki? – kérdezte fennhangon. Laurena eldöntötte, nem válaszol. Hadd higgye a férfi, csak egy állat volt. Nem számolt azzal, hogy a férfi már igen tapasztalt volt a női sikolyok terén.
– Megsérült, hölgyem? – kérdezte, s elindult Laurena felé.

– Nem, nincs semmi bajom. Nyugodtan folytassa az útját – kiáltott ki a lány a fa mögül. Megpróbált felállni, de olyan rosszul esett, hogy bokája megsérült. Felszisszent, s visszaesett a földre. Lehajtotta fejét, s némán azért imádkozott, hogy az ifjú továbblovagoljon.

– Szerintem segítségre lenne szüksége – hallatszott a férfi hangja, túl közelről. Laurena lassan megemelte fejét. Nem is emlékezett, hogy Renaud ennyire szemrevaló férfi. Arca csak pár centire volt a férfiétől.

– Köszönöm, de egyedül is boldogulok – mondta a lány. Hangjában sértettség lapult.

– Jöjjön, felül a lovamra, s hazaviszem, ahol beborogathatja a bokáját. Úgy látom csúnyán megdagadt – mondta, és közben megemelte a lány bokáját, s a lány nagy megdöbbenésére, lehúzta cipőjét, majd harisnyáját.

– Hogy merészeli?… – csattant fel Laurena, ám Renaud egy intéssel elhallgattatta. Óvatosan karjába vette a duzzogó lányt, s elindult a lova felé. Felültette a lányt, majd maga is felszállt mögé. Laurena csak ekkor döbbent meg igazán. A férfi, egy számára vadidegen lányt csak úgy átkarol, s maga elé ültet. Laurena most kezdte el sejteni, hogy miért lesz nehéz ez a házasság. A gondolatra dühös lett, s mérgét egy nagy sóhajjal eresztette ki.

– Nagyon fáj? – kérdezte a férfi. A lány válaszul csak vállat vont. Nem volt kedve vőlegényével bájcsevegni.
– Maga igazán nehéz eset, hölgyem. S emellett igazán gyönyörű is. – Az utolsó mondatot belelehelte Laurena fülébe. Laurena nem tartotta magát gyönyörűnek. Igaz, apja mindig dicsérte külsejét, s eszét, ő mindig csak arra gondolt, hogy szülői elfogultság. Haja, bármit tett is, egyenes maradt. Színe azonban valóban kivételes volt. Aranyszőke, s mikor a nap megcsillant rajta, vöröses színben pompázott. Alakja kecses, s emellett nőiesen telt volt. Valójában elégedettnek kellett volna lennie külsejével. Ő mégis tartott tőle.
– Tudja, mikor először megpillantottam, olyan ismerősnek tűnt az arca. Ám biztosan emlékeznék egy ilyen szép hölgyre, – s karjait szorosabbra fonta a lány körül.
Míg a többi fiatal lány már kacéran flörtölt volna, addig Laurena tovább duzzogott leendő férje karjaiban.
– Éppen a kastélyba tartok. Elviszem oda, majd ott ellátják – mondta, és gyorsabb tempóra ösztökélte lovát. Ez azt eredményezte, hogy Laurenának meg kellett kapaszkodnia a férfi karjaiban. Renaud megfeszült a nyeregben, s Laurena maga előtt látta a férfi kéjes mosolyát, mellyel négy évvel ezelőtt megajándékozta.
A kastélyhoz érve a kapus először Laurenát látta meg. Meg sem kérdezve, ki az ifjú a lány mögött, kinyitotta a kaput, s meghajlással üdvözölte.
– Kisasszony, a gróf úr már mindenhol kerestette. A könyvtárban ül, s addig nem hajlandó aludni térni, míg a kisasszony biztonságba haza nem tér. Engedélyével, előreszaladnék, hogy értesítsem – szólt a kapus. Laurena csak bólintott, s kihúzta magát a nyeregben.
– Kisasszony? – kérdezte pajkosan megmentője. Laurena úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Miután a férfi megállította lovát, leugrott. Megfeledkezett dagadt bokájáról, s a földet éréstől éles fájdalom hasított lábába. Egy pillanatra úgy érezte, elájul. Mégis, büszkeségének hála, úrrá lett a fájdalmon, s egyenes háttal, bebicegett a kastélyba.
Tudta, hogy a férfi követi őt. Érezte magán mohó pillantásait, melyekkel méregette.
A könyvtárszoba ajtajánál rövid időre megállt, s mély lélegzetet véve bekopogott. Várta, hogy apja beinvitálja. Senki sem szólt a szobából. Lassan, nehogy Renaud utolérje, benyitott.
Apja, az idősebb Olivier de Poitiers, egy kényelmes széken ült, szemben az ajtóval. Vele szemközt, egy nála fiatalabb férfi foglalt helyet. Laurena belépésére mindketten az ajtó irányába néztek.
– Lányom!
– Édesapám! – szólt Laurena elvékonyodott hangon, s apja felé nyújtott kezéhez térdelt. Megcsókolta kezét, s térdelve nézett apja izzó szemébe.
– Minek köszönhetjük, hogy megvárattad vendégünket? – kérdezte.
– Elaludtam a forrásnál… – súgta a lány, hogy csak apja hallja.

Ebben a pillanatban lépett be Renaud az ajtón. Bokáját összecsapva meghajolt a két idősebb férfi felé, s Laurenára kacsintott. A lány lesütötte szemét.
– Fiam! Csak holnapra vártunk – mondta a fiatalabbik férfi, s felkelve a székből, megszorította fia kezét.
– Tudom, apám. Hamarabb végeztem az udvarnál. Szerencse, hogy most jöttem – mondta, s Laurena felé tekintett.
A lány, lassan megemelte fejét. Mikor tekintete összetalálkozott a férfiéval, fejét elfordítva a könyvespolcokat kezdte vizsgálgatni.
– Gróf úr! – köszönt Renaud a rangidős férfinek. A gróf felkelt a székből, s botjára támaszkodva, elindult az ifjú felé.
– Örömmel tölt el, hogy végre itt láthatlak. Érzem, nincs már túl sok időm hátra, ezért boldog vagyok, hogy lányom egy megbízható férfi irányítása alá kerül.
– Ígérem, nem fogok csalódást okozni – mosolyodott el az ifjú.
– Bemutatom a lányomat, Laurena de Poitiers kisasszonyt – mondta Olivier. Laurena némán felkelt, s nőiesen meghajolt a két férfi felé. Bokája, melyet szoknyájával próbált eltakarni, eközben égett a fájdalomtól. A lány már csillagokat látott tőle, de erőt vett magán, s egy pisszenés nélkül tűrte a szemlét. – Mi a véleménye róla, de Segre úr?
Kérdését most idősebbik vendégéhez intézte.
– Bájos. Igen csinos teremtés. Látom a szemeiben, hogy a fiam nem fog unatkozni mellette – mondta, s harsányan felnevetett. A gróf és Renaud is csatlakozott hozzá.
Laurena ismét lesütötte szemét. Félt, hogy kínzói megpillantják arcán a pírt. Engedélyt kért a távozásra, majd pukedlizve elhagyta a szobát. A kilincs kattanása után is hallotta a férfiak élcelődését. Nem bírta tovább. Zokogva sietett fel szobájába, ahol nevelőnője aggódva pillantgatott ki az ablakon. A nőt meglátva megtorpant, és sietve letörölte könnyeit.
– Galambom! Úgy aggódtam! – kiáltott fel Marie. – Merre jártál? De hiszen csupa sár vagy. Az arcod… Miért sírtál? Bántottak? Megtámadtak?
– Most ne… – kérte Laurena. A nevelőnő ekkor abbahagyta a kérdezősködést. Végigsimított védence haján, melyre olyan büszke volt, s csendben vetkőztetni kezdte. Meglátta a lány dagadt bokáját, s megjegyzések nélkül, elégedetlen pillantásokkal kisérve borogatást tett rá.
– Reméljük, holnapra elmúlik. Annyira nem súlyos… – mondta magának.
A lány fáradtan rogyott az ágyra. Marie halkan dúdolni kezdett. Laurena nyugodtabb lett, s egy szép álom reményében átadta magát a fáradtságnak.

Felfrissülve ébredt. Egy rigó szállt ablakpárkányára, s vígan énekelt neki. Laurena teljesen elfelejtette előző napi bánatát. Még az esküvőről is megfeledkezett. Odalépett az ablakhoz, s kihajolt rajta. Egy nem várt alakot pillantott meg alatta.
– Éppen itt az ideje, hogy felkeljen. Még átalussza a menyegzőnket! – kiáltott fel Renaud de Segre. Hangjára felfigyelt a kastély népe is. A férfiak mosolyogva, a nők pedig kuncogva folytatták munkájukat.
Laurena, elvörösödve menekült vissza ágyába. Tiltakozásképpen magára húzta lepedőjét.
– Kisasszony? Ébren van? – kérdezte Marie. Laurena felsóhajtott. Kibújt ágyából, és hagyta, hogy a nevelője felsegítse rá fehér, csillogó ruháját. Még hátra volt fejdísze, mikor nővére benyitott szobájába.
– Húgom! – mondta, s Laurena felé sietett. A lány, mit sem törődve Marie tiltakozásával, nővére nyakába borult. Nővére, aki egy gazdag földesúrhoz ment feleségül, boldogan nézett kishúga szemébe. Nagy volt közöttük a korkülönbség, mégsem gátolta őket a pletykálkodásban és az összetartásban. Sylvie de Paule most töltötte be harmincötödik esztendejét. Két csodálatos fiú anyja volt.
Az esküvőre egyedül érkezett, mivel férje üzleti úton volt Párizsban.
– Milyen gyönyörű szép hölgy lett belőled – csodálkozott el Sylvie. Laurena elpirult, de nővére elől nem rejtette el arcát.
– Hidd el, tényleg így van – mondta a nő, látva Laurena kétkedését.
– Érzem, bajba fog sodorni – mondta halkan a lány.
– Hogy érted ezt? A szépség sosem lehet átok. Érkezésemkor találkoztam Renuad de Segre úrral, s igazi úriember. Szerintem örülnöd kéne, hogy ilyen csodálatos férjed lesz. Szellemes, és nem utolsósorban gyönyörű.
Erre a jelzőre Laurena összevonta szemöldökét, mire Sylvie pirult el.
– Tudom, nem használunk ilyen kifejezést a férfiakra, de őrá nem tudsz mást mondani.

– Elismerem, valóban szemrevaló – mondta Laurena. – Sok fájdalmat fog még okozni ez a szépség.
– Ne törődj vele. A kicsapongásokat, ha erre gondolsz, senki nem akadályozhatja meg, s senki nem ítélheti el. Én is szemet hunyok felettük. Te leszel az egyetlen felesége. Te szülsz neki törvényes fiú utódokat.
Laurena csak bólintott. Ő nem csak egy elismert feleség akart lenni. Szerelemre vágyott.
– Marie, felraknád a fejdíszemet? – kérte a lány. A nevelőnő könnyezve helyezte el a fejdíszt. Tudta, hogy a mai nappal védence felnő. Soha nem lesz már szüksége az ő tanácsaira.
– Ne sírj, drága Marie. Azért még fogunk találkozni – mondta. Átölelte Marie-t.
– A bátyáim is itt vannak?- fordult Sylvie felé.
– Csak Jean jött el. Oliviernek dolga akadt az udvarnál – mondta. Mindketten tudták, hogy Oliviert csak az érdekli, hogy megörökölje a grófságot. Soha nem vett részt családi ünnepségeken. Csak akkor ment haza, ha az érdek úgy kívánta.

Laurena elszomorodott. Igaz, hogy nem számított bátyja megjelenésére, de reménykedett benne. Nem értette Oliviert. Mikor ő kislány volt, idősebbik bátyja volt a leglelkesebb védelmezője. Sokszor meglátogatta, s ő tanította meg lovagolni is. Nevetésük mindig vidámságot csalt szomorú apjuk arcára. Jean is kedves volt hozzá, de Jean más volt. Ő mindenkivel kedves, vidám és játékos. Oliviert mindig bosszantotta öccsének meggondolatlansága és komolytalansága. Ő csak nagyon kevés embert tisztelt, vagy szeretett. Felesége nem tartozott ezek közé. Az asszony fiatal, üde és forró vérű volt. Olivier nem tehetett ellene semmit. Az asszony gyermekkel sem ajándékozta meg, s előreláthatóan nem is fogja. Nemrégiben, ugyanis a király is szemet vetett ifjú feleségére.
– Szegény bátyám… – sóhajtott Laurena.
– Ne sajnáld! Ha több gyengédséget adott volna Isabellenek, akkor nem menekült volna más férfiak karjába – mondta Sylvie. Ő nem ismerte Oliviernek a kedves oldalát. Vele mindig hidegen bánt. Senkinek sem mondta, hogy neki ez mekkora fájdalmat okoz. Még húgának sem. Mindig úgy tett, mintha Olivier nem tartozott volna a családba. Fiatalkorában irigykedett Laurenára, mert Olivier, láthatóan mindenkinél jobban szerette. Most azonban már belátta, hogy húga, ismerve a jó Oliviert, még nála is jobban szenved.
Laurena némán megszorította nővére karját, majd szoknyáját megemelve, kiment a szobából. Marie szorosan mögötte, szemeit törölgetve.
Sylvie, néhány pillanatig élvezte az egyedüllétet. Laurenára gondolt, s házasságára. Elképzelte, ahogy húga, karjában egy csecsemővel várja. A gondolatra megrázta fejét.
– Nem… Hihetetlen, de úgy érzem, nem illik hozzá egy anya szerepe – mondta halkan. Megfordult, és vállat vonva lesietett a kápolnába.

Az esküvőre eljöttek a közeli szomszédok, valamint Laurena testvérei. Nem volt nagy ünnepség, de senki nem várta, hogy az legyen. A vőlegény harmad szülött, a menyasszony pedig csak egy késői házasságból született lány.
Laurena nem érzett semmit. Nem volt izgatott, s boldog sem. S ami leginkább bántotta, szerelmesnek sem érezte magát. Arcára mosolyt erőltetve vonult végig a padok között, hogy végül odaérjen Renaudhoz. A férfi minden báját bevetette. Fehér fogai elővillantak mosolya alól. Testét a legdrágább anyagok fedték, s nyakában egy drága medál lógott. A medál közepére egy zafír követ rakott készítője, melyen meg-megcsillantak a fények. Mikor Laurenát először meglátta, szemei felcsillantak, s ajka egyik sarka mosolyra húzódott.
Laurena, felismerve a gyűlölt mosolyt, szíve szerint elszaladt volna. Azonban nem akarta apját szégyenbe hozni. Észrevette a medált, melynek színe hasonlított az ő szemének színére. Összezavarodott. Tudta, hogy nehéz élete lesz a férfi mellet, aki híres volt hódításairól, de mikor meglátta az ékszert, elbizonytalanodott. „Lehetséges lenne, hogy megszeressen?” kérdezte magától.
Renaudt kéjes örömmel töltötte el a lány bizonytalansága. „Könnyű lesz megszelídíteni” gondolta, s már előre örült a sok álmatlanul töltött éjszakának.
Laurena megállíthatatlanul közeledett az oltár felé. Észrevétlenül egyre lassabban haladt. De így is odaért Renaud mellé. A férfi, felé nyújtotta karját, hogy a lány rátámaszkodva, könnyen letérdelhessen. Laurena dacosan megtámaszkodott, majd elengedte a kart. Szemeit a papra függesztette, aki belekezdett a szertartásba. Az eskü közben, arca kifejezéstelen maradt. Elgondolkozott, mi történne, ha „nem”-mel válaszolna a pap kérdésére. De apja iránti tisztelete erősebb volt.

1288-ban Zaragozában a város elöljárója megtiltotta a zsidóknak, hogy a számukra kijelölt városrészen kívül telepedjenek le.
Kilenc évvel később a Kelet-Franciaország középső részén elterülő Rochene és Chabrois egyházmegyékre szokatlan időjárás köszöntött. Már az előző esztendő sem bővelkedett csapadékban, és ha nem volt is éppen aszályos, a korabeli leírások szerint rendkívül kevés eső esett, ami természetesen kihatott a termésre, elsősorban a gabonára. A rákövetkező télen pedig egyáltalán nem hullott hó. 1297 januárjának utolsó heteiben egyik napról a másikra hirtelen fölmelegedett az idő, és úgy is maradt több mint két hétig. A St. Vincent kolostor scriptora erről, egyebek mellett, a következőket tartotta feljegyzésre érdemesnek: „…januárius havában, Fábián és Sebestyén vértanúk napjára (jan. 20.) Isten akaratából nagy meleg támadt, mindenfelé kipattantak a rügyek, a mandulafák virágba borultak, a mezők kizöldültek, az népeknek pediglen körül a falvakban szerfelett jó kedvök kerekedett, amiért is táncoltak és énekeltek szégyentelenül, és sokan a pórok közül még lábbelijüket is letették…”
Korai volt az öröm, mert néhány ködös nap után, ahogy jött, úgy tűnt tova a meleg, beállt a fagy. Olyan hideg lett, „amilyenre még a legvénebbek sem emlékeznek, elfagyott minden”. Ezt és a nagy meleget is persze némi kételkedéssel kell fogadnunk. Ha így lett volna, az egész termés elpusztul, és akkora éhínség tör ki, hogy annak országos híre megy, azonban nem találni máshol feljegyzéseket, mint az érintett környéken. A jámbor barátoknak jó okuk lehetett némi túlzásra. Az első idézet ugyanis, árulkodó módon, így folytatódik: „…de mert hiába emeltük fel intő szavunkat, nem hallgattak meg, s megátalkodott magabízásukban botránkozást keltettek féktelenségükkel, hamarosan lesújtott a bűnösökre az Úr haragja, hogy bizony lett akkoron sírás-rívás és fogaknak csikorgatása, ahogyan ez az Írásban áll. Rendele ezért az Úristen, dicsértessék a neve, februárius havában Veronika napjára (febr. 4.) ködöt, azután pediglen bocsátott ránk hirtelen dermesztő fagyot. Az Ő rendeléséből olyan hideg lett…” – de ezt már tudjuk. Néhány dörgedelmes és igen terjedelmes passzus után, amelyek főként az Egyház és annak képviselői iránti illő tiszteletről szólnak, a szerző rátér a következmények részletezésére, amelyben, úgy tűnik, különösen kedvét találta: „…Elfagytak volt annak okán a rügyek, és megfeketedve hulltanak le, zúzmara virágzott ki helyettök a fákon, s e rettentő hidegben a kiöntött víz nem ére el a földre, mert nyomban jéggé fagyott …számolatlan hullott el az aprójószág… és nem hoza termést a föld tavasszal, és nem hoza termést nyáron sem, és felkerekedének a bűnösök elhagyván lakóhelyüket…és bolyongtak, mint Mózes népe a pusztaságban, ahogyan ez írva van.
Az eddig ismertté vált, és ennél mértéktartóbb dokumentumok alapján igen nagy valószínűséggel állíthatjuk: mindössze az történt, hogy két egymást követő év a közepesnél rosszabb termést hozott. Akkoriban ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy szegényebb parasztok és kézművesek kényszerű vándorútra induljanak, más vidéken keresve boldogulásukat. Talán maga a korszak is, izgatott hangulatával, a keresztes háborúk nagy jövés-menésével hozzájárult az útra keléshez. És még valami. Az idézett leírás évekkel az események után keletkezett, ami részben megmagyarázza a túlzásokat, hiszen az utódok okulását volt hivatott szolgálni, és az Egyház fiainak helytállását demonstrálni. A bűnösök kétszeri említésével azonban annak a gyanúnknak ad alapot, hogy az elvándorlást előidéző okok között lehetett az elmondottakon kívül más jellegű kényszer is. A nyilvános kiprédikálásnak nem találtuk nyomát, talán finomabb, nem megfogható, a bűnösöket mégis megbélyegző módszer lehetett.
Tehát fölkerekedtek és bolyongtak, ezt tudjuk. Kérdés, hogy vajon mennyien. Idézett scriptorunk a továbbiakban egész falvakról beszél, ami képtelenség, de számukat az övénél kevésbé apokaliptikus feljegyzések is egy-kétszázra taksálják. Ez is túlzásnak látszik, ha a korabeli népesség lélekszámát tekintjük, és ha összevetjük az egyetlen nyomon követhető csoportról szóló, sajnos ugyancsak ellentmondásos beszámolókkal. Mindezek alapján úgy becsüljük, hogy az otthonukat elhagyni kényszerülők aligha lehettek kevesebben nyolcvannál, de semmi esetre sem többen, mint százhúszan. Kérdés az is, hogy az ismert csoport mellett a többiek merre indultak el, mivel, és végül mi lett velük. Útirányukat a feljegyzések sommásan intézik el: „Szétmenkültek a világnak mind a négy égtája felé”. Feltételezésünk szerint néhányan, bizonyára a fiatalabbak közül, csatlakozhattak a keletre tartó keresztes lovagokhoz. Nem tudhatjuk, eljutottak-e valaha is a Szentföldre, vagy ha eljutottak is, visszatértek-e. Mások talán a gazdagabb déli országrész felé igyekeztek, nekik is nyomuk veszett. Lehet, hogy nem bírták a vándorlás viszontagságait és éhen pusztultak, az is lehet, hogy útonállók kezébe kerültek, akik talán csak puszta életüket hagyták meg – ez is elég volt az éhhalálhoz –, de lehet, hogy azt sem. És vajon hányan álltak maguk is banditának, hullottak el az összecsapásokban, végezték bitón? Azok is mindörökre eltűntek, akik esetleg elérték a tengerpartot. Egyetlen valakiről találtunk adatot. Bár csak valószínű, de szeretnénk azt hinni, hogy ez az ember közülük való volt. Egy i. sz. 170-től vezetett zsidó családi krónikában történik említés bizonyos Francisco (!) nevű, külhonból származó fazekas mesterről, aki mintegy tíz éve telepedett meg Zaragozában, ahol saját műhelyt vezetett, és akinek zsidó hitre tért leányát feleségül vette Smuél posztókereskedő. A lány tizenhatéves volt akkor, új neve Cipóra lett. Mindez történt keresztény időszámítás szerint 1308-ban. Zaragozába az út eltarthatott egy évig, így az időpontok összevágnak. Van még egy másik halvány nyom: néhány sornyi bejegyzés a klarissza rend St. Klára apácamonostorának évkönyvében arról, hogy véletlenül éppen szent Klára napján (aug. 11-én) 1297-ben az Ég rendeléséből pártfogásukba vettek egy anyát és kicsinyke leánykáját. A szegény asszony néhány napra rá igen-igen legyengült állapota következtében elhunyt. A gyermeklány további sorsa felől nincs híradás. Ki tudja, honnan kerültek oda? Tartozhattak a chabroisi menekülőhöz is, onnan nincs túlságosan messze a monostor, de könnyen lehet, hogy mégsem. Talán az az ismeretlen asszony saját, másféle gondja elől futott.
Jól tudjuk, sötétben tapogatóztunk idáig, bármi, amit mondtunk, legnagyobb részében feltételezés – a teljes igazság mostanra már kideríthetetlen. Mégis beszélni kellett róla mint a Chatchien városában lezajlott események előzményéről, amely események bizonyosan megtörténtek, habár ezeket is töredékes, meglehetősen zavaros és némiképp ellentmondásos információkból rakosgattuk össze. 

A St. Bartholomeus apátság alacsony dombja köré patkó formában települt kisváros távol esett a forgalmas utaktól, szőlősdombok, apró falvak és kolduló rendi szerzetesek kolostorai vették körül, távolabb hegyek övezték, mintegy védelméül, mert falai nem voltak. Már hosszú ideje elkerülték a külső háborúskodások és a belső viszályok, a patrícius családok a céhekkel egyetértésben választottak Magisztrátust az ügyek intézésére. A temető nem növekedett túl gyorsan, és a város ezidő szerinti három árvája az apátság gyámolításában készült a novíciusságra. A polgárok nyugodt békességben és viszonylagos jómódban éltek. Képesek voltak két hivatásos koldust, egy éjjeliőrt és két darabontot eltartani. Ide érkeztek meg az 1297. esztendő augusztus havának utolsó harmadában a rochene-chabroisi menekülők.
Elsőként a vidéket járó kolduló barátok találkoztak velük, ám nem világos, hogy pontosan melyik napon, és az sem, hogy hány emberrel, ráadásul több helyszínt is említenek. Ismét találgatásokra vagyunk utalva, mert az első közlések szűkszavúak és bizonytalanok. „Fráter Joachim vesperás előtt jelentette, hogy közel a Poche patak kanyarulatához idegenekkel találkozott, akik öten vagy hatan lehettek, és felettébb elcsigázott kinézetűek voltak, mindazonáltal nem mutattak fel ellenséges szándékot…” Ez augusztus 14-én kelt. A szomszédos rendházban egy nappal később íródott feljegyzést bővebben idézzük, mert kiviláglik belőle, hogy eleinte nem tulajdonítottak különösebb fontosságot az idegenek megjelenésének – a rendházak élték a maguk megszokott életét. Íme: „Johannes testvér még ebéd előtt jelentette, hogy laikus testvérünk, Jakab, akinek elméjébe Isten akaratából a legegyszerűbb dolgok is csak nagy nehezen férnek belé, ma reggel nem akart felkelni, hogy előkészítse a napi tüzelőt, hanem morgott és vonított, valósággal úgy, mint az ebek, és ennek utána valamiféle ugyan hasonlatos, mégsem latin nyelven azt kiabálta, hogy io voglio una donna, io voglio una donna! majd szörnyűségesen illetlen dolgokat nyöszörgött  holmi fehérszemélyekről, úgyhogy a jámbor Johannes fráter kénytelen volt fülét befogva elmenekülni. Jakab testvér azonban hamarosan lecsillapodott, és engedelmesen elballagott a fáskamrába. Keresztényi türelemre intettem Johannes testvérünket, mert írva vagyon, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyeknek Országa. Johannes fráter ezután még megemlítette, hogy egynéhány napokkal ezelőtt távolról észrevett egy kisebb embercsoportot, akik lassan vonultak a Márga-domb irányában”. Ehhez hasonló bejegyzések olvashatók az első napokról. még minden homályos, nincs különösebb jelentősége semminek.
A vándorok valószínűleg több kisebb csoportban érkeztek a vidékre, talán már napokkal felbukkanásuk előtt, csak nem mertek mutatkozni. Lehetséges az is, hogy többen látták ugyanazt a társaságot, mert az idő előrehaladtával ugrásszerűen megnő a találkozások száma. Ha ugyan nem arról a természetes jelenségről van szó, hogy az ismeretlenek ottléte egyre kellemetlenebbé vált, és ettől számukat is egyre magasabbra becsülték. Az első riadalmat a Jézus Szíve rendház egyik szerzetese okozta. Elpanaszolta priorjának, hogy szokásos adománygyűjtő körútján a parasztok szinte ellenségesen viselkedtek, nem adtak semmit, arra hivatkozva, hogy napok óta ők tartják az idegeneket. A többi kolostorban ugyanezt a jelenséget tapasztalhatták, mert a priorok végül közös levélben fordultak az apáthoz, aki hivatalosan nem volt ugyan feljebbvalójuk, mégis ha nehézségek adódtak, az ő segítségét kérték. A levél minket érdeklő része így szól: „…és, hogy híveink, akik erkölcseikben és tetteikben jámbor, istenfélő lelkek, vonakodnak az adományozás nemes cselekedetétől, annak oka bizony nem más, mint ama toprongyos idegen sokaságnak megjelenése, akik, az Úristen bocsásson meg nekik, nem átallják alamizsnáért sanyargatni őket, s attól sem riadnak vissza, hogy miképp a sáskák, ellepjék mezőinket és, az Ég legyen irgalmas hozzájuk, megdézsmálják a termést, ahogyan kárvallott híveink már nap mint nap felpanaszolják. Teszik pediglen mindezt nem az imitatio Christi szellemében, amiként jámbor testvéreink gyűjtögetik a kicsiny adományokat, hogy példát mutassanak az Úrnak tetsző életről, hanem bűnös mohóságból, csakis magukra gondolván. Testvéreinknek szelíd, jóra intő szavait pedig a megátalkodottak értetlenül, elvetemült gúnyolódással fogadák, megbotránkozást keltve szívökben…”
Ezek voltak az első konfliktusok. Ezt követően a beszámolók már egytől-egyig a városban keletkeztek. Feltehetően a parasztok ameddig bírták, tartották, az idegeneket, egy-két napig, bizonyára nem bőségben, maguknak sem lévén túl sok. De azután elszaporodtak a dézsmálások, emiatt egyre több incidensre került sor, végül a gazdák, megunván a dolgot, összefogtak és elűzték az ismeretleneket, akik kénytelenek voltak bemenekülni a városba, nagy felfordulást teremtve ezzel. Az elkövetkezőkben, mint jobbára eddig is, megpróbáljuk a hiányos és sokszor egymásnak is ellentmondó források alapján saját szavainkkal elmondani az eseményeket, csak ott idézve a korabeli kéziratokat, ahol ez valamilyen okból feltétlenül szükséges. Mindemellett többször és szívesen kölcsönöztünk kifejezéseket a dokumentumokból, ezeket dőlt betűs szedéssel jelezzük.

Megérkezett – beözönlött – tehát az összeverődött embercsoport a városba, a jó polgárok általános megrökönyödését váltva ki. Főként a küllemük keltett erős visszatetszést. Öltözetük szakadt, elnyűtt, porlepte rongyokból állt, lábbelit nem viseltek, a férfiak összetapadt haja és szakálla „csak úgy meredezett, az aszszonyszemélyek feje valóságos Medusa-főnek tűnt fel”. Ráadásul rendkívül piszkosak és büdösek voltak. Sokuknak arcát, karját, lábát visszataszító kelevények és élő sebek is tarkították, bőrük kivörösödött, száraz és repedezett volt, járásuk és egész mozgásuk bizonytalan. Lesoványodott arcukban, piros szemhéjaik között a szemükből a pokol tüze világított. A hangjuk is ijesztőnek találtatott: érdes és rekedt, bár néhányan sipítónak, mások rikácsolónak hallották. Nem kisebb megütközést keltett a beszédmódjuk. Sokszor nem lehetett őket érteni, mert ismeretlen szavakat használtak, olykor meg, meghökkentő módon, egyes kifejezéseknek merőben más értelmet tulajdonítottak, mint a helybeliek. Úgyhogy „…az ő beszédjök ennek okán leginkább valami vartyogás és krákogás, ugatás meg kukorékolás volt, semhogy hasonlatos lett volna a Teremtő által adományozott emberi nyelvhez…” És természetesen éhesek és szomjasak voltak. Ezen a ponton tudunk válaszolni egy korábban feltett kérdésünkre, mert az apátságbeli fráterek, amíg a zűrzavar lehetetlenné nem tette számukra, tényszerű feljegyzéseket (is) vezettek. Azt kérdeztük, hogy mivel indultak útnak. Odahagyott lakóhelyükön erről nem szól a krónika. Nyilvánvaló, hogy nem rendelkezhettek igás állatokkal – nem a bőség elől szöktek, a város alá is gyalogosan érkeztek. Nos, mint kiderül, néhányan (?) „…felmálházták akkor minden szükséges holmijukat maguk vontatta kordélyokra…”, a legtöbben azonban puttonyba készítettek össze mindent, amit tudtak, azzal indultak el. Sietős lehetett. Később a kordék vagy szétrázódtak az utakon, vagy ott maradtak valahol, mert az embereknek nem volt erejük keresztülvonszolni őket a hegyeken. Megérkezésükkor csak kisebb batyukat láttak náluk. Fogyott a poggyász a növekvő fáradtsággal, a szükséges holmikból is beérték egyre kevesebbel. 

A beözönlés után csoportunk a Templom téren állapodott meg. Délelőtt volt, és pontosan tudjuk: 1297. augusztus hó tizennyolcadika, csütörtök. Ugyanis Mignard apát St. Bartholomeus napi prédikációjában, amit a kellő helyen majd bőven fogunk még idézni, ez a passzus szerepel: „…felebarátaink, akik az Úristen kifürkészhetetlen akaratából immár negyedik napja tartózkodnak városunkban…” St. Bartholomeus napja (aug. 21.) abban az esztendőben vasárnapra esett. Nos, folytassuk a történetet. A polgárok összeszaladtak láttukra, értesítették páter Sebastianust, a templom lelkipásztorát, aki nyomban a térre sietett, a hír pillanatok alatt feljutott az apátságba, futva érkeztek az első barátok. Tüstént faggatni kezdték a jövevényeket, hogy kicsodák, honnan érkeztek. Azok nem adtak értelmes válaszokat, csak panaszkodtak éhségre, szomjúságra, kimerültségre, mindenféle szerencsétlenségre, ami a hosszú úton érte őket, vadállatokra és zsiványokra, a porra és hőségre, emberi részvétlenségre. További úticéljukat illetően sem lehetett belőlük kihúzni semmit, megátalkodottan hallgattak. Valóban a végsőkig elcsigázottnak, agyonhajszoltnak látszottak. A derék fráterek ott sürgölődtek körülöttük, mozgósítani kezdték az egybegyűlt polgárokat, kit vízért, kit kenyérért szalajtva, eleinte nem sok eredménnyel. Tetézte a nehézségeket, hogy „…testvéreink a szent caritas nevében végzett áldozatos munkájuk közben kénytelenek voltak szemüket lesütve tartani, mivelhogy az azszonyszemélyek ruházata szemérmetlenül hiányos vala, s az alóla kitetsző húsban, mint az Írás mondja, a Sátán kísértése lakozik…” Lassacskán mégis sikerült felébreszteni az emberekben a könyörületet, és ebben nem kis szerepe volt a páter keresztényi kötelességre felhívó szavainak. Ha viszolygásuk nem múlt is el, túltették magukat rajta, és már önszántukból hordtak az ismeretleneknek mindenfélét. Eleinte főként enni-innivalót, később takarókat is, bár nagy meleg volt. Különösen akkor vált általánossá az adakozási kedv, amikor  megdöbbenéssel vették észre, hogy a „tömegben egy szerencsétlen kicsiny gyermekcse” is van. Szinte megállt az élet a városban, jóformán mindenki az idegenekkel volt elfoglalva, ha nem tett semmit, bámészkodott. A darabontok is ott silbakoltak. Még azok is róluk beszéltek, akiket valami sürgős tevékenység nem engedett a közelükbe. A patríciusok természetesen nem mutatkoztak, ám cselédeik szorgalmasan hordták a híreket szerte a városban, miként a barátok is az apátság és a város között.
Jóval elmúlt dél, mire a helyzet úgy-ahogy rendeződött. A jövevények a templom árnyékában kerestek menedéket a forróság elől, és úgy araszoltak körbe a falak mentén, ahogy az árnyék egyre mozdult tovább. Az ételt kendőkön, tálakon, vagy csak egyszerűen deszkalapokon tették eléjük, az innivalót fapoharakban. Az első adagok megérkezésekor támadt egy kis tülekedés, de gyorsan véget is ért, amikor látszott, hogy mindenből több mint elégséges van. A városiak ott tébláboltak az idegenek körül, és iszonyattal vegyes szánalommal bámulták, ahogy kiéhezetten falnak, szinte tömik magukba az ételt, és ahogy a bőség zavarában mindenbe belemarkolnak. Végül, amikor már nem fért beléjük több, egymás után elnyúltak az árnyékban és ájult álomba zuhantak. Felborult tálak és poharak, félig lerágott csontok, húscafatok, kibelezett kenyerek, víz-, tej- és bortócsák, almacsutkák és megharapdált, majdnem egész almák maradtak szétszórva a téren. A polgárok elszivárogtak, sokan már a lakomázást sem bírták végignézni. A barátokra maradt a rendcsinálás, amit tisztességgel elvégezetek, bár magukban háborogtak a szörnyű pocsékolás láttán. Később, a takarítás befejeztével ők is elhagyták a templomteret. Néhányan visszamentek az apátságba, mások a közeli házakba húzódtak be a hőség elől és némi harapnivalóért, a páter is hazament ebédelni és lepihenni. A hortyogó idegeneken kívül csak egy-két kíváncsi gyerek és pár éhesen szimatoló kutya maradt a helyszínen.

Még egy óra sem telt belé, és a szunyókáló fráterek rettentő jajveszékelésre riadtak fel. Kirohantak a térre, a környező házak lakói is összefutottak. Olyan látvány fogadta őket, hogy valamennyien megtorpantak. A jövevények négykézláb és térdelve, vagy a templomfalnak görbedve görcsösen hánytak, sokan már a földön vonaglottak nagy kínjukban, közben fuldokolva kiáltoztak segítségért, „a legszörnyűségesebb hangon üvöltve szitkozódtak”, és sikoltoztak, mintha gyilkolnák őket. A polgárok és a barátok sokáig képtelenek voltak moccanni, csak dermedten álltak. Valaki felkiáltott: vizet! Ettől feloldódott a bénultság, mindenki vízért kezdett rohangálni. Addigra már nem volt mit kihányniok a szerencsétleneknek, de a legtöbben még megfeszült állkapoccsal hangosan öklendeztek. Reszkető kézzel kaptak a poharak után, és mohón nyelték a vizet, azonban elsőre nem maradt meg bennük. Mégis hasznosnak bizonyult végső soron, mert kitisztultak tőle, és egy idő múlva már nem adták ki magukból. Lassacskán megnyugodtak, és kimerülten, zihálva nyúltak el a földön. Ám alig néhány perc múlhatott el zavartalanul, amikor újabb görcsök törtek rájuk és rántották hihetetlen pózokba a testüket. Fékezhetetlen hasmenés tört ki rajtuk. A polgárok közül többen rosszul lettek, néhány asszony elájult. Mindenki teljesen meg volt zavarodva. Egyszercsak valaki hangosan és jól érthetően kimondta: kolera! Pillanatnyi dermedt csönd támadt, utána felkapták a szót, és a térség visszhangzott a kolera meg a vérhas felkiáltásoktól. Eszeveszett pánik tört ki. Az emberek egy része futva igyekezett el onnan, szétvinni a rémületes hírt, mások a „félelemtől valósággal sóbálvánnyá válva” moccanni sem tudtak, a fráterek fel-alá szaladgáltak, nem tudván, mitévők legyenek. Egy fiatal szerzetes, csuhája alját felkapva, szélsebesen nekilódult az apátságba vezető útnak. A jövevények már csak nyögésekre és gyötrelmes kiáltásokra voltak képesek, jópáran fennhangon zokogtak, és kínjukban, az elemi szeméremmel sem törődve, valamennyien tépni-szaggatni kezdték magukról maradék ruhadarabjaikat, csakhogy a bőrüket csípő és égető tisztátalanságtól megszabaduljanak. Ekkorra már leírhatatlan mocsok borított mindent, és a nagy hőségben dögletessé vált a mozdulatlan levegő. Legyek rajai jelentek meg. A teret körülölelő házak ablakain egymás után becsapódtak a fatáblák.  

Ez az infernális helyzet fogadta a pátert, akit azzal ugrasztottak ki az ágyából, hogy itt a kolera! Futva érkeztek meg az apátságból a gyógyító szerzetesek csőrös álarcaikban. Együttesen megállapították, hogy nem kolera vagy vérhas, hanem kiéhezett állapotukban a hirtelen és mohó evés okozta a súlyos rosszullétet – akár bele is halhattak volna. A szituáció ennek ellenére veszélyes volt, mert a szétszaladt polgárok kardokkal, botokkal és egyebekkel felszerelkezve kezdtek gyülekezni, a ragálytól való félelmükben és saját kiabálásuktól feltüzelve. Szerencsére Sebastianus páter feltalálta magát. Égnek emelt karral a jövevények elé állt, és szembefordulva az összesereglett emberekkel bika hangon elkiáltotta magát: „Gyermekeim! Az Úr, az Ő végtelen jóságában, szörnyű csapástól mentette meg városunkat!” Majd fennhangon elmondta, amit mi már tudunk, hogy nincs járvány, csak gyomorrontás, és rendkívül energikusan folytatta azzal, hogy mi a tennivaló. Víz kell és szalma, lecsutakolni az idegeneket, ruhákra van szükség, rendet kell tenni a téren. Ettől az erélytől a szerzetesek is magukhoz tértek, és nagy buzgalommal láttak munkához. A városiak sem kérették magukat, mert a látvány önmagáért beszélt. Először is szétválasztották a nőket és a férfiakat, és a templom ellenkező oldalaira terelték őket. Az előbbiek ellátására nőcselédekért szalajtottak, megszervezték a vízhordást, a ruhagyűjtést, hazakergették a gyerekeket és mindenkit, akinek nem volt dolga, lezárták a térbe torkolló utcákat, hogy távol tartsák a bámészkodókat. Korabeli fogalmazás szerint: „nehogy tiszta erkölcsű polgáraink szemérmünkben megháboríttassanak”.
Rengeteg szalma és hamuzsír, számtalan vödör víz fogyott el, és már alkonyodni kezdett, amikor a nyomorultak tisztán és felöltözött állapotban, de teljesen kimerülten és vacogva dőltek a templomfalnak vagy nyúltak el annak tövében. Nehezebb dolognak bizonyult a tér bemocskolt részének megtisztítása, ehhez nem volt elegendő a víz. A széthajigált, átázott ruhák is gondot okoztak. Egészen bámulatosnak tartjuk a páter leleményességét, mert megint csak ő talált  rá a megoldásra. Az egyik darabonttal odarendelte a sírásót kocsijával együtt. Akkor a kordély aljába földet lapátoltak, erre szalmát terítettek, majd villával felraktak valamennyit a pocsékká ázott ruhákból, rá újabb adag szalma került, és így tovább, mígnem minden a kocsin volt végre. Közben bőségesen öntözték olajjal az egyes rétegeket, és az egészet ugyancsak szalmával fedték be. Kocsira kerültek a gyanús batyuk is. Pokoli rakományával a sírásó, Etoufer kihajtott a városból a két darabont és számos városi kíséretében. Tömlőkben vizet és olajat vittek, és három, szalmával púpozott talicskát toltak maguk előtt. Egy elhagyott, kopár helyen megállapodtak, kifogták a sovány lovacskát, vastagon szalmát halmztak fel a kordély alatt, azt is bőségesen megöntözték olajjal, és mind a négy sarkán felgyújtották. A lángok nagy hirtelenséggel csaptak fel, és sokáig lobogtak, olyan perzselő forróságot, valamint elviselhetetlen bűzt árasztva, hogy az emberek jobbnak látták elhúzódni, és tisztes távolból szemlélni a máglyát. Mégis őrizniük kellett a tüzet, mert tartottak az esetleg feltámadó széltől. Megvárták tehát, amíg a parázs is összeomlik, és az izzó zsarátnokot vízzel eloltották. Etoufert később a város kártalanította.
Ezalatt a téren maradottak nagy része az elszánt páter irányítása mellett alaposan fellocsolta higított mésszel a kövezetet – úgy látszik, mégis tarthattak a ragálytól –, és kis idő múlva sikerült az egész undorító masszát beseprűzni a csatornaárokba. Utána még sokáig vödörszámra hordták a vizet, és sikáltak mindaddig, míg végre makulátlan tisztaság és rend uralkodott. Beesteledett, mire végeztek, mert a mosdatás helyszíneit is megtisztogatták. Eközben a gyógyító szerzetesek a templom egyik érintetlen oldalán összeterelt menekültekkel foglalkoztak. Enni adtak nekik – kevés száraz kenyeret –, főzeteket itattak velük, felmart gartjuk és nyelvük fájdalmát enyhítendő, gondosan bekenték sebolajjal kicserepesedett szájuk szélét és a naptól hólyagosra égett arcukat. Eme tevékenységben kitűnt a többiek közül fáradthatatlan keresztényi buzgalmával fráter Timotheus. Most már kikérdezhették az idegeneket, akik elesettségükben kezesebbek voltak. Ezekből a lejegyzett és töredékesen megmaradt beszélgetésekből egy, számunkra lényeges kérdésre kapunk, persze kissé bizonytalan választ. Kiderült, hogy jóval aratás előtt hagyták el otthonukat, nem is pontosan egy időben, a csoport útközben verődött össze. Érdekes azonban, hogy nem számolta meg őket senki, nevek sem maradtak ránk. Valószínűtlen, hogy az egyébként pedáns barátok nem törődtek volna ezzel. Elképzelhető természetesen a feljegyzések elkallódása, de lehetséges, hogy eltűnésük nem az eltelt hét évszázad, hanem korabeli szándékosság műve.
Késő este lett, mire a felzaklatott és holtra fáradt városka lassacskán elnyugodott. A szerzetesek, akik ezekre a napokra mentesültek a klauzúra alól, nem tértek vissza az apátságba, gondozottjaik mellett töltötték el az éjszakát.
Péntek hajnalban, ébredéskor vették észre, hogy meghalt a kisgyerek és egy asszony. Irtózatosan feldagadt, elszíneződött állapotban találtak rájuk. Ennek leírásától megkíméljük az olvasót, habár a beszámolók szívesen taglalják, bőségesen és aprólékosan. A testek láttán a menekültek között kitört a riadalom, tágultak a közelükből, pestisről kiáltoztak, a nők sikoltozni kezdtek. A barátok azonban – most már volt benne gyakorlatuk – ügyesen lecsillapították őket. Megvizsgálták az elhunytakat, és a haláluk valószínű okaként vérlobot állapítottak meg. Az előző este zűrzavarában senkinek nem tűnt fel másféle rosszullétük, bár ha észreveszik, akkor sem tudtak volna segíteni rajtuk. Azonnal a páterért küldtek, aki hamarosan megjelent, áttekintette a helyzetet, és itt pillanatokra még az ő tudománya is megállt. Ugyanis nem lehetett kideríteni sem az elhaltak kilétét, sem azt, hogy anyáról és gyermekéről van-e szó. Nem ismerte őket senki, a csoporthoz a város közvetlen közelében csatlakoztak. Halogatás nélkül gondoskodni kellett azonban a temetésről, mert máris meleg volt, de nem tudták kiket temetnek, ráadásul az illetők nem vették fel az utolsó kenetet. Ez újabb problémát okozott: hol legyen a helye a síroknak? Mégsem tekinthették őket bűnözőknek, hogy a temetőárokban kaparják el a szerencsétleneket – ez ellen a többiek is vadul tiltakoztak volna. Gyakorlati nehézséget pedig az jelentett, hogy előző nap a sírásó kocsiját elégették.
Hosszas tusakodás után a páter úgy döntött, hogy a különleges helyzetre való tekintettel ulólag feladja az utolsó kenetet, és a fejfákra majd azt vésik, hogy az „Úrnak ismeretlen megboldogult leánya”, illetve „Egy megboldogult ártatlan fiúgyermek nyugszik eme hant alatt, az Örökkévaló rendeléséből”. Ezzel elhárult az akadály megszentelt földben való elhelyezésükről. Maradt a kocsi kérdése. A páter kiadta az utasítást, hogy akárhonnan is, de kerítsenek egy kordélyt a templom költségére, kerüljön bármibe. Rövidesen meglett, bár a rozzant alkotmányért az eladó pogányul magas árat szabott. A céltudatos páter és a derék barátok szervezőkészségének köszönhetően nagyon hamar felsorakozott, és elindult a szomorú menet. Siettek, nem akarták felzavarni a legnagyobb részt még alvó várost. Akurta szertartáson csak a papi személyzet, segédjével a sírásó, az elmaradhatatlan darabontok, egynémely szerzetesek és a feszült lelkiállapotú idegenek voltak jelen. A kiválasztott hely jó messzire esett a hierarchikus rendben sorakozó sírok legutolsójától. Fát nem ültettek.
Kisebb csoportokra szakadozva, nyugtalanul vonultak a temetőből vissza a városba. Többen hangosan összeszólalkoztak, csúf kifejezésekkel illették egymást, de az összetűzések nem fajultak tettlegességig. A téren a páter magukra hagyta őket, mert miséznie kellett. Az idegenek nem voltak hajlandóak bemenni a templomba, inkább a sebtében felállított tűzhely körül tolongtak, amelyen hatalmas üstben főzték számukra a hajdina kását.
Mialatt a páter befejezte prédikációját, megismételve előző napi leleményét, miszerint az Úr szörnyű csapástól óvta meg a várost, továbbá kegyesen lehetővé tette, hogy az „ínségben szenvedő, földönfutóvá lett testvéreink jóvoltából gyakorolhatjuk magunkat a felebaráti szeretetben, ami egyike a legtisztább keresztény erényeknek”, addig a máskülönben naphosszat a templom lépcsőjén tanyázó koldusok elhagyták őrhelyüket, és maguk is beálltak a kására várakozók közé. A sánta szóváltásba keveredett valamelyik férfival, mire az hirtelen úgy mellbe lökte, hogy hanyatt vágódott, talán csak meglepetésében. A másik koldus persze kollégája védelmére sietett, erre a túloldalról is beavatkoztak néhányan. Pillanatok alatt óriási kavarodás támadt. A verekedők istentelen szavakat ordítoztak, lelketlenül ütötték, rúgták egymást. A föllökött koldus „csak fölugrott egyszerre, s a mankóját felragadva, valósággal úgy, mint akibe az pokolbéli ördögök bújtak, rontott a jövevények közé, feldühödött bakmacska gyanánt nagy hangosan fújva és köpködve”. Csépelték egymást, ami a kezükbe akadt, mindennel, az üstöt kis híján fölborították, jócskán ki is loccsant belőle a kása, mire a barátok elkapták, az egyik ember beleesett a tűzbe, a ruhája lángot fogott, a nők eszelősen sivalkodtak. A darabontok odarohantak a verekedőket szétválasztani, de azok már annyira megvadultak, hogy újabb ellenségnek tekintették, és ökölcsapásokkal fogadták őket. Ettől a darabontok is feldühödtek, és kíméletlenül kezdték forgatni alabárdjukat, nem nézve, kit hol találnak el, szerencsére a fegyver nyelét használták. Mikor a polgárok kitódultak a templomból, a csata már véget ért, csak a felvert por szállongott, és az emberek méltatlankodó, izgatott zsivajgása hallatszott. A koldusok elkotródtak a helyszínről. A szerzetesek hozzáfoghattak a sebesültek ellátásához.
Nehézkesen indult a megmaradt étel szétosztása. A felzaklatott emberek egyre-másra összeszólalkoztak, kakaskodtak egymással, a nők szintúgy lökdösődtek és káromkodtak, mint a férfiak, és „nem átallották, bocsáttassék meg nekik, szájukra venni az Úr szent nevét”. A barátoknak szükségük volt minden ügyességükre, hogy elejét vegyék újabb verekedés kirobbanásának. A nők között, a már említett fráter Timetheus buzgólkodott, csitította őket, sűrűn emlegetve a felebaráti szeretetet és a „szerelmetes Krisztus szenvedéseit”, …„irgalmas szeretet által fűtött lelkesedésében kipirult orcával, és a mélységes keresztényi meggyőződéstől felhevült ékesszólással”. Ennek az ékesszólásnak egy időre gátat vetett a páter megjelenése, aki reggelije elköltése után azonnal mozgósította az embereket egy munka halaszthatatlan elvégzésére: „Elemi szükségleteikben megelégítettük felebarátainkat, ám szükségüket még mindig nincs hol elvégezniök, aminek elszomorító következményeit, testvéreim az Úrban, valamennyien láthattátok.” Mint kiderült, a gyakorlatias pásztor már kész tervvel érkezett – néhány, ásókat és lapátokat cipelő férficseléd kíséretében. A szerszámokat szétosztották a jövevény férfiak között, akik morgolódtak ugyan, de engedelmesen felkerekedtek. A páter nyugat felé vezette őket, oda, ahol a város mintegy behorpadt, mert ezen a részen számos homokdomb, inkább csak afféle halom emelkedett, amire nem lehetett építkezni. Valaha bányásztak itt, de felhagytak vele, mivel két-három ásónyom mélységben a homok kavicsossá, sziklatörmelékessé vált. Vízmosások és sekély árkok szabdalták a területet, ami ideális közelségben, csak néhány percnyire volt a Templomtértől, mégis kívül a városon. Egy bucka két oldalán, egy-egy hosszú és megfelelő mélységű árkot húztak, kihasználva a hajdani művelés maradványait. A buckát kellően megmagasították, az átlátásnak ily módon gátat emelve; ezzel a dolog el is intéződött: a hontalanok megásták saját latrinájukat.
Már jócskán elmúlt dél, amikor visszatérve elfogyasztották a maradék kását, majd városnézőbe indultak, kettes-hármas csoportokban összeállva, jobbára a férfiak. Az egyik töredék ismeretlen szerzője kissé elképedve megemlíti, hogy „…mely csodálatos is az Úr hatalmas jósága, mellyel a jövevények szánnivaló elesettségét csudás gyorsasággal gyógyítá meg, és állítá őket talpra szenvedéseikből. Toprongyaiktól ők megszabadulván, s magukat kipihenvén elhagyák cudar külsejöket, orcájokban és termetükben igen megcsinosodának…” A későbbi eseményekből kiderül, hogy az idézett leírás a férfiakra is vonatkozott, de hogy az asszonyszemélyekre mennyire érvényes volt, arra bizonyíték fráter Timotheusnak a téren maradottakhoz intézett, szinte hiánytalanul fennmaradt szózata, amit azok, „kivált az asszonyszemélyek igen nagy oadaadással hallgattanak”. A beszédet nem sorolták be a kéziratok közé, felbukkanását egy szenvedélyes és egyben szerencsés kezű kutatónak, R. M. Urquellnek köszönhetjük. Történetünk idejében – de később is – szokás volt, hogy takarékosságból a könyvek kötéstábláit fölöslegessé vált vagy javíthatatlanul elrontott kéziratlapokból enyvezték össze. A tudós az apátsági könyvtár kódexeinek ilyen módon készült tábláit válaszotta szét rétegenként, amikor az egyikben rábukkant a több lapból álló, és meglepő módon teljesen ép dokumentumra. A fráter szavait ugyanis – a körülményekkel egyetemben – többen lejegyezték, ki-ki természete vagy szándéka szerint másra emlékezve, ezért némely részletükben eltérnek egymástól, mint az evangéliumok. A továbiakban megpróbáljuk az ömagukban csonka iratok alapján úgy rekonstruálni a szónoklatot, mintha egyetlen tanú örökítette volna meg az egészet. Előtte azonban idézünk az egyik beszámolóból, amiből megtudjuk, a barátoknak feltűnt, hogy Timotheus, amint fokról-fokra haladt előre mondandójában, lelkes szavait egyre inkább egy személyhez intézte, akire: „…égnek fordított szemei kénytelenségükben újra meg újra viszszarebbentek, sőt koronként egészen reátapadtanak, ő maga pediglen beszédje közben egyre forgott és kerengett önmaga körül, széttárt karjaival hadonászott, és fel-alá hajladozott elragadtatásában…”
Következzék maga a szónokalat, amit, úgy képzeljük, a fráter valóban égnek fordított szemekkel, kitárt karjait fölemelve kezdett meg – a fohászkodás ősi testtartásában. Timotheus hangja a szavalat közben irgalmas szeretet által fűtött lelkesedésében bizonyára a tartalomnak éppen megfelelően, hol ércesen zengett, hol alig hallhatóvá csöndesedett vagy elvékonyodva magasra csapott, előadása időnként cantilébe váltott – bizonyára, de bizonyosat nem tudunk, erről nincsenek feljegyzések.
„Testvéreim! Tekintsetek fel, és töltse meg szíveteket hálás és örvendező ámulat! Mily nagyszerű a teremtés! Érzitek, mint füröszti mindenható felséges Atyánktól kapott örök fényében orcátokat tündökletes vén bátyánk, a Nap? Nézzetek körül, és álmélkodjatok látván, hogy ékes fényes melegében, jóságos Földanyánk hátán mint nyílnak a rétek színpompás virágai, növekszenek dúsan a bokrok és fák, mint érik az édes levű gyümölcs, hízik a jószág! Laudetur! Téged dicsérünk felséges Atyánk, ki áldásaid ily bőségesen árasztod ránk! Hozzád száll a tisztelet és a magasztalás, lauderis domine deus meus, áldott vagy, Uram, és kezed minden műve áldott, s minden a Te kezed műve által vagyon! Te vagy a mi mindenható Atyánk, aki teremtetted a világot, és teremtettél bennünket is saját képmásodra és hasonlatosságodra, férfinak és nőnek. És a Te akaratod plántálta keblünkbe a szent, ünneplő, derűs szeretet törvényét, hogy szeressünk Téged, és egymásra tekintve is Téged szeressünk! És te köcsönözted nekünk, míg meg nem talál testvérünk, a testi halál, saját szépségedet, felséges Atyám! Szépségesek, Uram a Te összes teremtményeid, mert Te akartad így! Tekints alá a fényes égből, a fényességből s gyönyörködj művedben, mely tökéletes! Mily szép is az ember, lauderis domine deus meus! Tekintsd az asszonyok sudár termetét, mely hasonló a pálmafához – ilyenre teremtéd! – selymes, dús haját, amit lobogtat bátyánk, a Szél, és amely hasonló a kecskéknek nyájához, melyek a Gileád hegyéről szállanak alá. Ímé szép az én mátkám, ímé szép vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött. A te fogaid hasonlók a megnyírt juhok nyájához, melyek a fördőből feljőnek, melyek mind kettősöket ellenek, és nincsen azok között meddő. Mint karmazsin cérna a te ajkaid, a te nyakad, mint a Dávidnak tornya, a te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek a liliomok közt legelnek. Olyan az én szerelmesem nékem, mint egy kötés mirha, mint Engedi szőlőiben a ciprusfürt. S nyári éjszakán, ha felkél nővérünk, a Hold, és fényes orcáját fordítja ránk, Uram, a Te gyermekeid szívében felkél a szerelem, és kimennek akkor a mezőre, és kimennek a kies ligetekbe, az erdők tisztásaira, mert, Atyám, a Te parancsolatod, hogy sokasodjunk, lauderis domine deus meus…Deo gratias, Deo gratias…”
Timetheus itt elhallgatott, csak ajkai mozogtak tovább némán.
Végezetül egy töredék, amit szerzője – talán ugyanaz, aki Timotheus fráter viselkededését írta le – véleményünk szerint kifejezetten inszinuáló szándékkal vetett papírra, tárgyától mégis megihletve: „valának ezen asszonyi állatnak vastag, hollószárny feketeségű hajfonatai, búzavirág kékségű, villogó szemei, sebhelyként vereslő szája, igencsak buja, deli temete. És szemérmetlenül dús keblei, valamint fara, az Sátánnak legnagyobb gyönyörűségére, még ruházatát is majd szétrepeszteni látszanak”. Ezt is bekasírozták a táblába. Mindazonáltal célját elérte, mert fráter Timotheus este kísérettel az apátságba rendeltetett, ahonnan történetünk folyamán elő sem került. Cellájában töltötte az időt vezeklésben, ami a halhatatlan lélek számára, az apát úr dorgálásán és a rendtársak néma szemrehányásán túl, sűrű imádkozásokat, a halandó test számára pedig böjtöt, kényelmetlenséget és egyéb sanyargattatásokat jelentett. Ezek között jelesül szerepeltek a naponta meghatározott számban elszenvedett ütlegek, amely ütlegek a rendtársak keze által mérettek Timotheusra ezen szavak kíséretében: „Nem te vagy az, testvérem, akit vesszőzök, hanem az ördög az benned, akit vesszőzök!”
Szerzője ha lennénk a történetnek, s tudatosan szövögethetnénk meséjét, nem csupán az események hűséges, ámbár sajnálatosan tudatlan krónikása, szívünk szerint kiléptetnénk a Rendből az istenfélő barátot, képzelnénk köré szép élet-dolgokat: számos maszatos, vidám gyermekcsét, hollószárny hajú, jó gazdasszony feleséget, dús szőlőlugast s benne jól rakott házat, ahol a hajdani Timotheus fráter, betöltve immár az isteni parancsolatot, kedvére üldögélhetne és megbékélten vénülhetne a tornác hűvösében.
Most azonban még ott állt a késő délutánban is verőfényes téren, az időközben igencsak megszaporodott hallgatósága körében, akik között – szerencsétlen módon – feltűntek duennáik kíséretében némely tehetősebb polgárlányok, sőt patrícius kisasszonyok is. Ott állt görnyedten, az ablakokból felé irányuló tekinteteknek is gyújtópontjában, bénultan lógó karokkal, beleszédülve a hirtelen megvilágosodásba, melynek fényénél megérteni vélte a teremtés célját. Ajkai öntudatlanul néma, forró köszönetet rebegtek.
A beszély címzettje pedig lassan fölkelt, és megbűvölt pillantását le nem véve róla, ringó járással elindult felé, néhány méterre tőle megállt, egyetlen síma mozdulattal kibújt köntöséből, és maga kreálta, különös darutáncba fogott a transzba sápadt Timotheus körül. Csönd borult a térre. Nem hallatszott más, mint az asszony talpainak a kövezeten ritmusosan surrogó, csattogó nesze.  

Átható, éles, üveghangú sikoly hasított bele váratlanul ebbe a csöndbe. Emelkedett és süllyedt, hosszan és vibrálva örvénylett Berta patricius kisasszony kivillanó fogai közül. áramütésként érte az elrévült hallgatóságot. Ahogy oda-visszaverődött a házakról és a templom falairól, a térség egyetlen remegő sikolylyá vált; kit milyen pózban talált, megdermesztve abban. Csak a lelkétől elhagyott testű fráter és a mezítelen talpával a kőkockákon tapsoló asszony nem látszottak róla tudomást venni.
Berta kisasszony merev derékkal megindult előre, apró ökleivel markolva kétoldalt a ruhája kivágását, mint aki önmagába kapaszkodik. Néhány visszhangosan koppanó lépés után megtorpant, vékonyka karjait szét és lefelé rántva széttépte magán a ruhát, derékig lemeztelenítve testét. Ezzel mintha a sikolyt is elszakította volna, állt gyertyaszál egyenesen, kifulladva, kapkodó lélegzettel, „bőre szemérmetlen, visszatetsző gyöngyház-fehérségében szemet bántóan”. Amikor újra elindult, egy pillanatra úgy látszott, beáll a körtáncba, ám ő egy maga választotta, másik középpont körül, mindig az idegenek csoportjával szembefordulva kezdett keringeni. Egyre szűkülő köröket írva közelebb s közelebb került hozzájuk, kiművelt tánclépéseit lelkéből lelkedzett mozdulatokkal keverve kárhozatos bódulatában.
Ahogy szűkültek körei, s már inkább csak egyhelyben ringott, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy tánca egyetlen személynek szól, „akire szemei kénytelenségükben egészen reátapadtanak”. A számunkra névtelen ismeretlenségben maradt férfi külsejének leírása ránk maradt, feljegyzőjének nehezményező, ám némiképp irigykedő megfogalmazásában: „Vala ezen sehonnai férfiszemélynek vastag, rézveres üstöke, ugyan tömött bajsza és sűrű szakálla, villogó, acélszürke szemei, erőteljes álla és fertelmes mohóságtól duzzadó ajkai, elsoványodottságukban is roppant vállai, igencsak deli, gyertyánfa-sudár termete”. Nyilvánvaló, hogy a férfi nyomban felfogta, a tánc egyedül neki szól. Elárulta ezt az élesszemű frátereknek „ültében is felgörbített gerince, ugráló ádámcsutkája”, meg az, ahogy szemöldöke alól „ragadozó pillantásokat lövellt” Berta kisaszszony felé, és „megbotránkoztató mosollyal” gyönyörködött az előadásban.
Berta kisasszony pedig kihúzott derékkal, meredten megállt előtte, feszesen markolva letépett ruháját, és „orcáit setét bíborpír önté el, mely pokolszín hamarosan béfesté karcsú nyakát, mint palást elborítá gyönge vállait s kebleit is nemkülöben, az Sátánnak parancsára s legnagyobb gyönyörűségére ”. Bőrének pirosát egyszerre halotti sápadtság váltotta fel, keze és karja remegni kezdett, végül már egész törékeny testében reszketett, fogai fennhangon vacogtak, „kiveré őt az szerelem hidege”, szeme tágra nyílt, s hatalmasra tágult pupilláival uralkodott a keskeny arcon, „tekintetében eszelős fény lobbana fel: a Gonosznak pillantása vala az”.
A felocsúdott városi asszonyok még idejében futottak hozzá, hogy ájulásba esett testét elkapják, mielőtt a kövezetre zuhanna. Körülfogták, mezítelenségét kendőikkel eltakargatták, karjaikba emelték, és sietve elhagyták vele a teret, magukkal ragadva a patrícius kisasszonyokat és a polgárlányokat. Megtört a varázs, a jövevények is öntudatukra tértek. A nők „megrohanták és elfogták” a tánc extázisában minden iránt érzéketlenné vált asszonyt, de meg kellett vele harcolniok, amíg végre felébredt, felöltözött, és elvegyült közöttük. Az idegenek ezután nem maradtak egy csapatban, hanem széthúzódtak, szétmenekültek, be az utcatorkolatokba is, minél messzebb a templomtól. A tér kiürült. A környező házak ablakain becsapódtak a fatáblák.
Timotheus fráter sokára vette észre, hogy egyedül maradt. Pontosabban kifejezve: önmagára maradt megvilágosodásának fényes élményével, érzelmi viharának el nem csillapuló hullámverésében. Révetegen tekintgetett maga köré, azután elindult imbolyogva, céltalanul. Vitte a lába öntudatlanul, ki a városból, s bizonyára nehéznek érezte vállain rendjének könnyű csuháját. Elhagyta az utolsó házakat, napégette sárga mezőn állt meg, gyér bokrok között. Ledőlt a törékennyé silányult fűbe.
Itt találtak rá a keresésére küldött barátok napszállatkor. „Imetten feküvék ő az oldalán, térdei mellére felhúzvák, és hiába is szólítánk, beszélni nem bírt vala, csak nyögdécsele egyre és motyorásza érthetetlenül, s nyáladza, mint az oktalan, kisded csecsmő”. A folytatást már ismerjük.
Meleg, csillagfényes, holdtalan este borult a városkára.
Még a teljes sötétség beköszönte előtt egynémely méltóságos patrícius urak meglátogatták a pátert és hosszacska időt töltöttek nála. Jegyzőkönyv nem készült a megbeszélésről, mégis kideríthetjük, miről folyt a szó. Másnapi prédikációja után, a közérdekű ügyek idejében, egyebek mellett a pásztor bejelentette, hogy keresztényi érzületéből fakadóan, Berta kisasszony „…megváltó Urunkkal, Jézus Krisztussal óhajtja eljegyezni magát örökkétig, és bevonult szent fogadalmat esküdött nővéreinek közösségébe”.A leány szemérmetlen és bódult közszereplése elegendő oka volt ennek a döntésnek. Azonban még egyet találtunk, korábbi feljegyzésben, ami azt is megmagyarázni látszik, miért voltak többen a látogató patríciusok, vélekedésünk szerint két család képviseletében: „…… eljegyzése Berta kisasszonnyal három hét elmúltán hírdettetik ki először”. Nem tudjuk, ki lehetett az ifjú vőlegény. Nevét olyan gondosan eltávolították a pergamen felső rétegével együtt, hogy helyén átüt a hátoldal szövege, mint kötésen a vér. Szépséges Berta kisasszony, most már számunkra is köztudottan, menyasszony vala, amikor kilépett a térre, s viszszatetsző gyöngyház-fehérségében keringésbe fogott. Nem sejthette szegény: belépett akkor Krisztus menyasszonyainak körébe, hogy kerengjen holtig tartó beteljesületlen mátkaságban a kolostor magas falai mögött.

Szombatra a hőség fokozódott. Alig hozott enyhűletet az éjszaka, a falak langyosak voltak még napkelte előtt is, amikor az idegeneket fezavarta álmukból a készülődő vásár zajongása. Kövér szakácsnők dirigáltak fennszóval a vihorászó nőcselédeknek, kopogtak a facipők a köveken, visítozó inasok fülét cibáló, rátarti mesternék igyekeztek a térre bőrtömlőket, kosarakat, öblös korsókat hurcoltatva magukkal. Ledöcögött a dombról a jókora apátsági társzekér, egymás után gördültek be a terményekkel rakott kordék messzibb gazdaságokból, és benyikorogtak a felpakolt kézikocsik meg taligák a közeli földekről. A fáradt lovakat kifogták, elvezették őket, ki a városszélre, abrakolni és itatni.
A téren ponyvákra terítve, zsákokat duzzasztva, és kasokban, szakajtókban halomban a sokféle áru. Sátrakat emeltek, az ideiglenes tűzhelyek lángján lepények és kolbászkák sültek, kínálták a méhsört és a sokféle édességet, meg a köményes, borókás, fűszeres pálinkákat. Egyre több ember gyűlt össze. Por, illatok, kipárolgás, hangos beszéd és nevetés kavargott a forró levegőben.
A városiak többsége nem vásárolt, hanem nézelődött, ételt-italt kóstolgatott, teliszájjal beszélgetett. Elsősorban hírekért jöttek: hallani csúffá tett lovagokról, furfangos mesterlegényekről, málé parasztokról, megejtett szépasszonyokról és megesett leányokról, manók és tündérek körtáncáról a mezőn telihold alatt, rőfhosszú szakállú, arasznyi termetű erdei vénről, lápi fiúról, lidércről, vérfarkasról, széles evilág minden létező furcsaságáról. Kacagni akartak különös, víg, bolondos és pajzán eseteken, és megrendülni véresen tragikus históriákon.
A jövevények a tér egyik sarkában gyűltek össze. Kíváncsian nyújtogatva nyakukat bámészkodtak a sokadalomra. A fráterek szervezték a reggelizést. 

Az utolsó kocsi késő reggel fordult ki a térre, éppen az idegenek melletti utcából. Nagyobbacska szekér volt, megterhelve szép sudár szálfákkal. Hárman-négyen lehettek rajta. Meg sem állt még, amikor siheder legényke penderült le róla, s lélekszakadva rohant a paplakba. Hamar jött a páter, szinte futva maga is az izgatott fiúval. Mikor a szekérhez ért, a saroglyából éppen leemelték és kinyújtóztatták szörnyű utasukat. Halott férfi hevert a kövezeten, porral bemocskolt, szakadozott ruházatán sötét foltok ütöttek át. A fuvarosok fertály órányira a város előtt akadtak rá az út mentén, bokrok takarásában, csakis azért lelhettek rá, mivel némelyek a farakás tetején a kakasülőről jól belátták a környéket.
A páter tüzetes vizsgálattal számos, szúrt sebeket talált a tetemen. „Démoni dühvel tehették ezt vala”, állapítja meg az ismeretlen lejegyző, majd áttér a kínosan aprólékos részletekre, amelyektől most is megkíméljük az olvasót, számunkra azonban fontosak. Teljes bizonyossággal megállapíthatjuk belőlük, hogy a sebeket tőr okozta, a test hosszas vonszolás után került megtalálási helyére, és végül azonosítani tudjuk a meggyilkolt férfi személyét mint Berta kisasszony előző napi táncának címzettjét.
Társai is nyomban felismerték. Megrettent némaságban gyűltek oda, „tartva félelmökben ijedt távolságot a szánandó porhüvely körül”. Mások is jöttek persze, a hír szétszaladt a téren és az egész városban.
Sebastianus páter ezúttal is tanúbizonyságot tett nem mindennapi lélekjelenlétéről. Parancsoló szavára a barátok gyorsan begöngyölték valami takarókba a holttestet, karjaikba emelték, és sietve elhagyták vele a teret. A páter teljes magasságában kiegyenesedett, erős pillantással körültekintett az egybegyűlteken, és szilárd hangon kijelentette: „Szerencsétlen testvérünk az Úrban az éjtszaka setétjében eltévelyedvén beléesett az farkasvermek valamelyikébe, melyeket jószágaik védelmében ásának ki a gondos pásztorok, s plántálának azoknak aljába számos tűzben edzett, hegyes nyársakat eme férgek ellenében”. Majd keresztet rajzolt a levegőbe, az földnek fordítá szemeit, és mintha bizony az elhúnyt még élne s bűbánatban térdepelne előtte, elmormolta: „Ego te absolvo”.
A temetési menetben a földönfutó idegenek közül most kevesebben vettek részt, mint az előző alkalommal. A koporsó mögött mégis népesebb kíséret vonult, felduzzasztotta a rengeteg hozzácsapódott kíváncsiskodó. Nem tudható, mit véstek a fejfára, nem írta le senki. A minden bizonnyal rövid szertartást sem tartották feljegyzésre érdemesnek. Azt azonban igen, hogy utána a páter rövid látogatást tett az apátnál.
A térre visszatérő népség között morgolódás támadt. A mesterlegények hárman-négyen összehajolva pusmutoltak és kaszabolták a levegőt, elhangzott néhány hangos szó is, méregették az idegeneket, akik egymás közelébe húzódtak, és rebbenő tekintettel fürkészték a körülöttük vonuló embereket. Végül is ennyiben maradt a dolog, a vásártér nyüzsgése felszívta a gyülekezetet. A jövevények megnyugodtak, félelmük elszállt. Zárt csoportjuk felbomlott, kettesével, hármasával vagy magányosan kiszállingóztak a térre, és nézgelődének önfeledten. Nem vásároltak, természetesen, csak bámészkodtak, néha egy-egy dolgot megtapogattak. Viselkedésükben senki nem talált kivetni valót, de sem városinak, sem falusinak nem látszottak, kiríttak környezetükből.
Az eltünedezett mesterlegények, sajnálatos módon a pálinkamérések körül verődtek össze, egyelőre csöndeskén iddogáltak, de görbe szemmel nézték az arra őgyelgő idegeneket. A barátok a hőségtől gutaütötten ténferegtek fel-alá.
Senki nem tudja, miért és hol robbant ki az első konfliktus a pálinkától is feltüzelt legények és a mindaddig békésen nézgelődő jövevények között. Valószínűleg némely vastag legények kezdhették az agyarkodást, olyasmiket kiabálva, mint sehonnai gyilkosok meg ránkhozzák a pestist. A városi nők az első felcsattanó, kakaskodó szavak hallatán, jó érzékkel azonnal elmenekültek. Helyesen tették, mert a felkorbácsolt indulat hamarosan elszabadult és megfertőzte az egész vásári közönséget. A legények és az idegenek között kitört tusába mások is, egyre többen belekeveredtek, s a kezdeti dulakodás átláthatatlan tömegverekedéssé fajult. Vak düh vett erőt mindenkin, botok és fustélyok kerültek elő, az eszükvesztett emberek istentelen szavakat üvöltöztek, csépelték egymást lelketlenül, azt sem tudva, kit és miért, közben vijjogtak és hörögtek, fölborították a sátrakat és asztalokat, letaposták az áruhalmokat, zabolátlanságokban mit sem nézve törtek-zúztak, a darabontokat egyszerűen elsodorták; cserépdarabok és kivert fogak potyogtak a kiömlött bortól, pálinkától és kifröccsent vértől lassan iszamóssá váló kövezetre. A fölvert por korommal és pernyével keveredett, piszkossárgán kavarogva emelkedett a környező házak ablakaiba zsúfolódott nézők felé, imitt-amott már eltakarta előlük a részleteket, zavarva őket a látványosság izgalmainak élvezetében.
Az idegenek egykettőre belátták, hogy a küzdelemből csakis vesztesként kerülhetnek ki. Az általános fejetlenséget kihasználva észrevétlenül megszöktek a csatatérről. Még javában tombolt a harc, amikor feldagadt, lehorzsolt arccal és pocsékká rongyolt ruhában riadt falanxba tömörültek előző helyükön, az utcatorkolatban. Apránként csatlakoztak hozzájuk a megtépázott barátok. Nekik is bőven kijutott az ütlegekből.
Sebastianus pátert a váratlanul támadt hangzavar kiperdítette a paplakból. Elképedve bámulta az eléje táruló látványt. Tett egy tétova lépést, azután megállt, és mozdulatlanul figyelte a téren fel-alá hullámzó ütközetet. Amikor észrevette, hogy az idegenek kisiklottak a verekedők közül, a teret megkerülve a gyülekező csoporthoz sietett. Az összevert emberekre nem volt látható hatással a páter felbukkanása, mint akik megkukultak, némán és fásultan ácsorogtak, közönyösen tűrték, hogy sérüléseiket ellássák a magukhoz tért barátok.
A téren fokozatosan alábbhagyott az őrjöngés, így a legények körülnézhettek, és néhányan meglátták, hogy ellenségeik látszólag épen és egészségesen álldogálnak a sürgölődő fráterek között. Rohanva megindultak feléjük, és pulykavörös arccal, harci kiáltásokat rikkantva, fenyegetően lóbálták fütyköseiket. Vérsáros ábrázatuk, átizzadt, szakadozott öltözékük, „felborzolt, meredező üstökük az gonosz démonokhoz tette őket hasonlatossá”. Cimboráik felfigyeltek erre, és alkalmi fegyvereiket markolászva utánuk lódultak, „félelmesen vicsorgó falkában, mint ordasok rontottak és szökelltek előre”. A megszeppent barátok összehúzták magukat. A jövevények nem moccantak, némelyikük idegesen ásítozott.
Sebastianus páter két gyors lépéssel kivált a csoportból, és a támadók útjába állt „rendíthetetlenül, mint százados tölgy, mely felfogja a görgeteget”. Karját mellén összefonta, tekintetét a közeledőkre szegezte. Valamennyiüket jól ismerte, hiszen nyájához tartoztak. Talán azt latolgatta, mit mondjon vagy tegyen megállításukra, talán minden érzékét kitárva átadta magát az eseményeknek, bízva benne, öntudatlanul is megtalálja a megoldást.
Az elöl tolongó legények alig pár méter távolságra voltak a pátertől, amikor jelenlétét végre felfogták. Önkéntelenül lelassítottak, már-már visszahőköltek, de a mögöttük igyekvőket vitte a lendület és beléjük ütköztek, előre lökték őket, ettől ijedten lecövekeltek. Az egész csapaton végigharmonikázott a fékezés, mígnem a falka zihálva és fújtatva megállapodott. A botok még mindig a levegőben, mintegy ott felejtve.
Sebastianus páter végigfürkészte őket, erős pillantása hol egyiken, hol másikon állapodott meg, sűrűn és hosszan hallgatott. Úgy véljük, valójában csak néhány másodperc telhetett el, mielőtt megszólalt: „Te, fiam, Jean Insolent, és te, Maurice Resolu, és te is, fiam, Emile Furieux! Vajjon nem ismeritek-é meg a ti lelki atyátokat, hogy fegyverrel jőtök reám, akár a haramiák? Vajjon tisztes nemzőatyáitok arra neveltek, hogy miként az ördögi hunok, feldúljátok városunkat, lobot vessetek a házakra, s lemészároljátok jámbor lakóit? Nem tudjátok-é, hogy aki kardot von, bizony elvész az kard által? Vajjon a templomba is ugyan bérontanátok, és kirabolnátok és szentségét meggyaláznátok? Nem tudjátok-é, hogy lelkeitek bizony az örök kárhozat tűzére jutnak ezen gonosz cselekedetek által?”
Az ifjakra kijózanító hatással voltak a rettentő szavak. Lesúnyták fejüket, markukat égetni kezdték a dorongok, és elhányták vala azokat. A megszólítottak térdre estek rémületükben, a többiek vagy leborultak, vagy sóbálvánnyá meredtek, és mindahányan magukba szállának. A győzedelmes páter azonban nem hagyott időt a bűnbánatra, és a már ismert bika hangon rájuk parancsolt, hogy szedjék össze a legényeket, és sürgősen teremtsenek rendet a téren, majd az idegenekhez fordult, és csöndesebb, de erélyes hangon felszólította őket, hogy másnap mindenképpen vegyenek részt a szentmisén, amit az apát celebrál majd, és ahol eljövendő sorsukat, testi és lelki életük elrendezésének mikéntjét fogja a hívek, az egész város előtt kinyilvánítani.
A jövevények figyelmesen végighallgatták a hozzájuk intézett szózatot, és meghunyászkodának a páter előtt, bólogatának és engedelmesen dörmögének köszönetet.
Késő délutánba nyúlt a tönkretett vásár romjainak eltakarítása. Összefogtak a legények, a fráterek és sok városi polgár: eltalicskázták a  törmeléket és a széttaposott árut, kapartak, söpörtek, locsoltak és sikáltak. A megkárosult vásározók dühösen eltávoztak. Az idegenekről mindenki elfeledkezett.
A nap további eseményeit nehéz kibogozni. Az eleddig szívesen és bőségesen krónikázó fráterek egyszerre szűkszavúak lettek, alig találtunk használható adatot a dokumentumokban, annál több törlést és nyilvánvaló hamisítást. Szerencsére a város és az apátság között, a gazdasági mellett jelentős hírforgalom is zajlott. A hivatalok és a különféle műhelyek napi összesítéseik mellett röviden és kritika nélkül feljegyezték mindazt, amit megtudtak a nem hivatalos eseményekről. Ezekre a beszámolókra, úgy látszik, nem terjedt ki a a cenzúra figyelme, azonban szárazak, híján vannak a szemtanúk közléseit hitelesítő személyes megfigyeléseknek, lehetnek bennük félrehallások, mára ellenőrizhetetlen pletykák és álhírek – a tények jószerint kideríthetetlenek. Ellentmondásos töredékek, mégsem tudunk másra támaszkodni, csak annyit tehetünk, hogy az eltéréseket is belevesszük rekonstrukciónkba.
Még a sötétség beállta előtt vagy kevéssel utána kettő, estleg három, de lehet, hogy több nőcseléd, idősebbek és fiatalok érkeztek a téren magukra hagyott jövevényekhez. A fráterek jegyzetei szerint: csak barátságosan elcsevegtek az idegenekkel. A többi forrás viszont arról beszél, hogy a szolgálók számunkra ismeretlen nevű gazdája születésének napját, nevenapját, más évfordulóját akarja nagy fényességgel, meghívott barátai, üzletbarátai, kortárs fiatalurak körében emlékezetessé tenni, ám ilyen különleges ünnepséghez nem rendelkezik kellő cselédséggel, ezért azt kérdezteti a küldöttek által, hajlandóak volnának-e tisztes fizetség avagy ellátás, illetve mindkettő fejében szolgálatot vállalni nála. A közlések zavarosak, alkudozásról beszélnek, amiben férfiak és nők egyaránt résztvettek, elég hangosan, végül a cselédek nyomában a meg nem nevezett ház, palota felé öten-hatan, de lehet, hogy többen, csak asszonyszemélyek indultak el. Számuk bizonytalan, nevük nincsen, valamikor késő éjjel érkeztek vissza a térre, talán nem is valamennyien, meglehetősen feldúlt állapotban. Forrásaink egy része tapintatosan annyit rögzít, hogy eleinte a nők mindenféle, ilyenkor szükséges munkákat végeztek, de később olyan szolgálatokat is követeltek tőlük, amikhez nem volt hajlandóságuk. Más dokumentumok esetleg túloznak: féktelen és hangos tivornyáról, valóságos orgiáról számolnak be, ahonnan a nők hiányos vagy tépett ruházatban elmenekültek. Abban minden tudósítás egyezik, hogy nem sokkal visszatérésük után egynéhány tisztes polgár felzörgette Sebastianus pátert, és hosszan tárgyaltak vele.
Többet nem tudunk, a városra és a feljegyzésekre ráborult az éjszaka.

Vasárnap reggelre az előző napok kemence forróságához képest hűvösebbé vált a levegő, az ég mély, tiszta kék színe opálossá halványodott. Gyenge, lengedező szél támadt, egy-egy könnyű fuvallata végigsuttogott a szűk utcákon, s kilibbenve a templomtérre, elenyészett. Az ébredező jövevényeket finom, piszkosfehér porréteg borította be.
Úgy látszik, a barátok raktárt létesíthettek valahol, mert ruhaneműkkel fölpakolva már pirkadatkor védenceik között voltak. Nem kis fejtörést okozott számukra az átöltöztetés, különös tekintettel a nőkre, de az asszonyszemélyek megoldották a problémát: takarókat tartva, élő paravánként körülállták azokat, akik öltözködtek. A módszert átvették a férfiak is, nem háboríttatott meg a szemérem. Új ruhájukban az idegenek „igen büszkék valának, és hosszan csinosítgaták s illegeték magukat”. A fráterek bevezették a templomba és elrendezték őket a bejárat két oldalán: balra a nőket, jobbra a férfiakat állították.
Az apátság kocsija kora délelőtt állt meg a parókia előtt. Sebastianus páter tisztelettel fogadta Mignard apátot, s kart karba öltve együtt léptek be a házba. Mindketten teljes ornátusba öltöztek ezen a napon.
A városiak is egyre-másra érkeztek a térre. először a legtekintélyesebb családok foglalták el az őket megillető helyeket a templomban, a többiek csak utánuk sorjáztak be, de sokan egyelőre kint maradtak a téren, kisebb csoportokban csendes beszélgetésbe merülve.
Pontosan tíz órakor az apát és a páter kiléptek a paplakból, és ünnepélyesen bevonultak a templomba. A preludium akkordjai fokozatosan elhalkultak az orgonán, várakozásteli, áhítatos csönd fogadta a szószéken megjelenő apátot, aki hosszú másodpercekig farkasszemet nézett a gyülekezettel, majd darabosan, minden szót külön nyomatékkal ejtve, emelt hangon megszólalt:
          „Dies irae, dies illa
          Solvet saeculum et favilla.”
 Itt szünetet tartott, megvárta, amíg a szavai keltette meglepetés feszültséggé válik hallgatóiban, aztán lágyabb tónusban, a gondolatainak ritmushához alkalmazva dallamos intonációját, így folytatta: „Mit tesz ez, amit mondtam, keresztény testvéreim? Azt teszi, hogy: ama nap, az harag napja, az világot a tűznek adja.
A végső napról szólok veletek, keresztény testvéreim, az ítélet napjáról szólok, amikor meg kell jelennünk az Úrnak fényes trónusa előtt és számot kell adnunk, hogyan sáfárkodtunk reánk bízott kincseivel, s Ő eszerint ítél majd bennünket örök életre vagy örök kárhozatra. Bizony mondom, bíránk lész akkoron a mi Mennyei Atyánk, akit immár színről színre láthatunk, mert rejtőzködő a mi Istenünk, dícsértessék az Ő neve, s ama napig csak művében láthatjuk, csak reánk mért próbatételeiben fedezhetjük fel Őt, de fel nem foghatjuk e siralom völgyében az isteni célszerűség hatalmas ívét, magasztaltassék az Ő bölcsessége! Az utolsó ítéletről szólok veletek…”
Ezután, jelentős képzelőerőről téve tanúságot, látomásos képet festett a sírokból elősereglő pőre és viaszfehér lelkekről, az Úr roppant erejű ítélő karjáról, az igazak felmagasztalásáról az ő trónusa mellé, a bűnösök letaszíttatásáról, akiket a szárnyas ördögök oly sűrű felhője hurcol magával a poklokra, hogy az bennünk már-már sáskajárást idéz fel, habár el kell ismernünk, igen költőien. Sajátos bevezetőjét kellőképpen megerősítettnek vélvén, az apát rátért voltaképpeni mondanivalójára:
„Azt kérditek, keresztény testvéreim, mi az a kincs, amellyel sáfárkodnunk megadatott. Ez a kincs az isteni szeretet, amit Ő érez irántunk, amit belénk plántált, hogy érezzük iránta, Mennyei Atyánk iránt, s gyakoroljuk felebarátainkkal.
Vajjon jól sáfárkodunk-e, most?…”
A következőkben a városban kialakult helyzetről beszélt, „megpróbáltatás  és jutalom”, mondta, s bár ostorozta és a pokollal ijesztgette híveit, amiért renyhének mutatkoztak a jövevények megsegítésében, hogy azok „ne süllyedjenek el a fertőben”, a kivezető lelki utat is megmutatta:
„Azt kérditek, mi tévők legyetek, keresztény testvéreim az Úrban, azt kérdezitek most telve istenfélelemmel, mely úton-módon mentsétek meg halhatatlan lelkeiteket a poklok kínjaitól. Szálljatok magatokba, testvéreim, és szítsátok fel szívetekben a keresztényi szeretet szent tüzét, égesse ez a tűz tisztára a ti lelkeiteket, miként az fazekasok a közönséges szürke sárból égetik ki a salakot, nyerve ezáltal csengő korsókat, tálakat s egyebeket, mely edények kihűlvén is megőrzik színökben az izzást…”
A gyakorlatra nézvést, kevésbé fenkölt stílben, de igen határozottan fogalmazta meg a tennivalókat. Nem járja, úgymond, hogy a menekültek még mindig szabad ég alatt kénytelenek hálni, ezért még ma átalakítanak számukra egy csűrt ideiglenesen, meg is jelölte melyiket; az is helytelen, hogy csak tengenek-lengenek a városban, holott talán számos mívességben jeleskednének, ezért holnap, ő maga bizonyos benne, a mesterek szívesen műhelyükbe veszik az alkalmasaskat, másokat bízvást házukba fogadnak a tehetős polgárok, s találnak számukra nekik való munkát, így a jövevények, akik hazájukból el-kiűzettek, végső otthonra lelnek Chatchien dolgos városában. Majd teljesen prózára váltva tudatta, hogy a csűr átépítéséhez a városi mesteremberek munkájára számít, a faanyagot az apátság szolgáltatja, sőt a beköltöztetést ünnepélyes eseménnyé akarván tenni, ökörsütés lesz, amihez a hízott ökröt szintén az apátság adja, egynéhány hordó borokkal egyetemben saját pincéjéből, mindazonáltal igenis elvárja a városiak adományait az agapéhoz és a menekültek számára; eme dolgokban teljes mértékben támogatja őt Sebastianus páter, akivel a részleteket majd beszéljék meg. Ezután imára szólította a gyülekezetet, s az ite missa est elhangzásával a hosszú és különös szentmise véget ért.
A hívek kiözönlöttek a templomból, elkeveredtek a jövevényekkel, és lelkükben megkönnyebbülve, gyomrukban egy jó lakoma kellemes ígéretével, gyűrűbe fogták a térre kilépő pátert, számtalan kérdéssel és ötlettel ostromolták, izgatottan és felvidámodva nevetgéltek, barátságos tenyérrel veregették egymás és az idegenek vállát, lapogatták hátukat.
Sebastianus páter szokott energikus módján fogott hozzá az ünnepség megszervezéséhez. Először is elmondta, hogy a kijelölt csűr a Magisztrátus szívességéből erre a célra átengedett városi föld melyikén áll, hogy a parcellát ebben az esztendőben ugaroltatják, így terményben kár nem eshetik, továbbá mi a teendő az építménnyel, amihez elsősorban asztalosok és ácsok kellenek, de valamennyi földmunka is szükségeltetik feltehetően, hozzanak ezért kapákat, csákányokat és talicskákat, jöjjenek erős legények a szakembereknek segítségéül és a sütőmestereknek jó tűzre való fákat gyűjteni, ami nem lesz nehéz feladat, mert nagy a szárazság.
A szerepek kiosztása alatt az apát eltávozott, és megérkezett az apátság nagyobbik társzekere, megrakva rengeteg gyantától illatozó fenyőfa pallóval és gerendával, a megtisztított, besózott és nyársra húzott ökörrel, két kisded és egy nagyobbacska hordóval, még valamennyi tűzifát is hoztak előrelátóan. Íme az apát úr kegyességének és szeretetének ékes bizonysága, mondta a páter, este majd ő maga is lejön közéjük, hogy megelégedését kifejezze, vele együtt a Magisztrátus képviselői is megtekintik az ünnepséget, dolgozzanak tehát jó lelkiismerettel és becsülettel.

A mesterek elszalajtották legényeiket szerszámokért és ennivalóért, nem akartak hazamenni ebédelni időt pazarolva ezzel. Felkapaszkodtak hát a páterrel együtt a szekérre és elindultak a helyszínre. Népes kiséret követte őket, útközben ejtve szerét hazaszaladni egyért-másért meg valami harapnivalóért. Azok a városiak, akik otthonukba tértek, sietősen költötték el ebédjüket, utána nekiláttak ételt, italt, ruhaneműt, használati tárgyakat vagy éppenséggel haszontalanokat öszszepakolni; nemcsak az apát elvárásainak akartak megfelelni, hanem valóságos adakozási mámor lett úrrá rajtuk, mint a beözönlés napján.
A homokbányával ellenkező oldalon, ahol a szántóföldek határosak a lakóházak utoljával, ezektől ötven férfilépésnyire állt a nagyobbikféle csűr. Döngölt földpadlóját termények elkorhadt maradványa borította, tűrhetetlenül csípős, dohos szagot árasztva, tetőzete megrogyott, ajtaja félig leszakadva; látták, igencsak ráfér a javítás.
Legelőször azonban az ökörsütés előkészületeivel kellett foglalatoskodniok. Ásának ezért sekély, hoszszúkás gödröt, a kilapátolt földdel körülkeríték, két végébe nyárstartó bakokat ácsoltak össze. Hoztak a legények karnyi vagy még vastagabb ágakat, egész kiszáradt fiatal fákat nyalábszámra, s raktak belőlök embernél magasabb máglyát, belsejébe rőzsét tömködének, salágyújtottak volt.
Egyre erősbödő ropogással éledezett a tűz, majd nagy hirtelenséggel csapott fel a lángja, harsogva lobogott és hajladozott vereslő üstöke, hányá a szikrát, varjúcsapatként örvénylett fölötte a pernye.
Néhányan ott maradtak bedörzsölgetni fűszerszámokkal az ökröt, táplálni-strázsálni vagy csak óvatos-távolról bámulni a táncoló lángokat, a többiek hozzáfogtak a csűr átépítéséhez.
Kigereblyézték és elhordták távolabbra a maradékokat, de az orrfacsaró szag nem akara eltűnni, ezért felcsákányozák a padlót gyermekarasz mélységben, a kikapart föld helyére jó vastag pallókat fektettek, ugyancsak pallókkal illendően kettéválaszták az épület bensejét, megszilárdították a falakat, új ajtókat vágtak s új ajtószárnyakat állítának be, teljesen átépítették a tetőt, alatta gondosan nyílásokat hagyván a levegő járásának. A frissen gyalult fenyőfa balzsamos illata betölté a szobákat.
Az ember alapvetően maradi természetének köszönhetően pontosan tudjuk, mekkora volt a renovált csűr: mai napig ezt a méretet használják. Ebből természetesen következik a benne elhelyezhető emberek számának felső határa. Forrásaink nem szólnak zsúfoltságról, inkább elégedetten nyugtázzák, hogy mindennek és mindenkinek bőségesen jutott hely, ami, úgy lehet, kegyes túlzás. Az adatokat egybevetve: huszan, legfeljebb huszonnégyen férhettek el a két szobában. A nők száma valószínűleg mintegy a fele volt a férfiakénak. Miután ezt a kérdést tisztáztuk, amennyire lehetett, térjünk vissza a krónikához.
Jó ütemben haladt az építkezés, nem volt hiány sem dolgos kezekben, sem ügybuzgóságban. Az idegenek alaposan kivették benne részüket, sokuk igen szép ügyességet és rátermettséget tanúsíta. Az átépítés befejezésekor látták, hogy az apátság deszkáinak jelentős részét fel nem is használták. Ácsoltak hát kecskelábú asztalokat, összeróttak hozzájuk való padokat, és felállíták őket a sütőhely körül, a csűr felé nyitott, laza félkört formálva belőlük.
Mire bevégezték mindezt, a máglya már összeroskadt, s a parázsból a sütőmesterek segédjei  hosszú, magas gátakat húztak volt a gödör két oldalán, közöttük forgaták lassan, egyenletesen a fejetlen és lecsonkolt lábait szétmeresztő néhai ökröt. Nyikorgott súlya alatt a bak, pattogott, sistergett és nyítt a zsarátnok, sercegett az ökör a nyárson, kitárta pirosló belsejét, fényes mázzal vonta be a kisülő zsír, s ahogy lecsurrant róla, koromszín ereket rajzolt a forró hamuba; a füst és az égett zsír szaga keveredett a sülő hús illatával, és piroslott és fénylett vala az emberek arca.
Megtelének hamar az újdonat asztalok tálakra púpozott aszalt és leves gyümölcsökkel, lekváros szilkékkel, mézes, sós, és gyömbéres süteményekkel, óriási kerek sajtokkal, savanyúságokkal. A térséget ellepték a ki tudja miért magukkal hajtott-szállított eleven malacok, gödölyék, bárányok, libák és tyúkok.Mestereik nyájas káromkodási közepette vidáman kurjongató inasok hömbörgeték fel s verték csapra a sereshordókat. Hozták a városiak ajándékba a vörös és fehér borokat szalmafonású palackokban, köményes pálinkákat, édes likőröket kőedény butélkákban számolatlanul, kóstoltatták az idegenekkel, s kóstolgaták istenesen maguk is. Töltöttek degeszre szalmával zsákokat az aszszonyok, s hurcolták be a házba, nemkülönben az olajos korsókat, mécseseket, jóféle innivalókkal egyetemben, ágyaztak és igazgattak; a nők szobájában polcokat kellett sebtiben össszeütni, hogy elhelyezzék rajtuk a násfákat, kalárisokat és hajtűket, a számtalan arcpirosítós, szemhélykékítős, kenőcsös meg színes, szagosított porral teli tégelyeket, az illatszeres üvegcsék tömkelegét, az apró csontlapickákat és bőrpárnácskákat, a kisebb-nagyobb pamacsokat – a női szépség kuruzslásának megannyi varázsszerét. A férfiak bútorfélékkel és takaróhalmokkal, oldal szalonnákkal, veretes tarsolyokkal, míves evőkésekkel, puha csizmákkal, prémes zekékkel és egyéb, mindenféle tárgyakkal cipekedtek, összekocódtak az ajtófélfákkal és egymással, törtek is el korsók, folyt el az olaj, locscsant ki az ital, az emberek el-elcsúsztak a tócsákon, lehuppantak a padlóra, de csak nevettek rajta fennhangon, beszórták a foltokat szalmával, és folytatták a rendezkedést tovább. A jövevények körülöttük tébláboltak, s kábán vigyorogtak a hirtelen rájuk szakadt mesés gazdagságtól.
Már lámpásokat és fáklyákat kellett volt gyújtani, amikor Mignard apát, Sebastianus páter és a Magisztrátus két tagja megérkeztek egynéhány jelesebb polgárokkal is kísérvén. Gondos-alaposan körülvizsgálták az újjávarázsolt csűrt, és igen elégedettek valának a látottakkal; barátságos szavakkal dícsérték az építők ügyességét, és köszönék meg példás iparkodásukat.
Ennekutána körbeülték végre a népek az asztalokat, kiporciózák a füstös-fűszeres, párolgó pecsenyét a sütőmesterek, elmondta a páter az asztali áldást, és nekilátának a lakomának. Dolgoztak a kések, munkálkodtak az álkapcsok, csendültek a poharak, megteltek és kiürültek a boroskancsók, és piroslott és fénylett vala az emberek arca.
Ahogy fogyadozott a sült, fogyatkoztak sorra a csemegék, ürültek a hordók egyre-másra, úgy telítődék meg az emberek kedve vidámsággal. Elő- és kézbe kerültek volt a kétnyakú lantok, s megpendülének, feljajdultak a kosfejű dudák, énekre igazíták torkukat a legények és leányok, csörgővel, dobbal verték hozzá az ütemet, kés fokával kopogták, ököllel döngették az asztalokon, dobogták lábbal a parlagon, szaladgált és ugrándozott, bégetett, visított és mekegett körülöttük az aprójószág, sziszegtek a libák, káricáltak a tyúkok, rőttszínű por szállongott a fekete ég felé.
Vontatott, nyávogó kántálás vegyült egyszercsak a hangzavarba a csűr felől. Elnémultak a hangszerek, elhallgattak az emberek, valamennyiük tekintete az idegenekre meredt, akikről észre sem vették, hogy elszivárogtak közülük, és akik most ott sorakoztak láncban új otthonuk előtt, szemben az asztalokkal, félúton. Rettenetesen kiöltözve páváskodtak az össze-vissza válogatott legszebb ruhaneműkben és smukkokban, az asszonyszemélyek cudarul kifestették magukat, megannyi vérveres ajak, tulipiros orca, éjfekete katlanból kivillanó szempár vala a röpködő hajfonatok alatt, és valamennyien énekeltek, ki-ki a maga strófáját, hamisan vagy tisztán, de ahogy a figyelem rájuk összpontosult, összehangolódtak, elkaptak egy közös dallamot, egységes ritmushoz igazodtak, és esetlen táncba fogtak erre a ritmusra: szökelltek, dobbantottak, pörögtek és botladoztak, fel-alá hajladoztak, karjukkal vadul kaszálták a levegőt, lobogott, hullámzott és szeszélyes redőkbe csavarodott testükön akelme.
Percekig megigézve bámulták a városiak az előadást, aztán a zenészek újra játszani kezdének, erre itt is, ott is párok pattantak fel az asztaltól s heves táncba fogtak, egyre többen csatlakoztak a táncolókhoz, hullámzott és kavargott a nép a csűr előtt, ropták a sütőgödör körül s az asztalok között, felboríták a padokat a még rajtuk ülőkkel együtt, hangos kacagással, kurjongatással, sikítozással és zihálással telt meg a levegő. A aprójószág szanaszét nyargalt rémületében, az egyházi és világi notabilitások észrevétlen eltávozának.
Tartott a mulatság, ameddig tartott volt az ital és a kedv. Az idősebbek elfáradtak és eltünedeztek egymás után, a többiek késő éjszakáig vigadoztak. Utolján, mikor a zenészek is kidőltek volt, akkor összekapaszkodának és körbeugrálták a csűrt, lábuk már nem állt tánclépésre, egymást tartották, imbolyogtak a pislákoló fáklyafényben, lihegtek és fújtattak, kapkodták a levegőt, por és festék csíkozá be arcukat, a verejtéktől csatakos ruha súlyosan és gyűrötten tapadt vala rájuk.
Aztán ennek is vége lett. Elbotorkáltak a városiak, a jövevények kimerülten leroskadtak a porba pocsékká mulatott új ruhájukban. Előjövének az eleddig észrevétlenül meghúzódott barátok, és nekiláttak rendet tenni. Az ételmaradékot bedobálták a sütőgödörbe, összegyűjtötték az ép edényeket, halomba kotorták a cserepeket, egyéb szemetet, elcipelték a csűr mögé az aztalokat meg a padokat, s ott akkurátusan egymás tetejére rakták volt. Magukhoz térítgeték az idegeneket, és szépszóval rávevék őket, ne aludnának a puszta földön, van nekik immár saját házuk, s barátságosan beterelgeték, betámogaták őket. Aztán bezárták volt az ajtókat, eloltották a lantornákat, a már sercegő fáklyákat, és elindulának, többen vissza az apátságba, néhányan a közeli házakba éjszakázni, saruik csoszogása is elhalt hamarosan. Nem háborgatta több emberi zaj a csöndet. Fel-felugattak a városi kutyák. 

Már oszladozott az éjszaka, indigószínt öltött a mennybolt, amikor az éjjeliőr a város szélén baktatva észrevette a fényt. Forrását eltakarták előle az utolsó háztetők. Átsietett egy kis közön, s a földekre nyíló utcán végigpillantva meglátta az égő csűrt. Rohanni kezdett, vadul rázta a kolompot, és ahogy csak tüdejéből tellett kiabált, botjával verte a kapukat és a kerítéseket, a falakat, amit ért. A zenebonára percek alatt felébredtek és vizescsöbröket hurcolva kiszaladtak a szomszédos házakból a barátok és a lakók. Mire odáig értek, a csűr minden eresztékében tombolva égett, vízloccsintásnyi közelségbe sem tudtak menni a pokoli forróságtól. Több ember magasságú sárga és kék lángnyelvek lobogtak harsogva, vakító fényességgel lövelltek föl újabbak és újabbak, s egyesültek hatalmas bömbölő fáklyává. Csúcsáról sűrű, vastag füstoszlop csavarodott, úgy látszott, felér az égig, fülsiketítő ropogás és durrogás hallatszott a tűz belsejéből. Szikraesőt, cserépszilánkokat, kormot és égő olajcseppeket okádott a máglya, gőzsugarak süvítettek ki belőle iszonyú bűzt árasztva, vörhenyessé vált körülötte a kiégett föld. Megvirradt, amikorra a lángok lecsillapodtak, és egy rövid pillanatra láthatóvá vált az épület izzó, reszkető csontváza, mielőtt pernyébe és füstbe roskadt.
Váratlanul megdördült az ég. Előbb csak pár kövér csepp hullott le és vált gőzpamattá a zsarátnokban, majd megeredt az eső és egyre sűrűbb pászmákban zuhogott. A felhőszakadás leverte a pernyét, szennyes iszappá mosta az üszköt és hamut, feláztatta a kiszikkadt földet, felfrissült és lehűlt a levegő.
A város megkönnyebbült.
Kisfiúk szaladtak az utcákon messzire kinyújtva nyelvüket az esőcseppek elé.
                                       *
Most, amikor becsuktuk a forrásul szolgáló könyveket, és az egyéb dokumentumokat is gondosan visszasoroltuk levéltári tartóikba, röviden elmondjuk, amit a három, névszerint ismert főszereplőnek a történet időkeretein kívül eső sorsáról kiderítettünk.

Sebastianus páter, nyolc-kilencéves kisfiúként került az apátságba novíciusnak, akkor még Jean Toucher-nak hívták. Apja vitte fel, a család szűkösségén enyhítendő. Az élénk eszűnek bizonyult fiút az apátságban tanították, és ott szentelték pappá. Hívei tisztelték és megbecsülték. Testi valójában, a tanúságok szerint, mint Szent Tamás, ő sem fért keresztül minden ajtón.
Történetünk eseményei után gyakran meglátogatta az apátot. Találkozásaik szinte mindennaposakká váltak, s többnyire eltartottak hajnalig. Utána a páter átaludta a napot, de nyája elnézte neki, mert jó ember volt és szerették.
Hat évvel azután, hogy a templomtéren először találkoztunk vele, az új apátnál tett audienciája utáni nap reggelén Sebastianus páter kisétált a városból és számunkra nyoma veszett.

Mignard apátot az egyház nevezte ki, egy idő múltán saját házat vásárolt a dombon. Nevezetes prédikációja idején már nem volt fiatal ember. Az események után, talán a páterrel szövődött barátsága okán sűrűbben tartott a városban istentiszteletet. Beszédei fokozatosan szelídebbé, megértőbbé váltak, mondhatni liberálissá. Újfajta érdeklődés ébredt benne a scriptórium munkája iránt. Bővítette a könyvkötészetet, külön figyelmet fordított a kötések művészi kivitelezésére, a lapok illuminálására. Megbízásokat adott a helyi iparosoknak, frátereket küldött szerte az apátságokba adni-venni, cserélni könyveket. A hazatérő barátokkal kézművesek és kereskedők érkeztek a városba. Nemcsak kéziratok, kódexek és templomi ötvösművek, hanem kelmék, illatszerek és ékességek is áramlottak be, s innen ki a külvilágba. Az élet felpezsdült.
1298. augusztus 18-án idegen érkezett az apátságba, és ott is maradt két évig. Képíróként és Mathias Severinus néven mutatkozott be; az analesben, ha szó esik róla mint Matis mester szerepel. Mignard apát örömmel fogadta, eltávozásáig sok időt töltöttek együtt.
A festő e két esztendő alatt díszes könyvtáblákat és iniciálékat tervezett, élénk, bár nem egészen a tárgyhoz illő rajzokkal borította az apát breviáriumának széles margóit, és hat táblaképet festett a kápolna számára, amelyek Krisztus életének eseményeit mutatták be. Öt eltűnt, a hatodikat, az illusztrált breviáriummal együtt, az épület restaurálásakor találták meg az apát házának egy befalazott fülkéjében, rámája nélkül. Ma a Louvreban látható, az első emeleten. Tanúsága szerint a sorozat első darabja volt, a katalógusban Angyali üdvözlet címen szerpel. Az ismeretlen művész a kép üresen hagyott és széles, festett kerettel körülvett, alsó egyötöd részére ezt írta latinul: Ez az üzenet megváltoztatandja a világot. A többi is ilyen, feliratos kompozíció lehetett. Sajnos a szövegeket vagy nem írták le, vagy elvesztek, egy-két szavas jelöléseket találtunk mindössze. A fennmaradt festményt Az üzenet-ként azonosította az apátság gazdasági hivatala, ahol pontosan feljegyezték az egyes táblák méretét, valamint az ezekhez és rámáik elkészítéséhez felhasznált keményfa deszkák és pallók mennyiségét és árát, továbbá az asztalosok, fafaragók, aranyozók munkabérét.
A különös mű mintegy 180×120 centiméter méretű, vonalkázó temperatechnikával készült, ép, színei frissek, lakkozását a múzeum újította fel. Úgy véljük, az üzenet átadása utáni pillanatot ábrázolja.
Az idős apát, tudjuk, sokszor megállt előtte. Később, már gyengülvén a kortól, széket hozatott magának, és órákig üldögélt a képet szemlélve, elmélyülten. Százszor és ezerszer járhatta be pillantása a már jól ismert részleteket: a csukott szárnyú, lángvörös hajú és szakállú, madárszerű angyal elképedt arckifejezését, lekókadt karját; a hollófekete hajú Szűz Mária büszkén csillogó szemét, kipirult arcát, megnyílt ajkait, öltözékének gondosan modellált, gótikus redőit megcsavaró, bizonytalan testtartását, ami a háta mögött látható, felborult székkel együtt nekünk azt sugallja, hogy kicsivel előbb a fiatal nő örömében ugrott egyet, s talpra érve most próbálja visszanyerni egyensúlyát.
Mignard apát lassanként mindentől és mindenkitől visszavonult. Nem prédikált többé, csak a páterrel időzött szívesen. Végül levélben kérte feletteseit, hogy tekintettel előrehaladott korára, mentenék fel tisztségéből, s helyére állítsanak új apátot. Ennek megérkezése után a feljegyzések nem említik többé.

Timotheus fráternek, hosszú vezeklése után megbocsáttattak bűnei. A megtért bárányt idegenbe küldték tanulni, gondosan ellátva úti javakkal és a megfelelő ajánlólevelekkel. Pontosan feljegyezték: 1298. július 9-én, Veronika napján indult útjára. Hat év múltán tért vissza mint a St. Bartholomeus apátság újonnan kinevezett apátja.
Az előírt audienciák után kihallgatásra rendelte a tiszttartókat, részletesen elszámoltatta őket, majd sorra vette a frátereket, az apátság és a város lelki ügyeit firtatva tőlük. Írásbeli utasítások sokaságát bocsátotta ki. Egyéb intézkedései mellett kicseréltette a kápolna festményeit megfelelőbbekre, gondosan átrostálta a könyvtár címlistáját, kijelölte az elégetésre ítélt műveket. Utasításai végrehajtásának elmaradását vagy halogatását minden esetben szigorúan számon kérte. Naponkénti inspiciálásai eredményeképpen bűnök, vétségek, hanyagságok elkövetését jegyezték be az apátság évkönyvébe, együtt a súlyuknak megfelelően kiszabott büntetésekkel, megrovásokkal, dorgálásokkal.
Timotheus apát legelső szentbeszédében apostoli hevülettel ostorozta a város erkölcseinek végzetes romlását, Sodoma és Gomorrha förtelmeihez hasonlítva az uralkodó állapotokat; lefestette az Ördög kifogyhatatlan leleményű praktikáit, amelyekkel a keresztény lelkek kárhozatba ragadásán munkálkodik; bűnbánatra, megjavulásra és éberségre szólította fel a gyülekezetet, könyörtelen keresztes háborút hirdetett mindenfajta erkölcstelenség, szabadosság és hitbéli eltévelyedés ellen.
Elkövetkező prédikációiban folytatta hadjáratát a Gonosz ellen, akinek megnyilvánulásait mindenhol tetten érte és fölfedte, ott is, ahol más nem gyanította volna.
A fiatalabb, még nőtlen kézműves mesterek közül sokan összepakolták szerszámaikat, és  útrakeltek idegenben keresni boldogulásukat. Néhány öreglegény is velük tartott.
Anno domini 1306-ban, január 20-án, Sebestyén vértanú napján, Timotheus apát egyedül érezve magát keserves harcában, behívta a városba a dominikánusokat. Isten kutyái tudták, mi a dolguk. A régi homokbánya árkai és buckái között fellobbantak a máglyák.

1997–2007

A naplemente fényében még a sivatag is szépnek tűnt, a homok szinte izzott, a levegő remegett. Néhány pálmafa lengett a szélben, a várfalon kívülről pedig izgatott kiáltások hallatszottak: egy újabb karaván érkezett. Kereskedők. Most nyílik a várkapu, aztán bent is felbolydul majd minden.

Ralph de Domfront, az antiochiai pátriárka, rezidenciájának ablakából nézte a várost. Magas méltóságához képest (melyhez nem egészen tisztességes úton jutott hozzá) Ralph még viszonylag fiatal volt: a harmincas évei vége felé járt csupán. Magas volt, határozott arcvonásokkal és sötét hajjal. Akár jóképűnek is lehetett volna mondani, de még a legjóindulatúbb szemlélő sem tudott elsiklani egy jelentős szépséghibája felett: Ralph szemei a kelleténél közelebb álltak egymáshoz. Ellenségei többek közt ezért illették az „ocsmány kancsal bakkecske” névvel. Persze miután legtöbbjük egy fejjel rövidebben végezte, a túlvilágon volt alkalmuk elgondolkodni, vajon helyesen ítélték-e meg a pátriárka szemeinek távolságát.
Kopogtattak.
– Igen? – Ralph megfordult a hangra. Az ajtó kinyílt és belépett rajta legfőbb bizalmi embere, Eudes.
– Fontos híreim vannak számodra, uram. – lihegte. Egészen idáig futott, részben, hogy minél hamarabb elmondhassa halaszthatatlan közlendőjét, részben, mert egy csapat fegyveres üldözte. Eudes pedig gyáva volt és alattomos, pont ideális arra, hogy kémkedjen, így az ostoba hősi halál helyett inkább a menekülést választotta.

Ralph annak idején az életét mentette meg: Eudes egy francia kisnemesi család második fia volt, de nem osztotta szülei álmait az egyházi karrierről, így az első adandó alkalommal felkapott egy nagy csomó kegytárgyat és útnak indult a Szentföldre, hogy ereklyeárusként meggazdagodjon. A zarándokok úgy vették a hamisított ereklyéit, mint a cukrot. Mennyire ostobák! Drága pénzért ideutaznak, és az életveszélyt is vállalják azért, hogy pár órácskát a Golgotán tölthessenek imádságba merülve, aztán meg hazamenjenek. Ennyi volna a megváltás? Eudes egyik vevőjével sem beszélt ilyenekről, de sejtette, hogy mekkorát csalódtak: mindenfelé hangzavar, bazárosok, homok, forróság, gyilkos sivatagi szél, erős izzadtságszag, részeges barmok, akik kereszteseknek nevezik magukat, hangoskodó, kifestett szajhák, sivalkodó gyerekek, a szaracénok monoton mormogása, állandó harcok, életveszély, szegénység, szomjúság, halál. Hiába van a mennyország innen egy karnyújtásnyira, az emberek itt is úgy szenvednek, mint a kutya.

Eudes akkor bukott le, amikor rajtakapták, hogy a szegények temetőjéből lopott hajtincseket Szűz Mária, a Mi Asszonyunk fürtjeiként értékesíti. Persze feljelentőit inkább a kapzsiság mozgatta, nem a kegyelet: Eudes forgalma, elmés újításainak köszönhetően jelentősen megnőtt, lekörözve őket. Ezt nem nézhették tétlenül: Eudes csakhamar a pátriárka börtönében találta magát. Ralph itt bukkant rá és gyakorlatias ember lévén azonnal meglátta az ifjúban rejlő lehetőségeket.
– Tehát, mi újság? – tudakolta a pátriárka és az ujjait ropogtatta szórakozásképpen.
– Először is: egy csapat német szerzetes a fejébe vette, hogy ki kell űzni a szaracénokat a városból. Mert hogy ez nem fér össze a keresztes államok erkölcseivel és eszmei… – nem folytatta, mert a pátriárka leintette.
– Ó, a régi nóta, valahányszor egy kicsit békén hagyom őket, rögtön újra kezdik. Látszik, hogy nem tanultak a tavalyi eseményekből. – sóhajtott fel unottan. – Kötél!
– Értettem, uram. – mormogta Eudes. – Azonnal intézkedem is, de előbb a másik hír: a régensnő…
Ralph grimaszolt egyet, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Idegesen kaparászni kezdte az ablakpárkányt.
– Nos? – kérdezte, miután krákogott egyet. Ki nem állhatta Alice-t. Elvileg ugyan vele megosztva gyakorolta a hatalmat, de Ralph jobb szerette volna, ha a nő nem kontárkodik bele a politikába.
– Azt tervezi, hogy eladja a várost Bizáncnak. – mondta Eudes komoran.
– Nocsak, nocsak. – mondta immár abszolút közönyös hangon Ralph.

Majdnem hét évvel ezelőtt Alice a törökkel próbált egyezkedni. Akkoriban özvegyült meg, mindössze huszonkét évesen, és úgy gondolta, csekély fájdalomdíjként férje elvesztéséért, magához ragadja a hatalmat. Kislányát, a kétéves Konstanciát, aki elvileg a hercegség örököse volt, zsupsz, bedugta egy kolostorba, és teljes mellbedobással a politikai életbe vetette magát. Persze mások ezt egyáltalán nem tartották ilyen nagyszerű ötletnek, példának okáért Alice apja, a jeruzsálemi Balduin király sem. Amint tudomást szerzett leánya üzelmeiről, seregével megindult Antiochia ellen. Alice olyannyira nem törődött azzal a ténnyel, miszerint szégyenszemre a tulajdon apja indít háborút ellene, hogy laza csuklómozdulattal levelet írt a közelben állomásozó Zengi atabégnek, melyben elismerte a török szultán fennhatóságát, amennyiben meghagyja neki, Alice-nak a város irányítását. A levelet persze elfogták. Apja serege másnap bevonult a városba, a hercegné pedig minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül látványosan Balduin lába elé vetette magát, elmorzsolt pár könnycseppet, majd heves mű-zokogás kíséretében kijelentette:
– Ó, jó atyám, bocsáss meg gyarló leányodnak, aki vétkezett ellened és a kereszténység ellen! – a hatás kedvéért még szipogott párat jó hangosan. Körülbelül annyira vette komolyan a dolgot, mint amikor kislánykorában megszidták, amiért bebújt a trónszék alá.
– Kelj fel, leányom, megbocsátok. – mondta kenetteljes hangon Balduin király, és száműzte a komisz Alice-t, a régens szerepét pedig ő maga töltötte be unokája mellett, míg a következő évben meg nem halt. Alice ekkor úgy érezte, feltétlenül bele kell avatkoznia a trónutódlásba és gyorsan egy összeesküvést szőtt sógora, az újdonsült király ellen, persze eredménytelenül. De az új királyt ekkor a felesége, Mélisande vette kezelésbe, és hosszas házastársi csatározás után (melynek kirobbantója a királyné pajtása, a nyálas ficsúr Hugues lovag volt) békeajándékképpen többek közt azt kérte férjétől, húga hadd térjen vissza Antiochiába, hisz bizonyára hiányzik már neki a kislánya. A király a családi béke érdekében fejet hajtott, bajkeverő sógornője pedig visszatért korábbi aljasságainak színhelyére.

Ralph nem nézte jó szemmel az önjelölt régensnő ténykedését, de eddig nem tehetett mást, mint hogy várt. A nagy pillanat pedig úgy tűnt, most érkezett el.
– Elfogtunk egy levelet. –közölte Eudes, és át is nyújtotta a szóban forgó irományt. – Tessék, olvasd el.
Ralph felbontotta a levelet és rögtön erős illatszerek bűze tódult az orrába. Tipikus Alice, gondolta a bűzt legyezgetve, majd elkezdte olvasni a rózsaszín tintával írt szagos levelet. Alice rövid és lényegre törő volt:
„Kedves Jánosom! Arra gondoltam, mi lenne, ha a kisfiad, Mánuel elvenné feleségül az én kis Konstanciámat? Gondolj bele: megkapnátok Antiochiát, csak annyit kérek cserébe, hogy én kormányozzam. Na? Izgatottan várom válaszodat. Sok puszi: Alice.”
A nagyobb nyomaték kedvéért még egy szétkent rúzsfolt is ott díszelgett a levél alján: Alice nem fukarkodott női vonzerejének bevetésével sem. Ralph felsóhajtott: „Ostoba nőszemély”. Aztán gonoszul elvigyorodott.
– Azt hiszem, most megfogtuk. – jelentette ki. – Sejtettem, hogy nem bír sokáig megülni a fenekén.
– Tehát, mi a teendő, uram? – kérdezte Eudes.
– Írok egy rövid üzenetet, és a régensnő levelével együtt elviszed Jeruzsálembe, még ma este. – felelte Ralph, majd gyorsan meg is írta a levelet és átadta emberének. – Siess! És mondd meg a királynak, hogy sürgősen válaszoljon!
– Értettem, uram. – Eudes fekete köpenye lebbent egyet, és a fiatalember már el is tűnt a sötétben

*

A jeruzsálemi király, Fulko azonnal válaszolt is: ha már Alice a lánya kiházasításán gondolkodik, Jeruzsálemnek is van egy férjjelöltje, név szerint Raymond de Poitiers, a híres-hírhedt Aquitániai Vilmos legkisebb fia, aki ez idő tájt a harmincas éveit taposta. Engedelmes hűbérese lesz a koronának; csak Mélisande királyné meg ne tudja, mit terveznek, mert képes, és mindent elárul Alice-nak. Akkor pedig vége mindennek. Ralph kárörvendően felnevetett, egyrészt, mert Fulkót tehetségtelen papucsférjnek tartotta, másrészt, mert nem csak Alice-t, de annak nővérét sem kedvelte, így örült neki, hogy az ő orra alá is borsot törhet.
Raymond boldogan fogadta a felkérést, és nyomban elindult jövendőbeli hercegségébe. Persze gondosan arab kereskedőnek álcázta magát, mivel Ralph és Fulko legnagyobb óvatossága ellenére is kiszivárogtak a hírek az Alice és Bizánc ellen irányuló tervről, így János császár (akinek Alice azóta újra írt egy szagos levelet) bérgyilkosokat fogadott, hogy megszabaduljon kis Mánuelje vetélytársától, és azt fontolgatta, hogyan hozhatná előbbre a tervezett esküvőt. E célból írt is Alice-nak: intézkedjen, hogy Konstanciát Bizáncba küldjék, és így létrejöjjön a frigy. Mánuelnek veszélyes lenne Antiochiába menni.

A pátriárka kérésére Eudes a gróf elé ment, részben, hogy a biztonságáról gondoskodjon, részben, hogy kipuhatolja, kiféle-miféle ember a vőlegény. Eudes levelei megnyugtatták a pátriárkát: Raymond magas, jó külsejű, jó kedélyű ember, de buta, mint a szamár. Készséges báb lesz majd Ralph kezében.
A kilencéves Konstancia hercegnő, Antiochia trónjának örököse mindeközben a babáival játszott, és nem is sejtette, miféle politikai cselszövések középpontja lett a személye. Legfontosabb problémája abban merült ki, hogy anyjából kizsaroljon egy kiskutyát. Alice ugyanis sajnált a lányára költeni, és közölte: elégedjen meg azzal, hogy enni-inni kap, és naponta egyszer kimehet a kertbe sétálni egy órácskára.
A kislány ezen a reggelen is éppen anyja lakosztályába készült, a szokásos délelőtti puszira. Alice ugyanis fontosnak tartotta kimutatni mindenkori vendégei előtt, hogy mennyire jó anya, ezért minden délelőtt fél tizenegykor magához kérette leánykáját, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, oda se figyeljen a válaszára, aztán egy nagy, színpadias csókot nyomjon a homlokára.
Így történt ez ma is.

– Ó, én egyetlen, drága, szépséges kislányom! – ugrott fel aranyozott ébenfa székéből Alice, és körbepillantott, hogy lássa a hatást, a személyzet pedig erre a szokásához híven elkezdett suttogni arról, Alice milyen jó anya és mennyire törődik a gyermekével, egyszóval mindazt elmondták, amit Alice hallani akart, hogy folytathassa a műsort. – Milyen volt az éjszakád? Remélem, az angyalkák vigyázták édes álmodat!
– Szeretnék egy kiskutyát, mama. – közölte a kislány, miután anyja nagy hévvel magához ölelte.
– Ó, örülök, hogy zavartalan volt a nyugalmad, kis csillagom. – mondta Alice a plafonra szegezve tekintetét. – Ugye, finom volt a reggeli és mindent megettél?
– Megint zabkását kaptam. Utálom. – mondta a lány. – És szeretnék egy kiskutyát.
– Milyen rendes kislány vagy. – rebegte Alice, de belül majdnem felrobbant a méregtől. Hogy ez a kis taknyos tönkre meri tenni a nagyjelenetét! És ekkor eszébe jutott János császár levele. Konstanciára esett a pillantása. Hm… éppen beleférne a ruhásládámba… Adok neki egy kis mákteát, bepakolom a ládába, és útnak indítom Bizáncba. Igen, ez tökéletes terv. Este intézkedem is, hogy…
– Mama, szeretnék egy kiskutyát. – ó, hogy nem tudja befogni a képét még most se! De sebaj, éjjel már úton lesz a ládában, és úgy fog félni, hogy bepisil. Alice előre örült, és fel sem merült benne, hogy nem éppen egy anyához illő viselkedés ez.

Mindenki elhallgatott, kínos csend állt be. Alice-ban forrt a méreg, hogy a kis pukkancs elrontott mindent, és úgy döntött, egy jól irányzott rúgással észhez téríti, Konstancia pedig azt fontolgatta, hogy hisztérikusan a földhöz vágja magát, hátha így jobb belátásra bírja majd az anyját. De mielőtt bármelyikük is a tettek mezejére léphetett volna, bejelentették a pátriárkát.
– Ó, vajon mit akarhat? – tűnődött Balduin leánya, és visszaült a székére. Szokatlan volt, hogy Ralph felkeresi, pláne ilyenkor. De hát nyilván titokban imád, döntötte el végül Alice elégedetten. Végül is nem csúnya férfi, csak ne lenne olyan kancsal. – Uram, minek köszönhetem a látogatását?
– Úrnőm, fontos ügyben kívánok beszélni Önnel. – mondta Ralph, és jelentőségteljesen bandzsított egyet. Alice megremegett. Miről lehet szó? Gyorsan intett, hogy a személyzet távozzon, Konstanciát pedig távolítsák el.
– Mégis, miről van szó? – kérdezte izgatottan, amikor négyszemközt maradtak. Ralph egész közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Hamarosan egy magas rangú úr érkezik a városba, név szerint Raymond de Poitiers…
– De hát ő az, aki… – emelkedett fel Alice szemöldöke.
– Ó, ugyan, ugyan. Csak nem hiszi el úrnőm a pletykákat! – mondta mosolyogva Ralph, jól álcázva a nő iránti megvetését. – A gróf azért jött, hogy megkérje úrnőm kezét! Szép férfi, igazi lovag, és epekedve várja, hogy úrnőm fogadja. Hónapokon át temérdek veszélynek tette ki magát, csakhogy az Ön színe elé járulhasson.
– Mikor? – kérdezte mohón Alice, és megállapította, hogy a pátriárka nyilván mentolos cukorkát szokott szopogatni, mert nagyon kellemes a lehelete. Ralph ekkorra már tudta, hogy győzött.
– Ma délután, háromkor. – súgta az asszony fülébe, mire az elpirult és önkéntelenül is bólintott.
– Mondja meg neki, hogy örömmel várom. – hebegte vörös arccal, és csak nézett maga elé, jóval azután is, hogy a pátriárka elvonult.

Egy férfi, aki az ő kezéért jött messze földről… Alice szíve hevesen vert, olyannyira, hogy kénytelen volt odatenni a kezét, nehogy kiugorjon a helyéről. Aztán a keze lejjebb tévedt teste más tájaira, mire kellemes bizsergés járta át egész lényét és eszébe jutott, hogy immár hét éve él szerelem nélkül. Hét éve… mióta a férjét, a szép, szőke Boemundot lemészárolta a török, Alice pedig csak egy fej nélküli tetem mellett zokoghatott, hiszen Boemund szőke fejét addigra egy bödön mézben már rég elküldték a szultánnak. És mit nyert ezzel a házassággal? Némi szerelmet, a terhességgel pár pluszkilót, amit alig tudott leadni, és azokat a ronda terhességi csíkokat… De most végre egy új, izgalmas férjjelöltre van kilátás! Alice elmosolyodott, és miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van, magára zárta az ajtót és ledobta ruháit. Egy ezüsttükröt vett elő, és szemügyre vette magát. Elégedett volt a látvánnyal, amit a tükör mutatott, egyedül azt sajnálta, hogy mellei kicsit már meglöttyedtek. És mivel abban az időben még nem létezett push-up melltartó, egy szalagot vett igénybe, hogy kellőképpen felpolcolja kebleit. Egészen természetes hatást kelt, és ez a visszafogott smink… gondolta piros ajkaival a tükörbe csücsörítve, és a ruháit nézegette. Újra húszévesnek nézek ki. Hozatott egy tál szamócát, és eltervezte, hogy mikor vendége megérkezik, visszafogott erotikával abból fog majd falatozni (szabadidejében már jól begyakorolta, hogyan kell bárgyú arccal és biggyesztett szájjal elemi erejű szexualitást sugározni ). Garantáltan el fogja csavarni Raymond fejét. Most már csak várni kell… És Alice várt.

*

Konstancia unottan sétálgatott a csöppnyi kertben, ahol nem volt más, csak két pálmafa és egy kiszáradt bokor. A nap forrón tűzött a fejére, de még nem mehetett vissza a szobájába: nem telt le az egy óra, amit szigorúan a sétára kellett fordítania.
– Hercegnő, miért vagy ilyen bosszús? – a pátriárka állt mellette, és Konstanciára bandzsított.
– Egy kiskutyát szeretnék. – méltatlankodott a kislány. – De Mama nem engedi, hiába kérem.
– Valóban olyan fontos neked az a kutyus? – kérdezte barátságos mosollyal Ralph. – Mert ha igen, segíthetek neked. Gyere velem a katedrálisba, és megkapod!
– Tényleg? – ámult el a kislány, és választ sem várva Ralph-nak nyújtotta a karját. Remek cukros bácsi lehetne belőlem, gondolta a pátriárka gonoszul, de sajnos nem vonzanak a gyerekek.

A katedrális kihalt volt, és kellemesen hűvös. A pátriárka az oltárhoz vezette az ámuló hercegnőt, és ekkor az árnyékból előlépett egy magas, jóképű férfi. Konstancia boldogan felkiáltott, amikor a férfi kezében egy kölyökkutyát pillantott meg. Odalépett a titokzatos idegenhez, és rángatni kezdte a ruháját.
– A kiskutyám! Add ide! – mondta ellentmondást nem tűrően. A férfi csak mosolygott.
– Csak akkor, hercegnő, ha hozzám jössz feleségül. – mondta, és magasba emelte a kutyát, hogy a lányka ne érje el. – Poitiers-i Raymond vagyok, azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet.
– Bánom is én, csak a kutyust add ide. – mondta a kislány, mire Raymond elnevette magát, és átadta leendő feleségének az állatkát.
– Ez a helyes beszéd. – mondta, majd intett Ralph-nak.

Pár perc múlva Poitiers-i Raymond és Antiochiai Konstancia immár a házasság szent kötelékébe lépett. A kislány nagy, cuppanós puszit nyomott újdonsült férje arcára, aztán felkapta a kiskutyát.
– Buksinak fogom nevezni! –jelentette ki és elszaladt. Léptei viszont még sokáig visszhangoztak az üres teremben.

*

Alice szégyenében még aznap elbujdosott, Ralph pedig elégedetten vigyorgott, és Eudes-val megüzente Raymondnak, hogy a megállapodás rá eső részét már teljesítette, most a herceg következik: adja át neki a hatalmat, elég lesz, ha csupán a dekorációs feladatokat látja el a hercegség élén. Végre egy szép szál buta lovag, akit megénekelhetnek a költők.

Ralph öröme azonban nem tartott sokáig. Egyik este meglepetéscsomagot kapott Raymond hercegtől. Rosszat sejtve bontogatta a nagy piros masnit, és görcsbe rándult a gyomra, amikor a dobozt kinyitva Eudes levágott feje nézett vele farkasszemet, szájában egy levélkével. Ezen mindössze ennyi állt Raymond kézírásával: „Na, ki a szamár?”