Címke: próza

Pacni

Kálnay Mariska húsos lány volt. Az orra, az ajkai, az álla, a dereka, a karjai csak úgy roskadoztak a rá rakódó zsírtömegtől. Mire elsétált az iskoláig, hóna alatt termetes méretű izzadságfolt utalt az otthonról idáig megtett távolságra, sebességre. Homloka fénylett, arca kivörösödött.

– Paca! – kiabálták az iskolatársai messziről. – Zsírpacni! Hájhenger!

Mariska ilyenkor lehajtott fejjel lépett be az iskola kapuján és becsukta a füleit.

Különös képessége volt ez Mariskának: amit nem akart, egyszerűen nem hallott meg. Ami az egyik fülén be, a másikon ki. Hogy születési rendellenesség volt-e, avagy megmagyarázhatatlan, tudományon kívül eső jelenség – senki sem tudta. Tudatalattija egyszerűen kiszűrte azokat az információkat, amik Mariska felé bántók, veszélyesek vagy akár csak sértők is lehettek, és nem engedte a hallócsöveken keresztül bejutni a hangot először hallójáratokba, majd az agy felé vezető idegekbe.

Mariska tehát nyugodtan sétált végig reggelente a lányiskola folyosóján, nem törődve osztálytársai csúfolódásaival. Beült a padba és elővette az otthon előre becsomagolt tízóraiját. Jókora falatokat harapott a szalámis kenyérből, s csak a tanár beléptekor csomagolta vissza a maradék szendvicset.

Mariska nem volt okos lány. Az iskolában vérrel-verejtékkel sem sikerült közepesnél jobb jegyeket elérni, hiába járt hozzá külön-tanár, hiába foglalkozott vele édesanyja éjszakákba nyúlóan.

Mariskát nem szerették az osztálytársai. Egy olyan lány, aki nem reagál a csúfolódásukra, az semmivel sem jobb, mint egy báty, aki elrontja kishúga játékát. Aki szétszereli a babaházat, kibelezi a játék mackót és széttépi a zsírkrétával megalkotott rajzokat.

Mariskát afféle ünneprontónak tartották osztálytársai. De a tanárok sem tekintették kedvencüknek. Nála nem hatott a rábeszélés, sem a szidás, a kiabálás: amit nem akart Mariska meghallani, azt nem hallotta meg. Így hát az olyan jellegű megjegyzéseket, mint „de ostoba vagy te, lányom”, vagy hogy „néztél ma már tükörbe?” csak elengedte a füle mellett, mit sem törődve velük.

Mariskát egy idő után megunták az osztálytársai. Csúfneveit afféle napi rutinból és megszokásból ugyan kiabálták még utána, de rendszerint keresztülnéztek rajta.

Mariska pedig remekül elvolt a saját világában. A lekváros kalácsok, forró kakaók, házi sütemények kedves, porcukros közegében. Imádta a túróscsuszát, a császármorzsát, a mákosgubát, egyszóval mindent, ami édes, de nem vetette meg a jó sok zsírral leöntött rakott krumplit és a sült kacsát sem, párolt lila káposztával. Nagyokat csámcsogott az étkezőasztal mellett, édesanyja, édesapja és nagymamája megelégedésére. Ha olykor-olykor ráállt a mérlegre a körzeti orvosnál és az elégedetlenül csóválta a fejét, Mariska édesanyjának a szeme összeszűkült, édesapja pedig idegesen rángatni kezdte a bajuszát. Nem mertek ilyenkor összenézni.

Így, ebben a nyugalmas jóllakottságban teltek Mariska napjai, míg egy nap szokatlan dolog történt. Az iskolában az első óra után az igazgatóhelyettes mellett megtermett úr lépett be a tanterembe, csendre intette a zajongó lányokat és a figyelmüket kérte.

– Khmmm – krákogott zavartan. – dr. Károly Mihály vagyok és egy különös dologhoz kérném a segítségüket. Az igazgatóhelyettes asszony volt oly kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta az osztályt. Mindegyikőjükre szükségem lesz, egytől egyig. Khmmmm – krákogott megint zavartan és megtörölte az orrát. – Kutatóorvos vagyok, az emberi viselkedést tanulmányozom. De ne féljenek – mondta a lányok nyugtalan tekintetére reagálva – bár a kísérlet orvosi, de önöknek egy csepp bántódásuk nem fog esni. Egy szimpla, egyszerű fényképezésről van szó ugyanis, amely kimutatja az emberben lakozó motivációkat.

Felbolydult az osztályterem, vad susmorgás kezdődött, találgatások és kérdések sora futott végig a padsorok között.

A fényképezésre másnap délután került sor. Reggel Mariska gondosan öltözködött, bár eszébe sem jutott, hogy ez a nap lesz élete egyik kulcsfontosságú napja. Felvette legcsinosabb ruháját és próbálta a gombokat úgy összezárni, hogy a túlcsorduló hús ne lépje át a ruhaanyag által szabott határokat. Behúzta a hasát, de ekkor meg a mellén pattant szét a blúz.

Aznap is sietősen indult az iskolába, lehajtott fejjel surrant be az iskolakapun, beült a padba és csendben bontogatta a tízóraira szánt szendvicset. Aztán tanítás után, a többi lánnyal egyetemben páros sorokba állt és fegyelmezetten sétált el a városi fényképész műterméig. Olyanok voltak Mariska osztálytársai, mint a hajnali fán csicsergő madarak: fülsüketítően suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, ajkaik perpetuum mobileként mozogtak megállíthatatlanul. Csak épp Mariska hallgatott. Zavartan gyűrögette ruhája szélét és mereven nézett maga elé.

Aztán rákerült a sor. Összeszorult gyomorral besétált a műterembe és motyogva köszönt.

– Szervusz – köszönt vissza a doktor. – Arra kérlek, hogy állj oda a csíkra és félig fordulj felém.

Mariska engedelmeskedett az utasításnak, ráállt a csíkra és a doktor felé fordult.

Dr. Károly Mihály felhúzta a szemöldökét.

– Hmmm… – mondta. – Hát te pont olyan vagy, mint egy érett, húsos őszibarack.

Most Mariskának akadt fenn a szemöldöke.

– Hogy kicsoda? Én? – kérdezte. – Húsos őszibarack? – és csodálkozva nézett.

– Igen, pont olyan vagy, nem mondta még neked senki?

– Nem – mondta Mariska zavartan.

– Azt sem mondták még, hogy milyen egészségesen pirospozsgás az arcod?

– Nem mondták – mondta Mariska és még jobban elpirult.

– Hát pedig én pont az ilyen egészséges, húsos lányokat szeretem, mint te. Ha felnősz, bódítani fogod a férfiakat. Hallottad már azt a kifejezést, hogy delnő?

– Nem – motyogott Mariska.

– Hát pedig pont olyan leszel te is.

Mariska kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Zavar és utálat uralkodott el az arcán. És mikor lenyomták a fotómasina gombját, pont olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.

Mire kiért a műteremből, már potyogtak a könnyei.

Osztálytársai meglepődve nézték. Eddig soha, semmilyen érzelmi megnyilvánulást nem láttak Mariskán, ez a heves kitörés pedig felkeltette az érdeklődésüket. Gyorsan körbeállták a pityergő lányt.

– Miért sírsz Mariska? – kérdezték egytől egyig.

Mariska mélyet sóhajtott és annyit mondott:

– Azt mondta, hogy kövér vagyok – szólt, és újra zokogni kezdett.

A lányok egymásra néztek, aztán Mariskára, majd újra egymásra, és amilyen hirtelen körbevették, olyan hirtelen ott is hagyták.

– Milyen furcsa lány – suttogták maguk között.

Mariska pedig attól a naptól kezdve fogyókúrázni kezdett. És ahogy hullottak le róla a kilók, ahogy csökkent a zsír testében, úgy tisztult ki egyre jobban a hallása.

Dolgok, amik előtt addig értetlenül állt, hirtelen világosak lettek a számára. Megértette az összefüggéseket, jobb tanuló lett, a gimnázium elvégzése után egyetemre ment, lediplomázott, doktori képesítést szerzett, majd tanszékvezető professzor lett. A Kálnay-módszer – amelyet évek nehéz munkájával kifejlesztett – az egész világot bejárta; nemcsak Budapesten neveztek el róla utcát, de Buenos Airesben és Hollandiában is. Születésének századik évfordulóján pedig a Parlament megszavazta, hogy az újonnan bevezetendő fém kétszáz forintost Kálnay Mariska portréja díszítse majd.

***

Persze a történetnek, amit most itt elmondtam, nem sok köze van az igazsághoz. Ugyanis Kálnay Mariska igenis kezdettől fogva mindent hallott. Hallotta a pacát, a hájpacnit, a zsírhengert. A néztél-e ma már tükörbe, fiam-ot.. Kálnay Mariska minden egyes alkalommal sírva ment az iskolába és sírva futott onnan haza. Az ominózus napon pedig, mikor az osztályt fényképészhez vitték, a fotóművész semmiféle őszibarackot nem emlegetett. Hanem csak annyit mormogott halkan az orra alatt: bálna.

Mariskából nem lett tanítónő: Mariska a viadukt lábai tövében végezte, 15 éves korában. Megelégelte a bálnázást, fogta magát és leugrott.

Nem maradt utána más, csak egy paca. Egy nagy zsíros pacni.

Kis piros sapka

 

Rendőrautó kanyarodott a jeep elé. Megállást intett.

 – Jó napot kívánok. Gépjármű ellenőrzés. Kérem az útlevelét, jogosítványát, forgalmit, zöld kártyát!

– Mit akar? Mit baszogat? Miért pont engem  állított meg?

– Azért uram, mert az Alma utcából a Városmajor útra szabálytalanul kanyarodott be.

– Én? Mert azt a vén kurvát megelőztem? Minek szarakodott annyit? Az ilyennek már rég a föld alatt kéne lenni, nem autózgatni. Különben is sietek. Vár a csajom.

– A Papírok rendben vannak, de a szabálytalanság miatt meg kell büntetnem. Itt írja alá. Helyben fizet, vagy csekket adjak, uram?

– Mit akar? Hogy fizessek? Fizet a rosseb. A csekket eltépem. Feljelent? Szarok rá. Csak látnám a vénasszony kocsiját, tutti, kiszúrom a kerekeit, hogy rohadna meg az is.

– További jó utat. Ne felejtse el bekapcsolni a biztonsági övet!

– Bunkó zsernyák. Tűnj el! – morogta és gázt adott. Az autó megugrott, de az iskolánál levő piros lámpa ismét megállásra kényszerítette. Megnézte az óráját. A rohadt életbe! – mondta. Ica már rég vár a Mekiben. Jé, ott áll a vénasszony sárga Opelje a kórház előtt. Na lesz neked vén boszorkány! Megemlegeted még ezt.

A lámpa sárgára váltott. Nem várt tovább, felbőgött a motor. Jobb kezével a zsebében turkált. Kereste a kését, amikor az autó oldalán kis ütést érzett. Egy kis piros sapka csapódott a szélvédőre, lecsúszott, fennakadt az ablaktörlőn. Elrántotta a kormányt. Késve. Iskolatáska hevert a földön. Kinyílt, füzetek repültek, színes ceruzák gurultak az útra. Egy kis gyerek véres kézzel kaparta az utca porát, nyöszörögve, falfehéren.

A meg nem érintett hozzám beszél

Ahogy bevon, jó vele lenni, hiszen él, nem engedhetem be őt sohasem, harmatos nyarakon belém szeret, halkan, sóvárgóan szól a teste, a félelem, akkoriban nem kellett volna, mondom neki, hogy hangokon szóljon, nem figyel rám, mégis a lágy fehérségből megérint halkan, a meg nem érintett hozzám beszél, sóvárgó a teste, úgy akartam megint a fényeket, öleljen meg, érjen hozzám a teste, simogasson reggelig, aztán a félelem, öntsön el minket újra, mint régen, legyen bennem megint, érezze jól magát a halhatatlanságban, ketten roskadunk a csendben, félhomályban, tűnő ébredésben, archullásban megint, a meg nem érintett hozzám beszél, bevon, jó vele lenni, lágyan sóvárgó a hangja.

Ha kiszólna ebből az áramlatból, csak az ő húsa lenne és az enyém.

Fehérek a falak, üveges arctalansággal telnek az évek, kaparnak ki bennem otthonokat az ébredések, itt hagyott a tündöklő fényben, az árnyak, ne halj meg, kérlek, mondom neki, hogy beteljesedjen az álom.

Kivilágított térben állunk, beszél hozzám, elmondja az álmát, velünk kell laknia.

Kiolvaszt, mintha számítanának neki ezek az évek, a percek és csöndek, mintha számítanának neki ezek az évek, nem számít semmi, csak a hangtalan, fényes kezek, a csöndek, úgy beszél, szégyen, néma hal, vigyáznak magukra, ruhája kék és damaszt abrosszal van megterítve, sárga, zöld, nézett az ébredésre, egy álom, én is szeretnék meghalni újra.

Mint a hajadonok, bevon, jó vele lenni, szemei ébresztenek fel.

A meg nem érintett bejön a szobába, leül mellém az ágyra, szép az arca, magához von, beszél hozzám az elhagyatottságról, a néma fákról, hogy enni kérnek, a meg nem érintett arca hasamig ér, nem tudom neki elmondani, karcsúak a gondolatai, zöld a szeme meg kék, a meg nem érintett hozzám beszél, olyan pontokon érint meg, amit nem tudok elviselni, szokványosak itt a tájak, nedves a csillogása, nem jó a megvilágítás, szépen hajladozik a teste, arctalan semmi vesz körül minket, fehér abrosszal van megterítve, kivilágított ablakok mellett megy el, vakító a teste, ragyogása betemet mindent, velünk esznek, és szeretnek, akiknek nem tudom elmondani, suttogod, hogy a félelem beszüremkedik hosszú nyarakon és tönkretesz mindent, elönt minket, nem érzem üvegrobbanását, arctalanok itt a tájak, nem jó a megvilágítás, látom rajta a foltokat, összetöpörödött teste rózsaszínű, az erek is meglátszanak, és fehérség.

Falak, üveg, és egy elfeledett tél, ragyogó kék arcúak, tündöklőek, elmennek, magamra hagynak, hogy fokozatosan versenyezzek a halállal, félek az ürességtől, álom, fény, csillogás, beborít az álom, csillogása, egy elfeledett tél, húsom rózsaszínű, lassan ébredek fel, a reggel kapar ki, lesz néma fájdalom a napfényes szabadság, mint ünneptelen létben a hangok.

Akarom, hogy belém szeress, kivilágított ablakokkal van megterítve, arcom damaszt tér, jó belőle kinni a végtelent.

Teste simogat, ne félj, az ébredés, csönd, és a reggel, nem vagyok otthon, átvilágít mindenen, ragyogása, mondatok tegnapra és holnapra, szállóigék, a fokozatos figyelem kelti fel bennem az otthonokat, a csöndet, sudár alakjában megtalálni az ébredést, szétszed, kikapar mindent és tönkretsz az álom, az arctalan semmi fehér felügyeletei lesznek a fények, a sötétben valószínűtlenül világít minden, arctalansággal száguld át rajtam, vékony keze megérinti arcom, simogass reggelig, az átlátszóság engedjen el.

Ne legyen több nyár, amikor ennyire kell félni.

Nincsen több viszonyítási pont, az angyalok visszavonulnak a fehérségbe, hosszú mondatokat sugdosnak a fáknak, nem adják fel, a mondatok a kivilágított hajnalokon újra élnek, enni kérnek, diktálnak a fáknak, nem mondja ki, hogy aki hívott, létezik-e, milyen a ragyogása, kábán szívja magába a lét tetemét, ablakokkal van körbevéve, üvöltenek a reggelek, a zuhanással körbevett csendben minden este a megnyugvás előtti fájdalom áll ki a teraszra, nézi a fényeket, elégnek, egy valószínűtlen bolygó hétköznapjai, itt vagyok otthon, itt vagyok, sima szárnycsapások, időzuhanás, arc, kérdés az utolsó pillanatban, kiáltanak az évek, suttog-e valamit az ébredés, a fehérségből hozzámsimulnak a falak, arctalanok, bőrömön az érintés.

Kedvesek itt a tájak, üveges mosogatólé csöpög le a falakon.

Minden este a megnyugvás előtti fájdalom áll ki a teraszra, nézi a fényeket, elégnek, egy valószínűtlennek látszó bolygó hétköznapjai, itt vagyok otthon, mondja, itt vagyok, sima szárnycsapások, kérdés az utolsó pillanatban, hozzámsimulnak a falak, az ébredés.

 

A megnyugvás előtti fájdalom laza madárcseppjei mondatokat varázsolnak az arcomra, hűsítő a végtelen, rózsaszínű a fény is, üveges csendek kaparnak ki bennem otthonokat, ahol a csönd és rózsaszín hús is összeér, kivilágítja az ébredés, a szobában fehérség marad, a zene üteme, mondatok viaszos cseppjei, szállóigék, mondatok tegnapra és holnapra, a megismételhetetlen, italokat hoznak a végtelenből, jó vele lenni minden reggel, simogat, végtelenített angyalokat horgol az arcomra, suttog, hallgat, közben eléget, nem kell többet félni.

Ne legyen több nyár, amikor ennyire kell félni, simítja végig az arcomat lágyan, és kedvesség, sírtam is, mintha megőrült volna, tétován az illatos szárnyairól beszél, az ólomatomokról, hogy a meg nem érintett vele volt, a meg nem érintett hozzá beszélt, olyankor jó kiinni belőle a végtelent.

A sivatag bolondja

– Neve?
– Búvár Sivatag.
– Anyja neve?
– Kovács Etelka.
– Foglalkozása?
– Sivatagbúvár.
– Na ne szórakozzon velem!

Van olyan az ember életében, hogy valamit nem ért, de az agya úgy van programozva, hogy mindent értenie KELL. Ha valamit nem ért, arról megpróbál megfeledkezni. A férfinak, mielőtt megszólalt, kisebb-nagyobb színes kérdőjelek úsztak el a szeme előtt, ennek a látványhalmaznak volt artikulált formája a „naneszórakozzon”.

Most nekem is fekete alapon kisebb-nagyobb kérdőjelek úsznak el a szemem előtt. Többek között nem értem, miért ülök törökülésben, hátamat a hideg, nyirkos falnak döntve. Azt sem értem, miért jön ide napjában háromszor egy harminchét éves, három hónapos és hét napos gyerek és miért kérdezi, „Hogy van Sanyi bácsi?” és csodálkozik, mert nem válaszolok. Rossz kérdést nem tekintek kérdésnek, fölöslegesen pedig nem járatom a szám.

Minden napom tökéletesen meg van szerkesztve, mindegyik ugyanúgy. A nap három részből áll, a kezdetet a Sanyi bácsi hogylétéről érdeklődő férfi jelzi, aki hamar kimegy, mert nem válaszolok. Én ilyenkor elmélkedni kezdek az eseményről, aztán, ha rájövök, hogy nem értem, megpróbálok megfeledkezni róla. Erre van egy nagyon jó módszerem. Elképzelem, hogy nem vagyok itt a valóságban, gondolatban folytatom befejezetlen utamat a sivatagban és kitartóan kutatok az elveszett város után.

A férfi naponta háromszor jön, ilyenkor mindig megzavarja felfedező utamat. Mások sokkal kedvesebbek, ha aludni szeretnék, leoltják a villanyt.

Egyik nap újra bejön a férfi, és megkérdezi: „Hogy érzi magát, Sanyi bácsi?” Mélyen, esdeklőn a szemembe néz, ahogy szokott. Reménytelen a tekintete. Megszánom szegényt.

– Sanyi bácsi remekül van – mondom. Felderül az arca.
– Tényleg?! Várjon egy percet, ne mozduljon innen!
– Jó.

Egy idősebb fehérköpenyessel tér vissza. Az is megkérdezi, hogy érzi magát Sanyi bácsi. Neki is azt mondom, remekül, mire odajönnek hozzám, felsegítenek és kikísérnek az ajtóig. Menjen haza és pihenjen, mondják és kitessékelnek. Nem igazán értem a dolgot. Megpróbálok megfeledkezni róla.

***

Harmincnégy éve történt, április negyedikén. Három napja gyalogoltam, éppen oázist kerestem, mert megcsappant a vízkészletem. Nem estem kétségbe, ismertem a Meronga-sivatagot, nem ez volt az első utam. Előttem több méter magas homokbucka tornyosult, felmásztam a tetejére és aprólékosan kémleltem a horizontot. Úgy négy óra ötvenhárom percnyi járásra megtaláltam a Karamnisz-oázist. Gondoltam, kicsit megpihenek a fárasztónak ígérkező négy óra ötvenhárom perc előtt. Már éppen leültem, de ekkor erősödő, süvítő hangra figyeltem fel, és hirtelen perzselni kezdett a levegő. Vörösen izzó, hatalmas, töredezett sziklatömb zuhant alá az égből, messze tőlem.

Ahogy becsapódott, olyan rengés rázta meg a földet, mintha korgott volna a sivatag gyomra. Pár métert gurultam előre. A szikla körül felfelé kezdett szállni a homok. Nem annyi, amennyit a szellő röpít magával. Sokkal, sokkal több. Mintha az egész sivatag felrepült volna. Ahogy szállt fel a homok, megláttam egy torony tetejét, aztán egy háztetőt, azután még egyet. Mint egyszer gyerekkoromban, mikor tetőtől talpig sárosan mentem haza. Édesanyám hozott egy vödör vizet, és nyakon öntött vele. Patakokban folyt rólam a fekete szutyok. Végül anyám felkiáltott: „Te vagy az, kisfiam?!” Úgy tűnt elő az ősrégi város képe, mint én a szutyok alól.

Láttam egy óriási templomot vörös kőből, piacteret, szűk sikátorokat, apró viskókat, meg széles utcákat, fekete szobrokat, hatalmas palotákat. Megbabonázva rángattam le magamról csomagjaimat és rohanni kezdtem a város felé. De egyszer csak ereszkedni kezdett a por, és pár pillanat múlva eltűnt a város, mintha ott se lett volna.

Biztos hallucináltam a szomjúságtól, mondtam magamnak, és hogy még hitelesebb legyen, mindkét vállamat megrántottam egy kicsit. Aztán pofon vágtam magam, ugrálni és üvöltözni kezdtem. Nem álmodtad, te hülye, a saját szemeddel láttad a tornyokat, a házakat, mindent! Földhöz vágtam magam, homok ment a számba, köhögtem, zokogtam, végül a kimerültségtől elaludtam. Arra ébredtem, hogy vacog a fogam, egész testem reszketett a hidegtől. Egy pillanat alatt kitisztult a fejem, ásni kezdtem és mintha a saját síromat ástam volna. Befeküdtem a gödörbe és betemettem magam, csak a fejem látszott ki. Így aludtam reggelig.

Reggel fojtogató szomjúságra ébredtem.

Tudtam, ha élelmet nem is, de vizet muszáj találnom. Az ember hetven százaléka víz és három napig bírja ki víz nélkül, utána meghal. Három nap. Hetvenkét óra, négyezerháromszázhúsz perc, kétszázötvenkilencezerkétszáz másodperc. Így számoltam, miközben a Karamnisz-oázis felé mentem. Vagy legalábbis reméltem, hogy arra megyek. Egyszer csak észrevettem a közelben valami feketét. Közelebb mentem, egy repülőgéproncs volt. A csontokat biztos eltemette már a homok. Az emberi vázrendszert csont és porc építi fel. A hajnali harmat lecsapódott a fémre. Ez volt a reggelim.

***

Florence harmadik születésnapját ünnepelte a Lyonhoz közeli Saint-Juste-ben. Legkedvesebb játékával, Szörfös Johnny-val (Floridából) napozott a kertben. Akkor még nem gondolta, hogy huszonnégy évvel, hét hónappal és huszonhárom nappal később a következő beszélgetésnek lesz aktív részese:

– Bocsássa meg, kisasszony, hogy megszólítom, de tudja, harmincnégy évet töltöttem bezárva egy ismeretlen szobában, és segítségre szorulok.
– Szívesen segítek, ha tudok – mondta Florence.
– Kissé kínosan érzem magam. Ismeri ön azt a szót, hogy régész? Harmincnégy éve régésznek hívták azt, aki…
– Tudom, mi az a régész.
– Tényleg? Ez igazán remek! Ebben az esetben meg tudná mondani, hol találok egy régészt?
– Ami azt illeti, én régész vagyok.
– Micsoda szerencse! Ha nem veszi tolakodásnak, meghívnám egy kávéra.
– Kávé? Mi az a kávé?

Harminc év kifogott a kávén. De Florence kávé nélkül is lenyűgözve hallgatta Búvár Sivatag történetét.

– Megláttam a várost. Rohanni kezdtem felé, de pár pillanat múlva eltűnt az egész, mintha ott se lett volna.
– Egészen biztos abban, hogy látta? Úgy értem, a sivatagban gyakoriak a délibábok, és talán…
– Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak látomás volt, de annyira valóságosnak tűnt. Harmincnégy éven át minden nap azzal a reménnyel ébredtem, hogy talán kiderül, mi történt akkor. Most, hogy újra élek, vissza akarok menni oda. De ehhez a maga segítségére van szükségem Önnek is megéri.
– Még nem mondta el, hogyan került vissza a városba.
– Mivel a csomagjaimat elvesztettem, takarók nélkül kellett átvészelnem az éjszakát. Kimerült voltam, majd meghaltam a szomjúságtól. Másnap megérkezett a civilizáció, jöttek kamerákkal, mikrofonokkal, tollakkal és papírokkal. Hamar rám találtak. Adtak enni, inni, és közben folyamatosan kérdezgettek, szerintük én voltam a meteorit-becsapódás egyetlen szemtanúja. Elhittem. Megkérdezték, mit láttam, én meg elmondtam.
– A várost is?
– Azt is. Idehoztak és bezártak egy kockadobozba. Harmincnégy évet töltöttem ott úgy, hogy nem szóltam senkihez. Néha rám tört a félelem, hogy talán elfelejtek beszélni. Ilyenkor hangosan felsoroltam a tárgyakat a szobában. Ágy, matrac, villanykörte. Aztán ma azt mondtam, hogy „Sanyi bácsi remekül van”. Ennyi. Vissza kell mennem a sivatagba és fel kell kutatnom a várost. Segít nekem?

***

Florence azt mondta, segít. Búvár sivatagot egy fotelbe szállásolta, egészen addig, míg megfelelő számú embert nem talált az expedícióhoz. De semmi nem ment úgy, mint a karikacsapás. Az emberek nem álltak hosszú, tömött sorokban, abban reménykedve, hogy talán ők lesznek azok a szerencsések, akiknek lehetőségük nyílik egy csodálatos, kalandos, ám mégis veszélytelen utazásra.

De Florence ennek ellenére sem hátrált meg, és végül sikerült összeállítani a sivatagi túrára indulók névsorát: Petter, a modern idők Sancho Panzája, Búvár Sivatag és Florence, aki tudta, hogy ilyen remek csapatot összehozni nem kis teljesítmény, ezért büszke volt magára. Bár, az igazat megvallva, eredetileg közel huszonkilenc főre számított.

Pár órával később már tikkadtan meneteltek a sivatagban, ahová a mesterséges vakondjáratokon át érkeztek, ennek volt köszönhető rendkívüli sebességük.

Itt az ideje bemutatni Pettert. A neve Petter. Hétezerhatszázötvenkilenc napos, kedves, ügyefogyott fiú, a modern idők Sancho Panzája. Azért vállalta el, hogy segít Florence-nak, mert fülig szerelmes belé. Florence sohasem érdeklődött Petter iránt, legfőképp azért nem, mert a fiú jóval fiatalabb nála. Évekkel ezelőtt egy régészbálon ismerkedtek meg, ahol Petter pincérként dolgozott. Már akkor megtetszett neki a lány, és a születendő plátói érzelmek számos tányér és kristálypohár végét jelentették.

Petter remek segéd volt. Búvár Sivatag nagy hasznát vette. Szóvaltartotta Florence-t, amíg a sivatagbúvár próbálta kispekulálni, hogy hol kezdjék az ásást. Az elmélkedés körülbelül százötvenhárom óráig tartott. Ezalatt Petter folyamatosan beszélt, aminek az lett a következménye, hogy kiszáradt a szája, Florence-nak pedig kissé megfájdult a feje. De nincsen rózsa addig, amíg a takaród ér, így történt, hogy végül Búvár Sivatag megtalálta a helyet, és Petter ásni kezdett.

***

Az expedíció alatt nagyon izgatott voltam, mert egyre közelebb kerültem a titkos városhoz. Florence és Petter sokat segítettek, kitartásuk meghozta gyümölcsét. Petter feltúrta az egész sivatagot, de mégis hetek teltek el úgy, hogy nem találtunk semmit. Aztán egyik nap heuréka, előtűnt a város, a semmiből varázsolta elénk a szél. Megbabonázva csodáltuk az ezer éves oszlopokat. Florence a boldogságtól hangosan felkacagott. Petter örült, mert Florence-t mosolyogni látta.

Eközben szervezetemben a következő biológiai folyamat játszódott le. A boldogsághormon, – barátainak csak endorfin – reggel felkelt, megtörölte csipás szemét, és egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, túltermelődik. Bármely hormon túltermelődése káros lehet az emberi szervezetre. Az orvostudomány szerint vannak olyan esetek, mikor az immunrendszer már nem tud harcolni ellene.

A hormonok túlerőben vannak. Megfújták a trombitát, aux armes, mes amis, fegyverbe, barátaim, mind ezt kiabálják, azután a földre terítik a reménytelen immunrendszert és hidegvérrel elvágják a torkát.

Egy életen át rettegtem attól, hogy a halál nem más, mint ébredés egy nyirkos szobában, ahol csak ágy, matrac, villanykörte, és törökülés, meg hideg fal a hátamnak. De a halál nem ilyen. A halál a mindent átölelő, dédelgető feketeség. Most már tudom.

Életem legrövidebb napja

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.

Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.

Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.

– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.

– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.

– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.

– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.

– Fél nap. – mondta rosszallón.

– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.

– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.

Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.

Színész lettem!

És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!

Döntöttem hát! Ezt meg kell ünnepelni.

Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.

Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.

Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.

Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.

Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.

Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.

Igen! Megnyertem a csatát! Morgó, vesztettél!

Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.

– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.

– Anya, a múlt héten voltunk nálad.

– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.

– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.

– Jaj, ne hülyéskedj már!

Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.

Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.

Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.

A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.

A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.

A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.

Végre találkozunk, végre újra látom!!!

Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.

De ő nem mosolygott.

Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.

Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.

Kivel fogja megenni Call a vacsorát?
Vége

“Egy jó tromfot csináltam…”

Móricz Zsigmond-átirat

     Kacsa Tóni harmincéves, tipikus újgazdag volt, vastag aranyláncot és márkás napszemüveget hordott. A hasa nagy volt, ennek ellenére Tóni meg volt róla győződve, hogy csakis a fehér izompóló és a szűk farmernadrág áll jól neki. Néha elment a szoláriumba, a haverokkal motorozott, és minden este ellátogatott a legfelkapottabb szórakozóhelyekre, ahol az apja pénzét szórta, akinek több nagy gyára is volt: különféle tápokat állítottak elő szarvasmarhák, sertések, és háziszárnyasok számára; még külföldön is ismertek voltak, rengeteget exportáltak, így a család röpke pár esztendő alatt meggazdagodott. Az apa ugyan tudta, hogy fiacskája nem túl eszes, és abszolút tudatlan üzleti téren, de vígasztalta a tudat, hogy intézői majd csak eligazgatják a céget Tóni idején is. Pénzből meg úgyis volt elég, ha a Tónikának jól esik, csak szórja két marokkal…

     Természetesen a sok pénz, a motor és az autó mellé egy megfelelő kinézetű barátnő is dukált. Tóni hamarosan erre is szert tett, a szőke cicababa, Poszáta Terézia személyében, aki korábban egy éjszakai szórakozóhelyen sztriptíztáncosnő volt, itt figyelt fel rá Tóni, aki gyakran töltötte a bárban az estét. Terézia kapott az alkalmon, és otthagyta egykori munkahelyét, hogy ezentúl főállásban költhesse Tóniék pénzét, és első feladata az volt, hogy felfrissítse ruhatárát, amely ezentúl a Kacsa-villa egy teljes szobáját elfoglalta, majd elrohant a kozmetikushoz és a fodrászhoz. Tóni szüleit különösebben nem érdekelte a lány, hiszen alig találkoztak: Tóni apja a gyárban töltötte minden idejét, anyja egy szanatóriumban pihent, más meg nem volt a családban. Terézia természetesen kitűnő háziasszony is volt: nagyszerűen értett az instant kávé elkészítéséhez, például. A többire meg ott volt a személyzet.

     Tóni egy napon a szokottnál később, délelőtt fél tizenegykor ért haza egy buliból, és meglepte, hogy milyen csöndes a ház: a bejárónő már elment, a kertész szabadságon volt, a szobalány pedig nyilván vásárolni ment a szakácsnővel. Tóni belépett a villa ajtaján, és nem értette a dolgot. Halkan felosont az emeletre, és közben fülelt, nem hall-e valamit. “Mi ez má’, há’ nincs itthon senki? Ammeg hogy lehet?” egyre csak ez járt a fejében, miközben elhaladt a két fürdőszoba, a billiárdszoba és a konditerem mellett. Aztán hirtelen hangok ütötték meg a fülét, méghozzá női hangok.

     – Ó, igen… igen… még… még… most jó… igen… – Tóni döbbenten ismerte fel a női nyögdécselésben Terézia hangját. Mintha villám csapott volna bele, majdnem összeesett. A helyzet nyilvánvaló volt: Terézia, ez az aljas kis liba visszaélt a szeretetével, a pénzével, és most éppen csalja őt… A saját házukban! Felháborító! Tóni keze ökölbe szorult. Azon tűnődött, mit tegyen, de semmi nem jutott eszébe, így csak várt, egy könyvespolc mögé bújva: legalább most az egyszer hasznát tudta venni ennek a bútrodarabnak. Aztán kisvártatva megjelent egy férfi, aki sietve távozott a házból. Tóni eltátotta a száját meglepetésében: hisz ez Mókus Bandi volt, a legjobb barátja! Legalábbis eddig az volt… A szemétláda! Aljas kis csóró, mindig tőle kért kölcsön, és soha nem is adta meg a tartozását… A mocsok, hogy dögölne meg! Nem szégyelli magát, hogy idejön és… Tóni agyát elöntötte a vér, és elrohant. Hú, ez a két mocsok, most megfizetnek azért, amit vele tettek! Lement a garázsba, és először megeresztett egy telefonhívást: felhívta egy pár gorilláját, és kiadta nekik, hogy még ma végezzenek Bandival, lehetőleg nyom nélkül, aztán felkapott egy baltát, és elindult, hogy maga gondoskodjon a hűtlen Teréziáról.

     – Te aljas ribanc! – üvöltötte Tóni, amikor berúgta Terézia ajtaját. A lány az ágyon ült, és a körmeit lakkozta elmélyülten. Ruha nem volt rajta, és az első, ami felkeltette Tóni figyelmét, a melle volt. “Még a mellnagyobbítást is én fizettem neki!” gondolta keserűen.

     – Mi az, cukinyuszim? – érdeklődött nyugodtan Terézia, és a körmeit tanulmányozta. – Valami baj van talán?

     – Hogy tehetted?! – kiabálta Tóni, és lesújtott a baltájával. Poszáta Terézia még mindig értetlenül nézett rá, és hamarosan több darabban, egy tápszeres zsákba csomagolva, a szeméttelepen végezte be rövid földi pályafutását.

     – Na, ezzel meg is volnánk. – állapította meg elégedetten Tóni, amikor visszatért a szeméttelepről, és megivott egy vodkanarancsot: nagyon megszomjazott a hőségben, pláne ilyen izzasztó tennivalók után. Ekkor csörgött a telefonja, és emberei jelentették: immár Bandi is halott, a dolgot balesetnek álcázták. – Nagyszerű. – dőlt hátra Tóni a nyugágyában.

     Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő. Mivel egyedül volt a házban, Tóni kénytelen volt felkelni és személyesen ajtót nyitni. A masszőr volt az, Terézia masszőrje.

     – Maga meg mit akar? – förmedt rá barátságtalanul Tóni.

     – Terézia kisasszony küldött el egy órája, hogy hogy hozzak át neki abból az új kenőcsből, és azzal folytassam a masszírozást. – felelte a férfi. – Bemehetek?

     Tóni nem mondott semmit, de továbbra is elállta az utat. Elsápadt: olyan volt, mint a frissen meszelt fal. “A francba, hiszen a masszázs…” jutott eszébe.

     – Ezek szerint maga itt volt korábban, és Teréziát masszírozta? – kérdezte. A masszőr bólintott.

     – Negyed tíztől, mint minden nap. – felelte. – És most szeretném folytatni.

     – És találkozott Bandival? – folytatta a kérdezősködést Tóni. A masszőr ismét bólintott.

     – Igen, a kisasszonnyal beszéltek, miközben én masszíroztam. Azt hiszem, valami partiról, amit a kisasszony akart rendezni a hétvégén.

     – Ezek szerint maga végig ott volt, amíg beszélgettek?

     – Igen, mivel a beszélgetés alig tartott vagy fél óráig. Amikor András úr jött, már a javában folyt a masszázs. Azt mondta, csak beugrott, mert erre volt dolga. –      felelte a férfi, és látszott rajta: nem érti a faggatózást.

     – Elmehet. – közölte Tóni. – Teréziának időközben dolga akadt.

     A masszőr ezek után – bár nem értette a dolgot- elment, Tóni pedig felpattant a motorjára, és elindult az apjához, a gyárba.

     – A francba, ezt elszúrtam. – állapította meg.

     Az apa nem értette, mi ütött a fiába, hogy felkeresi a gyárat, hiszen utálja a munkát, tehát kíváncsian fordult egyszem gyermeke felé. Amikor Tóni előadta, mi történt, egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

     – Ezt jól megcsináltad, te marha! De remélem, tanulsz belőle, és legközelebb gondolkozol, mielőtt cselekszel.

     – Megígérem, apu. – mondta megszeppenve Kacsa Tóni.