Ketten vagyunk a vadászlakban. A délután elviselhetetlenül meleg. A ventilátorok hasztalanul forgatják a levegőt, a hőség úgy feszül a falak között, akár egy pókháló. Arra gondolok, hogy talán abba kellene hagynom az ivást. A behűtött sör talán kellemes dolog, az alkohol hatása viszont a legkevésbé sem. Szinte már undorodok tőle.
Egy pillantást vetek a puskámra. Vén darab, ott nyújtózkodik a szafari-képek alatt. A szárított kígyótetemek mellett. Káromkodni akarok. Hangosan. De csak egy erőtlen motyogásra futja.
Karádi felnéz.
– Mit mondasz? – kérdezi.
– Semmit.
Észreveszem, hogy zavar a jelenléte. Utálom, ahogy kíváncsian rám pillant, miközben a tekintetében nincs értelem.
Végül Karádi bólint, és hátradől a székében. Inge kigombolva, hogy lássam, milyen sörhasat növesztett az elmúlt években. Erre még inkább azt gondolom, mennyire gyűlölöm őt. És undorodok tőle is, akárcsak az alkoholtól.
A forróságban már csak egy kevés választ el attól, hogy rémeket lássak. A vadászkunyhóban eltöltött hétvégék ezt hozzák ki kettőnk barátságából. Ha ugyan ezt barátságnak lehet hívni. Már teljesen feleslegesen járunk fel ide. Még vadászni sem lehet itt rendesen. Az erdők nagy részét kivágták, a kunyhót szabályosan körülmetélték.
– Este akkor merre indulunk ki? – kérdezi Karádi.
Ásítok.
– Nem tudom – mondom neki.
– Mert akkor kimehetnénk a lapos sziklához. Ott a pataknál.
– Ja.
–Emlékszel, a múltkor ott találtuk azt a régi petróleumlámpát. Mennyit is kaptunk érte, hallod, hat rugót, vagy mennyit?
– Ja.
– Most mit találunk ott, szerinted? – fecseg tovább. – Dinoszaurusz-csontokat? Aranyat?
– Fogd már be.
– Hogy mondod?
– Ja, ja.
Karádi mintha elbizonytalanodna. Olyan képet vág, mintha nem tudná, hol hagyta abba a mondandóját. Egy pillanatig csak néz maga elé, aztán vállat von, és visszaroskad a székébe.
Ebben a pillanatban furcsa károgás hallatszik.
Felnézek. Kinyitom a számat, majd becsukom.
– Ezt a hangot a szék adta ki? – kérdezi Karádi.
Nem felelek. A forróság ellenére a kiráz a hideg. Hallgatózunk. Leteszem a poharat, felállok a székről.
Ekkor újra hallani lehet a hangot. Karádi alig észrevehetően összerezzen.
A hang kintről jön, furcsa ötvözete a macskanyávogásnak, a varjúkárogásnak, és az emberi halálsikolynak. A hangot követő csend szinte töretlen, csak a ventilátorok halk zümmögése hallható. A levegő súlyos teherként mozog a szobában.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezem.
– Valami madár lehet – mondja Karádi, és ő is felemelkedik a székéről, hogy odaléphessen az ablakhoz.
A fejemet ingatom. Rohadt hülye seggfej, fut át az agyamon, ki tudja, hányadszor.
A gyomrom kavarog az italtól. A fejem hamarosan darabjaira szakad. Ilyen szarul nem voltam azóta, hogy Enikő lelépett a szomszéd gyerekkel. Csak huszonhat volt az a kis tetves szarházi.
Aztán kiverem a fejemből az egészet.
– Mit látsz? – kérdezem inkább.
Karádi a függönybe kapaszkodik, úgy néz ki az üres pormezőre.
– Semmit – mondja. – A nagy semmit, és abból se sokat.
A következő pillanatban valami óriási dolog ütközik a vadászkunyhó falának. Váratlanul ér minket a tompa puffanás. Mindketten felkiáltunk, ahogy ijedtünkben összerándulunk a helyünkön.
Az ütközést követő vernyákolás elmondhatatlan.
Végre felülemelkedek az apátiámon, és most izgatottság és rémület keveredik bennem. Valami odakint a ház falát verdesi és olyan undorító hangon károg, mintha földöntúli fájdalmai lennének.
Nem sokáig nézelődök, azonnal a puskámhoz nyúlok. Jóleső érzés a fegyvert a kezemben tartani. Ennek láttán Karádi is előhúzza a pisztolyát az övére csatolt tokból. A teremtmény odakint látszólag nem akarja abbahagyni viaskodását a fallal.
Hallani lehet, hogy hangos, puffogó léptekkel szaladni kezd, és időnként hajmeresztő károgással nekivetődik a falnak. Aztán Karádi kiált.
– Az ablak felé tart!
Pisztolyát odairányítja, és pont ebben a pillanatban az állat nekizuhan az ablaküvegnek, aztán el is tűnik – folytatja útját a ház körül.
Karádi reszket. Majdnem elsütötte a fegyverét. A ravaszt meghúzta, de a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Gyorsan pótolja mulasztását.
– Láttad ezt? – kérdezi.
– Láttam hát.
Karádi észrevehetően hegyezi a fülét. A dolog odakint kezd felhagyni a hangoskodással.
Nem láttam tisztán, hogy mi ütközött az ablaküvegnek, csak annyit vettem észre az egészből, hogy fekete. Szinte biztosan madár. Tollai vannak. Az ablakon valamiféle vörhenyes váladék csúszik lefelé, abban pedig apró, fekete pihék tapadnak egymáshoz.
Most már hányingerem is van. Hogy a látvány, vagy az izgatottság teszi, esetleg a sör, nem tudom. Szédülök is, egy-egy pillanatra úgy érzem, hogy az ájulás kerülget, amolyan zsibbasztó érzés, ahogy a tudat elválni készül a testtől. A valóságról már nem is akarok tudomást venni, gondolatok és emlékek tolakodnak az agyamba.
Enikő, meg az a rohadt Tankcsapda-pólós hülyegyerek, az. Ez a seggfej Karádi, ez. Ez a gyönyörű puska a kezemben, a rohadt életbe, ez itt. Meg az az undorító izé, ott kint, az.
– Ugye szerinted is madár? – szólal meg Karádi.
Fegyverét előreszegezi, és odalép az ablakhoz. Kinéz rajta.
– Figyelj – mondja aztán. – Kimegyek. Leterítem.
Összeszedem magam. Azt mondom neki:
– Jól van.
– Fedezhetnél.
Előkészítem a puskát – két kezemmel úgy szorítom, mintha az lenne minden vigaszom a világ bajaira.
– Persze. – Hangom gyenge, reszketeg. – Menj!
Karádi az ajtóhoz lép, és a kilincshez nyúl.
– Most nem hallom – szól vissza. – Hol lehet?
– Menj már, idegesítesz!
– Jól van, jól van.
Karádi lenyomja a kilincset.
Az ajtó a szokásos mérges nyikordulással nyílik. Odakint még nagyobb a forróság.
Karádi int.
– Erre. Valahol itt, ezen az oldalon hallgatott el.
– Meg fogom ölni – hallom magamat. – Egész egyszerűen meg fogom ölni.
– Jól van, haver. Egy irányban menjünk, vagy te inkább a másik oldalról közelíted meg?
Kizökkenek egy pillanatra, aztán azt mondom:
– Körbemegyek.
– Jó. Vigyázz magadra.
Elindulok. Lassan lépkedek előre, tarkómban valami fájdalom. Egy-egy másodpercre az egész valóság elhomályosodik.
Mindennek Karádi az oka. Vele ragadtam le, miután egyedül maradtam. Ha ő nem lenne, most nem kellene ezt a szörnyeteget üldöznöm.
Fogom a puskámat, erősen szorítom.
Hirtelen kiáltást hallok. Karádi az. Meg a madár. Sikoltoznak. Nem tudom megkülönböztetni őket.
Rohanok, hogy megnézzem, mi történik.
Aztán odaérek, és látom, hogy Karádi úgy viaskodik a madárral, mintha táncolnának.
– Szedd le rólam – kiáltja. – Ki akarja tépni a szememet ez a vadállat.
Csak állok, és nézem őket. Jó ég, mekkora hangzavar. Ez a nyomorult akkora ricsajt csap, hogy talán három megyével arrébb is hallani lehet.
Belefájdul a fejem. Elegem van belőle.
Felemelem a puskámat. Nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A madár károg, Karádi jajveszékel.
– Meg fogom ölni – hallom megint magamat.
Mintha nem is én mondanám. Annyi biztos csak, hogy én érzem helyesnek.
Aztán meghúzom a ravaszt.
Tökéletes lövés. A hangzavar abbamarad. Csak nézem a végeredményt. Undorító.
Végül a vállamra támasztom a puskát, és besétálok a vadászlakba. Leteszem a puskát, kibontok egy sört.
Örömmel tapasztalom, hogy elmúlt a rosszullét.
Visszaülök a székembe, és töprengeni kezdek. Micsoda felfordulás! Olyannyira nem tudtam megkülönböztetni őket, hogy már arra sem tudnám a választ, képzeltem-e valamelyiket. De hát két jómadár, egyre megy már. A lényeg itt van végre.
Az áldott, nyugalmas csend.

Vége a játéknak!
A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír.
Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. Ez a harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.
Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán. Be a házba, egyenesen fel az emeleti lakásba, a nagy ablakokkal. Miután betöröd az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehér testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben ül a rohadék. A vámpír. Mielőtt bármit is tehetne, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút, és karosszékéhez szögezed a szarházit. A végén még a részleteket is kidolgozod: a karó egy nyitott könyvet szegez a vámpír mellkasához. Címe: Prüfung.
Miközben erre gondolsz, eszedbe jut, vajon most mit csinál most a lány? Kinézel az utca túloldalán álló régi házra, a sötét ablakokkal. Aztán egy flepnisre pillantasz, aki a rózsaszín neonfénnyel körbefuttatott pultnál ül. A flepnis egykedvűen szívja cigarettáját, és a pult mögötti tükörben nézegeti magát. Aztán benyúl a pult alá, és letépi az odaragasztott csomagot. Porrá őrölt serkentőt szór az italába.
A képre gondolsz, amit a megbízód nyomott a kezébe. A kép platinaszőke, puha arcú embert ábrázol, vörös lencsés napszemüvegben. Elmosódott arc, egy klubban készülhetett. Akkor az volt az első gondolod: ez nem vámpír, hanem egy buzeráns. Mégis szárazon nyeltél a kép láttán, hiszen sosem volt dolgod vámpírral. Mit is tudsz róluk? Vért vedelnek, képesek a hatalmukba keríteni, és az elevenedbe hatolni. De ez csak amolyan városi legenda. Ki ez a tag? Kérdezted az olajfoltos munkásruhát viselő pacákot. Nem válaszolt a kérdésre, csak vigyorgott széjjelrohadt barna fogaival. Megbeszélésetek egy lepratanyán zajlott, hasonló a Dervishez. A zenétől és a küszködő ventillátoroktól alig lehetett hallani valamit. Közelebb hajoltál, hogy értsd mit dumál a másik. Kinek dolgozik? Kérdezted. Fruit Long? Kitérő válasz:
‒ Ahogy megbeszéltük haver. Kivárod, hogy megérkezzen a fazon. Egyszerű fejvadász meló. A végén felnyalod érte a stekszet. Itt foglak várni. Ha tiszta munkát végzel, akár alkalmazhatunk is. Remélem, világos a dolog, szépfiú? ‒ Engedelmesen bólintottál, nem tehettél mást, le voltál égve. A dagadt folytatta: ‒ Több címe is van a városban, nekünk egyet sikerült felderítenünk. A csomagban, amit hamarosan átadok, benne lesz a cím. Ide csak lányokat szokott felvinni, este kell csinálnod, akkor találod otthon.
Miután befejezte, a kövér pacák átcsúsztatott egy csomagot az asztal alatt. Benne volt az átalakított fegyver, a célszemély címe és némi előleg. A pénzt erősen megszorítod. A tapintása puha és meleg.
A Dervisben semmi érdekes nem történik. Egy hete itt dekkolsz minden este. Csak a hőség nagyobb. Kinézel az ablakon. Túloldalt egy szedán kúszik elő a mélygarázsból. Sötét krómja, mint a sikló bőre tükrözi vissza az utcai fényeket. Aztán egy meztelen nő hajol ki az egyik emeleti ablakon. Melleit a párkányra nyomja és cigarettázik. Jobb szemedhez kapva rögzíted a képeket.
Ekkor a lány csusszan melléd:
‒ Szia, széparcú. ‒ Hangja, mint egy hangszóró basszusa. ‒ Mondd csak, jó vagyok nálad egy italra? Lángoló szemei jelzik, felturbózta magát a mai estére. Szolgálatkészen előveszel egy marék pénzt (könnyű kézzel szórod az előleget), és minden lazaságodat latba vetve a lány elé kínálod:
‒ Rendelj valamit – mondod neki, és gondolatban hozzáteszed, én már úgyis meguntam ezeket a majmokat. Aztán a lányhoz fordulsz, aki már félúton jár a pult felé, és megkocogtatod az egyik üres üveget jelezve, hogy neked is hozzon. Már négy sört megittál az este, mellé elszívtál vagy másfél doboz cigit.
Míg a lány elvan, eszébe jut, hogy talán valaki figyel. Hogy a vizsgák már csak így mennek. Egy ideje – a megbízatás kezdete óta – rögeszméddé vált, hogy valaki követ. Ki lehet a megbízó? Fruit Long? Ki más? Ha ő az, nem hibázhatsz. Bizonyítanod kell, hogy helyed van a pályán. Semmi töketlenkedés.
A lány visszatér két sörrel. Most jobban megnézheted: rózsaszín miniszoknyája alig takar valamit a fenekéből. Testhezálló lila blúzt viselt, sminkje kissé elkenődött a hőségben, a párás városi dzsungelben, vörös haja befonva. Hüvelykujjaddal megtörlöd alsó ajkad. Bízol benne, hogy erre rá fog harapni a szemétláda. Nincs más választásod. A lány a te legnagyobb adud.
‒ Tessék a söröd, széparcú – Szemmel láthatólag nehezen viseli az ugráltatást. Melléd ül. Lehellete dögszagot áraszt, talán speedet nyomott a pultnál. Undortól hajtva ráparancsolsz, hogy inkább szembe üljön.
‒ Hogy te mekkora paraszt vagy – berzenkedik a lány, de végül engedelmeskedik.
Előveszed a cigidet, és rágyújtasz. Megkérdezed, rágyújt-e? Udvariasságod csupán formaság.
A lány visszautasítja, de látszik rajta, hogy majd’ megdöglik egy szálért. Ez az a fajta, akit könnyű lekenyerezni. Szívsz a cigiből, és elnyújtózol, hogy érezze, mekkora király vagy. A lány összefonja a karját, mint aki fázik.
‒ Azt hittem keresek egy kis készpénzt. De te egy istenverte fasz vagy. Ráadásul elárulnak a gondolataid, hiába adod itt a megfejthetetlent – tüntetőleg oldalt hajtja a fejét, nem néz rád. Tudod, hogy hamarosan megtörik. Nem régóta ismered, de az összes mozdulata ott van az agyadban, behunyt szemmel is meg tudnád rajzolni ezeket a dacos gesztusokat.  Megnyugtatod egy közhellyel, és kinézel az ablakon. Kurvának kurva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy van egy csalid, amire az a perverz ráharaphat. Megkérdezed milyen éjszakája volt. Kell az infó. Nem véletlenül stichhel  egész éjjel.
‒ Szar – mondja, miközben egyfolytában a cigarettáddal szemez.
Tovább faggatod.
‒ Semmi. A pasid nem jelentkezik. Én meg végigkorzózom a környéket miattad.
Erre a pénzzel érvelsz. A lány elmosolyodik. Félelmetes a mosolya:
‒ Szerintem átvertek – mondja. ‒ Nem is lakik itt vámpír. Különben is láttál te már olyat?
Próbálsz nyersen válaszolni, ehelyett valami béna dolgot mondasz. Aztán hallgattok egy sort. Te a házat figyeled, az öngyújtójával kattogsz, meg az agyad is kattog közben, és egymás után szívod a cigarettát.
‒ Már meg akartam kérdezni tőled, széparcú – töri meg a csendet végül. ‒ Mi van a szemeddel?
Jobb szemedhez kapsz, vagyis a jobb szemed helyén lévő érmenagyságú implantátumhoz. Azt mondod, hogy emlék. Igen, egy emlék őrangyal korodból. Biztos állás, biztos megélhetés. De ezt már nem teszed hozzá, csak gondolatban. Egy meghitt másodpercig elnosztalgiázol magadban a régi szép időkön.
‒ Őrangyal voltál? ‒ mosolyog a lány. Ezt jól összerakta. ‒ Zsaru?
Élesen ránézel, erre ő megvonja a vállát.
‒ Jártam egy fiúval. Neki rugalmas acélszálakkal vagy mivel erősítették meg az izomzatát. Ő is őrangyal volt.
Megkérdezed, honnan tudta, hogy őrangyal?
‒ Az elején titokzatos volt, mint te. Aztán felszívódott. Amikor újból találkoztam vele, nyíltabb lett. Akkor mesélt a munkáját. Elmondta, hogy a szervezet befuccsolt és nem vették ki a testéből azokat a huzalokat. Gyógyszerre nem volt pénze, és iszonyatos fájdalmai voltak. Azt hiszem csak azért segítettem neki, mert bevallotta, hogy őrangyal. Ez imponált benne. Neked nem fáj a beültetett kütyüd?
Minden álmos éjszaka újabb kínszenvedés… De csak annyit mondasz, hogy minden implantátum más. Csak azok a rohadt rémálmok ne gyötörnének. A szemed képeket vetít a homloklebenyedre. Halottak, te nyírtad ki őket, de közben élnek is. Ezt a halott dolgot persze megint megtartod magadnak.
‒ Szóval imponált nekem ez a fiú… a munkája miatt – Legalább eltereli a gondolataidat az élőhalottakról ‒ Persze ez nem jön be mindenkinek. Mégiscsak egy szemét zsaruról beszélünk, ahogy a helyiek mondanák. Úgyhogy nem árt, ha óvatos vagy.
Úgy érezed a „szemét zsaru” neked szól. Inkább nem is reagálsz. Kitérő manőverként megkérdezed mi lett az őrangyallal.
‒ Semmi. Nem tudom. Szereztem neki anyagot, megköszönte és elment. Újra. Cserébe egy csomó dolgot megtudtam rólatok.
A lány közelebb hajol. Meg akarja érinteni a szemedet, de még időben elkapod a kezét. Azt mondod, hogy ezt még egyszer ne merészelje. A lány visszahuppan.
‒ Bármit tesztek is, a stigmáitok megmaradnak.
Van benne valami nyugtalanító: egyáltalán nem ismerted, nem tudod, megbízhatsz-e benne. Elképzeled azt a szerencsétlen őrangyalt az acélbetétes izomzatával. Persze nem ismerted őt. Az őrangyalok nem sokat tudnak egymásról, azt leszámítva, hogy léteznek más őrangyalok is. Elképzelhető, hogy összeakadtak az útjaitok, de ha dolgod volt az ügynökségen, csupán üres irodákat találtál, unalmukban iratokat megsemmisítő alkalmazottakkal. Sejted azonban, hogy a történetnek ez csak az egyik oldala. Hogy a lány egy rakás szerencsétlent bepalizott már. Információkat szerzett, hálózatokat építgetett, és a többi. Elképzeled a lakását: bútorok híján hegyekben állnak a könyvek és a magazinok. A padlón ott hányódik a saját acélvázától csontig rágott férfi, a lány körötte sertepertél. Cigarettázik, zenét hallgat, olvas meg ilyenek, miközben a férfi száraz torokkal felé fordul, könyörögne neki valami fájdalomcsillapítóért, hangok helyett azonban csak összetapadt nyál csorog a padlóra. A lány, aki eddig ügyet sem vetett rá, fölé hajol és a füstöt az arcába fújva azt mondja: „Ja, hogy te is itt vagy?” Ismét szédelegsz, rá kell gyújtanod. A lány rád néz, aztán a cigis dobozra. És újra rád.
‒ Tudod – mondja. ‒ Hasonlítasz rá.
Megkérdezed, miért is.
‒ A te kezedet sem szabad elengedni, mert elsüllyedsz a pokolban.
Bár kicsit hatásvadász, el kell ismerned, hogy plasztikus körülírása jelenlegi helyzetednek. Aztán elhessegeted minden démonodat, mintha erre a pillanatra vártál volna, hogy végre kijózanodj. Olyanokat mondasz a lánynak, hogy elég volt a bájcsevejből, ideje, hogy megdolgozzon a pénzéért. A magad megnyugtatásaként azt mondod, hogy biztos bejön neki, a vámpírok perverzek. Pszichopaták. Sokért nem adnád, ha végre felbukkanna az a rohadék.
‒ Csak látnám már azt a pénz – mondja a lány elmenőben, mert közben felállt és elindult az ajtó felé.
Megnyugtatod, hogy ma este eljön a tetű.
Kinézel az ablakon.
A lány átvág az úton.
Jön egy újabb kattogás.

Harmadik módszered az, hogy elképzelted hogyan fog végződni: Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán, be a házba, egyenesen a felső emeleti lakásba a nagy ablakokkal. Miután betörted az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehérbe játszó testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben a vámpír. Könyvet olvas, és szivarozik. Hosszú ujjain, hosszú piros körmök vannak. Még mielőtt megmoccanhatna, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút (a reflexeid még a régiek), és az elsütőbillentyű lenyomásával karosszékéhez szögezed a vámpírt. Hülyén vigyorog holtában, mintha azt akarná mondani: rábasztál haver. Nem kell több magyarázat, tudod miért vigyorog az a seggfej. Valóban rábasztál…
Nem emlékszel? Csak néhány részlet van meg? A kettesével vett lépcsőfokok, a rúgásától valósággal szétrobbanó ajtó, és a szédülés, ami aztán fogott el, hogy beléptél. Egyszerűen elernyedtél, mint akit leeresztettek. Az a tetű megelőzött.
Most a padlón heversz, moccanni sem tudsz. Nem érzed a végtagjaidat. Egyedül csak a szemed tudod forgatni. Bassza meg, ennyi. A lakás híján van bútoroknak. Mindenfelé könyvek és magazinok hevernek. A falon együttesek poszterei: Bizarro, A Modern Helsingék. Női láb úszik a képbe bőrcsizmában, követed a lábak vonalát: rózsaszín szoknya, lila blúz, nagy vörös lencsés napszemüveg. Meg valami stukker, amilyet idáig nem láttál. A lány fel-alá járkál. Telefonál.
‒ Egész jó állapotban van, miszter. Még ma este le tudom szállítani. Szem implantátum. Nagyon érzékeny kütyü. Mennyit ajánl érte?… Nyolcvan? Pompás.
Miután leteszi odajön hozzá, és föléd hajol.
‒ Szarul nézel ki, széparcú. Te tényleg elhitted, hogy léteznek vámpírok?
Nevet. Lehunyod a szemed. Sötét nevetés.
VÉGE A JÁTÉKNAK!
ÚJRAJÁTSZÁS?
TÖLTÉS…

A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír. Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. A harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.

 

 

Gyerekkorom óta beszökdösöm az ódon bérházak nyitva felejtett kapuján.
Tizennégy éves lehettem, amikor a város egy félreeső részében rátaláltam a menedékre.  A kétemeletes ház a század elején épülhetett, kívülről már megfeketedett a burkolat, de még így is pompás, ódon erőt árasztott.
Már, amikor először végigmentem a hűvös lépcsőházi folyosón tudtam, hogy vissza kell még térnem. A bejárattól balra vezetett feljáró az emeleti lakásokhoz, a földszintihez pedig egy újabb, belső lengőkapun át lehetett eljutni. Egyetlen otthont alakítottak itt ki, a ház jobb oldalában, a túlsó felén pincék nyílottak.
Alig mertem az udvarra lépni, nehogy valaki elkergessen, de a néptelennek tűnő, rendezett kert húzott magához. A magányosan álló földszinti hely láttán hideg döbbenet öntött el: mintha nem lett volna homlokzati fala. A plafontól padlóig érő ablakok az egész teret látni engedték, a bejárat maga is üvegből volt, épp csak észre lehetett venni a vékony, fehér keretben. Aztán zajt hallottam, és ijedtemben hazarohantam.
De másnap, iskola után már megint ott álltam. Csak bámultam befelé, igyekeztem annyi részletet megjegyezni az idegen lakásról, amennyit csak bírtam. Gyönyörűen megkomponált műalkotásnak véltem. Mintha nem is abban az időben, országban létezne, mint én. Akár egy múzeumba bámulnék bele.
Csak az előszoba és a nappali látszott, de elég káprázatos volt így is. A nagyobbik helyiségben csupa zöld kárpittal borított antik bútort helyeztek el, a falakon valami barokkos mintájú tapéta húzódott, a plafonról kristályos aranycsillár lógott, alatta kovácsoltvas keretben üvegasztal.
Hetekig eljártam oda, minden nap. Sokáig nem tudtam betelni a látvánnyal, de aztán még többet akartam. Rögeszmémmé vált, hogy kiderítsem, milyen lehet a többi helyiség. Egy idő után azt éreztem, jogom van tudni. És ez a bizonyosság hajtott, hogy lenyomjam a kilincset.
Bár a lakásban embert még soha nem láttam, az ajtaja könnyedén, hang nélkül nyílott. Percekig csak álltam előtte, nem mertem belépni, mintha a cipőmön lévő sár, a bőrömből áradó szagok megtörhetnék a hely varázsát. Végül a félelem hajtott be, hogy valaki felfedez, ahogy a nyitott bejáratnál ácsorgom.
Mint aki régen várt süteményhez jut hozzá, mohón végigmentem a már ismert részeken, és szobáról szobára sorra vettem, amit nem ismertem még.
A hálóban kandalló állt, mellé valaki gondosan fát és gyújtóst készített, szigorú rendben álltak a piszkavasak. A franciaágy frissen volt vetve, a selymes, zöld ágytakaró alatt patyolatfehér, puha párnák és takarók. Egy öltözőszobában a nappalihoz hasonló stílusú ruhás- és cipős szekrényt, tükrös kisasztallal, a szoba közepén eredetinek tűnő perzsaszőnyeg terült el.
A kedvencemmé mégis a dolgozó, vagy könyvtárszoba vált. A világos falikárpitból alig látszott valami, mivel végig a falon könyvespolcok álltak, tele megszámlálhatatlanul sok, varázslatos gerincű könyvvel, mindegyik ősi kiadvány, sokáig hozzájuk sem mertem érni.
Mert az, hogy vissza kellett még térnem, nem is lehetett kérdés. Eleinte lopott öt perceket töltöttem bent, attól tartva, hogy hazajön a gazda. De aztán egyre bátrabb lettem, egyre több időt töltöttem a lakásban, és aztán a legkülönbözőbb időközökben járogatni kezdtem oda. Hamarosan rájöttem, hogy a helynek, ha van is ura, nem látogatja igazán.
Kezdtem a sajátomnak érezni minden darabját. Könnyedén elhevertem a kanapén, az iskolából már egyenesen odamentem, hogy a hatalmas ágyon kialudjam a nap fáradalmait, a dolgozószoba mahagóni íróasztalán írtam a leckémet, majd amikor gyűjtőmunkára adatok kellettek, a polcokról le-levettem egy-egy lexikont, azokból szereztem információt.
Egy nap viszont arra lettem figyelmes, hogy az öltözőszoba egyik sarkát átrendezték. Rettenetesen megijedtem, el is szaladtam, két napig nem mertem arra járni. Aztán mégis visszamentem. Tudnom kellett, mi történt.
Ugyanúgy behatoltam, mint korábban, és alaposan megvizsgáltam a változást. Egy kezdetleges konyhát alakított ki valaki. Az antik stílust egy beszerelt hűtővel diszkréten megtörte a modern technológia.
Nem kerülhette el továbbá a figyelmemet, hogy alaposan ki lett takarítva utánam. Rendet azelőtt soha nem tartottam, otthon sem, a menedékben sem. Most valaki új ágyneműt húzott, felsepert, felmosott, kiszellőztetett. A hűtőt pedig telerakta élelemmel.
Addigra már annyira otthonosan éreztem ott magam, hogy eszembe sem jutott nem enni az ételből. A sajátomnak érzett falatok jól estek, mint egy királyi lakoma, de ezúttal elpakoltam, miután befejeztem. A fürdőben még el is mosogattam. A tisztálkodásra való helyiség önmagában is akkora volt, mint egy szoba, a közepén aranyozott kecskelábakon kád állt, de az összes csap is arannyal volt bevonva, még a WC mögötti súrolókefe tartója is.
Vigyázni kezdtem a lakásra. A hirtelen jött óvatosságom hamar elült, amikor láttam, hogy zavartalanul használhatom tovább. Ahogy idősebb lettem, saját szabályrendszert hoztam létre. Ennek első pontja volt, hogy soha, senkinek nem említem, és nem mutatom meg. Később ez gyakran okozott gondot, mert egy-két lányt szívesen elvittem volna oda. A második, hogy rendet tartok, mintha csak vendég lennék, és fel kellene készülnöm rá, hogy bármikor vissza kell adni a helyet.
Mivel az udvaron sem járt soha senki, nem kellett aggódnom az üvegfalon átlátó szemektől. Rászoktam, hogy meztelenül járjak a lakáson belül. Szerettem, ahogy a bőröm hozzáér a szépen megmunkált fabútorok lekerekített részeihez, vagy ahogyan a kárpit szövete végigsimít, ahogyan ráfekszem, az ágynemű érintése pedig olyan volt, mintha nővel ölelkeznék.
A tizennyolcadik születésnapomon is ide menekültem a családi ceremónia elől. Kinyitottam a hűtőt, és meglepetésemre egy fehér krémmel bevont torta állt benne középen, a tetején számokat formázó gyertyákkal.  Kivettem, az asztalra helyeztem, gépiesen meggyújtottam a gyertyákat, és csak bámultam. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez egy elvarázsolt lakás, ami ismer engem, és szeret. Melegség öntött el, behunytam a szemem és elfújtam a gyertyákat, kívántam is.
Ahogy kinyitottam, a kanóc füstjében egy rövid, vörös hajú nőt láttam meg. Testhez tapadó, piros ruhát viselt, talán harminc-harmincöt éves lehetett, legfeljebb negyven. Nagyon csinos volt, vékony, a bőre ruganyos, de az arca bölcsnek tűnt, ezért tudtam talán nehezen meghatározni a korát. Vagy azért, mert még fiatal voltam és tapasztalatlan.
Dadogni kezdtem, a szavakat kerestem, de ő a szám elé rakta hosszú mutatóujját. Ahogy a közelembe lépett, megéreztem a vadító illatát. Mosolygott, leültetett a kanapéra, ahogyan a kárpit a combomhoz ért, eszembe jutott, hogy meztelen vagyok.
Először a karomat simogatta, majd puhán megcsókolta a vállamat, erősen megragadta a combomat.
Halk, búgó hangján mesélni kezdett, a fülemen éreztem a forró leheletét. A lakás az övé, súgta, évek óta külföldön él, csak ritkán látogat haza. A teljes otthona be van kamerázva, innen tudta meg pár éve, hogy nyitva felejtette az ajtót, és én bementem. Rendőrt akart hívni, de azután meglátta a csodálatot az arcomon, és azt, hogy a hely fontos lett nekem, nem fogok sem lopni, sem kárt tenni benne.
Azután, be kell vallja őszintén, én lettem a kedvenc műsora. Amikor csak engedte a munkája, élő közvetítésként nézett engem. Látta, ahogyan férfivá érek, csupasz testem megizmosodik, hogy milyen földön túli nyugalom fog el az általa berendezett térben. Belém szeretett. Tudja persze, nevetett, hogy nagy a korkülönbség, és nem is ismerjük egymást, mégis, ahogyan a lakással bántunk, az összeköt minket.
Egy pillanatig csak bámultam a hideg, zöld szemeit.
Amikor megértettem, őrült erővel téptem ki magam a kezei közül, hosszú körme néhány helyen meg is sebzett. Gyorsan a kezembe kapva néhány, a fotelba hajtott ruhadarabot rohanni kezdtem, csak a lépcsőházban rántottam magamra a nadrágot és a pulóveremet, hogy ne keltsek feltűnést az utcán.
Rohantam, megállás nélkül, és soha többé nem mentem vissza.

Tiszta nyelv – Tiszta ország

– Minden a fiatalokkal kezdődik – mesélte a herceg. – Egy jóllakott, kicsit életunt udvarba megérkezik egy talpraesett fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a hercegnének versekkel kedveskedik, hadd segítsek, hadd mutassam meg! Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, de még az öreg udvarhölgyeknek is! Van valami páratlanul ügyes trükkje, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon, és a leghidegebb téli estéken se maradjunk pompa és szórakozás, izgalom és mulatság nélkül. Minden hercegségbe érkeznek ilyen ügyes fiúk, de soha sehol nem maradnak sokáig. Rajtakapják őket, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat vagy a nénikéjüket, vagy észreveszik, hogy tánc közben is a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy csipkedjen bárkit, morzsákkal lakjon jól, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok barbár dalokat énekelgetnek a nagyapám előtt.
Álmok. Jóslatok. Varázslatok.
G. Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette az álmokat. Ő bizony nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek átsétálhatnak egy másik világba. Nem hitt a szamárfű erejében, a galagonya jótékony hatásában, a váltott gyerekekben. Egy igazi római volt. A verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy felolvassa a költeményeit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van.

Mint tudod, barátom, ez a Lídia amolyan tündérféle. Persze szolidabb és fakóbb, mint a mi erdőben lakó lányaink. De mit számít ez a Lídia, hiszen eljött végre az igazi költészet ideje! A Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus maga, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan költőket persze száműzték, de a tanítványok még ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és még a fejfákról is letörölték a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem mert kockáztatni. A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak szolid kőrakásokat állítottak.  És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.
– Micsoda mesélő vagy, herceg! – sóhajtott Illighaen. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb fejezetére.
– Tizenegy évig tartott ez a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos káromkodások vagy a tavaszi áldórigmusok is. Egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat.  De hogy épp milyen káromkodás számított főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Mert ha Maximuson múlik, akkor ő betiltotta volna a sirályokat is! Az emberek inkább csak morogtak, hümmögtek, a szavak beleragadtak az álmukba vagy a torkukba. A gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket. És aki nem beszél, annak kevesebb tél adatik meg.
– Ugyan mért szorult rá ez a Maximus, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?
– Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Ő mindig ellenőrizni akart, alakítani, tevékenykedni, szervezni. Délről jött, ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek. Igazi augur maximus volt, a latin nyelv pontifexe.
– Már összedőlt az a birodalom, kár erre, herceg, több szót vesztegetni!
– De bizony Maximusé nem dőlt össze! Tizenegy felesége, hét kastélya volt, a szántóföldjeit pedig még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. Mikor eltemették, a műveletlenek csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr,  kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi búvalbaszom, semmi teringettét. Kisfiúként én is ott álltam a nyitott sír mellett. A tizenegy feleség szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus,  miközben zengtek fölöttünk Maximus tizenegy-szótagosai… Akkor fogadtam meg, hogy én nem leszek boldog mások szabadsága nélkül.
– Ne feledd, herceg, hogy nagyapád idején a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden tenget, nem maradt más meghódítani-valójuk, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! De nagyapád, I. Rettenetes Vilmos hóbortja sem tartott sokáig, a tizenegy év alatt leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel. Miközben költőtanoncok kutattak betiltott indulatszavak után a falvakban, nagyapád leszámolt az ellenkezőkkel. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül?
– És szavak nélkül hogy védjék meg magukat az emberek? ? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtott a herceg. – A gyanú és a félelem.
Illighaen, akit a vörösbor és az éjszakai óra bátorrá tett, csak legyintett: – Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Nem lett volna szabad szélárnyékba húzódnunk. Hisz milyen normann az, aki koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi? Aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
Útmutatásul most mind a ketten az asztal sarkán álló kehelyre pislogtak.
Az a hír járta, hogyha méhsert töltöttek bele I. Rettenetes Vilmos nagyapja idejében, akkor a harcosok nem a sertől, hanem a varázsigéktől részegedtek le. volt a serlegnek tavaszi éneke, őszi éneke és a rejtélyes vízválasztó ének, amit mindenki csak egyetlen egyszer hallhatott életében. Hallhatott…? Hallani senki sem hallotta ezeket a hangokat, és a dalok mégis foglyul ejtették őket. Minden köntörfalazás nélkül behatoltak a szívükbe vagy az elméjükbe.
De hogyan? Illighaen az asztal sarkán álldogáló serlegeket nézegette: volt dán serleg, frank serleg, arab serleg, no, és persze a hercegné kedvenc serlege, amihez még a szolgák sem érhettek.
És közben persze tudta, hogy mire gondol a herceg: egy új partszakaszra, egy újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. Vagy ha nem is felejti el, de legalább felrázza őket.
Ámde a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. És egy drága-drága felesége.
Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

A parkolóban még néhány ponyvával letakart autó. Egyszínű ég-monotónia, dércsípte holdbéli táj, a cuppogó, tapadós sárban cipőtalpak szálkás-göröngyös kráterei, a letiport fű dermedt mintázata, a patak melletti biciklisúton hasznavehetetlen tárgyak szórványai.
Földbe taposott cigarettacsutkák.
Egy papír zsebkendő gyűrődése őrizte még az ökölbe szorított kéz forró lenyomatát.
Amott egy fél pár, fekete, önmagába forduló kesztyű.
Horpadt testű pillepalack.
Mandarinhéj.
Csepegő ereszekből csordogáló hólé.
A fák közt terjengő ködből emberek bújtak elő, az épület előtt csoportba verődve beszélgettek. Soha nem találkozott egyikükkel sem a Hivatalon kívül, talán sosem lehettek egészen kívül rajta. Itt az arcok egyidősek a falakkal, a mennyezet lukacsos vaskazettáiból csendesen szitáló, örökké szálló porral, a padló szegélyek mentén felpöndörödő linóleumborításával. A frizurákon a dauer, a hab, a nyolcvanas évek óta ugyanúgy áll, néha elalusszák és lelapul, de alapos kefélés után, amilyen Markertné délutáni tupírozása, kényelmes, ringó mozdulataival, újból helyreáll, ami helyreborzolható.
Talán csak a kereskedelmi rádió tízes listája változik.
Azok, akik frissen kerültek ide, azok is pár hét után úgy akklimatizálódtak, mint akik egyenesen ide születtek, a közintézmény épületébe. A berendezéshez tartoztak, amelyben úgy voltak férjek, feleségek, ahogy otthon ügykezelők, revizorok, és ellenőrök. A szomszédos irattárból harsány kacajok, gurgulázó nevetés gyöngyöző torokhangjai, a papírvékony falakon áthallatszik, hogy nők mulatnak. Talán körasztalok mellett ülnek, és gyűszűnyi poharakból sárga likőrt iszogatnak?
Nem lehetetlen.
Nincs titok. Itt mindenki tud mindent.
Az évek alatt már elmondták, amit elmondhattak. Azt is, amit legszívesebben visszatartottak volna. Csendes utálat és unalom permete szemerkélt. Kozmetikumok, receptek, pletykák. Növények vannak felfuttatva láthatatlan damil szálon két asztal között, hogy ne is lássák, ne kelljen elviselni azt az arcot, amibe minden nap belebotlanak, nekiütköznek, ki sem kerülhetik egymást, arra ítéltettek, hogy egymás arcába tükröződjenek.
A másik szobából Robotkát lehetett hallani, nyögött vagy sóhajtott?
Dvorszkynak olyan érzése támadt, hogy Robotka úr elbújt, és olyannyira sikeresen tette, hogy búvóhelyét nem találták meg. Azóta lemondtak a kereséséről. Végül elfelejtették az emlékét is. És ő még mindig abban a hitben él, hogy nem szabad előjönni.
Dvorszky azzal szórakozott, hogy elképzelte valamelyik ügyintéző fejét, amint a zenét énekli. Táncmozgásokat is rendelt hozzájuk, amitől csak még mulatságosabb az elképzelés. Ettől azonnal röhöghetnéke támadt. Igazán akkor képedt el, amikor valóban beleénekelt valamelyikük, a váratlan párhuzamos kapcsolás kivetette képzeletéből, ahelyett, hogy új lendületet kapott volna, bennszorult a nevetés egész napra. Sivalkodva hozzáénekeltek, nevettek és táncoltak.
Arra gondoltam, odamegyek hozzájuk; mindegyiküket – külön-külön – ölbe veszem és megsimogatom; ahogy néha meg kéne állni az utcán az öregek mellett, és megcirógatni az arcukat, egy vonszolódó kisfiúét, egy ráncos, csontsovány kislányét. De nem zavarta meg a játékukat.
Talán a gyerekeik is ugyanezért a zenéért rajonganak, amiért ők, morfondírozott udvaron tett sétája során, épp egy óriásplakátra látott rá, amely egy kozmetikumot hirdetett. Annyira boldogtalanok, hogy minden kis kozmetikázás örömet okoz. Nézte az óriásplakátokat, az árut, a szépséggel párosult kiválóságot, mely mindenki számára elérhető. A fodrászat és a kozmetika a konzerválás eszközei. Ekkor értette meg, mi az, amire olyan kétségbeesetten vágynak.
Ez az, amit celluxszal rögzítenek maguk elé, posztereiken az Alpok jeges meredélyei, vörhenyes szurdok kopár kanyarulataiban kőszarkofágok, zöldellő mezőben vágtázó lovak, rezzenetlen kékségű lagúnán motorcsónak szántotta habcsík, piros masnis kutyusok leffegő nyelvvel, és harántcsíkos hancúrozó kiscicák, a lebukó nap panorámájában fürdőző motoros csizmája, hátizsákként rásimuló nővel, kilátással a toszkán lankákra. Azonnal és közvetlenül erre sóvárogtak, olyan mennyiségű szépségre, amely túlment minden mértéken, elviselhetetlen volt, szemérmetlen túlzás, mégis szemüket tartósan ráfüggesztették, hogy egy ilyen naplemente kimerevített pillanata aranykeretbe foglalja életük. Dvorszky elnevezte őket az örök jelen embereinek, és erre mintha Robotka úr is egyetértően bólintott volna.
(Dvorszky nem ismerte a jó érzést, amit az ujjak nyomkodása okoz, a bőr alatti idegek zsibongó ünnepét, a bizseregést, melyet a fodrászujjak simogatása vált ki.) Egy dolog foglalkoztatta még: vajon mi az oka az ügyintézők plüssállatok és kabalafigurák iránti rokonszenvének?
Rizk Malvin asztalán nincs hely effélékre. A hirtelenszőke Rizk Malvin általában hajnalig tévézik. Széke az ablak mellett, így folyton rátűz a nap, behúz a cúg. Egy kötelet képzel maga elé, hogy megkapaszkodjon. Nem mer lefelé nézni, mert azonnal elfogja a szédülés, utána rögtön megfájdul a feje. Rég kiszámította az erre alkalmas mérőeszközzel, egy energia-érzékeny pálcával, úgynevezett: „mikro-energo-metro-meterrel”, hogy egy igen kiterjedt, és rendkívül mély szakadék nyílik alatta, három kilométer mélységű negatív energiamező fölött ül, mely lakásától a munkahelyéig vezető utat is keresztezi, és szívja-szívja, folyamatosan elszivattyúzza életerejét. Ezért, amikor tehette, tartalékolta erőforrásait, napközben szunyókált, pasziánszozott vagy az energia-karkötőt igazgatta, a megfelelő szögbe állította csuklóján. Indította a gépkarabélyos embert, aki kivégzéseit láthatatlanul és különös kegyetlenséggel végzi. Rizk Malvin nemtetszésének ad hangot, indoklás nélkül agyonlövi, szemtől szemben Ifkovicsnét. Minek csapkodja a kurva ajtót. A golyó átszakítja az áldozat gyomrát, a hátán megy keresztül, és a falba fúródik. A gépkarabélyos a tetem fölött, a szétfolyó belek között térdel, épp a szívét metszi ki, hogy megegye, amikor Ifkovicsné visszajön a mosdóból és megkérdezi, mitől van itt olyan kamillaszag.
Te használsz kamillát, Dia?
Nem.
Nem? Akkor biztos kintről jön.
Rizk Malvin csalódott. A gépkarabélyos visszavonult szeme mögé, Ifkovicsné pedig mosolyogva sétál át a másik szobába. Újra elfogja a légszomj és a hányinger. Muszáj állandóan egy kötelet képzelni maga elé, hogy abba kapaszkodjon.