Gyerek voltam még, olyan tízéves forma, és ahogy mindenki a házból, én is viszolyogtam Zsuzsától. Valahányszor csak megláttam szakadt, koszos ruhájában, foghíjasan, bárgyún vigyorogva, undorral vegyes félelem ült ki az arcomra és ott is maradt mindaddig, amíg Zsuzsa el nem tűnt a szemem elől. Nem volt olyan öreg, mint amilyennek látszott. Ráncos arca, fogatlan szája, szikár alakja jóval idősebbnek mutatták a valódi koránál. A házmesterünk, Jucika (ő hívatta így magát, pedig már bőven elmúlt hatvan) ismerte a legjobban Zsuzsát. Ő mesélte, hogy még kislány volt, amikor a háborúban az orosz katonák megerőszakolták, és a szerencsétlen ebbe bolondult bele. A szülei, amíg éltek, a széltől is óvták, úgy bántak vele, mint egy hímes tojással, minden módon próbálták távol tartani a valóságtól. Miután meghaltak, Zsuzsa egyedül maradt a harmadik emeleti lakásban. Volt valahol egy bátyja, aki néha eljött meglátogatni, olyankor hozott neki ezt-azt. Zsuzsa nem volt ön- és közveszélyes, ezért lehetett egyedül hagyni. Napjai legnagyobb részét a lakótelepen való lődörgéssel töltötte. Ilyenkor, valamelyik rongyos babájával a kezében elindult beszerző körútjára és tarhált, akitől tudott. Ha nem talált otthon senkit, vagy nem nyitottak neki ajtót, leült a házak előtti padok valamelyikére és halkan dudorászott, közben a babáját ringatta. Az én szememben gyermeklelke sehogy sem fért össze szúrós fekete szemeivel, mélyen barázdált arcával, karcosan vinnyogó hangjával. Bár féltem tőle, mégis, valamiféle őrült bátorságpróbaként igyekeztem a közelében maradni, bizonyítva, hogy képes vagyok legyőzni a rettegést. Mikor többen voltunk együtt mi, gyerekek, még jobban megnőtt a bátorságom, és kicsúfoltam Zsuzsát. Bolond Zsuzsa, Bolond Zsuzsa, kiabáltam, ám ő legtöbbször rám sem hederített. Egyszer odáig merészkedtem, hogy belógtam az első lépcsőházba, ahol lakott, és felosontam a harmadik emeletre. A folyosó végén volt a lakása ajtaja, messziről fel lehetett ismerni a hosszú évek alatt rárakódott mocsokról. Az ajtón lévő kisablak nyitva volt, bentről iszonyú, orrfacsaró bűz áramlott kifelé. Nem hiszem, hogy Zsuzsa bármikor is takarított volna. A kíváncsiságom túlnőtt az undoron, amit éreztem, befogtam hát az orromat és belestem az ablakon. Az előszobában a falakról mállott a koszos, egykoron színes virágokat mintázó tapéta, és egy ősrégi hűtő kattogott ütemesen az egyik oldalon, a másikon pedig vödrök álltak szép sorjában egymás mellett, a csukott szobaajtótól egészen a bejárati ajtóig. Bele sem mertem gondolni, vajon mit tárolhat Zsuzsa azokban a vödrökben. A hűtő fölött egy régi fakereszt lógott a falon, még a szülőké lehetett. Csend volt, egy pisszenés sem hallatszott. Egészen közel merészkedtem a kisablakhoz, hátha többet is láthatok, amikor hirtelen kivágódott a szobaajtó és Zsuzsa rontott ki rajta. Soha még ilyennek nem láttam. Nem bárgyú volt most, hanem dühös. Fogatlan ínyével úgy vicsorgott, mint egy veszett kutya, a szemei szikrát szórtak, ahogy közelített a bejárati ajtóhoz, összeszorított szájával szitkozódva. Egy pillanatra megdermedtem, mozdulni sem bírtam, azt hittem, ott maradok, ez meg menten agyonüt, aztán mégis elindultam, teljes erőmből rohantam le a lépcsőkön, hármasával-négyesével szeltem őket egymás után, kitéptem a kaput, és hazaszaladtam. Onnantól kezdve soha többet nem csúfoltam Zsuzsát. Ha megláttam, elfordítottam a fejem, és igyekeztem minél távolabb kerülni tőle. A kíváncsiság eltűnt, csak a félelem maradt. Egy őszi délutánon szokatlanul meleg volt. Órák óta sétálgattam már a telepen, gondolataimba mélyedve. Nem messze jártam a házunktól, egy úttest választott csak el tőle, és én úgy léptem le a járdáról, hogy körül sem néztem. Amikor a lábam az úttestre ért, már tudtam, hogy késő. Nem vettem észre a balról, villámsebességgel közeledő autót. Egy ezredmásodperc alatt villant át az agyamon minden, amikor hátulról valaki óriási erővel meglökött, és én átestem az úttest másik oldalára. Földet érve borzasztó csikorgó hangot hallottam és egy hatalmas csattanást. Feltápászkodtam, megfordultam, és akkor megláttam az autót. Véres volt az eleje. A sofőr, egy ijedt, köpcös férfi remegve nyitotta ki az ajtót, és arcát a nagy, húsos tenyerébe temetve sírni kezdett. Én az autótól pár méterre lévő, pillanatok alatt verbuválódott tömeg felé indultam. Utat vágtam magamnak a szörnyülködő, kezüket az arcuk elé tartó emberek között. Zsuzsa ott feküdt a földön, a teste össze-vissza csavarodva, a fejéből szivárgó vér lassan csordogált a körülötte állók lábai felé. A szemei nyitva, fogatlan szája tátva, már alig pihegett, szinte látszott, ahogy száll ki belőle az élet, de még itt volt. Odamentem hozzá, letérdeltem mellé. Valamit mondani akartam, de egy szó sem jött ki a torkomon, csak néztem rá, egyre csak néztem, amíg már nem a haldokló Zsuzsát láttam, hanem a babájával játszó, nagy, fekete szemű, élénk arcú, szép ruhába öltöztetett kislányt, akinek a nevetése száll a kora esti szélben.

 

 

(Illusztráció: haunted painting)

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(Pilinszky János: Négysoros)

Az agyam kevésbé fájna, ha hanyatt feküdnék? Elzsibbadt a karom. Megint fájni fog a vállam. Igen, így talán jobb. Mikor érhettem haza?
A függönyt még mindig nem raktam vissza rendesen. Pedig csak az előszobából kéne behoznom a létrát. Utcalámpa fénye és egy autóé. Kint még sötét van.  Vagy már sötét? Pókháló a csilláron. Most már tényleg be kell hoznom a létrát. Utálod a pókokat.
Megszokásból feléd nyúlok. Fáj. A tenyerem valamiért tele van szálkákkal. A hideg lepedő most, mintha koszos lenne, durva és kemény. Üres. Az oázis máshova költözött. Még egy skorpió is szomjan halna a te oldaladon. Valami érdesbe akad a kezem a párnádon. Egy darabka fa, valami léc áll ki belőle. Kihúzom. Van vagy fél méter! Mit művelhettem az éjszaka? Felkelek.
Kicsit lassabban! A parketta kellemes hideg. Csikkek a padlón. Mennyire utáltad, ha sokat bagóztam idebent. Fel is kell porszívózni. Meg új szőnyeg is kell. Ezt eltüzelem a picsába. Vadító voltál abban a harisnyatartóban ugyanitt.
Kinézek a folyosóra. Ott is sötét van. Mire kitaláltad melyik kalapot veszed fel, melyik sállal, melyik kesztyűvel, rég késésben voltunk. Mondtad, majd te zársz, aztán úgy hagytad a villanyt.
Összeszedem a földről a nyakkendőimet. A nyakkendőmet, azokat nagyon szeretted. Meg, hogy milyen rendezettek, szépen sorban. Csak azt nem értetted soha, miért ragaszkodom ehhez a szekrényhez. Rá akartál beszélni egy olyan ikeás szarra. Hajtogattad, hogy mennyivel praktikusabb: több hely, a nyakkendőim is kényelmesebben elférnének. Benézek. Itt maradt még egy téli kabátod. Mehet a szőnyeg mellé a hurghadai albummal együtt.
Megoldódott a rejtély. A párnádból a nyakkendőtartó áll ki. A szekrényajtó belső oldalán ott maradt a másik fele. Két apró, panaszos csonk.
Visszanézek a párnára. Ráképzelem a fejed. Azt a kis hülye fejed. A tarkódból meg kiáll egy darab az egyetlen bútordarabból, amit nem tudtál kidobatni velem. A véred rászáradt az anyádtól kapott huzatra. Nem rángatózol, nem hörögsz, csak fekszel a fagyos sivatagban. A gerinced vonalán pókok petéznek én meg közéjük nyomok egy csikket.
Te most az ő ingeit vasalod, foltozod a zokniját, az ő hátán nyomod ki a mitesszereket, a fogkeféje helyett teszel másikat, amikor a régi már használhatatlan, ő utána szeded ki a szőrt a lefolyóból, neki főzöl kávét reggelente, az ő nyakkendőit teszed szép sorban az ikeás szekrénybe és nála hagyod a folyosón égve a villanyt.

 

 

 

(Illusztráció: Henryk Czesnik)

Anyám szerint az indiánoktól származunk. Persze, elsősorban a tótoktól, a család egy része. Meg az indiánoktól. Közülük is egy olyan törzsből, akik igen lapos szemekkel rendelkeznek. Egy másik elmélet szerint a sok alkoholtól kicsik a szemeink, de ez ellen általában mindenki tiltakozik. Szerintük sok alvás kell ehhez, főleg gyerekkorban. Nagyanyámék lepöködték egymás szemét, ha nem tudtak aludni. Nem egyszer fenyegetett meg engem is, de én amolyan szófogadó fajtából való vagyok, ha azt mondták, aludj, én aludtam, nem volt szükség szempöködésre, vagy addig legalábbis soha nem fajult a dolog. Így mondhatni, egész természetes lapos szemű ember lettem, indiánhoz méltó.
Talán a sok alvás tette, talán más, hogy a magunk féle indiánok nem beszélnek sokat. Ülnek és passognak a lapos szemeikkel. Nem tudjuk, honnan jött a törzsünk, talán a könyvben, amit a Laci elvesztett, le lenne írva, ahogy minden más is a jövőre vonatkozóan. A konyhában ültünk, és nagyanyám azt mesélte, hogy milyen volt még annak idején, amikor nem jártak autók, és a vonat is csak igen ritkán. Ferenc, aki a legidősebb volt a hét testvér közül, ő segített Idesnek eladni a gallyseprűket. Többnyire Győrbe vitték föl az árut, a seprűket, amikhez a bakonyi erdőben szedtek ágakat. Gyalog vágtak át a patakvölgy erdején, így volt a legrövidebb az út a vasútállomásig, ahonnan már egy levegővel Győrben tudtak lenni. Erről az esetről többször is mesélt nagyanyám, mindig másról jutott eszébe, de a történet mindig ugyanúgy hangzott:
Ides meg a Feri bátyja egyszer lekéste a vonatot. Akkor Ides a Ferire nézett, majd a hazafelé útra, és azt mondta:
– Gyere fiam, elmegyünk gyalog! – Azzal felgyalogoltak Győrbe, ami alig volt negyven kilométerre. Feri nem ellenkezett. Ha már egyszer elindultak, miért mennének vissza.
Azt is elmagyarázták, hogy én ezeknek az indiánoknak a leszármazottja vagyok, és hogy már a dédnagyanyám is olyan volt, mint az indiánok, nyáron tiszta fekete volt a keze és a nyaka, amikor kint volt a napszámban. Igaz, hogy én sosem dolgoztam napszámban, de a bőröm színe sosem érte el a halvány barnát sem, mégsem ellenkezhettem, tőlük származom, és kész.
Akkor utána előhozakodtak a kék szememmel. A nagyapámtól örököltem, ez pont olyan kék. Már attól, aki nem volt indián, ő azon kevesek egyike volt, aki magyar. Róla nem sokat tudok, mert nem mesélnek róla, tőle pedig már nem tudom megkérdezni, mert meghalt.
– Apa! – kérdeztem egyszer elalvás előtt –Te félsz a haláltól?
– Nem.
– De olyan félelmetes szó az, hogy… halál. – mondtam ki, szinte beleborzongva. – Szerinted nem?
– Nem. – Aztán egy kis szünet után folytatta. – Ez olyan, mint minden más szó. Aludjál.
– De apa! – próbálkoztam újra. – Én én vagyok, ügye?
– Igen.
– De te is azt mondod magadról, hogy én.
– Igen.
– Akkor hogy van?
– Aludjál inkább.
Aztán csönd volt. Tudtam, hogy ha még egyszer szólok, az már igazán több lesz a soknál. De valahol hibádzott az elmélet, úgy éreztem.
– De apa!
– Hm?
– Én nem tudom, milyen az, amikor nem én mondom, hogy én. – aztán megint csönd.
Aztán folytattam:
– Ügye van olyan, hogy mennyország? És ott is tudni fogom, hogy én vagyok én?
– Nem tudom. Kérdezd meg a hittan órán.
És akkor másnap meg is kérdeztem. A pap épp a bűnökről beszélt nekünk, és arról, hogy az, aki nem ír hittan házit, annak meg kell gyónnia azt. Én ekkor tettem fel a kezem, hogy megkérdezzem, amit:
– A mennyországban… ott is én fogom mondani, hogy én?
A pap döbbenten nézett rám, mint aki valami szörnyen logikátlan dolgot hall. Egy ideig mindenki őt nézte, és várt.
– Senki nem tudja, milyen lesz. Egyedül Jézus tudná megmondani, de ő most nincs velünk. – mondta a pap.
Udvariasan bólintottam, és visszakanyarodtunk a hittan házihoz, és hogy aki nem írja meg, az igen felelőtlen ember. Valószínűleg nem értette a kérdést. De persze, hogy nem érti, gondoltam. Mert neki én nem én vagyok. Rossz volt a kérdés, állapítottam meg.

 

 

(Illusztráció: Lance Headlee)

A félénk gyerekek villamosvezetők akarnak lenni, a bátrabbak meg buszvezetők. Ez Budapest, ami közelről is csak olyan, mint a nagytotál, vagy mintha egyenesen az űrből néznéd. Vagy, mint egy óriási, deformált kenyér, sínek és utak összekötő hártyáin kialakult élet. A kis szálakon fut Júlia és Ági, elindulnak és megtorpannak, néha gumószerű kerületekbe sűrűsödnek az emberek és a házak, de egyébként az egész tényleg csak egy véletlenszerűen szabdalt levegőrész, kilója kilencvennyolc forint.

Ágnes az ágyon feküdt. A lakás öreguras, volt benne minden a fekete versenyzongorától a porszemmentes, de használaton kívül lévő magnóig; könyvek, régi újságok ábécé szerinti sorrendben, remélhetőleg csak ajándékba kapott, ízléstelen, aranyozott szélű tányérok egy üvegajtós vitrinben. Helye volt ugyan mindennek, csak a rendeltetése kétes. Itt volt például Ágnes, aki nemrég halott feleség helyén, sőt, köntösében kimászott az ágyból, mert nemsokára megérkezik a bejárónő, aki olyan vádló-szánó anyaszemmel nézett rá, amit nem tudott elviselni. Aztán a nő, valami Bözsi, Gizi vagy Mici, nekiállt porszívózni, felporszívózott alatta, mosta a nyomait a kövön, letörölte a keze nyomát a mosdókagylóról, a szája nyomát a pohárról. Istennek ilyen angyalokat kéne alkalmazni az utolsó ítéletkor: Ágnes még szeretni is tudná azért a reggeli nézésért, és azért, mert nem szólt hozzá legutóbb, csak bámulta. Meg persze azért, hogy végül mégiscsak ő tört meg, ahogy Ágnes a másnapos tompaságban visszabámult az arcába, és nem kellett neki félrenéznie, és szégyenszemre a néni szeméből elkapni az övét. Mert valakinek végül cselekednie kell. Hová is lennénk csattanó nélkül? Vannak, akik egy életet töltenek el fecsegéssel, csak hogy védjék a környezetüket – például – az egymás szemébe bámulástól. Mint mikor egy társaságban ki kell mondani valamit, és a fél másodperccel tovább hezitálók csodálkoznak, hogy a szavaik más szájából is ugyanazt jelentik, a kő ugyanarra gurul, amerre ők rúgták volna, és végül ugyanarra az utcára fordulnak akkor is, ha senki nem is javasolja. Valójában csak igen kevés tettünkhöz van közünk – gondolta Ágnes – a többi csak összekötő elem két lényegi pont között. Az első jelenet megvan, meg a vége is, a kettő között majd csak kitölti a sok élő és ügyes improvizáció. Véletlenszerűen sodródva az egyik ponttól a másikig.

Miközben ezt gondolta, egy vastag kabátos tömeg gyűlt össze a Blaha Lujza téri szökőkút körül, idegeskedő és kiabáló párszáz ember. Aztán buszok futottak be, a tömeg zsugorodva lüktetett az ajtók körül, aztán eloszlottak és továbbgördültek a buszokon.

Ágnes is görgeti az életét, jelenleg általában a másnapos nyomás tartja lenn a földön, az egyetemen, a munkában, az esti italozás Marcellal soha nem visz túl szédítő magasba, aztán az alvás. Filmet néznek néha. Amikor megunja, Ágnes elmegy éjjelre, vagy napokra. Marcell nem bánja. Kicsit olyanok, mint akik túl sokat tudnak egymásról, vagy túl sokat feltételeznek. Marcell azt, hogy Ágnes belátta, hogy nem rá van szüksége, hanem csak egy átmeneti nőre, aki felveszi és lerakja a szappant, aki hajcsomókat hagy a mosdóban és megissza a finomabb ivójoghurtot a hűtőből. Ágnes pedig azt, hogy Marcell tudja, hogy nem szokhat rá a jelenlétére, és hogy most az egyszer hagynia kell, hogy az erőviszonyok kibillenjenek. Nincs egyenlőség. Ágnes szerint a kimondatlan megállapodás közöttük, hogy harminc évnyi távolság jogán ő a győztes és a meggyőzendő.

Még amiatt sem érzete magát különösen fásultnak, vagy borzasztónak, hogy Marcell lakásához jobban ragaszkodott, mint Marcellhez. Olyan rolós, csöndes budai nagypolgári, egy eldugott rész az agyban, masszív és biztonságos. Marcell soha nem fogadott látogatókat – legalábbis mióta Ágnes megkapta a kulcsokat, de ez már az ismeretségük második hetében megtörtént. Ágnes nem sokkal ezután maga beszélte le, hogy kisebb helyre költözzön, a külvárosba, a természetbe. Kertkapcsolat? A kaktuszokat is kinyírja, komolyan. Később még megköszöni remélhetőleg, ha lesz később. Vagy, még inkább, egyáltalán nem köszöni meg majd, hanem, amikor majd több lesz a távoli éjjel, mint az ott töltött, Marcell ki fog nézni egy másik otthont, ahol egyedül is ellehet, de akkor már neki is mindegy lesz, mehet, ha akar. Ágnes természetesnek kezelte az uralkodását, törés nélkül csúsztak át rajta a Marcellel kapcsolatos gondolatok. Talán ez is olyasmi, amit valamelyik huszonhárom évesnek vállalnia kellett, legyek az akkor éppen én. És legalább Marcellel kapcsolatban, bár egyetemi ember volt, nem volt olyan érzése, hogy el kellene neki mondania, hogy mi is megy egy pár fallal arrébb. Nehéz meló, a szerencsének, a bandázásnak és a csőlátásnak egy különös vegyülete kell hozzá a tehetségen kívül, és egy szinten felül még feltételezni sem lehet, hogy erről ne tudnának maguk a résztvevők. Ágnes úgy gondolta, hogy Marcellt szerencsére nem érdekli annyira az ő sorsa, hogy beleszóljon és tanácsokkal lássa el, vagy bevonja a saját ügyeibe, a szeretem-nemszeretem tábla pontjaira bökjön Ágnes kezével. Egyszóval jó volt ez így, pillanatnyilag. Ágnes meghallotta a motozást az ajtónál. Megint elkésett, a kávé félig kitöltve. Fogta a bögréjét, meg egy újságot, és gyorsan bement a mosdóba. Magára zárta, megnyitotta a csapot, ráült a lehajtott vécédeszkára, a bögrét messze tolta a lábától.

Azt persze unta, hogy az ismerősei nem hozták szóba ezt a kapcsolatot. Az egyetemen csak annyit érzékelt, hogy néhány tanár nem mer visszaköszönni, és pár szaktársa, főleg a fiúk, mintha jobban keresnék a szemkontaktust. A húga kerülte a témát, a szülők nem tudtak róla. Kicsit kikoptak az életéből a haverok, a hivatalos lakótársai túl sokan voltak, és többnyire hasonló helyzetben, mint ő, csak a holmik tárolására és gyors zuhanyokra használták az albérletet. Az albérletet, ahol vécé mindig foglalt, és valaki barátai éppen pont fent vannak, csak pont egy sörre. Mindig. Nyolc és tizenkét fő között csúszkált a létszám, többnyire fele-fele arányban a ténylegesen ottlakókból és a barátokból. És Ágnes komolyan nem emlékezett, hogy ki a főbérlő. Biztos közülük valaki, talán Gábor, vagy valamelyik lány, akit valaki állandó barátnőjének nézett, épelméjű ember nem adja ki egy csapat hippinek a lakását az egyetemi negyedben.

Pont valami ilyesmire vágyott, amikor megérkezett Budapestre, Júliával négy évnyi kávét és fröccsöt öltek bele, hogy eltervezzék, pontosan hogyan is lesz majd a most. Hát, megközelítőleg így. Jövő-menő emberek, sűrű dohányfüst, eldobált alsóneműk, gitárhang, piásüvegek a szekrény tetején, szabadság. A Szabadság. Ebben is milyen kislányok voltak. Ágnes nem sokkal a felköltözés után, egy november hatodikai napon, reggel fogmosás közben szomorúan nyugtázta, hogy mennyire szeret mégis egyedül lenni, szereti a tiszta asztalt, a friss huzatot, az összehajtogatott holmit.

Amikor felvette a fogkrémet, Júlia éppen felkelt, a ház előtti levegőben összeütközött két galamb és amikor kilépett a fürdőszobából, a 112-es buszon kisebb tömegverekedés keletkezett egy részeg csapat és egy morcosabb öregúr között, a buszvezető tudta nélkül. A busz elvitte a rángatózó kezeket és a könyökölt nyomódást egy terhes nő oldalán a következő megállóig. Júlia, ha tehetné, biztos még mindig egy rohadt, túlzsúfolt albérletben lakna. Ágnesnak úgy kellett lerázni, elfutni előle, elmenekülni tőle, annyira igényli a tanúkat az életéhez, hogy magától nem mond le senkiről.

Júlia mindenbe beleszólt, vele meg kellett osztani az időt, a ruhát, a kaját, a szabadidőt, a magánügyeket, a titkokat, még az emlékeket is. Úgy kellett átlopnia magának egy kis titkot, kis mennyiségekben, a következő napokra. És be nem állt a szája, nem hagyott csendet neki sem. Talán túl sok volt a közös idő, ugyanazt látták, mint egy óriási fej két szeme, egymáshoz közel, ugyanannak a történetnek a térbeli változatát gyúrva össze egy képpé. Ágnes félt ezektől a közös emlékektől, mint ami bármikor támadhat, előugorhat, és nem lehet hova tenni, azonosíthatatlan, ki tette, mire való, hova vezet, mi és milyen hívószóra ugrik be mindkettőjüknek.

Az egész gyerek- meg kamaszkorból valami sárgás tapéta-érzet maradt meg, játékok kitörési mozdulatai meg illatok. Néha visszatartották egymást, néha előrelökték. Beletapadtak a hosszúranyúlt lánykorba. A szél, az érthetetlenül sárga, fodrozódó Duna a kisváros partján, lila virágok, a reggeli és délutáni hold. Gyerekkor. Ágnes még az éjjelekre is sárgán emlékszik. Biztos volt benne, hogy az ember színeket jegyez meg a legkönnyebben, legkorábbról.

Júlia szerint túl sok időt töltöttek együtt. Ágnes szerint a folyamatos fecsegés az oka, és hogy gyerekkorukban nem néztek elég tévét. A meséik összeértek, mint a hajuk a fésűkben vagy a ruhatáruk a tornaórán. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nem én, vagy ő, hanem egy lány, valakinek úgyis meg kell csinálnia, és mindegy, hogy ki az.

 

 

(Illusztráció: wl)

Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem szereti azt a gyereket.

Bejön, bekapcsolja a gépet, és míg feláll a rendszer, elmegy megnézni, van-e postája. Amikor minden program készen áll, hallatszik egy kis pukkanás, épp, mint mikor menstruálni kezdek: vár, vár, aztán elszabadul a petesejt, egy pattanás, megnyílik az a valami, és szivárogni kezd a vér.  Szilvi képernyőjén meg abban a pillanatban feltűnik a kép.

Biztos azt hiszi, ha engem is beavatna a gyerekkel kapcsolatos történetekbe, arra emlékeztetne, hogy egyedül vagyok. Mintha nem tudnám magamtól is. Mert akinek nincs gyereke, az, ugye, otthon mást se csinál, csak a szobája függönye mögül leskelődik a játszótér felé, hogy aztán éjszaka a párnájába sírja az éppen legdivatosabb keresztneveket.

Néha elképzelem, mennyit változhatott a srác, mióta a kép készült. Akkor még óvodás, esetleg elsős lehetett, most meg negyedikbe vagy ötödikbe megy. Talán kamaszosan megnyúlt az arca. Akár jól is állhat neki, mert ezen elég dinnye feje van, bár szép szabályos. Nem az anyjára hasonlít, kivéve a száját. Az mindkettőjüknek kissé szigorú. Szilvi történetei alapján keménykötésű gyereknek képzelem. Verekedős, de épp csak olyan fickósan. Az anyját is úgy szokta helyre tenni, mintha a férje lenne. „Hú, de ki vagy sminkelve; mire készülsz?” Állítólag ezt kérdezte tőle pár hete egy reggel, mikor elváltak az iskola kapujában.

Az anyja épp ekkoriban vette le a monitorról a képet. Akkor történt, mikor feltűnt, lehet valami Gábor és Szilvi közt. Először a szendvicsek árulkodtak: ugyanolyan papírban hozták a kaját.  Ez sokkolt. Mármint, hogy miért nem láttam korábban. Észre szoktam venni. Sőt, hamarabb látom, hogy mi lesz a kollégáim között, mint ahogy ők bevallanák maguknak, mire készülnek. Egyszerűen érzékem van hozzá. De ezt most benéztem.

Szokásos reggel: ülök a gép előtt, pukkanás, odanézek. Nincs ott a kép. A helyén két béna pezsgőspohár – az egyik megdöntve a másikon támaszkodik. Úgy néz ki, mint a nyolcvanas években forgalmazott karácsonyi lapok, amiket azok a rokonok küldtek, akik az ünnepi jó kívánságokkal együtt azt is megüzenték, tudják mi az illem, de tesznek a Jézuskára.

Bámultam a pezsgőspoharakat, Szilvi meg – látva, hogy elakadtam –, szabadkozott, hogy „hú, nagyon megnőtt a Gáborka; már tizenkét éves, és maga dönti el, milyen képet lehet kirakni róla…”

Pár nappal később egy értekezleten hallottam, hogy Gábor új munkarendet kér, elköltözött. Ettől kezdve reggelente együtt érkeztek. Úgy egy hét után viccesen megjegyeztem: mi van, együtt laktok? Szinte meg is örültek a kérdésnek. Mondták, hogy összeköltöztek, és szívesen meghívnak egyszer magukhoz, most már közös otthonukba. Azóta is hívnak.

Ettől kezdve Szilvi közlékenyebb lett velem. Gyakran mesélt a kis Gáborról. Elmesélte, milyen boldog, hogy az új apukáját is épp úgy hívják, mint őt. Meg, hogy már kamaszodik, ennek ellenére újra egy tüneményes kisfiú lett belőle, és a legmegdöbbentőbb: már köszönőviszonyban sincs azzal a piszkosul rendetlen gyerekkel, aki volt. „A szobájában folyton pedáns rend van, a ruháit is összehajtja, a táskájában nincsenek belerohadt banánok. És, hát, az ágya… Mindig rendbe teszi, és nem akárhogy! Mindent gyönyörűen elrendez, s úgy fedi le az ágytakaróval, ahogy csak a legjobb szállodákban láthatod. Komolyan. Nem is tudom utánozni.”

Ahogy mesél, nevet, és olyan hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy szög egyenes szálú barna haja belibben az arca közepébe, egy tincs egészen az egyenes vonalú szájig. Lefogadom, hogy ez tetszett meg a Gábornak. Amikor a haja így az arca elé kerül .

Szóval egy biztos: Gáborkának nem hiányzott más, csak egy apuka, és most megkapta.

„Gábornak két kislánya van, nagyon helyesek, de tudod, azért egy fiú mégis csak más.” – továbbra sem tudok mit kezdeni ezzel a nyíltsággal.

Két hónapig ment így. Mesélték, az osztályfőnöke is kész van Gáborkától. Korábban folyton beleszólt az órába, szórakoztatta az osztálytársait, most meg: mint egy angyal.

Állítólag hajnalban történt. Nem tudom pontosan, hogyan vették észre, hogy befulladt a gyerek. Valószínűleg nem aludtak valami jól, mert már egy-két hete sokat köhögött éjszakánként. Pillanatok alatt olyan rossz állapotba került, hogy mentőt kellett hívni hozzá, és mikor kiszedték az ágyból, a pizsamája csupa víz volt. Aztán rájöttek, hogy nem víz, hanem pisi.

Gábor minden részletet elmondott bent.

„Valószínűleg már jó ideje minden éjjel összepisálta magát. Tizenkét évesen, öregem, megáll az ész! Amikor Szilvi lehúzta a szennyest, levette a matrac huzatát is, hogy kimossa. Tudod, azt akarta, ha jönnek a mentősök, akkor azért mégis csak rendben találják a lakást. Meg, hát, nem akarta, hogy szégyenkezni kelljen a gyereknek, hogy bűzlik. Alig bírta lehúzni a textilt a szivacsról. Az a matrac épp, hogy el nem indult magától, csupa penész volt.”

Két hónapja gyűlt benne a sok nedvesség, ami a gyerek testének melegétől, a takaró alatt egész gombatenyészetet hozott létre. Attól jött a fulladás.

Ott szuszogott a kis test a kanapén, már átöltöztették, az anyja még az ágyékát is áttörölgette nedves törülközővel, hogy ne legyen olyan büdös. Szilvi mellette bontotta ki a paplant, és odavonszolta a közelébe a matracot is, hogy miközben küzd a szennyessel, szemmel tudja tartani őt, bár olyan hangosan vette a levegőt, hogy a szobában is simán hallani lehetett.

Mire kiértek a mentősök, a gyerek olyan szürke volt, mint az ágyon a penészfolt.

Szilvi még nem volt bent azóta. Minden nap a kórházban van a gyerekkel.

Mialatt Gábor mesél, látom rajta, hogy ő közben egészen más mozit lát, mint én.

Magát látja, amint meglátogatja a régi családját. A kislányokat. Mielőtt felmegy, beugrik a cukrászdába. Nem kis erőfeszítésébe kerül felidézni, mit is szeretnek. Fagyit és sütit is visz, amit együtt esznek meg a konyhában. Aztán Gábor valamilyen indokkal beoson a lányok szobájába. Beleszagol a levegőbe, mint egy kutya. Ha követik, kiküldi őket, és kapkodva megtapogatja az ágyat. De lehet, hogy nem mennek ki. Akkor úgy kell benyúlnia a takaró alá, hogy ne vegyék észre. Nehéz feladat. Indiszkrétnek érzi, mintha a kislányai alsóneműjébe nyúlna. Lopva és gyorsan teszi.  Amikor kihúzza a kezét, elfordul és megszagolja.

 

 

(Illusztráció: seitz)

 

Akkor már hatodik napja esett, de éreztem, hogy fordulni fog az idő, mert viszketett egy öt éve beégett heg az alkaromon. Már harmadik hete együtt voltam valakivel, aki két egymást követő találkozót is lemondott, ezért az aznap esti ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak Hamupipőt, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Hamupipővel gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Azt mondtam neki, amikor megismertem, hogy az arca olyan, mint egy Disney-hercegé. De a hercegeknek nincs neve. Hamupipő, mondtam neki, és kisimítottam egy tincset a szeméből. Az egyik este, amikor az éjszakai buszt vártuk a kopogó, januári hidegben, odabújt hozzám, és azt mondta, az én melegségem mindenkinek jót tesz.

Késett. Tudtam, hogy késni fog.

Egy ponton azt gondolom, hogy nem is jössz egyáltalán. Aztán befordulsz a kapun, a járásod mintha tánc lenne. Magas vagy, talpig feketében, beesett arcodon többnapos borosta és mosoly. Köszönsz valakinek, aki azt gondolod, hogy én vagyok. Köszönök valakinek, aki úgy emlékszem, hogy te vagy. Fel-felvillanó közös hajnalok idegen városokban, idegen nyelven, együtt. Lesz-e még a közös idegenségből valami, vagy csak kicseréljük a traumáinkat.

Csend szorul közénk és a nikotin zsibongása az erekben.

A szemeid változtak. A szád mosolyog, az arcod megfeszül, a tekinteted tág és hideg, figyelsz és mégsem, máshol vagy, másra gondolsz, legalább a gesztusaid megmaradtak, ahogy a kezeidet dobálod beszéd közben. Üzleteid és ügyeid vannak, partnereid és feleid, akik elvesznek és elmennek, egyedül vagy. Kitágul körülötted a magány, mintha köd lenne.

Egy szobát bérelsz, négy négyzetméter. Napokig nem eszel, nem alszol, szövögeted magad köré ezt a hálót álmokból és mámorból színesre és szorosra. Meg fog ölni és tulajdonképpen már nem is érdekel. Világít benned a dac, hogy nem lehetne másképp. De nincs baj, nincs semmi baj. A tagadást úgy hordod a hátadon, hogy bármikor bele tudj bújni.

Különböző irányba zuhanunk.

Búcsúzáskor átölellek, olyan vékony vagy, mint egy kisfiú, vigyázok, nehogy eltörjelek. Elindulsz, elmész, eltűnsz megint hónapokra.

Ez történik, ha megírom neked, hogy ráérek, igen, találkozzunk. Mégis válaszolok.

Olyan ismerős az arcod helyén az űr.

Másfél órát vártam. Éppen elindultam, mire a megállóba ért és a játszótérnél a sarkon befordult a két unottan sétálgató rendőr. Amikor a csuklójára tették a bilincset már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

Aztán a tárgyaláson azt mondta, úgy érezte, jót tett azokkal, akiket kiszolgált. Klasszikus fűvel, ketaminnal, kristállyal, amfetaminnal, kokainnal, de még benzodiazepin-származékokkal is, mint például a rivotril. Mindenkit ismert és mindenki ismerte őt. Az idősödő férfiak különösen. Ezek után mégsem mondhatta, hogy valahogyan el kellett tartani a két alkoholistát, aki felnevelte, és nem is hiszem, hogy eszébe jutott. Hamvas húszéves volt már.

Tudtam, hogy mi lesz a vége, tudtam az orra vérzéséből, tudtam a nyolcvan tablettából, ami a zsebéből kifordult.

Akkor meg is ütöttem.

Fürdettem a soványodó testét és mostam a gyorsan ritkuló haját.

Olyan dolgokat látott és hallott, amiket rajta kívül senki.

Elképzeltem, hogy azt ordítozom neki, mit képzelsz, mit csinálsz az életeddel és még egyszer ne merj a szemem elé kerülni így. Éreztem, hogy ez nevetséges.

Főztem neki teát, megmasszíroztam a hátát.

Megint megkérdeztem, hogy miért nem hagyja abba.

Mert most először úgy érzem, hogy valamit jól csinálok.

Ez volt minden. Az elején hagyott nálam valamennyi pénzt. Fent maradtam egy éjszaka, másnap meg végigjártam a háziorvosokat, mindegyiknek azt mondtam, hogy most költöztem az utcába, itt a vidéki lakcímkártyám és a taj-számom, a munkám miatt nem tudok aludni, néha szorít a mellkasom és remeg a kezem. Estére összeszedtem egy halom szorongásoldót, altatót és antidepresszánst. A gyógyszereket eladtam az utcán.

Amikor utoljára jött, ütötte az ajtót, hogy adjak neki kölcsön, mert tartozik. Mielőtt a rendőrök elvitték, azt ordítozta, te tehetsz róla, ha meghalok. Azt mondtam, ha meghalsz, megsiratlak. De ezt nem, ezt tovább nem. Ezt nem csinálom tovább.

Nyurga kamasz fiúk lépéseiben látom őt, vagy amikor valaki a fejét előre ejtve nevet és a haja a szemébe hullik.

 

(2013-2015)

 

*„úgy nézem szétesésed,
arcod helyén az űrt, mint akiből
lehet még szobor, de sose ember.”

G. István László: Mária (részlet)

 

 

(Fotó: Vajda Réka)